2016. november 30., szerda

Antik anekdoták: Női hűség

   Cato lánya, Porcia, aki Brutus felesége volt, amikor megtudta, hogy férje mit tervez Caesar ellen, a merénylet előtti éjjel  szolgálóival éles kést hozatott azzal az ürüggyel, hogy körmét akarja levágni; majd a kést mintegy véletlenül elejtette, és megsebezte magát. A szolgálók kiabálására előkerült Brutus, és szemrehányást tett a feleségének, amiért a borbély munkájára vállalkozott. Porcia odasúgta férjének:
- Másról van szó: meg akartam bizonyosodni arról, hogy el tudom-e viselni a szenvedést, ha terved nem sikerülne.

 

2016. november 29., kedd

Moirák, a kikerülhetetlen sors istennői

   A Parnasszus lábánál laktak, egy barlangban. Mézadományok ellenében szívesen adtak tanácsot bárkinek, de ha nem megfelelő tisztelettel közelítettek hozzájuk, hazugságot hazugságra halmozva félrevezették a jóslatért folyamodókat. Apollón az itt létesített jósdáját Hermész gondjaira bízta.
   Eredetileg csak ketten voltak, Delphoiban tisztelték őket; a Nappalt és az Éjszakát szimbolizálták. A hagyomány végül is három nevet ismer velük kapcsolatban: Atroposz, Klóthó és Lakhészisz. Öltözetük fehér, fejüket kendő fogja körül, s mindhárman Ananké - azaz a "Szükségszerűség" társai. Minden létezős sorsát ők határozzák meg, beleértve az isteneket is. Klóthó készíti számunkra guzsalyán az élet fonalát, Lakhészisz rendelkezik a sorsunk fölött, s ha eljön az ideje, Atroposz, a kérlelhetetlen vágja el sorsunk fonalát.
   Ez a három csúf öregasszony rettenetes és hatalmas. Határozataik általában visszavonhatatlanok, s az istenek sem tudják megenyhíteni őket. Olyannyira, hogyha történetesen az jut eszükbe, hogy egy király trónjára idegent ültessenek, ám a király megöli a trónjára törőt, az a halálból vissza fog jönni, hogy a Moirák döntését beteljesítse.
   Egyedül Apollón és Héraklész tudta elérni, hogy a Moirák elálljanak a döntésüktől.
   Hésziodosz Theogóniájában a Moirák hol az Éjszaka, hol Zeusz  és Themisz lányai; hatalmukban áll, hogy a boldogságból és szenvedésből "kiadják a halandóknak részüket". Az orphikus theogónia Uranosz és Gaia gyermekeinek mondja őket, s abban a történetben ők a hekatonkheirek (százkarú óriások) női megfelelői. Pindarosz szerint ezek az istennők Zeusznál is magasabb rendűek. A rómaiak a Párkákhoz kapcsolták őket.

 

2016. november 28., hétfő

Baglyos graffiti Pompeiből

   Ez a kis gyöngyszem Pompeiből került elő, baglyot ábrázoló falfirka. Első ránézésre akár galamb is lehetne, ám tartozik hozzá egy felirat is, amely egyértelművé teszi, hogy az ábrázolt jószág bizony bagoly. Egy ványolóműhely falát díszíti a bagoly (és a hozzá tartozó felirat), aminek tulajdonosa nem más, mint Marcus Fabius Ululitremulus - a baglyos név szinte kívánja ezt a baglyos tréfát. Mert ám a latin nyelt és az antik kultúra nem csak az emelkedett költészetről, szónoklattanról és filozófiáról szól: nagyon is a hétköznapi emberről, a humorról és természetesen az állatokról. Pompei a maga megkövesedett valóságával egy elő várost mutat meg nekünk, olyannak láthatjuk, amilyen épp a vulkánkitörés idején volt. De hogyan is kerül ide a bagoly?
    Bagoly kétféleképp is kapcsolódhat a kallósokhoz. Először is Ululitremulus nyilvánvalóan baglyos nevével, másfelől Minerva istennő révén, kinek szent állata a bagoly, és a tudományok pártfogolása mellett a kézművesek védőszentje. Szóval a kallósműhelynél minden a bagoly mellett szól, és a jó humorú firkáló ezt még meg is toldotta egy kis felirattal:

CRESCE(N)S FULLONIBUS ET ULULAE SUAE SAL(UTATEM). ULULA EST.

Crescens és a baglya üdvözletét küldi a ványolóknak! Ez egy bagoly!

   Tehát Crescens is érezte, hogy a bagoly nem sikeredett annyira felismerhetőre, ezért az üzenet végére odakanyarintotta, hogy 'ez egy bagoly'.
  Baglyok és kallósok, mintha Pompeiben egy láthatatlan szál kapcsolná őket össze, mert nem messze az említett épülettől, szintén a kallósok negyedében előkerült egy másik baglyos felirat is, mellékelt ábra nélkül:
A felirat szövege:

FULLONES ULULAMQUE CANO
NON ARMA VIRUMQ(UE).

Kallóst s baglyot énekelek,
nem fegyvert s vitézt... 

   A felirat egyértelműen Vergilius Aeneisére hajaz, az irodalmi humor jelen esetben igen izgalmas, a már említett bagoly-szál miatt (is). Baglyok szelleme kísért Pompeiben...

2016. november 25., péntek

Még a baglyot sem érdekled

   A mozaik egy tunéziai magánház fürdőjéből került elő. Több szempontból is érdekes. Először is, mert az ilyen 'elriasztó' mozaikok általában a ház faláról, a bejárat környékéről kerülnek elő, lásd cave canem, óvakodj a harapós kutyától. Másrészt kevésbé az elriasztásról, távoltartásról szól, mégis benne van a távolság, a bentlakó védelme. És teszi mindezt egy bagoly.

  A mozaik közepén egy szemmel láthatóan elégedett bagoly trónol - tógában. Körülötte különféle énekesmadarak - mindannyian halottak. A felirat:
INVIDIA RUMPUNTUR AVES, NEQUE NOCTUA CURAT.

Vagyis: A madarak irigykednek, de a baglyot ez nem érdekli. A mozaikon szereplő bagoly maga a büszke római polgár, aki nem holmi vándormadár, nem törődik a többiekkel, hogy mit pletykálnak róla. Tisztában van a saját értékeivel akkor is, ha a kép üzenete is az, hogy a bagoly nem egy kifejezetten szép hangú madár, sőt, nem is énekesmadár, ám mégis ő diadalmaskodik, ő marad felül: mert van tartása, tudja az értékeit és ő az ideális ember/lény megtestesítője: mivel tógát visel, a polgár, a társadalmi és kultúrlény legmagasabb fokát jeleníti meg. Nem az a valaki, akit szép énekkel félre lehet söpörni.
   Különös érdekessége a mozaiknak, hogy megjelenik rajta a Telegeniusok céhének jelképe is, ami szervesen kapcsolódik a kép mondanivalójához. A Telegeniusok ugyanis saját állításuk szerint rendelkeztek ezzel a büszke öntudattal, és képesek voltak dacolni a feléjük irányuló féltékenységgel. Tehát a halott énekesmadarak valamiféle féltékenységgel mérgezik/mérgezték a baglyot, a házban lakó polgárt, akire ez nem hat. Mintha egy rontást hivatott volna ez a mozaik távol tartani. A féltékenység démonát. 
   De kik is a Telegeniusok? A venatio, az állatviadal igen nagy népszerűségnek örvendett Birodalomszerte. Ennek különféle változatai voltak megtekinthetőek: valódi vadászatok, amikor képzett vadászok akár igazi dzsungelt utánzó susnyásban hajtották a vadállatokat az arénában, vagy bűnözők, elítéltek kivégzése vadállatok által, ami szintén vadászatnak volt feltüntetve, lévén a kivégzendő ügyfél azért kapott legalább egy dárdát vagy fadarabot, hogy imitálhassa a védekezést/vadászatot (azt hiszem ebben a formában inkább az állatok vadásztak az emberekre). Aztán sok mitológiai jelenet életre keltéséhez is szükségeltettek vadállatok, meg az egyhangú gladiátorviadalokat is gyakran dobták fel egy-egy cicussal. Persze az állatok is gyorsan fogytak, akár a gladiátorok. Ezért kellettek olyan emberek, akik be tudták fogni a kívánt vadakat, és szükség esetén vadon is tudták tartani - mármint a jószág jellemét tekintve. Ők voltak a Telegeniusok, a vadállatok begyűjtői, szállítói és a vadászatok szervezői. Merthogy a vadászokat is ők szállították a látványosságokhoz. Céhekbe tömörültek, így részt vettek a közéleti tevékenységekben is, a halottaikat eltemették, és Rómából árgus szemekkel vigyázták a munkásságukat, nehogy a nagy szabadsághoz túl nagy hatalom is társuljon. Mint a lanisták, a gladiátoriskola tulajdonosai, akik könnyen ki tudtak (volna) állítani egy kisebb hadsereget, ha úgy gondolják (persze Spartacus és csapata nem várták meg, hogy a lanistájuk szervezze őket hadba, maguk vették kézbe az irányítást). Mindegyik társaságnak saját jelképe, száma, védőistene volt: legtöbbször Bacchus, Liber Pater. Ezt láthatjuk a híres mozaikon is - Magerius mozaikja.

itt is feltűnik a pálcás Telegenius
    A Telegeniusok összetartó társaság volt, és minden bizonnyal előszeretettel rendeztek céges bulikat, amit meg is örökít egy mozaik:
    Itt a Telegeniusok céges bankettjét látjuk: az aréna lelátóján jó a hangulat, miközben a szolgák a porondon serénykednek. A résztvevőket a feliratokon kívül a céhes attribútumaik is megkülönböztetik: egy marék köles, hegyes korona, borostyánlevelek vagy a baglyos mozaikon látott félholdas pálca. És itt is vagyunk, ahonnan a büszke baglyunk elindult: a félholdas pálcánál. Akinek a kezében van, ő irányítja a partit. Vajon a kollégái féltékenyek rá? Vagy az irigység máshonnan jön? Mindenesetre a 'vadállatok' - akik jelen esetben marhák - nyugodtan pihennek az aréna homokján. Talán a másnapi vérontásra pihennek rá. Vagy a Telegeniusok mégiscsak olyan hatalommal rendelkeznek, ami a vadakat is lecsillapítja? Ha igen, ez jó alapja lehet a féltékenységnek. A porondon tevékenykedő egyik szolga a képből felénk fordul, és ujjával az ajkain csendre int, hogy ne zavarjuk a társaságot, ne verjük fel az állatokat (a cégek jelei az állatok tomporán is megjelennek). Bár zajonghatunk és irigykedhetünk, dalolhatunk szépen, mert a baglyot sem érdekli: neque noctua curat.

2016. november 24., csütörtök

Milyen a kellemes lakoma?


   M. Varro menippusi szatírái közt legszellemesebb a Nem tudod, hogy mit hoz a késő este című, melyben hosszasan fejtegeti, hány vendég kívánatos a lakomán, és egybe a lakoma rendéről – módjáról is szól. Azt ajánlja, hogy a vendégek száma a Gráciák számától a Múzsákéig, azaz háromtól kilencig terjedjen, szóval amikor a legkevesebb vendég van jelen, legalább hárman, amikor pedig a legtöbb, legföljebb kilencen legyenek:
   „Nem is tanácsos – mondja - , hogy sokan legyenek, mert a tömeg rendszerint zavart kelt: Rómában áll, Athénben ül, de sehol sem hever. Magának a lakomának – folytatja – négy kelléke van: akkor lesz minden tekintetben tökéletes, ha kellemes modorú embereket válogatunk össze; ha alkalmas helyet választunk; ha jól választjuk meg az időpontját; és ha a választékos tálalásról sem felejtkezünk el. Nem szabad – fűzi tovább – sem fecsegő, sem szófukar vendégeket hívni, mert a sok beszéd a forumon és a törvényszéken, a hallgatás pedig nem vendégségben, hanem a hálószobában helyénvaló.”
   Úgy véli továbbá, hogy a lakomán nem nyugtalanító vagy elvont, hanem kellemes és vonzó témákról kell társalogni, amelyek lekötnek és elszórakoztatnak, de egyszersmind épületesek is, tehát csiszolják és derűsebbé teszik szellemünket.
   „Ez bizonyára sikerül – teszi hozzá –, ha mindennapi életünkből merítjük a témát, és olyasmiről csevegünk, amiről a forumon és ügyes – bajos dolgaink intézése közepett nem érünk rá. A házigazda pedig – úgymond – ne legyen fényűző, még inkább óvakodjék a fösvénységtől, és végül: ne válogassunk össze mindenfélét az étrendbe, hanem elsősorban olyan ételeket, melyek ízletesek, de egyúttal táplálóak is.”

(Gellius: Noctes Atticae 13, 11, 1-5 Győry Gyula fordítása) 
 
 

2016. november 23., szerda

Római csemegék

  Az ókori Róma utcáin ha csatangolunk, biztosan megéhezünk. Még nincs ideje az ebédnek, inkább csak nassoljunk valami finomat, amit csak úgy, séta közben be lehet falni! Miből is választhatunk?
  Ehetünk spirát, ami egy csigavonalúra formált mézes levelestészta, vagy bekaphatunk egy globulust, ami olajban kisütött, mézzel megkent, tetején mákszemekkel megszórt túrós és darás lepény, de végül is választhatjuk az erneumot is, ami darából és túróból gyúrt tészta, melyet kosárban kelesztettek meg, majd vizes edényben főzték meg, és fogyasztás előtt a korsót feltörik.
   Azt hiszem én az erneumra szavazok, már csak a korsóroppantás miatt is. A péksütiket természetesen a pistor készíti, aki egy személyben molnár és pék: a gabonaszemek megőrlésétől kezdve mindent ő készít a kész kenyérig. Az édességek mestere a pistor dulciarius. No meg a túró. És Róma.

 

2016. november 21., hétfő

Margarita sírfeirata


   Margarita (’Gyöngy’) az öleb, Galliában látta meg a napvilágot és valamikor a 2-3. század táján halt meg Rómában. A márvány sírfelirat tökéletes állapotban maradt ránk, jelenleg a British Múzeum lakója.


   De mi is ez a az egész? Igen, egy eb sírversével állunk szemben. Már maga a márványtábla is lélegzetelállító: olyan gondosan készült a felirat, hogy még a sorvezetők is látszanak. A betűk szabályosak és esztétikusak, a latin nyelvhasználattal még egy mai latintanár is elégedett lenne. Na jó, egy picike hiba van benne, de azért az nem is olyan nagy hiba, sőt el is tekinthetünk tőle, hogy hiba. Az utolsó szó ’tegit’ helyett ’teget’, ez az egyes szám első személyt erősíti. A szövegből kiderül, hogy egy kutyáról van szó. Annyira kiderül, hogy meg is nevezi. Tehát félreértés nem lehet. Vagy mégis? Kutatókban felmerült a gyanú, hogy talán mégsem állati sírfelirattal van dolgunk, hanem egy emberével. Ez nem is lenne példa nélkül álló eset a sírfeliratok ókori világában: már a dyrrachiumi malacka sírsztéléje kapcsán leírtam az emberekről szóló sírverseket, amelyek mégis csak állati sírfeliratnak tűnnek. És nyilván, a balesetet szenvedett malac esetében is kérdéses, hogy valóban malac-e, akit siratunk.
   Jelen esetben, Margarita sírversénél a gyanút az ébresztette, hogy annyira kifinomult, annyira választékos a vers és egy ilyen márványtáblát készíttetni nem olcsó mulatság. Ennek ugyan ellentmond az a megállapítás, hogy a császárkorban nem az elit és a tehetősek jellemzője volt a sírfeliratok készítése, hanem sokkal inkább a középosztályé. Persze az sem kizárt, hogy az ember és állat közötti kapcsolat ilyen finom és érzékeny megnyilvánulásával van dolgunk.
   Ha emberre vonatkozik a történet, akkor csakis rabszolga vagy felszabadított rabszolga lehet, hiszen a vers a „gazdáit’, az övéit dominusnak és dominának nevezi, úrnak és úrnőnek. Ez a megszólítás a szolgák, szabadosok között volt jellemző, és a kliens-patrónus viszony alá-fölé rendelt szereplői között. Tehát nem egy szabad emberről, nem egy polgárról lehet szó. Lehet egy úr emelte az emléket egy kedves és értékes szolgájának (hasonló példa erre a colognei Xanthias kézzel készített sírfelirata).
   Az egy érdekes vonás, hogy a gyászoló nem azt hangsúlyozza, hogy Margarita társaságának hiányát fájlalja, hanem azt, hogy becses személyében egy nagy érték veszett el, halálával veszteség érte a gazdáját. Bár ez ügyben mindegy, hogy Margarita ember-e vagy állat, a lényeg, hogy a halála anyagi veszteséget hordoz. Mégis, a megszemélyesítés, a baráti meleg hang nem jelenti azt, hogy Margarita egyenértékű lenne a gyászoló gazdájával, hiszen az életben maradottak a domina és a dominus. Talán ez azt jelenti, hogy az ókori Rómában egy rabszolga vagy akár egy felszabadított rabszolga, legyen bármily értékes és hasznos, a gazdája számára annyit ér, mint egy kutya. Egy kedves, hasznos játékszer. Ez lehet a legnyomósabb indok, hogy mégiscsak emberről szóló sírfelirattal van dolgunk, ahol az ember kutyaként van megszemélyesítve.
   Azért messzemenő következtetéseket ennyiből nem lehet levonni, ám ami biztos, hogy Margarita nőnemű lény, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy szülésbe halt bele. Ennyit azért biztosan megállapíthatunk. És hogy Galliából származik.
   Ha Margarita kutya, ahogyan a vers alapján nevezi magát, akkor lehet egy gazdag római úr egy galliai tenyészetből vásárolta a pompás ebet. Akár járhatott maga Galliában, és onnan vitte Rómába, de az is lehet, hogy a római piacon vette, egy gall kutyakereskedőtől. Bár szerintem az eb finom latin nyelvhasználata mindenképp római születést feltételez, talán már zsenge korában hallhatta a kiváló szónokokat beszélni. Margarita öleb volt, ám ezzel együtt együtt vadászott a gazdájával. Az erdőkben bátor és rettenthetetlen, igazi véreb, otthon, a párnák között pedig egy kis öleb. Bárhogyan is, nagy értéket, nagy kincset jelenthetett a gazdájának. És nyilván ezt a kincset csakis olyan ember engedhette meg magának, aki szabad idejében vadászhatott, hódolhatott a passzióinak, és ja, volt szabad ideje. Tehát Margarita – bárhogyan is – egy gazdag ember értékes játékszere, szépséges csecsebecséje volt. De lássuk, mit mond a gyászoló, szerinte hogyan búcsúzna el az élettől ez a drágaság, ha kapna egy leheletnyi időt egy utolsó mondatra (mert Margarita ’beszélni’ is jól tudott; többre vitte, mint amire pozíciójánál, születésénél fogva hivatott volt).

az a bizonyos utolsó szó, és egy pálmaág díszítésnek


Latinul:

Gallia me genuit, nomen mihi divitis undae concha dedit, formae nominis aptus honos. docta per incertas audax discurrere silvas collibus hirsutas atque agitare feras non gravibus vinc(u)lis unquam consueta teneri verbera nec niveo corpore saeva pati: molli namque sinu domini dominaeque iacebam et noram in strato lassa cubare toro. et plus quam licuit muto canis ore loquebar: nulli latratus pertimuere meos. sed iam fata subii partu iactata sinistro quam nunc sub parvo marmore terra tegit. Margarita.

Az én fordításomban:

Gallia szült engemet, a gazdag tengerek kincse, a kagyló adta a nevem, mely büszkeségem. Arra neveltek, hogy ismeretlen erdőket bátran fedezzek fel, borzas vadakat űzzek a hegyekben, nem arra, hogy súlyos köteleket viseljek el, nem arra, hogy véresre verjék hófehér testem: uram és úrnőm ölében feküdtem és kiterített kelméken pihentem. És megtanultam, hogy többet tudjak elmondani, mint amire egy kutya szája hivatott: senki sem félt az ugatásomtól. De találkoztam a végzetemmel: egy balsikerű szülés miatt fed immár föld eme kis márványtábla alatt.
Margarita.

2016. november 18., péntek

Via Egnatia

  A tegnapi malacos sírsztélé kapcsán tegyünk egy kis kirándulást. Látogassunk el a Via Egnatiára, ahol is a nevezett baleset történt. Néhány bevezető információ az útról, a wiki szavaival:
A Via Egnatia (ógörög Egnatia Hodosz / Ἐγνατία Ὁδός) az ókori Római Birodalom egyik jelentős, mintegy 1100 kilométer hosszú kereskedelmi és hadi útja volt, amely az Adriai-tenger keleti partvidékét kötötte össze nyugat–keleti irányban Byzantiummal. Nyomvonala Illyricum és Macedonia, valamint a későbbi Thracia provinciákat szelte át. Építése a független illír királyságok, fejedelemségek Róma általi leverését követően, i. e. 146 körül indult meg a birodalom prokonzulja, Gnaeus Egnatius irányításával, aki az út névadójává is vált (Via Egnatia a. m. ’Egnatius-út’). A terv az volt, hogy a birodalmi fővárosból a brundisiumi partvidékig vezető, addigra már teljes hosszában kiépült Via Appia végpontján – esetleg Hydruntumban – kihajózók a Balkán-félszigeten hasonló minőségben kiépített úton közelíthessék meg a keleti országrészeket. A rómaiak a korban két jelentősebb kikötőt is használtak a tengerszoros túlpartján, így a Via Egnatiának két kiindulópontja volt: egyike Dyrrachiumnál, a másik pedig Apolloniánál. E két útszakasz Asparagium Dyrrachinorumnál egyesült, majd a Genusus (Shkumbin) folyó völgyét követve i. e. 120-ig a Hebrosz (Marica) folyó partján álló Cypseláig épült ki. Az út befejezése, a Byzantiumig vezető szakasz kiépítése Augustus római császár nevéhez fűződik.
A római útépítési hagyományoknak megfelelően a Via Egnatia közel 6 méter széles, mélyen alapozott, kőburkolatú út volt. Tartósságának tanúsága, hogy még a középkor évszázadaiban is használatban állt mint fontos kereskedelmi út, illetve a hódító hadak felvonulását megkönnyítő útvonal. Egyebek mellett a 11. századi normann, majd 14. századi oszmán-török betörések és hódítások sikeréhez is nagyban hozzájárult.
A mai Durrës és Ohrid között húzódó, SH4-es, SH7-es és SH3-as jelölésű albániai autóutak több szakasza az egykori Via Egnatiára, vagy azzal párhuzamosan épült. A több mint kétezer éves út egyes részei ma is láthatóak, így például Elbasan közelében a Shkumbin felett átívelő, eredetileg ötlyukú híd (topciasi híd), amelyet a későbbi évszázadokban is aktívan használtak, és bővítettek. Albániában további Via Egnatia-hidak és útszakaszok maradványai láthatóak ma is Xibraka és Qukës térségében.
   Emlékeztek, hogy a malacka elmondja, hogy Dyrrachiumból indult? És Apolloniába vágyott? Ezek az állomások láthatók a térképen:
   És hogy malackánkat még inkább (vagy emberünket?) el tudjuk képzelni, íme néhány kép, hogy hol randalírozhatott a féktelen jószág:










2016. november 17., csütörtök

A tragikus sorsú malac búcsúja

  Az állatoknak emelt sírkövek nagyon izgalmasak. Ezer és ezer titkot rejtenek. Egy ilyen különös, ellentétes tartalmakkal teli mű a malac sírsztéléje, Macedóniából. A dombormű egy férfit ábrázol négykerekű szekéren, amit lovak húznak, és két malac van a képen: az egyik a kerekek alatt, a másik a lovaknál. Íme a sztélé:

    A kerekeknél lévő malacról még vélhetjük, hogy a szekér mellett fut, de a lovaknál lévő malacka valószínűleg nem járt jól: a négy lóláb fenyegetően ágaskodik a feje fölött és a lovak szemmel láthatóan nagyon izgatottak. De mi ez az egész?!?
   Az ókorban az állati sírfeliratok, epigrammák a költészet egy külön ágát jelentették: mind a mai napig válogathatunk a megdöbbentő, humoros vagy meghökkentő búcsúversek gazdag kínálatából. Mi ez, vicc? Igen, néha vicc, néha költői virtuozitás, néha fájdalmas búcsú egy szeretett lénytől. Találhatunk búcsúverset delfinekhez, kabócákhoz, hangyához, szöcskéhez, nyúlhoz, kutyához.
   Jelen sztélé tárgya a malac(vagy malacok), minden bizonnyal egy közlekedési baleset tragikus eseményeinek lehetünk szemtanúi. De ne szaladjunk ennyire előre. A felirat görög nyelvű, fő szereplője CHOIROS, akiről az egész vers szól. A név - jelentéséből kifolyólag - jelenthet malacot, de mivel nagy betűkkel van írva, vonatkozhat emberre is, akihez a Sorsistennők nem voltak kegyesek, és egy malac-szerű névvel kellett élnie. Vannak más malac-jellegű görög nevek is (Choirilos, Choirothyon= "disznó-áldozó", Choiris, Choiridion), szóval nem elrugaszkodott elmélet, hogy a vers szereplője valójában ember, nem malac.
   Ha férfire vonatkozik a malac-név, akkor a sírkő és a sírvers játszik a nevével: a malac-nevű férfi halálát egy malac halálával mutatja meg a dombormű. Találkozhatunk ilyenfajta humorral a keresztény sírsztéléken is: egy Pontius Leo nevű férfi oroszlánként szerepel a saját sírsztéléjén, és lánya, Porcella pedig egy kismalacként. Bárhogyan is történt, ma már nem egyértelmű, hogy kire vonatkozik az epigramma (szerintem inkább emberre, de jobban megnézve az állatos sírfeliratokat, azért nem vagyok benne biztos). Ha vicc z egész, és tényleg egy elgázolt malacról van szó, igencsak drága vicc, ha viszont egy emberé, lehet kicsit bizarra sikerült...
   Bár találni véresen komoly állati sírfeliratokat is, például Hadrianus lovának, Borysthenésnek a sírversét (ez megér egy külön bejegyzést). De nézzük az elméleteket!
   Ha Choiros ember volt, akkor elképzelhető, hogy a Dalmatiában felszabadult rabszolga egyedül utazott a Via Egnatián, amikor is balesetet szenvedett és meghalt. Az 'átmentem az úton' rész mindenképp tudatosságot sugall, mint aki céllal haladt valamerre, csak egy kicsit elmélázott, nem vette észre a szekeret, és megtörtént a baleset. 
   Ha Viszont Choiros malacka volt, akkor a történet egy kutató szerint így rekonstruálható: egy sertés-kereskedő a Dalmatiában vásárolt malacokat a Via Egnatián szállítja, amikor is az egyik malacka lepottyant és a kocsi kerekei halálra zúzzák. Egy kerekek által széttrancsírozott malacka látványa minden bizonnyal annyira felkavaró, hogy én is állítanék neki emlékművet, szóval a 'miért' érthető. Az a rész, hogy a malacka az utat a saját lábán tette meg, inkább az emberi-szálat erősíti, bár sosem lehet tudni, hogy egy öntudatos malacnak mikor jön az ötlete, hogy személyesen tekintsen meg egy Dionüszosz-menetet. A másik verzió szerint a malacokat egy Dionüszosz-pap hajtotta a Via Egnatián, és épp a baleset pillanatának lehetünk szemtanúi: a malacok a szekérhez keveredtek és az egyiket a lovak tapossák halálra, a másikat pedig a kerék cafatolja szét.
   Az én elméletem az, hogy az ókori képek mindig olyanok, mint a képregények: el akarnak mesélni valamit, egy történetet. Csakhogy ez a történet nincsen 'képkockákra' bontva, hanem egyetlen ábrába sűrítik bele az egészet, ezért mai szemmel és gondolkodással egy kicsit nehezebb kibontani. A két malac véleményem szerint egy, és a baleset egészen horrorisztikus volt - és ezért is került megörökítésre - mivelhogy az egy szem malacka a lovak lábai közé keveredett, ahol a lovak megrugdosták, és mivel a szekér már nem tudott megállni, a malacka (aki már nem tudott kijutni a lólábak rengetegjéből) tovább sodródott a kerekek felé, amelyek hamar kolbászt készítettek a jobb sorsa érdemes malacból. Bár azt sem tartom kizártnak, hogy bár több lovat látunk az ábrán, azt a kicsi szekeret mégiscsak egyetlen ló húzta, és a lovak fejének egymás melletti képei valójában a mozgás, a felágaskodás folyamatát mutatják. Ugyanígy a lólábak: nem több ló lába, hanem egy mozdulatsor fázisrajzai egyetlen képkockán. Azt gondolom, azért sietett a Dionüszosz -menetet látni, mert amúgy ő volt az áldozat. Az isteneknek felajánlott áldozat akkor tökéletes, ha az áldozat 'önként' megy, boldog, hogy mehet, de minimum nem tiltakozik. Igen kellemetlen a keservesen síró malac, akit hárman kell lefogjanak, hogy az istenekhez megtérhessen. Szóval ha a malac ment partizni, akkor szerintem azért ilyen lelkes, mert ő a 'főműsor', az áldozat.
 És íme a vers görögül:
χοῖρος ὁ πᾶσι φίλος,
τετράπους νέος,
ἐνθάδε κεῖμαι
Δαλματίης δάπεδον προλιπὼν
δῶρον προσενεχθείς
καὶ Δυρράχιν δὲ ἐπάτησα
Ἀπολλωνίαν τε ποθήσας
καὶ πᾶσαν γαίην διέβην
ποσὶ μοῦνος ἄλιπτος
νῦν δὲ τροχοῖο βίῃ
τὸ φάος προλέλοιπα
Ἠμαθίην δὲ ποθῶν
κατιδεῖν φαλλοῖο δὲ ἅρμα
ἐνθάδε νῦν κεῖμαι
τῷ θανάτῳ μηκέτ’ ὀφειλόμενος

És bár csak angolul publikálták a verset, íme az én fordításom: 
Mindenki szívének kedves
négylábú kismalac
itt nyugszom, elhagyva
Dalmatia földjét
mint felajánlott ajándék
Dyrrachionban sétáltam
Apolloniába vágyakozva
az utakat egyedül jártam be
gyalog keltem át.
De egy gonosz kerék miatt
fényem kihúnyt
látni vágyom Emathiát
és a Falloszos szekeret.
Itt fekszem most
 halottan. 

egy másik malacka, aki viszont sikeresen megérkezett az áldozatbemutatásra
 

2016. november 16., szerda

Zeusz születési helye

   Dikteon barlang, Kréta, Görögország. Zeusz itt született meg.

 

2016. november 15., kedd

A gyerekek sorsa

   Megszületett a baba. Otthon, bába segítségével, nők körében. Az apasági kérdés egy bizalmi dolog. Vagy döntés kérdése. De semmi esetre sem bizonyosság. Az újszülöttet, miután ellátták, a ház ura, az apa elé letették a földre. Ha felvette, a cselekedettel kinyilvánította, hogy törvényes gyermekének ismeri el a csecsemőt. Ekkor persze még az anya fennhatósága alatt áll, akár fiú, akár lány. Az apa döntése, amivel kinyilvánítja, hogy az ő gyermeke, szabja meg a római gyermek egész életét. Az apja jogán lesz római polgár, az apja után kap nevet. A lányokat a születésük utáni nyolcadik napon, a fiúkat a kilencediken a házi oltár elé viszik, ahol ünnepélyes keretek között a család a családfő vezetésével áldozatot mutat be a házi isteneknek. Ekkor kapja meg a gyermek a bulláját, a védő amulettjét, amit nagykorúságáig a nyakában hord. Ez védi őt az ártó szellemektől, rontástól.
   Aztán ott vannak azok, akiket az apa nem emel fel a földről, nem ismer el saját gyermekeként. Talán a gyanú vagy bizonyosság miatt, hogy nem az övé a gyermek, vagy a gyermek nem ép, vagy mert nem fogja tudni eltartani. Bármi legyen is az oka, dönt, hogy a gyermekből nem lesz római polgár. Jobb esetben megölték, rosszabb esetben kitették az utcára. Ott igen kevés esélye volt, hogy egy gyermektelen házaspár hazavigye és a sajátjaként nevelje fel, gyakoribb volt, hogy a kitett gyermekeket begyűjtötték és rabszolgák lettek belőlük. Hiába a származás, a vér szava semmit sem ért, egyetlen döntés alatt a szabadnak született polgárból rabszolga lehetett. A gyerekek nem ritkán a cauponában, a bordélyházban kötöttek ki, hogy a szerencsés és tehetős polgárok élvezhessék romlatlan kis testüket. 
   A rabszolgáktól született gyermekek még rosszabb eséllyel indultak: őket hiába ismerte el az apa, nem lehettek törvényes, szabad római polgárok.
   Szóval nem is olyan könnyű dolog megszületni és szabadnak lenni. Talán az élet legnagyobb kihívása.

2016. november 14., hétfő

Kalüdóniai vadkan - képeken

   Rubens festményeitől a kortárs ábrázolásokig a domborműveken át, minden, ami kalüdóniai vadkan. A teljesség igénye nélkül, csak úgy, egy kis szemezgetés.
 
















2016. november 11., péntek

A kalüdóniai vadkan

  Althaia Oineusztól szülte Meleagroszt, akit egyes források Árész fiának tartanak. Amikor a gyermek betöltötte a hetedik évét, megjelentek a Moirák, és azt jósolták, hogy Meleagrosz akkor fog meghalni, amikor majd az éppen akkor a tűzhelyen égő fahasáb teljesen elhamvad. E szavak hallatán Althaia a tűzhelyhez lépett, kiragadta a fahasábot, és attól kezdve egy ládikában őrizte. Meleagrosz az istenek akaratából sebezhetetlen testű volt, s amikor felnőtt, hős, nemes lelkű ifjúvá cseperedett. Egy alkalommal Oineusz az összes istennek áldozott a vidék évi termésének zsengéiből, ám imáiból kifelejtette Artemiszt. A sértett istennő bosszúból egy rendkívüli erejű, hatalmas vadkant szabadított a vidékre, amely tönkretette a vetést, elpusztította az állatokat, sőt az összes, útjába kerülő embert is.Oineusz ekkor összehívta Hellász minden hős harcosát, és kihirdette, hogy a vadkan elejtőjének jutalmul odaajándékozza az állat igen értékes bőrét. Íme a vadászat résztvevőinek névsora:
Kalüdónból Oineusz fia, Meleagrosz
Árész fia Drüász
Messzénéből Aphareusz fiai Idasz és Lünkeusz
Spártából Kasztór és Polüdeikész
Athénból Aigeusz fia Thészeusz
Pheraiból Pherész fia Admétosz
Árkádiából Lükurgosz fiai Ankaiosz és Képheusz
Iólkoszból Aiszón fia Iaszón
Thébaiból Amphitrüón fia Iphiklész
Lariszból Ixión fia Peirithoosz
Phthiából Aiakosz fia Péleusz
Szalamiszból Aiakosz fia Telamón
Phthiából Aktór fia Eurütión
Árkádiából Szkhoineusz lánya Atalanté
Argoszból Oiklész fia Amphiaraosz
Thesztiosz fiai.
   Amikor mindnyájan együtt voltak, Oineusz kilenc napon át vendégül látta őket. A tizediken Képheusz és még néhányan ódzkodni kezdtek, mondván, hogy szégyen lenne számukra egy asszony társaságában vadászni.Meleagrosznak, aki Atalantétól is szeretett volna gyermeket (bár ekkor már Kleopátra, Idasz és Marpéssza leánya volt a felesége), mégis sikerült rábeszélnie társait, hogy Atalantéval együtt induljanak a vadászatra. Amikor aztán körülfogták a vadkant, két hőst, Hüleoszt és Ankaioszt leterítette a vadkan, Péleusz pedig - véletlenül - halálra sebezte Eurütiónt. A vadkant ezután elsőnek Atalanté nyila találta el a háta közepén, azután Amphiaraosz a két szeme közt. Végül Meleagrosz ölte meg és nyúzta le az állatot, ám bőrét, amely őt illette volna, Atalanténak ajándékozta. Thesztiosz fiai azonban méltatlannak találták, hogy jelenlétükben egy asszony kapja meg a jutalmat, s kitépték a vadkan bőrét Atalanté kezéből, mondván, hogy ha Meleagrosz nem tart rá igényt, az származásuk jogán nekik jár. Meleagrosz jogos haragjában megölte Thesztiosz fiait, majd ismét átadta az állat bőrét Atalanténak. A fivérek haláláról értesülvén azonban Althaia elégette az addig gondosan őrzött fahasábot, s Meleagrosz azon nyomban meghalt.