2017. október 19., csütörtök

Az októberi ló feje

   Az októberi ló egyik legfőbb része a feje. Miért is? Mert itt lakik a lélek. Vergilius leírja, hogy Dido és csapata egy elásott lófejet találnak, amikor Karthágó alapjait kiássák: ezt jó jelnek tekintik, azt üzeni, hogy gazdagok, hatalmasak és termékenyek lesznek. Termékenyek mind létszámban, mind termésben, a termékenység mint bővelkedés, jólét jelenik meg. A 4. századi író, Palladius is azt tanácsolja, hogy minden mezőgazdasági praktika mellett azért érdemes egy ló- vagy szamárkoponyát is elhelyezni a földön, mert ha más nem is, de ez fogja biztosítani a föld gazdagságát, termékenységét és bőségét. Ja, és nem fontos, hogy a fej néhai szűz állathoz tartozzon, hiszen mégiscsak termékenységről van szó, az meg cölibátusban nehezen megy. 
   A lovak és szamarak különben is kissé parázna népség. A szatírok és szilénoszok ugyan kecske-testtel masíroztak be a képzőművészetbe, ám a korai, archaikus ábrázolásokon lótestben, lópatákkal dobbantanak a hús örömeiért. A kecskék is szexuálisan túlfűtött lények (a rómaiak szerint), így az ábrázolás a lényeget nem változtatta meg.
   Vergilius szerint a régi földművesek kis, arcképes korongokat, oscilla-kat akasztottak a fenyőfákra, és maguk is maszkokat viseltek a vetés rituális ünnepsége közben (mert maga a mag elvetése rituális cselekedet, a vetés rítus és a növény titkos, föld alatti élete és felszínre, fényre törése a misztérium), ezzel is a lófejek megtermékenyítő pillantásához tértünk vissza.
   A római temetkezési ábrázolásokon is gyakran találkozunk lovakkal, noha a rómaiak nem voltak megveszekedett rajongói, inkább gyalogoltak, semmint lóra pattantak. Egyébként a lovas szavak sem latin eredetűek, hanem mindet átvették a lóbolond népektől (germánok, kelták, szkíták), csak úgy, mint magát a lovaglás, lótartás művészetét. A rómaiak annyira nem barátkoztak meg a lovakkal, hogy a hadászatban sem vetették be őket, akkor sem, amikor a főgonoszok, a Birodalom ellenségei módszeresen és következetesen lóháton ostromolták a legiókat. Nem kérem, a rómaiak kitartottak a gyalogos osztagaik mellett, az ember legjobb barátját inkább kocsihúzásra használták. És igen, a lóvontatta kocsi, ami a sírköveken is megjelenik. Mert a halál utazás. Erre az utazásra viszont lóháton is lehet menni, nem feltétlenül kell a szekér. Az ábrázolások érdekessége, hogy a halott, az utazó, néha a ló fejére mutat. Miért is? Mert a lélek a fejben lakik. Persze a római azt mondaná, hogy a Genius a fejben lakik. Az ember Geniusa, személyes védelmezője, tanácsadója, őrangyala, lelke, értelme, őseinek szelleme, eleinek bölcsessége a fejben lakik, nem a szívben, ahogyan a középkorban a lélek átköltözött a stilizált szívbe. Az ember halálával a Geniusa is meghal. Amikor a halott a ló fejére mutat, a saját lelkét mutatja meg. 
   Az októberi ló Mars istennek szentelt áldozat, elvileg a háborús szezon lezárásának ünneplésére. De miért látjuk a lovat, mint áldozati állatot egy olyan népnél, aki nem kedveli különösen a lovakat, és a hadakozásban pedig szinte egyáltalán nem használja őket? Hát milyen áldozat az ilyen? A római áldozati állatok listája egybeesik a rómaiak rendes étlapjával: akit feláldoztak, azt meg is ették. Kivétel a kutyák, de ők más lapra tartoznak. És mégis, az egyik legfőbb áldozatként a lovat látjuk. Persze a "barbárok" nyakra-főre áldozták a kedvenc lovaikat a - rómaiak szerint - kimondhatatlan nevű isteneiknek, de nekik tényleg szent állat volt. A rómaiaknak viszont nem. Hát szabad egy ilyen 'nem kedves' állatot feláldozni Mars istennek? Mit szól az isten, ha ilyen áldozatot kap, ami nyilván senkinek sem fog hiányozni? Természetesen nem erről van szó. Ahogyan lenni szokott, a kultusz megnyilvánulása, a rítus nem sokat árul el a kultusz eredetéről, a mítoszról. Csak egy marék üvegszilánk van a kezünkben, amiből el kellene képzelni, hogyan is nézett ki egy gigászi katedrális ablaka. Elég reménytelen. És tényleg az. 
   A kutatók szerint Mars isten nem egyszerűen a háború istene. Ősibb alakjában lóként is ábrázolják, aki az élők és holtak világa között képes átjárni. Ezáltal az élet és a halál, az újjászületés és a megújulás istene is. A Mars-mezőn lévő oltáránál azok a fiatalok áldoztak, akik elérték a felnőttkort, toga virilist öltöttek és megkezdték felnőtt életüket. És természetesen elég érettek lettek, hogy hadba vonuljanak. Így a hadisten lótesttel a fiatalok védelmezője is. A fiatalok, akik élettel teltek, virgoncak és aktívak: őket védelmezi Mars isten.
   A ló feje több, mint egy lófej: ott lakik Róma Geniusa.

2017. október 16., hétfő

Liber de spectaculis II.

II

Hic ubi sidereus propius uidet astra colossus
     et crescunt media pegmata celsa uia,
inuidiosa feri radiabant atria regis
     unaque iam tota stabat in urbe domus;
hic ubi conspicui uenerabilis Amphitheatri
     erigitur moles, stagna Neronis erant;
hic ubi miramur uelocia munera thermas,
     abstulerat miseris tecta superbus ager;
Claudia diffusas ubi porticus explicat umbras,
    ultima pars aulae deficientis erat.
Reddita Roma sibi est et sunt te preside, Caesar,
     deliciae populi, quae fuerant domini.


2. Egykor és most.

Itt, hol a csillagokat veri szinte az égi kolosszus
S színpadi gépezetek nőnek az út közepén,
Itt ragyogott a kegyetlen kényúr arany palotája
S már csak ez egy ház állt benn a falak közepett.
Itt, hol a fenséges, remek Amphitheatrum az égre
Tornyosodik, nem rég' még a Nero tava állt.
Itt, hol e gyorsan emelt fürdőt bámuljuk, a büszke
Szántóföld a szegény hajiokit elragadá;
És ahol árnyékát széthinti a Claudia-csarnok,
Éppen idáig nyúlt egykor az udvari tér.
Cézár! Uralmad alatt most Róma megint a magáé,
S amit a zsarnoka bírt, most az a nép öröme.

(Csengery János fordítása)

2.

Itt, hol a csillagokig nyújtózik az égi kolosszus,
s színpadi gépszörnyek nőnek az út közepén,
nemrég itt ragyogott a sötét zsarnok palotája:
úgy tűnt, fél Rómát elnyeli majd ez a ház.
Épp itt tárul elénk e csodálatos amphitheatrum
roppant tömbje, holott itt Nero mély tava volt.
Hirtelen épített fürdőt bámuljuk (ajándék!):
nemrég viskókat falt fel a kert ehelyütt.
Errefelé ad Claudius oszlopcsarnoka árnyat:
régen idáig nyúlt épp az Aranypalota.
Róma uralmad alatt lett újra saját maga, Caesar:
egy úré volt csak – és ma a nép öröme.

(Bálint Gábor fordítása)


2017. október 15., vasárnap

Az októberi ló

   "Október Idusával véget ért a hadjáratok évszaka, és ezen a napon a Campus Martius füves térségén, alig valamivel a köztársasági Róma severusi falain túl, köcsiversenyt rendeztek.
   Az év legjobb harci lovait párosával szekerek elé fogták, és nyaktörő iramban hajtották végig őket a pályán. A nyertes páros jobb oldali tagja lett az októberi ló, amelyet Mars hadisten papja, a flamen Martialis dárdával agyonszúrt. Ezután az októberi ló fejét és nemi szerveit lemetélték; a nemi szerveket sebbel-lobbal, hogy még vérezzenek, Róma legrégibb templomának, a Regiának szent tűzhelyére szállították, majd átadták a Vesta-szüzeknek, hogy Vesta szent tüzénél elhamvasszák őket. A hamvakat később abba a süteménybe keverték, amelyet Róma Romulus király általi megalapításának évfordulójára készült. A feldíszített fejet odavetették két, egyszerű polgárokból álló csapat közé, melyek közül egyik a Subura kerületet, a másik a Sacra Via kerületet képviselte; ezek ádáz küzdelemben mérkőztek meg a fej birtoklásáért. Ha a Subura győzött, a fejet a Turris Mamiliára szögezték ki, ha a Sacra Via kerekedett felül, a fej a Regia külső falára került.
   Ezzel az ősi szertartással, melynek eredetére már senki nem emlékezett, Róma legrégibb tulajdonát áldozták fel a Várost kormányzó ikerhatalmaknak: a háborúnak és a földnek, amelyektől Róma hatalma, gazdagsága, örökké tartó dicsősége eredt. Az októberi ló halálában egyszerre öltött testet a múlt elsiratása és a jövőről alkotott látomás."

Colleen McCullough: Az októberi ló

 

2017. október 11., szerda

Kígyók és lányok

   Személy szerint nem nevezném magam a kígyók barátjának. De tudom, hogy számos kultúrában a kígyót szent állatként tisztelik. A legtöbb ember igyekszik a lehető legtávolabb tartani magát tőlük: mérgezőek és harapnak és valami ősi borzongás ver éket az ember és a kígyók kapcsolatába. Eredendően rossznak tartjuk a kígyókat és valami ősi ösztönből alapvetően félünk tőlük. Közben ugyanakkor azt is tudjuk, hogy lenyűgöző teremtmények. Képesek vagyunk megbűvölten figyelni a mozgásukat, hogyan reagálnak a különféle tárgyakra (mivel a kígyó a furulya dalára valójában nem táncot lejt). De tartanál otthon kígyót? Én biztos nem.


   A magam részéről szerencsének tartom, hogy nem keveredtem velük ezidáig szorosabb ismeretségbe. Mint említettem, számos kultúra szent állatként tekint rájuk, és így voltak ezzel az ókori görögök is. Számos mínoszi leletet ismerünk, ahol fiatal lányok a félelem legkisebb jele nélkül tartanak hatalmas kígyót a fejük fölé. Ezek a leletek nagyjából i.e. 1600 körülből származnak. Ezek a figurák, szobrocskák főleg a házi szentélyekből származnak (gondoljunk itt a római larariumokra), ahol úgy tűnik, a "háztartás istennőjét" szolgálják.
   Persze egy kisméretű szoborra könnyű ráhúzni, hogy istenséget ábrázoló kultikus műalkotás. A fontos kérdés az, hogy miért gondoljuk ezt, és honnan tudjuk, hogy ez egy nagyon is helytálló ötlet?


   Kezdjük mindjárt az istennő nevével. Palmer szerint az istennő mínoszi neve kapcsolódik az 'A-SA-SA-RA' névhez, aminek magyarázatát a lineáris A szövegekben találjuk.Noha a lineáris A írás ma még nem egészen olvasható, Palmer mégis olyan feliratokra hivatkozik, ahol szerepel 'A-SA-SA-RA-ME', szerinte azonos a hettita ishassara-val, ami úrnőt és szeretőt egyaránt jelent. Ez esetben az istennő könnyen lehet a ház úrnője, mivel a teljes háztartást a nő látta el.
   De ha a ház úrnőjéről van szó, miért tart a feje fölé két kígyót? Hagyományosan a kígyó a megújulás jelképe, mivel időről-időre levedli a bőrét, és maga is megújul. A mínoszi kultúrában a kígyó a ház védelmezője, ez a szerepe később a görög vallásban is megjelenik. A görög Dionysos-kultuszban a kígyó egyaránt volt a bölcsesség és a termékenység jelképe. Nézzünk, mit gyűjtöttünk eddig össze: a ház úrnője, az újjászületés, új élet, bölcsesség és termékenység. Ez mind nagyon jól hangzik, de mi köze ennek a női nemhez? Van még más is?


   Természetesen van. Néhány tudós szerint a kígyó a föníciai Astarté istennővel azonosítható (a szűz leány). A termékenység és a szexualitás istennője, kultuszában hemzsegnek az orgiasztikus elemek. Templomait kígyómotívumokkal díszítették. Evans a kígyó-istennőt összekapcsolta az egyiptomi kígyóistennővel, Uadzsettel, de nem fejtette ki ezt a kapcsolatot. A kígyóistennőnkhöz hasonló szobrocskák Egyiptomból is előkerültek, és a papiruszok Uadzset mágiával rendelkező papjainak nevezi őket (bár ki az Egyiptom földjén, aki nem 'rendelkezik' mágikus képességekkel?!?).
   A történet ennél azért egy kicsit árnyaltabb.Haladjunk egy egyszerűbb úton és nézzük meg az első kígyóistennőt, akit ismerünk! Ő a leghíresebb is mind közül.


   Ezt a kígyóistennőt a brit Arthur Evans találta meg 1903-ban, a knossosi Palota templomában. A szobrocska fajanszból készült, a kerámiaedények készítéséhez hasonló eljárással.
 Lenyűgöző látványt nyújt. Az ősi Egyiptomban ez az anyag szimbolizálta az élet megújulását, ezért a temetési kultuszokban és a szentélyekben használták. A kiégetés után élénk színeket és ragyogó fényt kap, így lesz az istennő ruhája káprázatosan fényes.
   A szobrocska ruházata mind a mai napig kimeríti a 'merész viselet' fogalmát: igencsak szexis viselet. Lehet, hogy a mínoszi nők viseletét látjuk: a kis mellény szorosan a testre simul, de a melleket szabadon hagyja, hosszú, fodros szoknya, és egy szövött, hímzett kis kötény. 


   A szobor büszkeséget tükröz. Az is lehet, hogy a ruha a kultuszhoz tartozik, speciális viselet. Talán a leginkább az istennő üzenetét akkor érthetjük meg, ha mi nők, felveszünk egy ilyen szexi szettet és kígyókat lóbálunk a fejünk felett. Mert ez a kultusz nem a férfiaké!


2017. október 10., kedd

Olvasónapló

  Ha már Iliászt olvasol - vagy nem olvasol, de kellene - az olvasónapló mellé írtam egy kis kiegészítést Akhilleusz haragja címmel. Az olvasonaplopo.hu oldalon találod Akhilleusz haragja címmel, természetesen Akhilleuszról és a trójai háborúról. Az oldalon érdemes szétnézni, mert az olvasónaplók mellett elemzéseket, jellemábrázolásokat és történelmi háttereket is találsz, minden, ami az irodalomtanuláshoz kell. Meg azon túl is, ha egy történet mélyebben érdekel...

 

2017. október 9., hétfő

Martialis: Liber de spectaculis I.

I

Barbara pyramidum sileat miracula Memphis,
     Assyrius iactet nec Babylona labor;
nec Triuiae templo molles laudentur Iones,
     dissimulet Delon cornibus ara frequens 
aere nec uacuo pendentia Mausolea
     laudibus inmodicis Cares in astra ferant.
Omnis Caesareo cedit labor Amphitheatro,
     unum pro cunctis fama loquetur opus.


1.

Vesszen a sok piramis pompája Egyiptom ölében,
asszír függőkert, ős babilóni falak,
templomod, Atremiszünk, ne dicsérje puhányan a jón száj,
déloszi szent oltár, hagyjuk agancsaidat,
függő Mauzoleum, Halikarnasszosz csodaéke,
kár népség balgán már ne dicsérje neved!
Túlszárnyal Caesar színháza akármit a földön,
s minden más hírét végleg a köd fedi el!

(Csehy Zoltán fordítása)

A munka 80-ban jelenhetett meg, Titus trónra lépésének idején. A nyitószakasz a „világ hét csodáját” listázza: az egyiptomi piramisok, Semiramis függőkertjei, Babilon falai, az epheszoszi Artemisz-templom, a déloszi agancsokból emelt Apollón- és Artemisz-oltár, és a halikarnasszoszi Mauzóleum (Mauszollosz kár uralkodó síremléke) után következik hetedikként a mindent elhomályosító római Colosseum.

1. A Colosseum.

Csak hallgass, barbár Memphis, csoda piramisodról!
Asszír művekkel mit dicsekedsz, Babylon?
A puha jónt ne dicsérd, hogy házat emelt Tríviának,
Délosi oltárt sem, mely csupa szarvasagancs;
És mértéktelenül ne magasztald, Kária, égig
A felhőkbe vesző, nagy mauzóleumod.
Cézári amfiteátrum6 előtt hátrál valamennyi:
Híre ez egy műnek túltesz a többiekén.

(Csengery János fordítása)

1.

Csak hallgasson Egyiptom a sok barbár piramisról,
csend legyen, asszír kert és Babylón falai.
Trívia szentélyét se dicsérjék jámbor iónok,
s délosi oltáron néma a szarv, s az agancs,
és Halicarnassus csoda nagy mauzóleumát most
már ne magasztalja bőszen a káriai.
Túlszárnyal Caesarunk amphitheatruma mindent:
többi homályba merül, s hírneve csak neki lesz.

(Bálint Gábor fordítása)


2017. október 3., kedd

Cacodaimon

   Ha már szó volt a 'jó démonokról', az agathodaimonról, lássuk a démon párját a 'sötét oldalról'! Mert a görög-római világban a legtöbb dolog szimmetrikus, aminek van jó oldala, annak lesz rossz is. Így van ez a démonokkal is. A démon vagy görögösen daimón alapjában véve egy teljesen semleges lény: sem nem jó, sem nem rossz. Az agathodaimon, a jó démon segíti és támogatja az embert, jó tanácsokkal látja el és egyengeti az életútját. Ezzel szemben a cacodaimon rosszat akar és rosszra tör: őrületet okoz.
  Persze ez a mai jó-rossz relációnk nagy mértékben a katolikus világkép hatására vált olyanná, amilyen: az ókoriak nem így gondolkodtak. Az őrületnek van jó oldala is, mint általában a legborzasztóbb dolgoknak (lásd Dionüszosz misztérium). Ezt a mai gondolkodásunkkal már nehéz megérteni. Mindenesetre a cacodaimon egyértelműen rossznak tartották a görögök is, tehát bátran rányomhatjuk a 'gonosz démon' bélyeget!


 A képen a cacodaimont láthatjuk a gonosz szemmel (ez nem a kereszténység mindent látó, atyai szeme), ami a rontást, szemmel verést, ártást és balszerencsét jelképezi. A szem a képen meg van szigonyozva vasállatok támadják, kutyák csaholnak rá és egy holló vájja ki az ártó szemet. Szóval van remény...
   A démonunk kicsi és gonosz, és hatalmas hímtagját szó szerint lóbálja a lába között. Egyes értelmezések szerint ő valójában nem is cacodaemon, hanem a rontást elhárítani hivatott jó szelem, agathodaimon (Agathos Daimon). Hol az igazság?

2017. október 2., hétfő

Agathodaimon

   Démonnak nevezzük, ám ő nem a rossz, gonosz és csúnya démon, hanem a 'jó' démon, ahogyan a neve is mutatja: 'nemes szellem'. Ritka démon és kevés szó esik róla, pedig fontos szereplője az antik ember mindennapjainak. A régi görög vallásban a szőlőültetvények és a szőlészetek szelleme. Az ember közvetlen társaságához tartozó démonok nagy családjába tartozik, ők biztosították az emberek számára a jó szerencsét és a bölcsességet. Egy kicsit hasonlítanak a római genius-hoz.
   Pausanias szerint az 'agathodaimon' eredetileg Zeusz egyik megtisztelő mellékneve volt. Ezért is illik egy ókori római vagy görög lakomán egy kis bort loccsintani Zeusz tiszteletére. Aristophanés 'Béké'-jében is találkozunk 'agathos daimon'-nal. A művészetben gyakran ábrázolták kígyóként (itt a kígyó jó tulajdonságaira gondoljunk, és nem a bestiális hüllőre), vagy fiatal férfiként, kezében a cornucopiával (bőségszaru) és áldozótállal. Ezek az ábrázolások az agathodaimon egy későbbi, kibővült feladatát mutatják meg: ő biztosítja a család bőséges élelmét és italát, a családi jólét őrzője.
   Vajon Szókratésznek is ilyen 'jó démonai' voltak?


2017. szeptember 29., péntek

Lassú víz partot mos


   Ez a pompás paripa egy ősi szkíta királyi lovastemetkezés 'ló' részét mutatja be. Az i.e. 5. századból származó királyi sírban találták a díszes lószerszámokat, és egy lelkes keleti rokon nem volt rest ezeket rekonstruálni, a pompás paripa pedig szemléltetni. Persze itt, Magyarországon ennek nincs hír értéke. De nem kell aggódni, az immár több, mint száz éves Akadémia-féle finnugor paródia teóriája végre megroppanni látszik: egy lelkes szegedi tudóscsapat végre kimondja (és az Akadémiának ellenében), hogy az ősmagyar történelem egy kicsit másképp volt, mint ahogyan azt a suliban tanítják, és ahogyan azt az Akadémia szeretné lenyomni a torkunkon. Itt a cikk, finom és visszafogott. De tényleg.
    Azt mondják, hogy azért nincs (nálunk) halálbüntetés, mert azt nem lehet visszafordítani. Ez igaz is. És mi van azzal a rengeteg tudóssal, kutatóval, amatőr igazságkeresővel, akik már réges-régen  tudták, hogy ez az egész finnugor-téma egy vicc? Akik az életüket szentelték az igazság keresésének, és kigúnyolták, szakmailag lejáratták őket, és ellehetetlenítették? Tőlük nyilván már senki sem fog bocsánatot kérni. És mi van azokkal a nagyra becsült, ma is aktív finnugrista tudósokkal, akik jelen világunkban is folyamatosan hintik el az ostobaság magvait? Nyilván nem fogják őket lejáratni, ahogyan tették azokkal, akik az igazat keresték, és nem fognak egy közértben pénztárgépet püfölni, mert szakmailag megbuktak. Ezek nagyon szomorú dolgok. Főleg azért, mert rajtunk, magyarokon kívül, mindenki tudja rólunk az igazságot. Csak mi nem vagyunk hajlandóak elfogadni. Tudják keleten, hogy kik vagyunk. Tudják, hogy honnan származunk. Gondoljunk csak a Gesta Hungarorumra vagy a Tarih-i Üngürüszre. Satöbbi. Pedig már Jókai Mór, Arany János is tudta. Az igazságot kellene keresni és nem a meghirdetett elméleteket aládúcolni mindenféle mesterségesen gyártott elméletekkel. De most. Hátha...

2017. szeptember 28., csütörtök

Többé nem titok, hogy tolták a rómaiak a graffitit, vagy milyen ágyban aludtak Savariában

Ezt a cikket a nyugat.hu-ról másoltam át ide egy az egyben. A cikket Pais H. Szilvia írta, a fotók pedig Bonyhádi Zoltán munkái. Irány Szombathely!

A Savaria Múzeum három éve lebontott állandó ré­gé­sze­ti és ter­mé­szet­tu­do­má­nyi tárlatára biztos sokan emlékezhetnek még, bár egy jó ideje, finoman szólva is megérett már egy alapos ráncfelvarrásra. Így is 33 évet húzott le, állítólag az első időszakban (még a '80-as években) országos szinten is mértékadónak számított, csak aztán megkopott. Ha nem is napra pontosan, de október elején lesz két éve annak, hogy átadták a megújult őskori részt. Egy izgalmas anyagban láthatjuk azóta az ős­ko­ri ház­tar­tá­sok kel­lé­keit, a ter­mé­keny­ség­hez vagy ara­tá­si ün­nep­hez kö­tő­dő női ido­lokat, kő-, agancs- és csont­esz­kö­zöket. Külön érdekes a ki­ál­lí­tás egyik köz­pon­ti ele­me, a Szent Vid-hegy kö­rül­jár­ha­tó nagy­mé­re­tű ma­kett­je, ame­lyre lemodellezték az ős­ko­ri há­zakat is, méretarányosan.

A folytatásra, a római kor tárlatrészének hivatalos átadására mostanig kellett várnunk. A kiállítást Borhy László régész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora ajánlotta figyelmünkbe, aki elmondta: „az egész világon párját ritkítja ez a mostani kiállítás”, ő ilyet még sehol sem látott. „Mert ha megállok a város közepén és körülnézek, úgy érzem magam, mintha már jártam volna egyszer ebben a városban, ennek a városnak az ókori romjaiban... A harminc évvel ezelőtt felállított kiállítás azt mutatta be, amit a XIX. század végéig tudtunk az ókori Savariáról, ez a kiállítás pedig azt mutatja be, amit a mai napig, a XXI. század elejéig tudunk róla, ez pedig alapvetően különbözik attól, amit tanultunk” - tette hozzá a régész. 
   Az új római terem egyenesen az őskorból nyílik. Ha betoppansz, hátrahőkölsz, annyira újszerű ez az árkádos házakkal benépesített látvány. A körpanorámás fotógrafikán embernagyságú térben egy régi ókori város főtere és házai, piaca és műhelyei elevenednek meg. Hozzá a valóságban is beleshetsz egy konyhába vagy egy ókori módra berendezett hálószobába. A falakon római graffitik, az árkádok között sétáló tógás polgárok között pedig megannyi ismerős arcot fedezel fel, mai szombathelyiekét, akik épp Savaria Fő terén piacoznak vagy árulnak, esetleg részegen egy utcasarkon megpihennek.
 

Ahogy az ókor-szakértő régész mesélte nekünk, kezdetben egészen más római kori kiállítóteret gondoltak el, de a vizuális tervező olyan ötlettel állt elő, aminek nem lehetett ellenállni. Így született meg ez a formabontó, hatalmas fantáziával és bátorsággal létrehozott kiállításrész.


A benne elhelyezett jellegzetes tárgyak hűen érzékeltetik, hogyan zajlottak az ókorban a mindennapok, hogyan főztek, milyen játékokkal játszottak, milyen ruhát és ékszereket viseltek a városlakók, és mi mindent készítettek a helyi iparosok.

Igaz, mintha a régebbi római kori kiállításban jóval több lett volna a vitrinekbe kiállított eredeti műtárgy, és mintha az őskori anyag is gazdagabb lenne leletekben... De a sok-sok vitrinbe zárt műtárgy helyett kárpótol bennünket ez a frenetikus tér! 

2017. szeptember 27., szerda

A mágia világa

  A mágia sosem volt egységes, egy nyelvhez, egy nemzethez vagy egy kultúrához köthető. A mágia ebből a szempontból vallás: áthidalja a különbségeket és összeköt. A korok és kultúrák felett álló hagyományok, tradíciók, vagy csak töredékek egy letűnt korból összekötik a varázslók és mágusok generációit. 
   Ahogyan nincs "tiszta" egyiptomi mágia sem, nincs semmilyen "tiszta" mágia. A mágia az emberiség olyan régi történetéből táplálkozik, amely korból nem maradtak írásos emlékek. Maradt viszont a rítus, a tett, amit gyakran már nem tusunk, hogy miért teszünk. De amíg tesszük, életben tartjuk a hagyományt, talán életben tartjuk azt a valamit is, ami létrehozta a rítust. És hiszünk benne, hogy útközben felfedezzük, miért is tesszük. Igaz ez a húsvéti locsolkodástól kezdve a halottak nyelvére helyezett pénzérmén át a menyasszony átemelésééig a küszöbön. Tele van az életünk hagyományokkal, rítusokkal, amiket néha olyan természetesnek veszünk, hogy észre sem vesszük őket. A hagyományok tesznek azzá, amik vagyunk. És a hagyományok azok, melyekre hivatkozva megkülönböztetjük magunkat: a nemzetek hagyományai, a nemzetek szokásai, a népek rítusai. Pedig a mágia nem elválaszt, hanem összeköt. A régit, a nagyon-nagyon régit az újjal.
   Ahogyan az egyiptomi mágusok is használtak mezopotámiai elemeket, a mezopotámiai mágusok is használhattak valamit - amit nem tudunk, hogy mi az. De a rítusban olyan mélység van, az emberi szellem mélysége, amit a tudománnyal sosem lehet megközelíteni. Mint tette azt Kerényi Károly is, aki a mítoszból indult ki, és ezt a láthatatlan, hajszálvékony fonalat követve messzebbre jutott bármelyikünknél. Tudományosan, nem mágikusan. Bár a mágia és a tudomány sem válik el élesen, mint azt sokan szeretnék, Kerényi bebizonyította, hogy az út az emberiség múltjába a rítusok és a mítoszon keresztül vezet. A kövek csak annyit mondanak, amennyit az 'élettartamuk' lehetővé tesz. Az emberi emlékezet, a közös emlékezet, a tudattalan tudat talán többet mond.
   Izgalmas dolog a PGM papiruszokat böngészni (görög varázspapiruszok). Egy viszonylag jól dokumentált kor (persze a mágikus szertartás során, hogy mit CSINÁLTAK, azt továbbra sem tudjuk), nyomon követhetjük a mágikus életet, találkozhatunk a mágia gyakorlóival. A PGM szövegek bár Egyiptomból kerültek elő, többségükben görög nyelvűek. Egy kulturális szinkretizmus kellős közepébe csöppentünk. A görög-római kultúra keveredik az ősi egyiptomival, kölcsönösen hatnak egymásra. Mindez történik egy zsidó-keresztény vallási közegben, ami szintén nyomot, lenyomatot hagy a mágián, a mágikus életen és világképen. Miért lett volna ez másképp régebben? A keveredésnek is ezer oka és miértje van, az érdekes az egészben, hogy rápillanthatunk egy totális bábeli káoszra: ám mégsincs káosz, a mágia gyakorlói köszönik szépen, jól elboldogulnak ebben a sokszínű, multikulti világban. És a démonok is, sőt, az istenek egymást utánozva alakulnak át, hol vadabbá, hol szelídebbé. 


2017. szeptember 25., hétfő

A görög varázspapiruszok

   Kalandos története van a mágia kutatásának is, nem csak magának a varázslás művészetének. A mára híressé vált PGM (Papyri Graecae Magicae) "élete" is izgalmas múltra tekint vissza. Az internet és a digitális világ nagy adománya, hogy a világ kincsei bárki számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké váltak. Néhány kattintás, és a világ a lábaid előtt hever (például itt). Mint a görög varázspapiruszok is.
   A papiruszok a 19.század elején bukkantak fel a köztudatban. Természetesen hazájuk Egyiptom, a varázslatok földje. Egy magát Jean d'Anastasi-nan nevező, kétes származású férfi rukkolt elő a papiruszokkal. Európa akkor már javában Egyiptom-lázban égett, minden érdekes volt, ami egyiptomi, ami misztikus. Az okkultizmus újkori kibontakozása zajlott, spiritiszták és modern mágusok hemzsegtek a tudománytól és humanizmustól átformált Európában. Egyiptom viszont megmaradt a maga érintetlenségében a misztika hazája, ezért a figyelem rá irányult. Anastasi egy halom papiruszt kínált eladásra, állítása szerint Thébából (a mai Luxor) származnak. Nem lelkes gyűjtőknek kínálta megvásárlásra a papiruszokat, hanem egyenesen a legnagyobb európai gyűjteményeknek: a British Museumnak, a Louvre-nek, a párizsi Bibliothéque Nationale-nak és a berlini Staatliche Museen-nek. Valahogy az eredettel és a papiruszok valódiságával nem foglalkoztak, vagy nem volt kérdéses.
   Az Anastasi által kínált papiruszok közös pontja a mágia. Mindegyik szöveg varázslással, misztikával, mágiával foglalkozik valamilyen formában. H.D.Betz szerint, aki a papiruszokat később rendezte, a szövegek egy könyvtártól, vagy egy műgyűjtő tudóstól származhatnak. A kései antikvitás korára datálta a lejegyzésüket. Természetesen mint gyűjtemény nyilván régebbi korok hagyományát rögzítette.
    A PGM rövidítés a mágikus papiruszok gyűjteményét jelenti. A mágikus szövegek első publikálására 1843-ban került sor, görög és latin nyelven. Anastasi papiruszait a 20. század elején Karl Preisendanz kezdte el tudományosa rendezni és kiadni, az első kötetet 1928-ban, a másodikat 1931-ben. A PGM magát a gyűjteményt jelöli: a mágikus szövegek kötetbe rendezésével kialakult egy rendszer, a PGM-szám a kiadott mágikus szövegek gyűjteménybeli helyét mutatja meg. Ez egy egységes rendszer, bárki hivatkozásként használhatja, mert mindenki számára ugyanazt a szöveget jelöli a szám. Preisendanz készített egy harmadik kötetet is, ebben szerepeltek az új szövegek és az index. Az új szövegek azok a mágikus szövegek, melyeket később szereztek, 'újonnan' kerültek elő, tehát nem csak az Anastasi-féle papiruszok anyaga. A PGM tehát egy nagyon is élő könyv: a gyűjtemény bővül, alakul, formálódik.. Az első kiadás görög és latin nyelven nyelven jelent meg, a Preisendanz-féle kiadás már német fordításokat is tartalmaz. A harmadik kötet, amely az új szövegeket tartalmazta, a második világháborúban Lipcse bombázásának áldozatává vált. A könyvről ugyan készültek képek, ezekből próbálták később a kutatók visszaállítani azt, ami elveszett. Ma már a Perseus Project jóvoltából a szövegek felkerültek az internetre, hozzáférhetőek és olvashatóak. Rengeteg antik szöveg található az interneten, a digitalizálásnak köszönhetően könnyen és kényelmesen hozzá lehet férni - kis kereséssel - bármihez. 
   A PGM szövegei töredékesek, apró kis tükörszilánkjai ókori varázskönyveknek,mágikus recepteknek, ősi hiedelmeknek. A rendezés eredményeképp a kutatók megállapították, hogy a szövegek két nagy csoportot alkotnak: egyszer a mágia iránt érdeklődő tudós kutatók gyűjteménye, feljegyzései, másszor a vándorló mágusok saját receptjei, praktikái. Ezek a 'saját receptek' olyan mágust mutatnak meg nekünk, akik aluliskolázottak, kevéssé műveltek és semmiképp nem nevezhetők a társadalom krémjének. Inkább a társadalom peremére szorult, marginalizálódott, megélhetési mágusok. Ez a kép nagyon megdöbbentő, főleg ha az egyiptomi mágusokra gondolunk, akik magasan képzettek, műveltek és a tudományokban járatosak voltak - és a társadalom megbecsült tagjai voltak.
   Ugyanez a megdöbbentő ellentmondás tapasztalható a szövegek nyomán kibontakozó istenkép esetében is. A mitológiából, irodalomból megismert görög istenek vadak ugyan egy kicsit, de nagyon is emberiek, nagyon is a társadalmi korlátok és 'etikett' keretein belül mozognak. Többet megengednek maguknak, mint azt egy ember tehetné - hiszen mégiscsak istenek - de azért mégis közel állnak az emberi értékrendhez, felfogáshoz, világképhez. A PGM lapjain megelevenedő istenek vadak, féktelenek (szép szóval khtonikusak), a lehető legtávolabb állnak az emberi értékrendtől. Van, aki a rusztikus szót használta rá: ebben is van valami, hiszen ezek az istenképek minden bizonnyal közelebb álltak a 'népi' istenképhez, a közember vallási eszményéhez, mintsem az irodalmi kánon által megszelídített istenkép. Ebből a népi hiedelemből (milyen ostoba szó az ember legősibb, legbelső istenképére) táplálkozott a mágia és a misztika: vallás és mágia itt kapcsolódik össze, szakrális és rituális a PGM lapjain keresztezi egymást.
   A szövegek nem csupán mágikus receptek, minden ide tartozik, ami a misztikussal foglalkozik. Átkok, varázslatok, szerelmi kötések, jogi tárgyalások befolyásolása, népmesék, babonák, misztikus tartalmú társasági pletykák, amulettkészítés, mágikus ábrák, és minden, ami csak elképzelhető!


2017. szeptember 21., csütörtök

Az elveszett Ovidius 1.

   Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.
   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.
   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 


   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 
   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."
Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,
hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - 
(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,
és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."
(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:
"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet
Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!
Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!
Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"
(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:


'ius pro concubitu nostro tibi cardinis esto:     hoc pretium positae virginitatis habe.'sic fatus spinam, qua tristes pellere posset     a foribus noxas (haec erat alba) dedit.(VI.127-130)



   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 
   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)
   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA
   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...


A folytatásban azt boncolgatom, ki ELLEN kellett Carnának varázsolni. Mert az is megér egy bejegyzést...

2017. szeptember 18., hétfő

Faji kérdések az ókorban

  A népvándorlás és a migráció kérdése az utóbbi években felbolygatta hazánkat és az egész világot. Ahogyan emberek milliói keresnek új hazát egy jobb élet, jobb munka reményében, vagy menekülnek valami elől, vagy egyszerűen csak szeretnek világot látni - ki tudja, ezer oka van. Itt Európában könnyen mutogatunk bárkire, hogy menjen haza, éljen a nyomorban, amit részben annak köszönhet, hogy mi, európaiak rendesen leraboltuk az országát. Könnyen ítélkezünk bárki felett és szívünket átjárja a humanizmus, ha egy csomag borsókonzervet küldünk az éhező afrikai gyerekeknek. Mert tettünk valamit. Lényeg, hogy ami történik, az megtörténik, és nemigen tehetünk ellene. De tényleg ennyire újkeletű lenne a népmozgás kérdése? Természetesen nem, hiszen már minden megtörtént az ókorban: ugyanazokat a történeteket játsszuk újra és újra. Manapság furcsának találjuk, hogy Párizsban rengeteg színes bőrű ember nyüzsög. De furcsa volt ez régen is, vagy nem mindig a fehér ember jelentette a világ közepét? Arról sosincs szó, hogy egy fekete közösségben mennyire bizarr/furcsa/megbotránkoztató egy fehér kisebbség. Mindig csak fordítva.
   Az ókori emberek is sokat utaztak, de korántsem annyit, mint manapság. Az utazás hosszú és veszélyes dolog volt, inkább az vállalkozoit rá, akinek szükséges volt (kereskedelem, üzlet, hadviselés). De azért régen is voltak kalandorok, akik szerették a kihívásokat, szerettek világot látni. Nem kevés itinerarium (antik útikönyv) maradt fenn, ami nem csupán az utazás praktikus oldalával foglalkozik, hogy hol lehet megszállni, enni, lovat váltani, hanem a látnivalókra is kitér. Mert az ember alapjában véve kíváncsi lény. És aztán megint ott van az a réteg, aki azért utazik, hogy új életet kezdjen. Az emberek, a kultúrák mindig is keveredtek, de ez a keveredés nem feltétlenül jelent összeolvadást. De mindenesetre találkoztak, tapasztalatokat szereztek egymásról, és ennek nyomait - ha csak töredékesen is - nyomon követhetjük a művészetben.
   A görög vázafestészetnek két nagy csoportja van: a vörösalakos és a feketealakos. Mindkettő két színnel dolgozik: a vörössel és a feketével. Egyiknél az alakok vörösek és a háttér fekete, a másiknál pont fordítva. Legelső megközelítésben egy fontos szempont, hogy a fehér bőrűeket is megkülönböztetik eme két szín használatával: a férfiak mindig 'sötétebbek', mint a nők. Ennek egy nagyon is gyakorlatias oka van: a férfiak az idejük nagy részét a szabad ég alatt töltötték, jobban lesültek, sötétebb tónusúak voltak a nőkkel szemben, akik hagyományosan idejük nagy részét a házban töltötték, így fehérebbek maradtak. Nyilván vannak ettől a 'szabálytól' eltérések, ez csak egy amolyan első megközelítés. Bár az egyiptomi férfi-nő ábrázolásokban is megfigyelhetünk különbséget: a nők általában sárgák, a férfiak vörösek. Ennek inkább ideológiai okai vannak.


   A görögök világában hemzsegtek a színes bőrűek. Lévén maguk a görögök sem egy sápadt népség, a kreol szín gyakorlatilag nem is feltűnő. Akit megkülönböztettek, az viszont tényleg fekete volt. Bár a fekete és fekete szín között is milliárd különbség van, nem csupán a tónusban, hanem testalkatban, hajtípusban, szinte mindenben látjuk a különbséget ugyanúgy, mint egy vörös hajú fehér ember és egy fekete hajú, mediterrán típusú ember esetében. A különbség ég és föld, nem lehet a kérdést 'fekete és fehér' sémára redukálni. Ám a görögök Homérosz óta mégis AITHIOPSZ-nak ('égett arcú') neveztek minden feketét, annak ellenére, hogy ők is nyilván szembesültek a különbözőségekkel. Homérosz szerint az izgalmas Aithiopiát Meneláosz király látogatta meg. Tehát Homérosz korára már találkoztak az Egyiptomon túli területek népeivel, különben Homérosz honnan tudott volna róla?

Az úgynevezett Memnón Pieta: Éosz felemeli fia Memnon testét (kb. i.e. 490-480, Capua, Olaszország)

   A kapcsolat a két kultúra között mélyebbre nyúlik vissza: Thébában már az i.e.XIV. századi Rekhmiré síremlékén a legkülönfélébb színű festett alakokkal találkozunk. A festmény élethű: az embertípusokat nem csupán szín szerint különbözteti meg, mint egy izgalmas festőpaletta, hanem a bőrszínekhez tartozó egyéb sajátosságokat is megfigyelhetjük a tömeg egyes szereplőin. Nagyon gondos munka, az emberek saját arcot kaptak, élőek és egyediek, még akkor is, ha az egyiptomi festészet oly merev mozdulataiba dermedten néznek farkasszemet az örökkévalóval. Látjuk a különbséget a núbiai, mínoszi, égei, afrikai ember között. Mínosz és Mükéné bukásával a kereskedelmi kapcsolatok is megfeneklettek a két kultúra között, aminek eredményeképp Görögország igencsak megtorpant a gazdasági fejlődésben. Ezek a kereskedelmi kapcsolatok az i.e.VIII.században lendülnek fel ismét Észak-Afrika és Görögföld között, amikor kereskedelmi lerakatokat létesítettek Cyrenében és a Nílus partján. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az afrikai emberek ábrázolása ismét megjelenik az égei-kultúrában. Az i.e.VII-VI.században ión zsoldosok szolgáltak I. és II. Psametikus hadseregében. Így a különböző embertípusok ábrázolása egyaránt megjelenik a görögöknél és az egyiptomiaknál is.


   De kanyarodjunk egy kicsit vissza Memnónhoz. Az Iliászban találkozunk vele, Akhilleusz keze által esik el. Csodálatos jelenet, amikor a halottat a gyászoló anya, Éósz felemeli és az istenek siratják Memnónt. Memnón az aithiopszok királya, bölcs és igazságos, nagyon pozitív szereplő, a Hajnalistennővel együtt gyászoljuk a halálát. És éjfekete, mint a legsötétebb éjszaka. Viszont az ábrázolás igen érdekes. Ezt a bensőséges jelenetet örökítették meg a vörösalakos vázafestényen, amikor Éósz a halott fiát kiemeli a csata forgatagából, az istennői hatalmánál fogva egy pillanatra megállítja a világmindenséget, hogy magához ölelhesse halott gyermekét, ahogyan Szarpédón halála pillanatában a világ egy szívdobbanásnyi időre megszűnik mozogni, és a gyászoló anya kiemeli a fiát. Felemeli a háború véres dúlásából, felemeli az emberi létezés szennyes és lealacsonyító mindennapjaiból, a megtört test gyalázatából, felemeli, isteni lényével körülöleli, és a megfáradt fiú végre megpihenhet, Hüpnosz segítségével a Boldogok szigetére kerül. Ahogyan Szarpédón is az erényes és igaz életének köszönhetően 'megérdemelte' az isteni könnyeket, úgy Memnón is a halálával igazolta az életét. Az istenek bármily hatalmasak is, a Végzet és a Sors döntéseit nem tudják megmásítani, csak egy kicsit elodázni. És nézzük meg újra az ernyedt tagokkal lógó Memnónt: annyira nem fekete, hogy az már furcsa. Olyan, mint a többiek, a fürtös akhájok, és az arcformája is a fehérekre jellemző. Ennyire mindegy, hogy fekete vagy fehér? Szerintem igen. Memnón hérosz, és ez a lényeg. Hogy éjfekete bőre volt - az a mítosz szempontjából lényegtelen.


   Hogy még bonyolultabb legyen a kép, a görögök az összes afrikait aithiopsznak, etiópnak nevezték, és a fekete/sötét színt mint a legfőbb tulajdonságot jelenítik meg. Nyilván, kortárs rasszista felhangokat félretéve, valakit igen jól kiemel a tömegből, könnyen megkülönböztethetővé tesz, ha a bőrszíne más, mint a többieké. Ugyanígy egy szőke haj is jellegzetes egy csapat barna között. Ezt a dolgot nem kell démonizálni, ez egy megkülönböztető jegy és kész, semmi több. Az is bizonyított, hogy Xerxes zsoldos hadseregében voltak színes bőrűek, amikor i.e.480-ban megtámadta Görögországot. A görögöknek ebben a korban igen sok alkalmuk nyílt a sötétebb tónusok tanulmányozására. Ezzel együtt a legtöbb görögnek csak homályos elképzelése volt az igazi Fekete-Afrikával kapcsolatban. Úgy gondolták, hogy az etiópok földje Egyiptomtól délre található. A görög mitológiában a pigmeusok az az afrikai faj, akik az ismert világ legdélebbi csücskén él.


   Fekete bőrszínnel találkozunk az irodalomban is Aiszkhülosznál, Szophoklésznél és Euripidésznél is: az etiópok gyakori szereplői a görög komédiának. Emellett színházi maszkok, szobrok, vázafestmények garmada igazolja az emberek keveredését az ókori világban. Viszont az etiópok ábrázolása a hétköznapi helyzetekben igen ritka: alig, szinte nem is látunk olyat, aki lakomán vesz részt, kézműveskedik, vagy sportol. Nyilván ezekben a hétköznapi helyzetekben is ugyanúgy jelen voltak, én arra gondolok, hogy mint Memnón  esetében, nem volt lényeges, hogy valaki fekete vagy fehér, nem a bőrszín megörökítése vagy ábrázolása volt az elsődleges szempont a téma kidolgozásánál. Nyilván ez csak egy vélemény, semmi sem támasztja alá. Viszont azt sem tartom valószínűnek, hogy mindenki ugyanolyan hosszúságú, színű ápolt fürtökkel rendelkezett - és ezeket sem különböztetik meg a műveken. Sem azt, hogy az antik ember igencsak sok csatában, háborúban, hadjáratban vett részt, és ezt minden bizonnyal igen kevesen úszták meg egy karcolás nélkül. Viszont a sebeket sem látjuk az ábrázolásokon - ezért gondolom azt, hogy a bőrszín sem lehet annyira kardinális kérdés, hogy az ikonográfia szabályait felrúgva valakinek a feketeségével foglalkozzanak.


   A tudósok mind a mai napig azon vitatkoznak, hogy létezett-e rasszizmus az ókorban. A feketéket egzotikusnak tartották, de ez még nagyon távol van a faji megkülönböztetéstől. Maga a fekete bőr még nem predesztinált senkit arra, hogy rabszolga váljék belőle. Voltak fehér rabszolgák is, a bőrszín önmagában nem jelentett semmit. Mivel a rómaiak imádták az egzotikus dolgokat ez élet minden területén, nyilván ha tehették, szívesebben tartottak fekete bőrű rabszolgát, de legkevésbé sem faji diszkrimináció miatt, hanem a különlegessége miatt. Mint ahogyan a mediterrán típusú nők rajongtak a germán nők világos hajért, és előszeretettel készítettek belőle parókát, ez sem rasszizmust jelent, hanem a ritkaság, a különlegesség keresése. A római társadalomba tökéletesen beintegrálódtak: nagyon sok emberről nem is tudjuk, hogy milyen színű volt - mert nem számított. Mint a lusitaniai Gnaeus Musius sírköve is: 'rendes' birodalmi polgár, semmiben sem különbözik a sírköve bármely más síremléktől, ám ha jobban megnézzük a vonásait, kiderül, hogy fekete. Ez minden bizonnyal csak a mi korunkban okoz egy lélegzetvételnyi döbbenetet, a Római Birodalomban teljesen természetes dolog volt. 

  A rómaiak szerették a szépet és a különlegeset, így a fekete emberek ábrázolását is tökélyre fejlesztették. A fekete embereket ábrázoló szobrok, a vonásaik és sajátosságaik megjelenítése hihetetlenül élővé teszi az összes képzőművészeti alkotást. A fekete bőrszínhez választott fekete anyagok visszaadják az afrikai nap melegét, a perzselő forróságot - ez teszi igazán egzotikussá a fekete-szobrokat. Afrika szenvedélye. A rómaiak amúgy is rajongtak mindenért, ami Afrikából jött: az egzotikus állatok, a misztikus vallás, a színes emberek és Egyiptom gabonája. De ez az Afrika-mánia megérdemel egy külön bejegyzést.


  A képen Septimius Severus császár látható. Afrikai születésű, ám a portré alapján nem egyértelmű, hogy fekete bőrű-e, vagy a szokásos férfiúi sötétbőrűséggel van-e dolgunk. A vonásai szerint csak egy jól lebarnult fehér ember, és afrikai születésével együtt lehettek a szülei fehérek. Ám az a tény, hogy afrikai származását hangsúlyozták, inkább azt erősíti, hogy fekete bőrű volt. Viszont megint nem lehetett ez olyan kardinális dolog, hogy a portréján feketeként mutassák be. A bölcs emberekre, a filozófusokra jellemző szakállviselet inkább utal a lényeges tulajdonságára: gondolkodó, művelt ember.