Szophoklész: Oedipus király - olvasónapló egy szuszra



Fordította: Babits Mihály


A nevek írásmódja az Osiris Kiadó Osiris Klasszikusok sorozatában megjelent Szophoklész drámái kiadást követik, megjelent Budapesten, 2004-ben.



Személyek:

Oedipus

Pap

Kreon

Thébai aggok kara

Tiresias

Iokasté

Hírnök

Pásztor

Hírmondó



- Thébai, a királyi palota előtt –



   A papok felkeresik Oedipust, a város romlásáról beszélgetnek. A papok egyértelműen Oedipustól várják a segítséget, mert annak idején ő mentette meg Kadmos városát (Kadmos: Thébai alapítója, aki Föníciából érkezett Hellasba) a Szphinxtől („A kemény dalnok”). Oedipust tisztelik és becsülik az eszéért, tőle várnak útmutatást.

   Oedipus sógorát, Kreont (Menoikeus fia) küldte el Delphoiba, Apollón jósdájába („Phoebus pythói jóshelyére”), hogy megtudják, mit kell tenniük. Kreon késik, de épp a beszélgetés pillanatában lép be a színre (akkor érkezett meg).

   Kreon vidáman közelít, „bogyós babérral koszorúzva homlokát”. A papok és Oedipus is próbálják kitalálni, milyen híreket hoz. Oedipus azon nyomban, a nép előtt faggatja ki Kreont, hogy milyen híreket hozott az istentől (ergo nincs takargatnivalója, őneki nincs mitől félnie). Kreon elmondja:


„Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért

Lemosni. A városra vér hozott vihart.”

(100-101)


   Kreontól tudjuk meg, mi a vérbosszú eredete: az előző királyt, Láiost meggyilkolták, halála megbosszulatlan maradt. Ezen Oedipus felháborodik (magán a bosszulatlanságon és hogy nem kerítették elő a tettest/tetteseket). Kreon elmondja, hogy Láios (Labdakos fia, Polydóros unokája) „jóslatért ment idegenbe”, de onnan sosem tért vissza. A kísérete egyetlen kivétellel odaveszett; az egyetlen túlélő elfutott és az ő elmondása alapján útonállók (több) támadtak a királyra. Az ügy felgöngyölítése azért maradt el, mert a Szphinx rátelepedett a városra.


„A színesdalu Szfinksz vitt rá, hogy lábaink

Elé nézzünk csak ne kutassunk tüneteket.”

(130-131)


   Oedipus a bosszút sajátjának érzi, a maga felelősségeként veszi a vállára: Láios gyilkosa akár őrá is kezet emelhet.

   Mindenki eltávozik, következik a Kar.



- Kar –



   Athénát, Artemist és Apollót kérik, szabadítsák meg a várost a dögvésztől (pestisjárványtól). A rengeteg halott temetetlenül és elsiratatlanul hever a városban. A pusztulás okának Arést tartják, „ki most nem öltött ércruhát” (tehát nem háborúval pusztít, hanem pestissel). A Kar ismét az istenekhez fordul, hogy segítsenek Arést elűzni vagy hátat fordítani: a Farkasölő Apollóhoz, Artemishez és borszin bőrű Bacchushoz fohászkodnak.



- Oedipus ezalatt kijön a palotából –



   A palota előtt fogadalmat tesz, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja Láios gyilkosát. Kéri, hogyha a nép ismeri, adja ki a gyilkost, és nem lesz hálátlan. Ha a gyilkos maga jelentkezik, csak száműzetés lesz a büntetése. Láios örökösének vallja magát:


„Enyém az ágya, asszonyom lett asszonya,

És gyermekével testvér lenne gyermekem,

Ha nemzetségét nem szakítja meg a sors”

(260-263)


   A gyilkosra átkot kér, és ha a gyilkost az ő háza rejtegeti, azt kéri, hogy az átok hulljon az ő saját fejére (ekkor még nem is tudja, hogy milyen súlyos dolgot kért). Tanúul Dikét, az Igazságot és az összes isteneket hívja.

   A Kar javasolja Oedipusnak, hogy a gyilkos kilétének felderítésében kérdezzék meg Tiresiast, a jóst. Oedipus már elküldetett érte, a jós hezitál jönni.



- Jön Tiresias, a vak jós, egy gyerek vezeti –



   Tiresias kelletlen, megmakacsolja magát, és közli Oedipusszal, hogy belőle ugyan egyetlen szót sem fog kihúzni. Oedipus ettől természetesen csak vérszemet kap, hogy a jós tud valamit, és nem akarja elmondani. Végül némi szócsata után csak kibukik az igazság a jósból:


„… és ne szólj

Mától se hozzám, sem ezek közt senkihöz:

Mert e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!”

(351-353)


   Oedipus nem akar hinni a fülének, de a súlyos vádat Tiresias elismétli:


„Azt mondom: a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!”

(362)


   Oedipus a jós fejéhez vágja, hogy bezzeg amikor a szfinx sújtotta a várost, Tiresias nem tett semmit, hanem Oedipus oldotta meg a problémát, a saját józan eszével (nem kellett hozzá jóstehetség). Aztán megvádolja, hogy Kreonnal szövetkeztek ellene.

   A Kar hűsíti le a fellobbant kedélyeket azzal a józan felvetéssel, hogy inkább koncentráljanak arra, hogyan oldják meg a fennálló problémát.

   Tiresias virágnyelven ugyan, de elmondja, hogy Oedipus Láios kitett fia, a felesége az anyja, és a feleségétől született gyermekei a testvérei is. Oedipus nem képes felfogni a rettenetes szavak értelmét, mire Tiresias egyre konkrétabban céloz Oedipus eredetére, majd elmegy.



- Jön Kreon –



   Kreon a Kart faggatja, hogy Oedipus miért illette őt ilyen súlyos vádakkal (hogy szövetkezett ellene). A Kar így felel:


„Azt sem tudom. Uralkodóknak tetteit

Nem vizsgálom. Jön már házából ő maga.”

(530-531)



- Oedipus kilép a palotából –



    Oedipus azért találja Kreont „bűnösnek”, mert ő vette rá, hogy Tiresiasért küldessen. Azt kérdi, amikor Láioszt megölték, Tiresias miért nem mondott semmit a gyilkosról – ha most őt, Oedipus vádolja ezzel?

   Kreon érvei Oedipusszal szemben a következők: Kreon Oedipus feleségének, Iokasténak a testvére, az uralkodó királyi pár mellett az ő szava ugyanolyan erős, az ő véleményét és akaratát is figyelembe veszik. Kreonnak jó sora van Oedipus mellett: királyi élete van királyi felelősség nélkül. Miért dobná ezt el?



- Iokasté kilép a palotából –



   A vita hevében Kreont Oedipus halálra szánja. A Kar is próbálja csitítani, jobb belátásra téríteni, de hiába. Végül Iokasté kérésének enged, de nem látja be, hogy elhamarkodottan ítélt, csak a felesége kérésének enged.

   Iokasté kifaggatja Oedipust, hogy miért estek így egymásnak Kreonnal. Iokasté igyekszik megnyugtatni Oedipust, hogy a jósok gyakran tévednek. Elmeséli, hogy annak idején Láios kapott egy olyan jóslatot, hogy a kettejük gyermeke keze által fog elveszni. És tessék, a jósnak nem lett igaza, mert azt a csecsemőt kezét-lábát összekötve kitették a hegyekbe (és minden bizonnyal meghalt). Láiost pedig rablók ölték meg a hármas keresztútnál.

    A hármas keresztút említésére Oedipus felélénkül, újabb kérdésekkel ostromolja Iokastét. Megtudjuk, hogy ez a keresztút Phokis, Delphi és Daulinából jövő utak csomópontja, a gyilkosság pedig nem sokkal azelőtt történt, hogy Oedipus a városba érkezett elnyerni a trónt.

   Oedipus már Láios külsejéről faggatja Iokastét, aki öntudatlanul is elszólja magát:


„Nagy volt, az első fehérség gyűlt homlokán,

Alakja a tiédtől nem különböző.”

(742-743)


   Oedipus mindenről egyre részletesebben faggatja Iokastét, lassan körvonalazódnak benne annak a bizonyos napnak a történései. Oedipus hívatja a gyilkosság egyetlen szemtanúját (a szolgát, aki túlélte, és most is él – vidéken). Oedipus szemszögéből ismerhetjük meg a történetet: az apja korinthosi Polybos, az anyja dórisi Meropé volt, de egyszer borozgatás közben valaki elkottyintotta, hogy Oedipus cserélt gyerek (az is lehet, hogy az anyja más apától szülte, de az is lehet, hogy egyik szülője sem vér szerinti). Kérdőre vonta a szüleit, akik bevallották, hogy Oedipus valóban nem a vér szerinti fiuk. Ezért Delphibe ment jóslatért, ahol megkapta azt a bizonyos végzetes jóslatot, miszerint az apja gyilkosa és a saját anyja férje lesz. A bajt elkerülendő elhagyta Korinthost, hogy a jóslat ne következhessen be. Bolyongásai közben elért a hármas keresztúthoz, ahol épp Láios és kísérete is haladt. A kocsis le akarta lökni Oedipust az útról, verekedni kezdtek. Láios megtámadta Oedipust, mire Oedipus mindannyiukat lemészárolta.

   Iokasté még kapaszkodik egy szalmaszálba: a szemtanú azt mondta, hogy útonállók ölték meg Láiost, nem lehet Oedpius. Iokasté is elmondja a történetet: Loxias annak idején azt jósolta Láiosnak, hogy a saját fia kezétől fog elesni. De erről gondoskodtak, hogy a gyermek ne maradhasson életben.



- Iokasté és Oedipus a palotába mennek –



   A Kar éneke következik. A gőgös ember az, aki azt hiszi, maga irányíthatja a sorsát és elkerülheti a végzetet. Pedig az ember nem kerülheti el azt, amit a sors kimért rá, soha, semmilyen kiskapuval vagy ravaszkodással.



- Iokasté kijön a palotából, a szolgák áldozati szekeret hoznak –



   Iokasté Apollónhoz fohászkodik (koszorúkat és tömjénfüstölőket hozott), hogy hozzon enyhülést a bajukra. Egy hírnök érkezik: Polybos, Oedipus apja meghalt, ezért Korinthoson Oedipust királlyá választották.

   Oedipus is kijön a palotából, hitetlenkedve hallgatja a hírt. Polybos öregségében halt meg, senki nem tört az életére.

    Iokasté megkönnyebbül: Oedipus apja halott, és nem a fia keze által halt meg. Oedipus már csak a jóslat másik felétől fél: szerelembe esni az anyjával. Iokasté válasza erre:


„Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors

Rabja s előre semmit sem lát biztosan?

Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.

Te sem remegj, hogy anyád szeretője légy.

Álmaiban már sok ember szeretkezett

Saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon

Vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.”

(977-983)


   A hírnök lelkes és boldog, hogy feloldotta Oedipust Loxias szörnyű jóslata alól. Megnyugtatásképp még azt is elmondja, hogy kár volt úgy rettegni, mert Polybos nem Oedipus vér szerinti apja (volt), hanem maga a hírnök vitte a Kithaeronra kitett csecsemőt a királynak, akinek nem lehetett saját gyermeke. A hírnök pásztor volt a hegyekben, ott találta a csecsemőt átfűzött bokákkal és kezekkel. Maga oldotta meg a köteléket, és innen ered Oedipus neve, hogy Dagadtlábú. A hírnök a csecsemőt egy másik pásztor kezéből vette át, aki Láios háza népéhez tartozott.

   A hallottak után Oedipus Iokastéhoz fordul, hogy megkérdezze, ki lehet ez a pásztor. Iokasté egy banális marhaságnak tartja ezt az egészet, amivel nem érdemes foglalkozni. Kéri Oedipust, hogy ne firtassa származását. Oedipus ellenáll, mindenképpen tudni akarja, kik a vér szerinti szülei, honnan való.



- Iokasté a palotába rohan –



   Oedipus úgy értelmezi Iokasté elrohanását, hogy a királynő attól tart, hogy egy alacsony sorból származó férfihoz ment feleségül, netán egy rabszolgához.

   Megérkezik az agg pásztor. Oedipus vallatóra fogja, az öreg eleinte úgy tesz, mintha nem emlékezne. Oedipus hátra kötözi a kezeit és fenyegeti, mire az öreg végre elmondja, hogy valóban Oedipus az a gyerek, akit a hírnöknek átadott. A gyermek Láios házából származott, a királynő maga adta a kezébe, hogy veszítse el. A borzasztó tett okát is tudta a pásztor: jóslatot kaptak, hogy ez a gyerek fogja megölni az apját.

   Oedipus most már tudja, hogy a jóslat mégis beteljesedett. Őrjöngve a palotába rohan.

   Egy hírmondó lép ki a palotából, összegzi a történteket: Labdakos ősi házát oly gyalázat érte, amit sohasem lehet tisztára mosni. Megtudjuk a hírnöktől, hogy Iokasté öngyilkos lett: felakasztotta magát a hálóteremben. Oedipus őrjöngve tépte fel az ajtókat, majd amikor meglátta a halottat, annak ruhacsatjával szúrta ki a saját szemeit.


„Mert letépvén az aranyból vert kapcsokat,

Melyek fölfogták a királynő köntösét,

Fölkapta s szeme golyójába szúrta, így

Kiáltva: „Nem láttátok, miben éltem én,

Ne lássátok most, kiket oly jó látnotok,

S kiket legjobb lett volna sose látnotok!”

(1268-1274)


   Oedipus lép ki a palotából, szemeiből vér patakzik. Elmondása szerint Apolló vezette erre a büntetésre, hogy tegye meg. Kimondja, hogy jobb lett volna meg sem születnie, és elátkozza azt, aki kitett csecsemőként megmentette az életét. Mindennél jobb lett volna meghalnia. Oedipus testvér – gyermekeivel együtt száműzi magát a városból. A város vezetője immár Kreon. Kreon nem indulatos, végtelenül szánja Oedipust. Szerinte Oedipusnak a palotában lenne a helye, a rokonoknak gondoskodni kell egymásról. Oedipus azonban a Kithaeron hegyei közé vágyik, ahol anyja és apja eredetileg el akarta veszejteni.

   A palotából két kicsi lánya, Antigoné és Isméné szaladnak sírva az apjuk elé. Oedipus látja, hogy tette hogyan száll rá a gyermekeire: a bűn, amit elkövetett, a gyermekeit sújtja a leginkább. Kreont kéri meg, hogy vigyázzon a gyerekeire.

   Oedipus végszavai:


„Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oedipus,

Ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,

Minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:

S nézzétek mily rettentő sors hullámába hulltam én!

Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, mig élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

(1524-1530)




Néhány gondolat befejezésül:

  Oedipus tragédiája rendkívüli. Ebben a történetben minden benne van, ami az ember számára tilos, ami a határokon túl van: az apagyilkosság, a vérfertőzés. Oedipus a végletek embere: ő oldotta meg a szfinx rejtélyét, ezzel a kristálytiszta logikájával és letisztult gondolkodásával eljutott a saját bűnösségének felfedezéséig. Oedipus a király, aki saját jogán lett király, mégis a legitim uralkodó vér szerinti leszármazottja. Oedipus a csodált és irigyelt vándor, aki király lett és elnyerte a szépséges királynő kezét és szerelmét. És Oedipus a férfi, akivel a legborzasztóbb dolgok történnek, amelyek emberrel megtörténhetnek.
    Az ödipusz-komplexuson azért vitatkoznék, hiszen nem volt tudatában annak, hogy az anyja az, akibe beleszeretett, és akitől a gyermekei születtek. Mivel úgy vélte, hogy ismeri a szüleit, a legkisebb gyanú sem merült fel, hogy Iokasté az anyja lenne. Egyébiránt a korkülönbségre kitekintve emlékezzünk vissza Pénelopé kérőire: sokan Odüsszeusz barátainak, társainak a gyermekei, akikről Pénelopé maga mondja el, hogy nemrég még Odüsszeusz térdén lovagoltak (tehát Télemakhosszal, a fiával egyidősek).

    Oedipust végső soron az eszményi ember mintaképének tartom: egyetlen gondolat erejéig sem tagadja meg a tetteit, sohasem mentegeti magát azzal, hogy nem tudott a rokoni szálakról (pedig valójában a tragédiát a nem-tudás okozta, és nem a rossz döntések). Tudta, hogy mi vár rá, a jóslatot már idejekorán megismerte, és mégis, minden erejével azon volt, hogy elkerülje a végzetét. Emberileg mindent meg is tett, amit lehetett, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a dráma színterétől. És mégis, pontosan ezek az emberi erőfeszítései sodorták a tragédia viharának kellős közepébe. Maga hozza meg az ítéletet önmaga felett; és nem enyhe ítéletet mond ki maga felett: száműzött életre ítéli magát, a bűnei súlya alatt a halál megváltás lenne, a halálával nem vezekelhetne eléggé (ismét tekintsünk ki a görög hitvilágra: Hüpnosz és Tanathosz testvérek – az álom és a halál együtt jár; az álom maga a halál, az alvó halott a valódi világ számára). Azzal, hogy kiszúrja a saját szemeit, megvakítja magát, tudatosan készül a szüleivel való túlvilági találkozásra: szembe kell néznie velük, de nem képes a szemükbe nézni (még a halálban sem).

   Mindezek mellett, hogy tudatosan felvállalja tettei következményét, azzal együtt, hogy önhibáján kívül követte el őket, tisztában van vele, hogy tettei súlya a gyerekeire sokkal inkább rá fog nehezedni. Az ő cselekedetei után fogják őket megítélni és elítélni, az ő bűneinek bélyege fogja végigkísérni az egész életüket (’sins of the fathers’ ahogyan Beowulf mondaná).

   Ahogyan Oedipus állja a sors csapásait, abban egészen istenivé lényegül: emberfeletti erővel és tartással néz szembe az istenekkel, akik ezt tették vele, akik elvitték a legvégső határig, ahová ember eljuthat. Oedipus az ember, aki nem alkalmazkodik, aki nem alkuszik és nem köt egyezségeket, ő az ember, aki nem hajlik, hanem törik. És mégis, ebben a törésben van valami fenséges, ami többé teszi az embert, mint egy beszédes állat: ez az isteni szikra a húsban. Mert büszkén bukik el.

   Még Iokastéra is szeretnék kitérni. Oedipus maga mondja ki, hogy az öngyilkosság megfutamodás, nem megfelelő büntetés, mégis, Iokasté tette indokolt és helyénvaló. Oedipus és Iokasté egyenrangú felek, nyíltan és őszintén beszélnek egymással, és nagyon szeretik egymást. Mindketten bölcsek és megfontoltak. Amikor Iokasté visszavonhatatlanul megbizonyosodik róla, hogy Oedipus a fia, nincs más választása, mint megszűnni létezni. Számára nem létezik más büntetés. Pontosan ezért, mert szereti ezt a férfit, szereti ezt az embert, és történjen bármi, nem tudja nem szeretni. A szerelem, mint az élet legnagyobb mágiája, a legsötétebb zugokba is képes fényt és ragyogást hozni. Nincs az a teher, amit ne bírna ki szívében a szeretettel. Kettejük büntetését ezért kell Oedipusnak cipelnie. Iokasté nem tudja nem szeretni Oedipust azért, mert a fia.

   Ha nem derültek volna ki a rokoni szálak és nem derül ki a gyilkosság, élhettek-e volna ugyanúgy a ragyogó, fényes görög ég alatt, a bűntelenség tudatában? Attól bűn-e a bűn, hogy kiderült?

Megjegyzés küldése