2017. június 22., csütörtök

Unikornis, az egyszarvú fenevad

   Az unikornis, egyszarvú, vagy monocerus szerintem a középkori bestiáriumok sztárja. Rengeteg legenda és történet fűződik hozzá. Legismertebb tulajdonsága a tisztasága mind fizikális, mind spirituális értelemben. Szarvából számtalan varázsfőzet készíthető, és ha van a zsebünkben egy unikornis-szarv, könnyen megállapíthatjuk bárminemű italba mártva, hogy mérgezett-e. Ám ezt a széleskörűen bevethető jószágot nem könnyű beszerezni, mert annyira gyors és erős, hogy élve nem lehet elfogni. Persze itt is van kiskapu, mint a mágiában mindenhol: ha egy szép szüzet állítanak az útjába a beste megáll és fejét a szűz ölébe hajtja, megpihen. Persze ilyenkor véget is ér a története: a lesben álló férfiak lecsapnak rá és megölik. Mint ezen a középkori ábrázoláson is:


   Plinius úgy írja le ezt a jószágot (Hisoria Naturalis 8,31), mint lótestű, szarvasfejű, disznófarkú beste, a homloka közepén három láb hosszúságú fekete szarvval. Természetesen Plinius is kiemeli, hogy élve befogása lehetetlen.
   Ezek a nehézségek ám cseppet sem bátortalanítják el a varázsfőzetek készítőit és a magas mágia művelőit, hiszen uinkornist birtokolni már önmagában varázslat. Legfőképp  azért is, mert manapság nem bandáznak minden sarkon. A természettudományok elkötelezett hívei szerint sohasem léteztek, de tegyük a szívünkre a kezünket, láttunk már ilyet, hogy egy bestiára rásütötték, hogy meseállat, aztán meg kiderült róla, hogy nagyon is volt...
   Egy szó mint száz, unikornis-lesre fel!


     Az 1900-as években a walesi herceg ajándékba kapott egy csapat egyszarvú - birkát. Végül is nem az "alapállat" számít, hanem az egyetlen szarv. Hatalmas értéket képviselt a nyáj, és mit sem csökkentett a becsességén az az apró tény, hogy némi idegenkezűség volt a dologban. Mert ugyanis a szarvak "szépészeti beavatkozás" eredményeként kerültek a barik homlokának közepére.  Kegyes kis csalás, hiszen a saját szarvukat viselték továbbra is, csak plasztikáztak rajta egyet. Hümm.
   Aztán 1933-ban dr. Dove a Maine Egyetemről kezelésbe vett egy borjút. Mármint szarvilag kezelte. A szarvait szétvágta, majd a csontot a homlok közepére igazítva a szarvat úgy terelgette, hogy az egyenesen nőjön, egyetlen ágban. Ezt a borjú ifjú korában elkövette, és a szerencsétlen ezzel a marhával egy háztartásban nőtt fel és élte le az életét. Dr. Dove áldozatának stádiumait, hangulatát és mindennapjait neves természettudományi folyóiratokban dokumentálta. Megállapítása szerint a jószág igen kezes természetűvé vált, amit természetesen azzal magyarázott, hogy egyszarvúnak lenni merő jámborság. Természeten a megszarvazottat nem kérdezték meg, hogy milyen volt egy ilyen marhával élni. És íme a sztárfotó:



   Ám ezzel még koránt sem értünk az egyszarvú-vadászat végére. 1980-ban Morning Glory és hites ura egy kecskével követték el mindezt. Mármint a két szarv egyszarvúsítását. A szarv természetesen növekedtében szeretne két szarv lenni, ezért folyamatos "kezelgetést" igényelt az unikornis-lét fenntartása. Boldogtalan kecskét senki sem kérdezte, hogy akar-e szerencsehozó kabala-kecske lenni, és milyen érzés egyetlen szarvval rohangálni. Szerintem kihagyta volna ezt a kalandot.



   És végezetül Olaszországban kaptak lencsevégre egy olyan szarvast, akinek egy szarva van, és nem ám azért, mert letört a másik, nem a bizonyos szarv a homloka közepén van! 2008-ban ez már kimerítette a csoda fogalmát, ám a középkori csodának hamar kiderült a magyarázata: amíg a bambi pocaklakó volt, a mamáját elütötte egy autó, és a kis pocaklakó koponyája eldeformálódott. Így egyetlen szarva lett. Első körben genetikai defektusnak vélték, de aztán a baleset-verzió győzött. Természetesen nem tudok részleteket, hogy egy erdész netán a homlokára csapott, hogy 'ja, ez az a szarvas kicsinye, akit elütöttek'! Bár az is lehet, maga gázolta el a kismamát és érezvén hogy szorul a hurok maga vallotta be tettét. Nem tudom rekonstruálni a szituációt, amint felgöngyölítik az egyszarvú szarvas esetét. Íme a kis túlélő, aki az életet választotta:


2017. június 20., kedd

Puppem conscendere...avagy kis hajós vizilatin

   Azon szerencsések közé tartozom, akik miden reggel és este átkelnek a Dunán. Reggel a friss Duna-illat ébreszt, este a lemenő napfényben sirályok köröznek a folyó felett. Minden nap más arcát mutatja és tátott szájjal figyelem - nem lehet nem szeretni. Az ősi folyam, amit a kelta őslakosok is láttak. Minden nap lenéztek a Gellérthegyről a Dunára, én pedig minden nap felnézek a hegyre és emlékezem rájuk, hogy itt laktak. És a rómaiak, akik bár se lovagolni, se hajózni nem szerettek különösebben (ennek ellenére szeretem őket), a Dunát azért mégiscsak félelemmel vegyes tisztelettel szemlélték. A Dunát, azt a szeszélyes istent, aki Danuviusként nem hajolt meg a hatalmas Róma előtt, sosem lehetett betörni és megregulázni. Így hát inkább tisztelték, mint a folyókat és vizeket általában, akiket mindig férfiak testesítenek meg. A folyók amolyan férfias dolgok. Mint ahogyan a szelek is, és a fák nők meg a hajók is. Ez messze több, mint egy nyelvtani jelenség, ez a természet titkos misztikája. 
   Szóval a Dunán átkelve előszeretettel figyelem a hajókat. A régi gőzösöket utánzó "monarchiás" királynőket, a BKV menetrendszeri kis lélekvesztőit (ami inkább hasonlít egy Piszkos Fred-féle hajóra), meg a fürge motorcsónakokat és a gigászi uszályokat. És természetesen a hajók neveit is figyelem, hiszen mi sem izgalmasabb, mint integetni egy kedves ismerősnek. Van két hajó (gondolom egy a gazdája az ötletgazdag elnevezésből és azonos tipográfiából kiindulva), melynek merészen a 'Primus' és 'Secundus' nevet adták. Egészen felperzsel a gondolat, hogy egy latinra éhes nauta kalandozik a Danuviuson, talán egész Carnuntumig felhajózik, vagy épp a távoli Lugio a célpontja, és a rettenthetetlen nauta a zefírek arcába vágja, hogy 'Navigare necesse est!'. Azért aggódom érte. Hiszen aki hímneműnek nyilvánítja a hajóját, az hogyan bízza gyönge sajkája lágy testét a szilaj Danuviusra?!? Az isten női húsra éhes, kecses hajó-lányokat óhajt, nem holmi számozott férfinépet! Persze, ma már mindent lehet. De az istenek nem haltak meg, csak alszanak. És Danuvius is látja, hogy a nauta nem Primának és Secundának nevezte hajóit...



2017. június 19., hétfő

2017. június 17., szombat

Herkules-villa újranyitva

   Idén valami csoda folytán az Aquincumi Múzeumhoz tartozó, annak felügyelete alatt álló Meggyfa utcai Hercules-villa újra látogatható. Na jó, egész lehetetlen időpontban: vasárnapontként 11 és 13 óra között, ebédidőben. De azért ez is valami kérem, örüljünk annak, ami van.
   Arról már írtam korábban (itt), hogy a villa-múzeum bezárt, ami önmagában még elviselhető lenne, de az ott eluralkodott állapotok miatt vérzik a szívem. Nyilván a betonbunker kinézetű védőépületek nem voltak szépek soha, de azért védték a bennük konzerválásra került mozaikokat. Meg lehet kritizálni, hogy milyen volt az egész múzeumkert, de azért azt a tényt ne feledjük, hogy VOLT múzeumkert. A kor ízlésének megfelelően kialakított, informatív, ismeretterjesztő kert. Mert egy kis közművelődés nem fáj. Ez a néhai múzeumkert a kétezres évekre egy szellemvillává változott. Romos, lepukkant, gondozatlan lett. A védőépület összefirkálva, több helyen betörve, beázások nyomai tarkítják a festéket nem látott falakat. Nyakig ér a gaz, és a Hercules villa is a többi római emlék sorsára jutott: valahogy nincs rá igény. Sajnos az Aquincumi Múzeumnak sincs rá igénye, hogy megmutassa, milyen kincsek birtokában vagyunk, mennyi gazdag emlékünk van, és a legkevésbé sem óhajt gondoskodni a múltunkról, nem akar vigyázni rá. A Március 15 téren álló múzeum is a csövesek tanyája lett, holott Budapest várostörténeti kincse, nem csupán a római kor emléke, hanem az egész város, a pesti oldal emlékezete. Ehhez képest nem jutott rá kapacitás, hogy gondozzák.
   Érteném is, ha nem lenne rá pénz, de akkor sem érteném, hiszen akár önkéntes munkával is rendben lehetne tartani a kisebb kiállítási pontokat. De nem, nem és nem. Mindeközben az Aquincumi Múzeumban "mitológiai játékkert" épült, ami minden, csak nem nélkülözhetetlen, és ami végképp összetörte a szívem, az Aquincumi Múzeum vezetői jógaórát tartottak a múzeumkertben. És nagy büszkén a közösségi oldalon meg is osztották a képeket, hogy cicanaciban feszítenek és pózolnak a romok között. Hogy ez miért baj? Mert nem azért hozták létre a múzeumot az eleink, hogy ottan pucsítsunk. Megmentettek nekünk valamit, amit nekünk újabb ismeretekkel bővítve kell továbbadnunk. A rusnya védőépületek és az extrém megoldású Thermae Maiores fürdőmúzeum és a sokat vitatott szombathelyi Iseum mind-mind arról szól, hogy mentsünk meg valamit a múltunkból, őrizzük meg a történelmünket, emlékezzünk rá, ismerjük meg a világot. A mitológiai játszótér meg arcfestéses és lufihajtogatásos múzeumok éjszakája népbutító marhaságai nem ezt teszik. Valamiféle hamis szórakozást adnak, amire azt lehet mondani, hogy 'kultúra'. Pedig ez már nagyon nem az. Ez csak egy ócska paródiája a közművelődésnek. Ez az egész project, ami az Aquincumi Múzeum kezei közül kijön. Póczy Klára nem lenne büszke rájuk.
   Visszatérve a Hercules-villába, izgatottan vártam, hogy az 'újranyitás' milyen változásokat eredményezett. Nem tagadom, azért láttam valamit. Az aljnövényzeten már nem kellett dzsungelharcos módjára átverekednem magam, és néhány posztmodern illusztráció is eltűnt a sokat szidott védőépületről. De. A védőépület továbbra is beázik, a mozaikok pedig nagyon boldogtalanok emiatt. A konzervált falakat azért nem ártana néha gardérozni egy kicsit, mert ők is nagyon boldogtalanok. Elengedték magukat és köveiket szétvetve várják az enyészetet. 
   A belépés ingyenes, amit hálás szívvel fogadok, hiszen tudom, hogy mindennek ára van és lassan a gyalogláshoz is bérletet kell venni. Szóval térítés ellenében a nyitott kapun át megközelíthető az objektum (ezzel nem azt akarom sugallni, hogy egyéb időpontokban cicamód, kerítésen keresztül megközelíthető a romkert). Egy igen kellemetlen hölgyemény volt a 'szerencsés', aki a nyitva tartási idő két óráját volt kénytelen végigfelügyelni. Láthatóan nehezére esett, még egy köszönést sem bírtam kicsikarni, no de mindegy. Kár, hogy a Múzeum munkatársa, egy kisnyugdíjas lelkesebb lett volna. A látványos vergődését félretéve a romkert élvezhető. Már ami maradt belőle. Természetesen tájékoztató táblákat ne keressünk, minek is az, végül is mi a múzeum feladata, ha nem a tájékoztatás?!? Korábban már írtam vezetőt a Hercules villához, azt itt találod. Természetesen az sem egy mai darab, de hát jogos a felvetés: mi változott?!? Talán tényleg semmi. 
   A mozaikokat nagyon sajnálom. Tényleg vitatható a védőépület, de legalább megvédte a mozaikokat. Nem áztak és nem mentek tönkre. A bámulatos tigrises mozaik még mindig lenyűgöző, és az ember beleborzong, ahogyan a puttó szőlőfürttel kínálja. A kert szarkofágjai is némiképp kinyújtóztatták oldalfalaikat, de azért szépek. A padlófűtés jól látható, bár értő szem kell hozzá, hogy a gondozatlanságból az ember kihámozza a néhai villát, a pompás szobákat, a falakat, az épület mellett húzódó utcát. De megéri a fáradságot, mert a Hercules villa különleges hely, szépséges és izgalmas, lenyűgöző. Fenséges királynő, aki nem hagyja, hogy Miss Fitnesszek és Miss Morcik elvegyék a méltóságát.
   És jöjjenek a képek! A romlást nem szokásom megörökíteni. Csak a szépet...