2016. október 31., hétfő

Kísértettörténet 1.


   Volt Athénban egy nagy és tágas, de hírhedt, rontást árasztó ház. Az éjszaka csendjében vascsörömpölés, vagy ha jobban odafigyelt az ember, lánccsörgés hallatszott belőle, előbb távolról, majd mind közelebbről. Végül feltűnt a szellem, egy holtsápadt, csonttá aszott vénség, lengő szakállal, égnek meredő hajjal: lábán béklyót, kezén bilincseket viselt, azokat rázta. Szörnyű és baljós éjszakák voltak ezek, a lakók félelmükben le nem hunytak a szemüket virradatig. A virrasztásnak betegség, a mind jobban elhatalmasodó rettegésnek halál járt a nyomában. Mert hiába tűnt el a rémalak, rémes emléke fényes nappal is fel-felötlött lelki szemeik előtt: a felelem tovább tartott, mint a félelmet kiváltó ok. Így aztán nemsokára elhagyottan, lakatlanságra kárhoztatva állt, maradt a rém korlátlan birodalma. Mégis hirdettek, hátha jelentkezik rá vevő vagy bérlő, aki ezekről a borzalmakról mit sem tud. Éppen Athénba érkezik Athenodorus, a filozófus. Olvassa a hirdetést, hallja az árat, s mert gyanúsan olcsónak találja, érdeklődni kezd. Mindenről fölvilágosítják, de ő ennek ellenére, jobban mondva: csak azért is bérbe veszi. Napszálltakor parancsot ad, hogy ágyát a ház előrészében vessék meg, viasztáblát, íróvesszőt, mécsest kér; öveit a belső szobákba küldi, maga meg írni kezd: lelke, szeme, keze a munkáján, nehogy a szellemi tétlenség mesebeli szörnyeket, hazug rémképeket varázsoljon elé. Az éjszaka eleinte csendes, mint másutt, később vascsörgés, láncrázás; neki szeme sem rebben, íróvesszeje se lankad; felvértezi lelkét, és ügyet sem vet a zajra. A csörömpölés egyre erősödik, közelebb-közelebb ér, már szinte a küszöbön, már a szobában hangzik. Hátratekint, megpillantja: felismeri az annyit emlegetett kísértetet. Mögötte állt, intett az ujjával, mintha hívná: ő viszonzásul kézmozdulattal jelzi, hogy várjon, s újra viasztáblája s íróvesszeje fölé hajol. Míg ír, a szellem feje fölött csörgeti a bilincset: megint felnéz, s akár az előbb, ismét integetni látja. Most már habozás nélkül felveszi a mécsest, és nyomába szegődik. A rémalak alig vonszolta a lábát, bizonyára a súlyos béklyók miatt, kivánszorgott az udvarra, aztán kísérőjét otthagyva hirtelen eltűnt. A magára hagyott Athenodorus leveleket, füvet markol össze, és e helyre jelt tesz. Másnap a hatóságok elé járul, figyelmezteti őket, hogy azt a helyet ássák fel. Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve: a test az idő folyamán mar szétrohadt, s a bilincsek alatt csak a meztelen és csupaszra aszott csontok maradtak. Ezeket összegyűjtötték, a város elhantoltatta; s attól kezdve, hogy tisztességgel eltemették, a halott szelleme nem kísértett tovább.

Ifjabb Plinius: Levelek VII. 27,210
(Szepessy Tibor fordítása)
 
 

2016. október 30., vasárnap

A világ szinesben

   Hajdanán a világ igencsak színes volt. Nem úgy, mint most: harsányan és hivalkodóan; a színek az életet jelentették, a jelenlétet a létben. Egyfajta egzisztenciális valóság. 
   Az egyiptomiak is szerették a színeket. A görögök tőlük tanulták el a színek használatát és jelentőséget. Amikor a kőbe vésett szobrok végre a maguk lábára állhattak és a domborművekből szobrok lettek, a színek új értelmet nyertek. És a régészeti vizsgálatok alapján az ókorban minden színes volt. A tárgyakat eleve úgy tervezték, hogy színesek legyenek.
   Ma már egészen hozzászoktunk a színtelen márványszobrok látványához. Pedig így, színtelenül nem azt látjuk, amit láttak hajdanán, nem azt érezzük, amit alkotóik üzenni akartak vele. Mert a szobrokat nem egyszerűen csak kiszínezték. A szín valamiféle többletet adott a történethez, amit maga a tárgy hivatott elmesélni - szín nélkül a tárgy, a szobor is félkész maradt, befejezetlen, tökéletlen, képtelen a történet elmesélésére. Színek nélkül a szobor halott volt, függetlenül attól, hogy a szobrász mit alkotott. Egy festetlen szobor nem volt képes a valóságot közvetíteni a szemlélőnek. Egynémely templomi istenszobor annyira élethű volt, hogy az emberek azt érezték, az istenek közöttük járnak a földön, mint hajdanán, az Aranykorban.
   A festés mélységet is adott a tárgynak, szobornak. A részletek, a textíliák redői, hajfürtök, apró ívek kifaragva nehézkessé teszik a szobrot, túlságosan részletgazdaggá, ám festéssel ezek a problémák könnyen orvosolhatóak, sőt, könnyebb kifaragni magát a szobrot is, mert a festés kiegészíti, tökéletesíti a kidolgozás esetleges hiányosságait. Vannak kifaraghatatlan részletek is (persze vannak szobrászok, akiknek a kifaraghatatlan részletek sem jelentenek akadályt), mint például a szempillák, a szem írisze: ezeket egyszerűbb és látványosabb festeni.
   A festésnek van egy megkülönböztető funkciója is: ha megnézünk húsz márványból faragott szobrot egymás mellett, az egész egy szürke masszának tűnik, nem érzékeljük az egyediségeket, nem szembeötlőek a különbségek. Ám a festés kiemel és megkülönböztet: ugyanez a húsz márványszobor kifestve első ránézésre egy csoportnak hat, különböző emberek, élők, létezők tömegének.
   Egy görög szoborra tekintve gyakran felmerül a kérdés, hogy mire is gondolhattak? Nekünk ma ma már természetesek a 'meztelen', festetlen szobrok. Ám a görögök nagyon szigorúan vélekedtek a színekkel kapcsolatban. A festést eszköznek tekintették, hogy életre keltsék, élővé tegyék a szobrot, nem pedig a művészeti önkifejezés eszközeként. Nem festették lilára az egyik kariatida haját, hogy megmutassák, mennyire kreatívok. Egy kicsit olyan ez, mint a miniatúra festészet: nem a művész a fontos, hanem a mű. A szobor szemlélőjének pedig egyértelmű kell hogy legyen, mit lát, és nem a művész gyerekkori traumáit kell keresni a szoborban, hanem az istenit, a fenségest, azt a darabot, ami túlmutat minden emberin, minden hétköznapin.








 

2016. október 28., péntek

Bréking nyúz


   A regényem a mai naptól ingyenesen letölthető a MEK-ről. A Magyar Elektronikus Könyvtár kortárs szépirodalomnak sorolt be. Hogy boldog vagyok? Arra nincsenek szavak...
   Egy kis ízelítő a regényből, aki még nem találkozott vele:

Aquincum, a lüktető város a Római Birodalom és a Barbaricum határán, a népek országútján. A férfiak harcolnak és kereskednek, a nők szeretnek és pletykálnak, de ha egy intrika végzetesre fordul, maguk a démonok gondoskodnak róla, hogy senki se legyen biztonságban.
Egy átok, ami régebbre nyúlik vissza, mint az emberi emlékezet, de végzetes, mint egy dühös gladiátor, vagy mint egy felbőszült mágus.
Mindennek ára van. Néha nagyobb is, mint amit gondolnánk...
Még egy jó tanács: soha ne állj szóba félszemű macskákkal!

Istenek jelképei és attribútumai

Aphrodité - alma, gránátalma, mirtusz, rózsa, kagylók, tengeri állatok, galamb
Apollón - kétkerekű szekér, íj, lant, babér
Árész - sisak, pajzs, kard
Artemisz - szarvasűnő, medve, íj, cédrus, diófa
Athéné - olajfa, olajbogyó, bagoly, pajzs/aigisz, lándzsa
Démétér - kalász, mákfej, koca
Dionüszosz - szőlőtőke, repkény, borágó, thürszosz, párduc
Hádész - bőségszaru
Héphaisztosz - kohó, kalapács, üllő, sántítás
Héra - kétkerekű szekér, páva, liliom, kakukk
Hermész - kígyós bot (caduceus), szárnyas kalap, szárnyas saru
Poszeidón - háromágú szigony, ló, hal
Themisz - mérleg, kard, szemkötő
Zeusz - jogar, villám, mérleg, sas, tölgyfa (Dódona), olajfa (Olümpia)

2016. október 26., szerda

Locusta, a méregkeverő

   Az ember, ha nőnek születik, különösen ravasznak és leleményesnek kell lennie. Nem volt ez másként régen se, most se. Egy nőnek minden korban nehéz volt helyt állnia, különösen akkor, ha a nő független volt, férj és férfiak támogatása nélkül élt.
   A Római Birodalom sosem volt unalmas hely, és az időszámításunk előtti első, és az időszámításunk szerinti első században különösen elszabadultak a sötét indulatok. No, nem mintha ezt nem lehetne elmondani a történelem sok szakaszára, de itt most különösen a mérgezési túlkapásokra gondolok. Akkoriban nagy divat lett a nemkívánatos rokont eltenni láb alól. Nem véres mészárlásokkal vagy bérgyilkosokkal, hanem mérgekkel. Az egyszeri embernek akkor sem volt erőssége a gyógynövénytan, vagy a kémia (vagy annak az őse), ahogyan ma is fennakadásokat okoz egy kamillavirág beazonosítása. A gonosz növényekről nem is szólva. Az már tényleg a művészet tárgykörébe tartozik. Egy kis gomba, egy kis nadragulya, és a kellemetlen családtag máris megfogta a felhő szélét. Ezek a bűntettek valahogy nem minősültek gyilkosságnak.
   Természetesen ezekhez a kényes balesetekhez a növénytanban kevésbé jártas jóakaró családtagok kénytelenek voltak igénybe venni egy méregkeverő szolgáltatásait. Aki professzionális szinten végezte a gyilkolászást, akár egy bérgyilkos. Ez a dolog annyira brutális méreteket öltött, hogy a - jogosan óvatos - tehetős emberek kóstolókat alkalmaztak, akik előbb ettek az ételből, amit felszolgáltak nekik, mint ők, hogy lássák, életben maradnak-e. Nyilván ez csakis az azonnal ölő mérgek esetében működik, de na, azért enni is kellett valamit, nem várhatták ki, mikor halálozik el a főkóstoló. Azt hiszem nem lehetett egy irigyelt, nyugdíjas szakma. 
   Ebben a mérgezésekkel megspékelt korszakban lépett a történelem színpadára Locusta, kora talán leghíresebb méregkeverője. A gall nő története fordulatokkal teli, és arra figyelmeztet minket, hogy még a vadászokból is egyetlen szempillantás alatt zsákmány válhat. Szóval aki a mérgekkel cimborál, maga is könnyen áldozattá válhat.
   Locusta első körben Agrippina szolgálatába szegődött, és az volt a feladata, hogy tegye el Claudiust láb alól, hogy a cukorfalat kis Nerónak szabad legyen az út a császári bíborig. Claudius megmérgezése azonban csak második nekifutásra sikerült, mert a heves hasmenés kiürítette a császár szervezetéből Locusta mérgét, így az udvari orvos egy mérgezett tollal hánytatta meg, amely azután végzett vele. Seneca – aki nagyon utálta a megboldogultat, így emlékezett meg haláláról: „Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak: Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.” Kr. u. 54 október 12-ről 13-ra virradóra meghalt Claudius; állítólag gombával mérgezték meg, amelyet Agrippina készített Locusta és Xenophon (orvos) segítségével. A gaztett oka az lett volna, nehogy a császár Narcissus rábeszélésére visszavegye a kegyeibe Britannicust, saját fiát, és Nero félreállításával neki adja át a hatalmat. Október 13-án a praetorianusok Nerót császárrá kiáltották ki, s a senatus ezt azonnal jóváhagyta.
    Mint tudjuk, a szerencsés fiút a hűséges anya a trónra segítette, ekkor Nero alkalmazta Locustát, hogy küldje Agrippinát az örök vadászmezőkre. Nyilván Agrippina nem merő szívjóságból segítette hatalomra csepp magzatát, így Nero ellentámadása valahol várható volt. Agrippina már a káldeus jóslatokból tudta, hogy fia meg fogja őt ölni, de az ember mindig remél, bízott benne, hogy sorsát elkerülheti. Agrippina nem elégedett meg azzal, hogy a fiából császárt csinált, ennél sokkal többre vágyott, ő maga akart világuralomra törni. Ne ez már Nerónak is sok volt. Locusta azonban nem járt sikerrel Agrippinával: a császári anya már jól ismerte a méregkeverő minden trükkjét.  Nerónak más eszközökhöz kellett folyamodnia: egy sétahajókázást brutális merényletté változtatva igyekezett az lepusztíthatatlan Agrippinát elveszejteni. A nő azonban megmenekült, és csak a parton várakozó gyilkosok tudtak végezni vele. Az utolsó mondata ez volt: "A méhembe döfd!" (Tacitus) - ez is érthető valahol.
  Sebaj, egy kis kudarc még nem tesz valakit rossz méregkeverővé: a császári család újabb megbízása Locusta számára: tegye el láb alól Britannicust, Claudius és Messalina fiát. Locusta egy ízletes levessel végezte el a nemtelen feladatot, Britannicus találkozhatott Dis Paterral.
   Locusta kitartó szolgálataiért nemcsak bőséges fizetséget kapott, hanem elismerést is: saját iskolát nyitott, ahol elvileg a gyógynövények titkait oktatta. Minden bizonnyal jó tanár is volt, mert ebből a korból közel 170 méregkeverő neve ismert. Szóval nem volt egy rossz szakma, noha a rosszul teljesítőket időnként börtönbe zárták. Mert másokat megmérgezni azért mégsem annyira szabályos dolog... Galba császár azonban – aki 68. októberétől 69. januárjáig volt császár – nem értékelte a munkásságát és kivégeztette. Locusta története így szomorú véget ért.


2016. október 24., hétfő

Kariatidák

   Egyesek több terhet cipelnek, mint mások. Nem vagyunk egyformák, és a világ nem az a hely, ahol igazságosan osztják a jót és a rosszat. Kinek több jut, kinek kevesebb.
   A kariatidák, a klasszikus görög építészet lányainak aztán igazán kijutott a jóból: az épületek koronapárkányzatát tartják - a fejük búbján. Végül is minden építészeti nőalakot, aki tartóoszlopként vagy díszítőelemként szolgál, kariatidának nevezzük, ám a leghíresebbek az athéni kariatidák, az Erekhtheion lányai. A kariatidák a görögországi Káriából származnak, ez egy ősi város a Pelopponnészoszon. Kária városa Artemisz istennő templomáról híres, az Atremiszionról. Artemisz istennő kultusza női kultusz, és mint olyan, kevés információ maradt fenn róla. Artemisz papnői a város szent diófáját táncolták körbe, táncukkal az élő növényeket, az élő természetet jelenítették meg. Egyikük egy nádból font kosarat vitt, amiben a kultusz szent kellékeit tartották. Ez a kosarat vivő lány a kariatidák között is felbukkan, az egyik különleges figura a canephora, a kosaras lány. Ám ez is egy monda, a kariatidák nevének eredete bizonytalan.
   Először Vitruvius tesz róluk említést a De Architectura (I.1.5.) című művében: szerinte az Erekhtheion női figurái a káriai nők büntetését szimbolizálja (a Spárta közeli lakóniai városként említi), mert a görög-perzsa háborúkban hűtlenek voltak Athénhez. Vitruvius magyarázata nem egészen helytálló, ugyanis már jóval a görög-perzsa háborúk kora előtt használtak női alakokat díszítőelemként az építészeben mind a görög építészetben, mind a Közel-Keleten.
   A kariatidák első pillantásra teljesen egyformának tűnnek, ám némi szemlélődés után feltűnően különböznek. Más a testtartásuk, a ruhájuk redőzése és az arcuk: mind a hatan különbözőek, önálló egyéniségek. Ez a különbözőség a büntetés-elméletet támasztja alá, mert tényleg olyanok, mintha hat különböző lány dermedt volna kővé.
   A római építészetben szintén találkozunk kariatidákkal, mint díszítő elem. A legismertebb példa talán a Tivoli közelében található Hadrianus villa kariatidái. A lányok itt is a fejük búbján tartják a súlyt. Később a reneszánsz és a klasszicista építészet előszeretettel használja a lányokat, és a kariatidák egész nemzetségét ismerhetjük meg az építészettörténet tanulmányozása során.
   Az Erekhtheion kariatidái egy másik elmélet szerint Artemisz istennő káriai papnői, esetleg egy apácarend (a szűz istennő szüzességet fogadott papnői), a szent diófa papnői. A történet gyökerei egészen a mükénei korba nyúlnak vissza. Káriához hasonlóan van néhány görög helységnév, amely női nevet jelöl, többes számú alakban pl. Hyrai és Athén is). A latin nyelv is különbséget tesz a helynevek alakja között: ha egy helynév alakja többes számú, az a ragozás során is úgy viselkedik, mint egy többes számban lévő névszó, nem képezzük egyes számú alakját. 
   A kariatidák az idők során férfi tehercipelőkkel is kiegészültek, őket telamones-nak nevezik, vagy atlantidáknak. Atlaszhoz hasonlóan a férfiak is hasonlóan nagy terheket cipelnek, ám a lányokkal ellentétben, a férfiak gyakran a vállukon viselik a terheket. A lányok mindig a fejük búbján, egyenes háttal, büszke tartással, mintha nem is az épület súlya nehezedne rájuk. A férfiakon kifejeződik a teher viselése, ahogyan Atlasz is az egész világ súlyát hordja a vállain meggörnyedve, erősen és kitartóan, de szemmel láthatóan nehéz terhet cipelve.
   Ám nemcsak a lányok büszke tartása vált ki csodálatot és tiszteletet a látogatóból: közel 2500 évig álltak egymás mellett, dacolva az idővel és mindenféle viszontagsággal. Aztán jött Lord Elgin a 19. században, és egy vésővel gyakorlatilag kitépte az egyiküket a talapzatból. Elhurcolta a British Múzeumba, ahol mind a mai napig egyedül árválkodik az egy szem káriai lány. A nővérei pedig maradtak Görögországban: ma már ők sem az Erekhtheionban vannak, hanem beköltöztek az Akropolisz Múzeumba, az eredeti helyen ma már csak a másolataik vannak. A legenda szerint a nővérek sírása elveszett testvérük iránt mind a mai napig hallható éjszakánként.
   Az elhurcolt kariatida-lány hazajuttatása mind a mai napig parázs viták tárgya, az angolok természetesen tagadják a lopás tényét, de hát ez valahol érthető, hiszen gyakorlatilag a fél British Múzeumot ki kéne pakolni, ha vissza kellene adniuk azokat a műtárgyakat, amiket összelopkodtak a világ különböző pontjairól. Nem kizárt, hogy a kariatida nem fog soha hazakerülni, hiszen mi maradna a ködös Albionban, Jamie Oliverből mégsem élhetnek meg...














 

2016. október 21., péntek

Különféle tornagyakorlatok


Hogyha karizmaidat fegyvert forgatva gyakorlod,
vagy csábít a birok s te kiállsz és összeakaszkodsz:
félrehajolsz s kapod el máris ha kitámad a társad,
kört rósz körre köré, gyors lábad szedve cikázol,
megfutamodni se bír, vele, útját szegve, cicázol,
s hol mellén matarász szaporán dögönyözve az öklöd,
hol pedig oldalról sebesen behuzol neki egyet.
Éppen ilyen gyors vagy, ha mulattat röptiben ütni
vissza a labdákat, tovaszállót még utolérni
s már leesőfélben megcsípve hajítani vissza.

(Laus Pisonis 178-187 Hegyi György fordítása)