2017. március 31., péntek

Amüthisz kertje

  A babiloni függőkert a világ hét csodájának egyike, ám a helyét mind a mai napig nem ismerjük pontosan. Szemiramisz kertje néven is ismert, de a legenda nem Szemiramiszhoz köti, hanem Amüthiszhez. Bárkié is volt a kert és bárhol is állott, a köré szövődött történet gyönyörű. Szemiramisz, az asszír királynő nagy csatornaépíttető hírében állt, a legendában az ő alakja keveredik a szépséges és szomorú királyné alakjával.
   A kertet a legenda szerint Nabú-kudurri-usszur építette időszámításunk előtt 600 körül szépséges és szomorú feleségének, a méd hercegnőnek, Amüthisznek. A hercegnő nem volt boldog az új királyságában: szülőhelye gazdag és zöld volt, és új férje miatt egy puszta sivatagba kellett költöznie. A király végtelenül szerelmes volt a feleségébe, és bármit megtett volna érte, hogy egy kis mosolyt csaljon kedvese arcára. Ezért építtette a kertet, hogy egy kis 'otthoni' hangulatot varázsoljon Babilonba.
   A kert tényleg a világ csodája lehetett, aki látta, büszke volt rá, hogy láthatta és csodálattal írt róla. De miért függő kert? Minden bizonnyal olyan látványt nyújtott. Persze a mai tudomány józanul elmagyarázza, hogy a kert teraszosan lett kialakítva, és a széleken burjánzó növények okozták a függés, a folyás érzését, meg a szelvények nem is függtek, hanem kötelekkel és huzalokkal kapcsolódtak egymáshoz. De ez mind lényegtelen, a kert minden bizonnyal káprázatos látványt nyújtott, ahogyan a dús zöld növényzet belakta az egész kertet és az élet indái kacskaringóztak szerteszét. Aki látta, úgy írta le, mint a Babilon közepéből kinövő hatalmas zöld hegyet.
   Műszakilag mindenképp különleges megoldásnak számított, hogy a magasabban lévő kertszelvényeket is el tudták látni vízzel: egy csavar-szerű emelővel juttatták fel a vizet a magasabb részekre. Bár a csatornázásairól híres ókori Mezopotámia számára ez természetes lehetett, azért a kertet a látogatók áhítattal csodálták. Babilont és a város környékét a régészek igencsak feltúrták, ám egyértelmű bizonyítékot nem találtak a függőkert létezésére. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a függőkert Ninivében állt és Szin-ahhé-eriba építtette. Ninivében a régészeti feltárások találtak is hasonló kerteket: palotákkal egybeépített, teraszos kerteket.
   Minden bizonnyal több ilyen 'függőkert' is létezhetett, szépek és káprázatosak, növényekben és virágokban gazdagok. De a legenda örök, miszerint a káprázatos kertet egy szerelmes férfi építtette kedvesének, hogy a virágok nyelvén mondja el, mennyire szereti.


2017. március 30., csütörtök

Latin :-)


2017. március 29., szerda

Reggeli szépségápolás

Int e tanács: tunyaság fogatok nehogy elfeketítse,
s reggel mossa ki friss vízhab a szátokat is.
Értitek arcotokat behavazni a kréta porával,
s vér mit nem pirosít, megpirosítja a rúzs.
Ritka szemöldökötök rajzát kerekítse ki szénrúd,
s orcátok, ha csupasz, fedje csipetnyi tapasz.
Nem szégyen, hamu vagy sáfrány sem a szemre, szemernyi,
mely, Cydnus, ragyogó partjaidon viruló.


(Ovidius: Ars amat. 3, 197-204 Kárpáty Csilla fordítása)


2017. március 27., hétfő

2017. március 26., vasárnap

2017. március 25., szombat

2017. március 24., péntek

Hamis szobrok

   A híres Metropolitan Múzeumban 28 éven keresztül csodálhattuk meg a harcosokat ábrázoló szobrokat, melyek, mint bebizonyosodott - hamisak. A huszadik század egyik legnagyobb műkincshamisítási botránya következik.
   1933-ban a Metropolitan Múzeum három etruszk szobrot állított ki. Tömegeket vonzott a fekete agyag harcos, melyek az időszámításunk előtti ötödik században készültek. A szobrok meglepően nagyok, ember méretűek. Egy nagyobb és egy kisebb, álló harcost ábrázoló szobrok, és egy szigorú fej, amely keletiesen szögletesre nyírt szakállal tekintett le a látogatókra a harci sisakja alól. Íme a darabok a kiállításon:


   John Marshal kurátor szerezte meg a szobrokat, egy műkincskereskedőtől vásárolta. Bár a szobrok hamar ellentmondásba kerültek az ókori itáliai művészettörténettel, a kurátor mégis oroszlánként harcolt a szobrok valódiságáért. 
   Az első szembeötlő 'furcsaság' a szobrok hihetetlenül ép állapota. Az egyik szobornak a hüvelykujja, a másiknak az egész karja hiányzik. Ezzel együtt az egész szobor felülete ép, nem töredezett, nem kopott. Persze mindez csak a jéghegy csúcsa: a szobrok huszonnyolc éven keresztül izgalomban tartották mind a kutatókat, mind a laikusokat, élénk vitát gerjesztettek, és mindeközben büszkén trónoltak a világ egy igen jó nevű és elismert múzeumának megbecsült helyén.
   Marhal és kollégái valamikor 1915 és 1921 között vásárolták a szobrokat Pietro Stettiner műkincskereskedőtől. Az etruszk művészet egy szokatlan megnyilvánulását vélték felfedezni bennük, amiben nyomatékosan megfigyelhető a görög hatás. A szobrok meggyőzőnek tűntek: a fekete szín olyannak tűnt, mint a többi ókori szobor égetett agyag feketéje. Nem túl csillogó és nem túl tökéletes. Marshal a múzeumnak írt levelében lelkesen ecseteli, hogy milyen kedvező áron jutott a szobrokhoz. Mindez túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen - és be is bizonyosodott, hogy tényleg túl szép volt.


   A New York Times 1962-ben egy hosszas cikkben tárta fel a műkincsbotrány részleteit. Addigra az etruszk művészet is ismertebbé vált a kutatók előtt, és nyilvánvalóvá vált, hogy sok vonás, amit a római kultúrának tulajdonítottak, valójában etruszk volt. Marshal idejében, amikor a harcosok szobrait kiállították, az etruszk kultúra gyakorlatilag ismeretlen volt. Olasz tudósok a szobrok eredetiségét időről időre megkérdőjelezték, mert a folyamatosan bővülő ismeretanyag tükrében a stiláris elemek egyre tarthatatlanabbnak bizonyultak. Természetesen a Múzeum mindvégig kiállt az eredetiség mellett.
   Marshal 1928-as halála után Stettner állítólagos ásatásai lelepleződtek, Olaszország-szerte egyre több műkincsről bizonyosodott be, hogy hamis, amihez neki köze volt. 1933-ban a Metropolitan közleményt adott ki, mely szerint a szobrokat alapos vizsgálatnak vetették alá és igazinak találtattak. A kétkedőket ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. A szobrokat nem tartották eredetinek, mert szerintük az alakjuk és a méreteik nem ókori szobrokra vallanak. Mindemellett a túl jó állapot is a kétkedőket erősítette, hiába a hiányzó kar. Egyes szakértők szerint ezek a szobrok egyenesen nem az etruszk szobrászat mintapéldái. A láb izmainak kidolgozottsága pedig inkább a klasszikus korra vall.
   A kiállítás huszonnyolc éve alatt a Metropolitan megingathatatlannak bizonyult: szerintük a kétkedők valójában irigyek, hogy övék lett a korszakalkotó felfedezés, mert szerintük az etruszk szobrászat egy ritka momentumát figyelhetjük meg a szobrokon (szóval azért nem tipikusak, mert különlegesek).


   1921-ben Gisela Richter művészettörténész egy új irányt szabott a vitának. Elragadottan és csodálattal tekintett a szobrokra, melyek bár harcosnak tűnnek, szerinte valójában istenábrázolások. Ez meg is magyarázná az atipikusságot, és a művészettörténész elmélete köré hamar lelkes rajongók gyűltek. 
   Közben a szobrokat folyamatosan vizsgálatoknak vetették alá, és a művészettörténet gyarapodásával és a tudomány fejlődésével egyre több dolgot fedeztek fel. Richter szerint a szobrok az itáliai művészet remek példái a görög behatással. Ebben végül is igaza volt, de azt rémálmában sem gondolta volna, hogyan.
   A huszadik század elején három olasz fivér és egy jó barát kiváló kézügyességgel készítettek másolatokat ókori műtárgyakról. Riccardo, Teodoro és Virgilio együtt dolgoztak Alfredo Adolfo Fioravantival, akinek hihetetlen kézügyessége volt. Könnyen hozzáfértek az eredeti műkincsekhez, gyakran javításokat is vállaltak műkincskereskedők megbízásából. A fiúk álmodtak egy nagyot, és belevágtak az egyik legnagyobb műkincshamisítási botrányba. Geroge Kohn szerint (ő göngyölte fel a történteket) már korábban is lebuktak műkincshamisítás miatt, de a büntetőeljárás és a nyomozás valahogyan elmaradt. A szobrokat a saját műhelyükben készítették el, majd darabokra tördelték és úgy égetté ki. A darabokat hamuban és agyagban tették viseltessé, és mint utóbb kiderült, a kis homályosság már elegendőnek bizonyult, hogy szakértők eredetinek tekintsék a szobrokat. A darabokat juttatták el a műkincskereskedőhöz, aki nem kisebb tekintélyt környékezett meg vele, mint a Metropolitant.
   Évtizedeke keresztül folyt a vita a szobrokról, ám egyértelmű bizonyíték egyik oldalnak sem volt a kezében. 1960-ban a kémikus Joseph V. Noble az ókori agyagművességi eljárások és technikák rekonstruálásával rájött, hogy hol a hiba. A harcosok feketéje mangánt tartalmazott, amit az ókori agyagszobrok egyáltalán nem tartalmaztak. Noble az eredményeit közzé is tette, és a felfedezése végre perdöntőnek bizonyult a hosszú vitában. Felfedezte, hogy az eredeti szobrokban vannak szellőzőlyukak, hogy égetéskor ne robbanjanak szét. A harcosok szobrain azért nincsenek lyukak, mert darabjaiban égették ki őket (nyilván egy kicsi kemencében készültek, nem volt lehetőség őket egy darabban kiégetni).

Fioravanti, aki lóvá tette az egész világot
   1961-ben Fioravanti a bűnszövetkezet egyetlen túlélőjeként bevallotta az egészet, és bizonyítékként előadta a hiányzó hüvelykujjat, amit kabalaként magánál tartott. A hamisítók a szobrokat egy kis görög bronz szobor alapján készítették, aminek a képét a Berlini Múzeum gyűjteményes könyvében láttak, a másikat egy etruszk síremlék díszéről másolták, amiről idővel kiderült, hogy szintén hamisítvány. A legkínosabb az egészben, hogy a nagyobbik harcos fejét a Metropolitan Múzeumban található vázán lévő fejről mintázták. Az arányok furcsaságát, mint kiderült, a műhely szűkössége okozta. A kar hiányának oka pedig egyszerűen az volt, hogy nem tudtak megegyezni, hogyan illesszék a testhez.
   A botrány hatalmasat robban, és amikor 1962-re nyilvánvalóvá vált, hogy a szobrok hamisítványok (mert azt sem könnyű bebizonyítani!), a Múzeum diszkréten száműzte a darabokat a "hullaházba", elzárták őket a kíváncsi szemek elől.
   Mindenesetre a tanulság a dologból, hogy a hamisítók képesek voltak átverni a tudósokat és a tudósok évtizedek keresztül nevetségessé tették magukat azzal, hogy kardoskodtak egy hamisítvány mellett. Ezzel igen alaposan aláásták a saját szakmai tekintélyüket. Ám a Metropolitan részéről tiszteletre méltó dolog volt, hogy végül elismerték a tévedésüket.

2017. március 23., csütörtök

Szeretni valakit...

   Hadrianus császár a haláltól nem csak a saját lelkét féltette, hanem a számára legkedvesebbet is, a lovát. Persze mi sem szebb élet, mint egy csodálatos paripa hátán nyargalászni, együtt átélni a kalandokat, vadászni, vágtatni, hódítani és habzsolni az életet. Hadrianus hű társa, jobbik fele volt Borysthenés, a paripa. Elveszítette a számára legkedvesebbet, és egy csodálatos verssel búcsúzott el tőle. Akit a legjobban szeretett... És hiába a számtalan közös kaland, a lovak élete sajnos rövidebb, mint az emberé. Borysthenésnek jó élete volt. 
   Hadrianus Borysthenést Rasparaganustól, a roxolánok királyától kapta ajándékba 118-ban. A vadászló nyergében Pannoniában vadkanra vadászott. A ló valóban káprázatos ajándék lehetett, ha Hadrianus ennyire megszerette. Egy vadászatra és harci helyzetekre kiképzett ló tanítása rengeteg időt és türelmet igényel, ezek a lovak hihetetlenül intelligensek és valódi társai az embernek. A sírvers Aptában, Gallia Narbonensisben került elő.

Borysthenes Alanus, 
Caesareus veredus, 
per aequor et paludes 
et tumulos Etruscos 
volare qui solebat, 
Pannonicos nec ullus 
apros eum insequentem 
dente aper albicanti 
ausus fuit nocere: 
sparsit ab ore caudam 
vel extimam saliva, 
ut solet evenire. 
Sed integer iuventa
 inviolatus artus 
die sua peremptus
 hic situs est in agro.

Alán Borysthenes ő.
Caesari mén, ki síkon,
mocsáron és az etruszk
sírokon is keresztül 
szokott rohanni egykor,
s a pannon vadkanokra,
egy villogó fogú kan
se mert reája törni,
midőn követte őket,
akkor se, hogyha farkuk
végire nyála prüszkölt,
mint megesett nem egyszer,
de sértetlen tagokkal,
ifjúi korban, épen,
a végnapját elérté,
s nyugszik e helyt a földben.

Fehér Bence fordítása.


2017. március 22., szerda

2017. március 21., kedd

2017. március 20., hétfő

Félelem az útonállóktól

   Ahogy apám hazafelé indult a szőlőskertjéből, szokásom szerint lóra kaptam, rátértem az országútra, s egy darabon előrenyargaltam. Egy helyütt az úton annyi juh sereglett össze, mint valami félreeső legelőn, mellettük mindössze négy kutya, két juhász és semmi több. Az egyik juhász, megpillantva a kis csapat lovast, odakiabált a másikhoz:
- Ügyelj azokra a lovasokra! Az ilyesfélék szokták elkövetni a legnagyobb rablásokat!
   Ahogy ezt meghallottam, sarkantyúba kaptam lovamat, és a juhok közé vágtattam. A megrémült juhok szétugrottak, és tolongva – bégetve rohantak szerteszét. A juhász felénk hajította a vasvilláját; a vasvilla a nyomomban ügető lovast találta. Mikor továbbvágtattunk; így esett, hogy aki a juhát féltette a „rablóktól”, a vasvilláját veszítette el.
   Mesének véled? Pedig valóban megtörtént!


(Fronto: Ep. ad Marcum Caes. 2,12 Borzsák István fordítása)


2017. március 19., vasárnap

#59


2017. március 18., szombat

2017. március 16., csütörtök

2017. március 15., szerda

2017. március 13., hétfő

Khariszok

   A báj és a szépség megtestesítői - a római Gratiae (Gráciák).
   A származásukról különféle változatokat ismerünk. Ezek szerint szüleik: Zeusz és Eurünomé vagy Zeusz és Harmonia; vagy anyjuk egy Ókeanisz, akit halfarokkal szoktak ábrázolni; vagy Héra és Zeusz gyermekei; vagy Dionüszosz és Korónisz lányai; vagy Dionüszosz és Aphrodité lányai; vagy Aglaia és Héliosz lányai.
   Homérosz Iliászában Kharisz Héphaisztosz felesége, de az Odüsszeiában már Aphrodité az isteni kovács felesége. A panopliszi Nonnosz Khariszt Dionüszosz feleségeként említi.
   Boiótiában a legelterjedtebb hagyomány három Khariszról beszél, ezek: Aglaia vagy Aglaié vagy Aglaé (gör. sugárzó, tündöklő), Euphroszüné (gör. ragyogó bölcsességű, boldog) és Thaleia (gör. vizágzó).
   Lakóniában (Spárta) ketten vannak: Kléta (gör. hírneves, könyörgéssel megszólított) és Phainea Phaenna (gör. ragyogó). Nonnosznál Paszitheia, Peithó és Aglaia néven szerepelnek Dionüszosz és Korónisz lányai.
   Athénben két Khariszt tartottak számon: Auxoszt (gör. növekvő) és Hégemóniát (gör. Vezető, irányító). 
   Mind a báj és a szépség istenségei, a Khariszok kecsességet és szépséget sugároznak maguk körül, boldogságot lopnak az istenek és az emberek szívébe. Szeretik a költészetet; a Múzsák barátnői, akikkel együtt élnek az Olümposzon. Meztelenül vagy áttetsző leplekben, bájos testtartásban ábrázolják őket. Kezükben rózsát, mirtuszágat vagy még inkább asztragalét tartanak. Az "Ég leányainak" vagy a "Nap és a Fény leányainak is nevezik őket.
   Kultuszuk főleg Boiótiában terjedt el. Orkhomenoszban, a Kephiszosz folyó völgyében szentélyük is volt: ezen a helyen az a három kő jelképezi őket, amelyek a hagyomány szerint az égből hullottak alá. A szentélyt Orkhomenosz királya, Eteoklész alapította, s ő volt az első, aki áldozatokat mutatott be az istennők tiszteletére. Tisztelték őket Attikában és Lakóniában is. A Khariszok a jótékonyságot is szimbolizálták.

"Szólítlak, Khariszok, Képhiszosz vizének úrnői, lakjátok a szép paripákban gazdag földet, híres királynői dús Orkhomenosznak, ős minüaiak oltalmazói, figylemezzetek szómra! Mert ti adtok a halandóknak mindent, ami szelíd és kellemes; nektek köszönheti az ember a tudományt, a szépséget, a ragyogást. Még az istenek sem tudnának örülni táncnak s lakomának a fenséges Khariszok nélkül, mert ők ügylenek mindenekre az égben, Apollón Püthiosz, az arany-íjas isten mellett áll a trónusuk, onnan övezik örök hódolattal atyjukat, az Olümposz királyát. Magasztos Aglaia, és te, Euphroszüné, aki szereted a dalt, leányai az istenek leghatalamasabbikának, és te, Thaleia, barátja a Múzsáknak, fordítsátok tekintetek e könnyű futású kocsira, amelyet kísér diadal. Mert azért jöttem én, hogy ez ódában énekeljem meg a lüdiai módon Aszóphikoszt; mert valóban ő vitte győzelemre Olümpiában a miüaiak városát. Szállj most alá, Ossza, sötét hajlékába Perszephonénak, s vidd meg Kleodamásznak a nagyszerű hírt, hogy fia, akit a győzelem repített szárnyán, nemes koszorúval övezte fürtös ifjú fejét."

Pindarosz


2017. március 12., vasárnap

#58


2017. március 11., szombat

2017. március 10., péntek

Ugyanaz, és mégis más - oszlopok és miegymás

   Az ókori épületek - oszlopok kavalkádja. Első ránézésre talán ugyanolyannak tűnnek, de gondosabb megfigyelés után nyilvánvalóvá válnak a különbségek. Mert az oszlopok nem ugyanolyanok. Megvan a maguk múltja és története, az építészet éltes korú tagjai. Bár már a görög és a római templomépítészet közötti különbségről írtam korábban, az oszlopok különlegességét szeretném hangsúlyozni ezzel az írással.
   Az oszlopok néha zömökek, néha karcsún és kecsesen égbe törőek, ám egy dolog azért közös bennük: súlyt tartanak, az épület roppant tömegét cipelik. Ilyenek a kővé dermedt lányok is, a kariatidák, akik évezredeken keresztül tartják a fejükön az antik épületeket. És persze ott vannak a kamuflázs-oszlopok, akik csak díszítenek, mert faragvány lényük eleve nem tarthat semmit, de azért azt üzenik nekünk, szemlélőnek, hogy az épület bár könnyed és súlytalannak tetszik, az oszlopok, a megbízhatóság és szilárdság jelképei jelen vannak. Bár néhány épület esetében az oszlopoknak valójában semmilyen szerepük nincs, csak hozzá tartoznak az összképhez, az eleganciához, a klasszikus értékekhez, a fenségességhez. Összességében tehát nagyon is fontosak. Nincs klasszikus építészet oszlopok nélkül!
   Az oszlopok az építészet történetében végig jelen vannak, és az idővel maguk is változnak. Az ókori épületek - noha a világ egyre jobb lett és a fejlődés egyirányú - egy része mind a mai napig áll és hirdeti a régi építészek dicsőségét. Sok oszlop hever a földön is, szomorú látvány, szívfacsaró, amikor az oszlop nem az ég felé néz, az oszlop, ami arra hivatott, hogy az épületet, templomot az istenekhez, égi magaslatokba emelje.
   Különféle oszlopok léteznek és különféle oszloprendek, amelyeket nem találomra választottak ki, hanem komoly szándék, üzenet, kifejezés áll a választás mögött. Az oszlopok 'koronája' vagy feje (oszlopfő) a legjellegzetesebb részük, innen általában könnyen beazonosítjuk őket. De ez messze nem minden, az arány, az oszloptest és a felette található rész is az oszlop világához tartozik, elválaszthatatlan egységet alkot vele. Mik is ezek az oszloprendek? Az oszlop teljes környezete, az elemek milyensége, aránya és viszonya egymáshoz, az egész megjelenés, amit talán első ránézésre nem is tudunk szétbontani, mert egynek látjuk. Az oszloprend a szépség anatómiája, hogyan születik meg a tökéletesség az apró részletekből, miként lesz az egyszerű fenséges és hogyan lesz egy sima oszlop lépcső az égbe.


   Toszkán oszloprend. Kevésbé ismert oszloprend, a klasszikus oszloprendek tárgyalása során gyakran elsikkad. Nyilván azért, mert maga Vitruvius sem említi, talán azért, mert ez az oszloprend az ő korában sem örvendett nagy népszerűségnek. Sebastiano Serlio ír róla a 16. században. Szerinte ez asz oszloprend a legkevésbé díszített, a legegyszerűbb és legszolidabb. Rájött, hogy ez az oszloprend minden bizonnyal egy ősi építészeti elem, története a dór és ión oszlopoknál régebbre nyúlik vissza. Serlio leírása szerint az oszlop talapzata nagyon egyszerű (bár nem fejti ki pontosan, hogy milyen az alapzat); minden bizonnyal inkább kerek, mint szögletes lehetett. A törzse egyenes, a nyaka sima, a korona pedig teljesen dísztelen. Ezt az oszloprendet tartották a legmegfelelőbbnek raktárak, erődítmények, városkapuk, lőszerraktárak, börtönök és kincstárak építésére.


   Dór oszloprend. A klasszikus görög oszloprend: az oszlopok férfiai a női iónokkal szemben. Ezek az oszlopok zömökek, erősek és robosztusak szemben a karcsú és kecses ión oszlopokkal, innen a nemi polaritás, ami az oszlopok használatát is nagy mértékben meghatározza. Függőleges tengelyük végig barázdált: konkáv horonyokkal szabdalt. A korona teljesen sima, szinte kivirágzik magából az oszloptestből, beleolvad az architrávba. Legjellemzőbb épülete a Parthenon. Vitruvius szerint a dór oszlopok átmérője a tetején akár hat- hétszerese is lehet a tövén mért átmérőnek; emiatt tűnnek zömöknek.
Ión oszloprend. A nőies jellegű oszloprend szintén a görög építészet jellegzetessége. Míg a dór a nyugati, a ión a keleti területekre jellemző. A ión oszlop jellegzetessége a volutája (a 'kalapja'): a csigavonalba kunkorodó oszlopfő mind a mai napig éles elméleti és gyakorlati vitákat vált ki. A volutából a széles nyaki részen keresztül gyakran virág- és növényfüzér omlik le. Már is sokkal csajosabb elem a dór oszlopok puritánságával szemben.


   Korithoszi oszloprend. Sorrendben az utolsó a három fő oszloprend után a görög és a római építészetben. Az elnevezés Korinthosz városából származik, de az oszlopnak önálló legendája van, Vitruvius írja le. A kariatidák története után igazán nem csodálkozunk, hogy ismét egy oszlop, amit a nők inspiráltak.

   "A harmadik [oszloprend], amit korinthoszinak mondanak, a szűzi gyengédség utánzata, mivel zsenge koruk következtében finomabb tagokkal alkotott szüzek díszeikben ékesebben hatnak. Ezt a fejezetet pedig, mint mondják, ekként találták fel. Egy korinthoszi polgárságú szűz, aki immár nászra érett volt, megbetegedett és meghalt. Temetése után dajkája összeszedte edénykéit, amelyekben annak a szűznek életében kedve telt, és kosárba rakva a síremlékhez vitte őket és a tetejére téve, hogy szabad ég alatt tovább megmaradjanak, egy tetőcseréppel fedte be. A kosarat véletlenül egy aaknthosz gyökere fölé tette. [...] Az akanthoszgyökér tavasztájban leveleket és indákat hajtott, hajtásai a kosár oldalai mentén növekedtek, és a cserép sarkainak terhétől kényszerítve kénytelenek voltak kifelé volutákba hajlani. Ekkor a síremlék mellett elment Kallimakhosz, akit márványmunkáinak eleganciája és finomsága miatt az athéniak katatekhnosznak neveztek, felfigyelt erre a kosárra és körülötte a növekvő levelek bájos voltára, s mivel gyönyörködött annak módjában és a forma újdonságában, ennek hasonlatosságára csinált a korinthoszikanál oszlopokat és határozta meg a szimmetriáikat."

Vitruvius IV,1.

   Mindez kifejlődhetett egyiptomi mintára is, mert az egyiptomi építészetben találunk egy hasonló oszlopot, ahol az oszlopfő szintén harang alakú, ám az akanthoszlevelek helyett lótuszlevelek díszítik. A két oszloptípus között különbség még a magasság és az arányok: az egyiptomi lótuszos oszlop zömökebb.


   Kompozit oszloprend. A ión oszlop volutáit vegyíti a korinthoszi oszlop elemeivel. Inkább római építészeti elemnek tekintjük, az oszlopok jóval magasabbak ebben a rendben, mint a többiben. Titus császár diadalíve egy példa rá, a reneszáns során nagy népszerűségre tett szert: előszeretettel használták a női szentek és a Szűz Máriának címzett templomok építésénél a női finomság, légiesség, könnyedség miatt.
  Végső soron a vegyes oszloprend is lehet harmonikus. Nézzük csak meg a Colosseumot, ahol az összes oszloprend egyetlen épületen belül megtalálható: mégis harmonikus az épület!

2017. március 9., csütörtök

Öngyilkosság az amphitheatrumban

   Alaptalan a véleményed, hogy csak nagy férfiakban volt meg az erő ahhoz, hogy széttörjék az emberi rabság bilincseit; nem áll az, amit mondasz, hogy erre legfeljebb egy Cato lehetett képes, aki, mikor kardja nem végzett vele, sebét feltépve adta ki a lelkét! Roppant elszántság árán megvetett sorsú emberek is jutottak már biztos révbe, mert ha nem adatott meg könnyűszerrel meghalniuk, s nem választhatták meg kedvükre haláluk eszközét, megragadták azt, ami kezük ügyébe akadt, s az erős akarat tulajdonképpen ártalmatlan tárgyakat is fegyverré változtatott!
   Minap a vadállat- viadalok kaszárnyájában az egyik germán, akit a másnap reggeli látványosságra osztottak be, félrevonult, hogy elvégezze szükségét: más zugot nem talált, ahová ne kísérte volna őr. Itt az ürülék letakarítására használt fanyelű szivacsot nyelestől a torkába gyömöszölte, s légcsöve elzárásával vetett véget életének. Ez volt csak a halálmegvetés! Az igaz, nem éppen ízléses vagy mutatós: mert van- e nagyobb ostobaság, mint undorodva meghalni?


(Seneca: Ep. 70, 19-20 Maróti Egon fordítása)


2017. március 8., szerda

Mi a mítosz?

"A fát fának nevezed, és nem gondolsz bele a szóba. Az ott nem volt 'fa', amíg valaki el nem nevezte annak. A csillagot csillagnak hívod és azt gondolod róla, hogy nem más, mint egy anyaggömb, amely matematikailag kiszámítható pályán mozog. De ezeket te látod így. Ha megnevezed és leírod a dolgokat, csak a saját terminusaiddal ruházod fel őket. És ahogyan a nyelv meglévő tárgyak és fogalmak megnevezése, úgy a mítosz az igazság megnevezése.
   Istentől jövünk, és ezért az általunk szőtt mítoszok, noha nem mentesek a tévedéstől, óhatatlanul visszaverik az igaz fény egy töredék csillámát, az örök igazságét, amely Istennél van. Csak a mítoszalkotás révén, azzal, ha másodteremtőként történeteket talál ki, remélheti az ember, hogy eljut a tökéletességnek abba az állapotába, amelyben a bűnbeesés előtt élt. Mítoszaink talán tévelyegnek, de bármily tétován is, az igaz cél felé haladnak, míg a materialisztikus 'haladás' csak az ásító szakadék felé vezet, a gonosz hatalmának vaskoronája felé."

J.R.R. Tolkien


2017. március 6., hétfő

Lelki válság


   Nem könnyű ám a ragadozók élete. Néha bizony ők is nekikeserednek vagy elszontyolodnak, hogy az álnok csacsi már nem hajlandó játszani velük. Pedig olyan jó volt kergetni, harapdálni, riogatni, kóstolgatni a tomporát, de a játszótárs feladta. Ilyenkor bizony elszontyolodik a legbátrabb oroszlán is. A szerető állatidomár megérti kedvenc ragadozója lelki válságát, szeretettel megölelgeti, simogatja a nekikeseredett jószágot. Mert a jó pedagógus érti és érzi neveltje lelki világát. Talán még egy latin versecskével is kedveskedik a jószágnak, csak az esztétikai örömszerzés végett. 
   Egyéb magyarázatot hirtelen nem találtam a szituációra :-)

2017. március 5., vasárnap

Bert Barelds művészete

Bert Barelds holland fotográfus ókori témához nyúlt: Sir William Waterhouse antik témájú festményeit kelti életre - fényképeken. A képek lenyűgözőek és remekül tükrözik a festő képzeletvilágát, mégis, felmerül a kérdés, hogy mit lát egy festő, mennyire élénk és kalandos a képzelete, és mi a valóság. Egyáltalán létezik-e bárki, aki a 'valóságot' látja? Létezik-e egyetlen valóság, vagy amit mi annak vélünk, az a számtalan szubjektív valóságból kialakuló esszencia? Talán ez nem is fontos, hiszen a szépség és a művészet mindenért kárpótol!

sellő

Kirké, a varázslónő

Ariadné

Kirké a jövőbe néz

Echo és Narcissus

Danaidák - a festmény

Danaidák - fényképes átirat

Hamadryad

2017. március 4., szombat

2017. március 3., péntek

A római ház

   Rómában a magánház vagy DOMUS általában négyszögletes alaprajzú. Zárt teret képe, mert szinte sohasem nyílik belőle ablak az utca felé. Ennek az az előnye, hogy a házban tartja a meleget, és nem engedi be a port, zajt és a betörőt. A vastag, fából faragott, díszes kétszárnyú bejárati ajtó két oldalán üzlethelyiségek találhatók, amelyet kereskedők bérelnek ki a háztulajdonostól. Szűk folyosón keresztül érhetjük el az OSTIARIUS-t, a portási feladatokat ellátó rabszolgát, aki ellenőrzi a látogató személyazonosságát. A ház előtt vagy a falon gyakran harapós kutyát ábrázoló mozaik  vagy freskó található: CAVE CANEM ('óvakodj a kutyától') felirattal, ami arra figyelmeztet, hogy az ajtó mögött szelindek őrzi a házat.
   A folyosó végén találhat az ATRIUM. Ez a szabad égre nyíló terület a római épület nélkülözhetetlen része: középső négyzete a COMPLUVIUM, ahol az összegyűlt esővizet medencében gyűjtik. Ez az IMPLUVIUM, amelyet magas márványoszlopok díszítenek. Az atrium körül végig lakóhelyiségek helyezkednek el. A végében, a bejárati ajtóval szemben nyílik a TABLINUM, egykor a háztulajdonos házaspár hálóterme, amely azonban az idők folyamán dolgozószobává alakult, ahol a család iratait, számlakönyveit őrzik. Itt intézi az ügyeit a házigazda és itt fogadja a látogatóit. A kre. III. századtól kezdődően - feltehetőleg görög hatásra - a hagyományos, atriumos római házat továbbépítették, mégpedig a tablinum mögött. Ezt a szökőkúttal, fákkal, virágokkal ékeskedő kert és az oszlopokkal díszített bejárat mögött elterülő rész lett a PERISTYLIUM, a család számára fenntartott terület. Itt helyezkedett el a TRICLINUM (ebédlő) és az OECUS (szalon) és a többi lakószoba. A ház végében volt a konyha és a rabszolgák szálláshelye. A római domus tehát nagyjából két fő részre oszlott: az elülső részben mentek végbe a nyilvános és hivatalos események, a hátsó részben pedig a magánélet mindennapjai zajlottak.


2017. március 2., csütörtök

Római nippek

   Egy átlagos római szeretett színházba járni. Noha a görögöktől származott, ezért nem lehetett tiszta és erényes római dolog, azért szerették. Nem csupán szórakozást és kikapcsolódást jelentett, hanem a közélet része is volt. Lehetett fecsegni és üzletelni, másokat kibeszélni és híreket szerezni - és még az egyik legjobb szórakozásnak is bizonyult.
   A színháznak és színjátszásnak számtalan fajtája és félesége van, egy dolog azonban közös: a maszk. A színészek arcjátéka egy hatalmas maszk mögé volt rejtve, így az arcmimika nem érvényesülhetett az előadásban. Maradt a test és a hang kifejező ereje. Mert ám a ruhák sem voltak igazán beszédesek.
   A színházi maszkok feltűnnek mozaikokon, freskókon, falfestményeken, jól ismerjük őket. A maszkok azonban nem ezerfélék, amilyenek a mostani karneváli álarcok: a maszkok története is a messzi múltba nyúlik vissza. Archetípusokat jelenítenek meg, mindig ugyanazt a hat szereplőt látjuk. Embertípusokat képviselnek, már maga a maszk viselése sokat elmondott a szereplőről azelőtt, hogy megszólalt volna. 
   Az álarcok ám jóval többet jelenteknek annál, amit első látásra gondolnánk róluk. Nem elakarnak, hanem átlényegítenek. Nem merevek, hanem megvan a saját maguk története. A maguk története, amely kijelöli az utat a cselekménynek. És ez a történet, ami a legritkább esetben kitalált, elvezet a legbelső titkokhoz, a misztériumhoz, a beavatáshoz. Mert a maszk nem csupán színházi kellék, nem egy archetipikus szereplő megnyilvánulása, személyének és tulajdonságainak jelzete, a maszk a titkok feltárója, a maszk kapu egy más világhoz - a misztériumok világához. Végül is maga a színház is eszköze, kapuja a beavatásnak. 
  Színházlátogatás után a rómaiak is szerettek apró csecsebecsékkel hazatérni, akárcsak manapság, a szuvenír igencsak népszerű. A tárgyak azon kategóriája, aminek semmi haszna, semmi értelme, csak 'dísz', esetleg emlék. Aztán az ilyeneknek is hasonló lehetett a sorsuk, mint manapság: a felejtés, a számkivetettség szemétdombja. Porfogó kacatokká váltak. Rengeteg apró színházi maszk került elő Rómából is, amit a régi rómaiak vásároltak meg és vittek haza, emlékbe, egy kellemes színházi nap után.


2017. március 1., szerda

Hogyan került a madár a Colosseumba?


   Magam sem tudom. Egyszer csak ott volt. Talán azért, mert pontosan beleillett. Mintha az ő számára épült volna a mini- Colosseum. Ő vigyázza az ókoros könyveimet. Ám ha a madár nem elég éber - vagy jogosan fél a macskától - kénytelen vagyok a mini hadseregemre bízni kincseim őrzését: