2016. szeptember 30., péntek

I, Claudius 6 - Queen of Heaven

Theophrasztosz: Jellemrajzok. Az otrombaság

Az otrombaság, nem nehéz meghatározni, tolakodó és ízléstelen bohóckodás. Otromba az az ember, aki szabad nőknek, valahányszor találkozik velük, ruháját felrántva, a szemérmét mutatja; a színházban akkor tapsol, mikor a többiek abbahagyják, és azt fütyüli ki, akit mindenki más gyönyörűséggel hallgat; ha elcsendesedik a nézőtér, ő emelt fejjel böfögni kezd, hogy a körülötte ülők figyelmét magára vonja; ha zsúfolásig tele az agora, ő a dió-, mirtuszbogyó- és gesztenyeboltokhoz ballag, aztán ott téblábol és csemegézget, szóba elegyedve egy-egy árussal; a járókelők közül azt is nevén szólítja, akivel nincs ismeretségben; akiket valahová sietni lát, azokat marasztalni igyekszik; aki nagy fontosságú pert veszített, és épp távozóban van a törvényszékről, annak melléje szegődik, és melegen gratulál; maga vásárol be, és maga bérel fuvoláslányt, a szembejövőknek megmutogatja szerzeményeit, és mindjárt elhívja őket lakomára is, és a borbély műhely vagy az illatszerbolt ajtajába állva jelenti be, hogy hamarosan tökrészegre issza magát.
 

2016. szeptember 29., csütörtök

2016. szeptember 28., szerda

Sakk-matt!


2016. szeptember 27., kedd

Hekaté istennő

Hekate némely monda szerint Zeusnak és Demeternek vagy Pheraiának, más hagyomány szerint pedig Persesnek és Asteriának, Leto testvérének a leánya. Lényénél fogva szoros viszony fűzi Artemishez, sőt gyakran azonosították is vele, és Artemis Hekatének hívták. Ő is az éjnek, még pedig a sötét éjnek az istene, a miért néha Plútón és Persephone kíséretében is látjuk. Főleg kapuk mellett és az utczákon volt tisztelet tárgya; úgy képzelték, hogy az utakon barangol és hogy főleg a kereszt utakon
szeret tartózkodni. Ezért volt Rómában Trivia a mellékneve. S valamint a középkori mondákban, úgy a görög mesékben is a keresztutakon járnak az éji kísértetek és egyéb sötét szellemek. így lett azután Hekate a borzalmas lények úrnője, a titkos ráolvasások és lélekidézések istennője. Már a régiek is Hekate szolganőinek nevezték Kirkét és Medeiát, a híres varázslónőket.
   Rendelkezésére állottak a néphit szerint a természet valamennyi titkos erői, ő intézkedett a születés, élet és halál dolgában, s hatalmas istenségét az Olymposon és az alvilágban egyaránt elismerték. Lényének e sötét, titkos vonása sokáig élt a nép képzeletében, s csak korunk felvilágosodott szelleme volt képes azt végleg kiirtani. Hekatét nagyrészt más istenekkel együtt tisztelték, így Demeterrel, meg Apollonnal és Artemissel. Aigina szigetén és Kis-Ázsiában külön temploma is volt; sok városban kapuk vagy keresztutak mellett valának kicsiny templomkái. Éjszaka fáklyafény mellett imádkoztak hozzá, s magát az istennőt is egy vagy két fáklyával ábrázolták. Hekatének a keresztutakon hosszadalmas szertartások között fekete bárányokat és kutyákat áldoztak; ez utóbbiak azért voltak szent állatai, mert tiszta éjjel megugatják a holdat. Későbbi időben Hekatét hármas alakban ábrázolták, s ilyen alakban faragta ki a híres Alkamenes is azt a szobrot, melyet az athéni Akropolison állítottak föl.

Geréb József: Görög-római mythologia 

 

2016. szeptember 26., hétfő

#46


2016. szeptember 25., vasárnap

2016. szeptember 23., péntek

Vergilius: Priapus-versek

III
Ezt a kis mocsaras majort, íme én, eme kunyhót,
melyet pár szem aszalt füge föd be kákanyalábbal,
ezt oltalmazom én, paraszt-baltával faragott holt
tölgyfaág: legyen évenként dúsabb egyre a termés.
Tisztelettel öveznek e szűkös kis kalyibának
gazdái, apa és fiú együtt, égilakóként.
Egyik gondosan őrködik buzgón arra ügyelve,
szentélyem ne csufítsa gaz s fel ne verje a csallán,
másik zsenge kezét telirakja dús adománnyal.
Formás kis koszorú adóm lombtermő kikeletkor,
s első zsenge kalász, midőn frissen érik a búza,
és a mák, a tejes nedvű rőtszinű violával,
halványsárga szinű tök és édes illatu alma,
s vérpiros szemü szőlőtő, árnyékban nevelődött.
Vérrel festi be szerszámom (ám hallgassatok erről!)
nagy szakállt viselő kis bak és patás anyakecske.
Íly sok áldozatért Priapus méltán teszi tisztét:
illik óvni a gazda csöpp szőlőjét s kicsi kertjét.
Hát fiúk, ne merészkedjen lopni senki se innen,
gazdag ám a mi szomszédunk, és fitymálja Priapust,
tőle csenjetek, arra visz éppen itt ez az ösvény.

(fordította Lakatos István)

2016. szeptember 22., csütörtök

2016. szeptember 21., szerda

A genius


   Arra a némelyektől gyakran fölvetett kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mi a genius, és születésnapjainkon miért ő a fő ünnepelt.
  A genius az az az istenség, akinek védőszárnyai alatt élünk, mióta csak megszülettünk. És akár mert születésünkről gondoskodik, akár mert velünk együtt születik, akár mert születésünk után vesz bennünket gondoskodó oltalmába – annyi bizonyos, hogy a „geno” szótól kapta a nevét.
   Minden esztendőben neki szól tehát áldozatunk, bármilyen korúak vagyunk is, jóllehet nem egyedül ő, hanem rajta kívül számtalan más istenség is oltalmazza az ember életét, mindegyik a maga feladatköre szerint: aki ezeket meg akarja ismerni, annak bő felvilágosítással szolgálnak a Fohász – gyűjtemények. De a többi isten csak egy – egy alkalommal fejti ki az ember életében isteni hatását, és ennek következtében nem is idézik meg őket ezen az élethosszat tartó meg – megújuló ünnepen. A genius ellenben olyan állandó védőszellemként áll mellettünk, aki egy pillanatra sem távozik mellőlünk, hanem útitársunk az anyaméhben való fogantatásunktól egészen utolsó percünkig.

(Censorinus: De die nat. 2,3-3,1;3,3-3,5 Borzsák István fordítása)

2016. szeptember 20., kedd

A bulláról


   Miért adják a gyerekekre a bullának nevezett nyakéket?
   Talán rablással szerzett feleségeik kedvéért határozták el, hogy azok szülötteinek egyebek közt ez a kiváltsága is meglegyen. Vagy talán Tarquinius hősiességének adóztak vele: állítólag gyerekkorában, a latinok és etruszkok ellen vívott csatában, mikor rárontott az ellenségre, letaszították a lováról, de ő vakmerőn szembeszállt a rárohanókkal, s ezzel úgy fellelkesítette a rómaiakat, hogy fényes győzelmet arattak az ellenségen, tizenhatezret meg is öltek közülük, s ezért apja, a király, egy ilyen bullával tüntette ki. Vagy mert a régi rómaiaknál nem számított méltatlan és szégyenletes dolognak, ha valaki beleszeretett egy serdülő szolgafiúba – ezt a komédiák is bizonyítják –, viszont a szabad származású fiúktól szigorúan tartózkodtak,
s a szabad gyerekek éppen azért viselték ezt a jelet, hogy még meztelen gyerekek között se lehessen őket félreismerni. Vagy a fegyelmezetlenség ellen használtál óvszerül, mintegy a féktelen ifjak zabolájaként, hogy a szégyenérzet visszatartsa őket a férfias szórakozásoktól, amíg a gyerekkor jelvényét viselik. Varro követői azt mondják, hogy a bulla az aiol bolla – megfontolás – szóról kapta a nevét, s mint a megfontoltság szimbólumát kötik a gyerekek nyakára, ez azonban nem valószínű. De lássuk csak, nem holdjelvényként viselik-e ezt is? Hiszen a hold látható képe teliholdkor nem gömb, hanem lencse vagy tányér alakú, ahogy Empedoklés állítja – akárcsak a szóban forgó tárgy!

(Plutarchos: Aetia Romana 101. Kapitánffy István fordítása)  


2016. szeptember 19., hétfő

#45


2016. szeptember 18., vasárnap

2016. szeptember 15., csütörtök

A nők és a bor


   "A római nép életmódjáról és erkölcsi felfogásáról tudósító szerzők azt állítják, hogy a nők Rómában és Latiumban életük végéig bornemisszák [abstemiae] voltak, szóval a bor – régi latin nyelven „temetum” – fogyasztásától mindig tartózkodtak; sőt, kötelezővé tették, hogy a nők ellenőrzésül csókolják meg a rokonaikat, hogy a borszag elárulhassa, ha ittak. Inni egyébként, úgy mondják, általában csigert, aszút, méhsert és ehhez hasonló édes ízű italokat szoktak.
   Ez persze a fent említett könyvek révén közhelyszámba megy, Marcus Cato azonban arról is beszámol, hogy a nőket nemcsak megszólták, de még bírói úton is megbüntették, ha bort fogyasztottak, éppen úgy, mintha valami becstelenséget vagy házasságtörést követtek volna el."

(Gellius: Noctes Atticae 10,23,1-3 Győry Gyula fordítása)

2016. szeptember 14., szerda

Magánvilla Rómában


Apró birtoka Martialisomnak
fenn nyujtózik a Ianus-hegy gerincén
szebben a Hesperisek gyümölcsösénél
s lankán lejtve le tágas teraszokkal.
Enyhén domboruló, fennsíkos orma
sütkérez ragyogó egekbe nyúlva,
s míg felhőbe borult a völgyek öble,
nem csillog, csak e csúcs csodás tüzében.
Égig tornyosulón e büszke villa
fénylő csillagokig szökell sudáran.
Jól ellátni a hét halomra innen,
s végigszánthat a szem széltébe Rómán
a Albán, Tusculumon, seregnyi dombon,
s erdős tájakon át, a városon túl,
Fidenae falain s a törpe Rubraen,
s egy pompás ligeten, Perenna Anna
kertjén, mely szüzi vérözönnek örvend.
Láthatsz, Flaminia, Salaria nyílt
útján sok fuvarost; édesded álmuk
meg nem rontja zajos keréknyikorgás,
nem rebbentheti el hajós-ricsaj sem
vagy rab gályavonók rikoltozása –
bár nem messzi a híd, a Mulvius, hol
szántják szent Tiberist a gyors dereglyék.
Villáját – paloták sorába illő –
élvezd, mint magadét, kinál a gazda.
Nincsen gyűlölet itt: busás, baráti
vendéglésre a ház kitárva sarkig.
Vélnéd Alcinous kegyes lakának,
vagy meggazdagodott Molorchusénak.
Ó, mindent csepülők, parancsotokra
törjék csak fel ezer s ezer kapával
Praenestét s a hüvös Tiburt, a lejtős
Setiát is akár, kiadva bérbe:
százszor szebb ez a föld az én szememben:
apró birtoka Martialisomnak.

(Martialis 4,64 Kárpáty Csilla fordítása)
 

2016. szeptember 13., kedd

Múzsák

   A Múzsák a költészet, zene, tánc, a művészetek istennői. Apjuk a fellegtorlaszoló Zeusz, anyjuk Mnémoszüné, az emlékezet istennője. Maguk a Múzsák is egyben istennői az emlékezetnek, de maga a művészet is egyfajta emlékezés. Hol kilenc, hol hét Múzsáról beszélnek, számuk változó, ám a főbb művészeti területek, amit képviselnek, állandóak:
  • Kalliopé: az epikus költészet, a filozófia és a tudományok
  • Terpszikhoré: a tánc
  • Thália: a komédia, a színház
  • Melpomené: a tragédia, a dráma és a gyászének
  • Polühümnia: a himnikus költészet
  • Euterpé: a lírai verselés és a zene
  • Erató: a szerelmi költészet és a dalok
  • Kleió: a történetírás
  • Uránia: a csillagászat és az asztrológia múzsája.
    A görög művészetben a Múzsákkal mint bájos ifjú hölgyekkel találkozunk - szépek és tartózokdóak, általában a rájuk jellemző attribútummal ábrázolják őket.  Kalliopé pergament és stilust (íróeszközt) tart a kezében, Terpszikhoré vidáman táncol és nála van a lantja, Thália jobb kezében a komikus álarcot, baljában görbevégű pásztorbotot tart, fején repkénykoszorúval ábrázolják, Melpomené mindig fátyolban jelenik meg,kezében a tragikus maszk vagy kard, Polühümnia az egyetlen, akinél nincs semmiféle tárgy, viszont ujját figyelmeztetően mindig az ajkára teszi, Euterpé jelképe a kettős fuvola, Erató lanttal és a lantverő botocskával jelenik meg, Kleió (Klió) fején babérkoszorút láthatunk és kezében pergamentekercset, Uránia pedig az elengedhetetlen ég-gömbbel mutatkozik.

a kilenc Múzsa

a Múzsák attribútumai


2016. szeptember 12., hétfő

#44


2016. szeptember 11., vasárnap

2016. szeptember 9., péntek

Itália asszonyai

  Altheim az Itália és Róma című cikkében, úgyszólván csak sírfestmények alapján, bámulatos képet fest az etruszk nőkről. (...) Az itáliai népek férfiai szívesen mentek csatába, ez hozzá tartozott az akkori életkörülményekhez. A kalandos csatározás korántsem volt olyan öldöklő jellegű, mint a mai, tömegpusztító fegyverekkel vívott háború. A csatározás után a férfiak hazamentek, esetleg mutogatták a mellükön kapott sebeket, élvezték a megszerzett dicsőséget. A halottakat hagyományos szertartással eltemették. Más a helyzet Rómában, amely az állam mintaképe volt. A férfi elsőrendű kötelessége a feltétlen engedelmesség. Altheim Manlius Torquatus példáját említi: az apa leüttette a fia fejét, mert bár győztesen harcolt és sikerrel végződött a kezdeményezése, de nem az állam parancsára cselekedett. Ez a végtelen szigorúság, fegyelem, méltóság nyomta rá a bélyegét a római férfira, aki különbözött Itália más törzseinek férfiaitól. Ez a szilárdság hozta meg Rómának a nagy sikereket, ezt csodálták Európa népei sok száz éven át. A római hadsereg tagjaként ezt a fegyelmet követelték meg más nép fiaitól is.
   Altheim az itáliai nőkben több változatosságot lát. Három típust különböztet meg, de az eltérés szembetűnő, nemigen képezte érdeklődés tárgyát. Az egyik az etruszk nő: a szépség, a báj, a női felcicomázottság megtestesítője; az örök kielégíthetetlen hetéra. Altheim így ír: "Ha visszapillantunk Etruriára, megütközve ébredünk tudatára, hogy az etruszk nő számára a szülésnek, az utódnak semmi jelentősége nincs. Nem mintha elzárkózott volna ezektől, de arra hogy odaadja magát nekik, s hogy más életében oldódjon föl, soha nem volt képes. Ahhoz ő sokkal inkább önmaga, s ezt a magatartást épp úgy megőrzi gyermekével szemben, mint ahogy férjével szemben megőrizte. Az etruszk ember az anyja fia."
   A hatalom, a szépség - ezek az etruszk nő jellemzői. Nem a férfi, hanem ő jelenti a család, a ház központját, sőt, ő maga a ház. A görögök ezt nem értik. Az etruszk nő meztelenül jelenik meg, végzi a testgyakorlást, táncot lejt. Magasztaló szavakkal szólnak az etruszk nő bájáról. Altheim úgy látja, mindez kapcsolatban van a bűbájos, elragadó, varázslatos etruszk tájjal. Igaza van, ha végigtekintünk a történelmen, különösen a reneszánszon, ahol a toszkán nő éles színekben jelenik meg, egyik vagy másik vonása mindig kidomborodik.
   A másik nőtípus a campaniai. Erős, egészséges, tagbaszakadt, dolgozik a földeken, akár ott megszüli a gyermekét, és folytatja az aratást. A szobrok gyermekekkel ábrázolják, sokszor nem is eggyel. Buja, termékeny táj szülöttei, mely megkívánja a munkáskezet. Asszonyaiban nincs költészet.
   A harmadik a római matróna. Az egyszerűség, méltóság, a komoly felelősségvállalás asszonya. Jól ismert példa a Gracchusok anyja, aki az ékszerekkel dicsekvő barátnő előtt fiaival ékeskedik. A történelem nem szól arról, ki volt a gazdag dáma, de sejtjük, etruszk volt. Altheim itt sem marad adós, a tájat összefüggésbe hozza az emberrel. A történelmi egyszerűség, a nagyság megismételhetetlen pillanata visszaadásában rejlik a római nagyság. Róma környezete kopár birkalegelő. "Nem a környezet segítette Rómát, hogy sajátos lényegét kibontsa, hanem a római sajátság és nagyság nyomta rá a bélyegét a tájra."
   Ez a komoly római méltóság elismerte a földművelő ember hasznosságát, a családanya tisztességét, de semmiképpen sem értékelte a kacagó, fátylakban táncoló, a bor édes mámorába merülő létet, ami áteshet a mohó marcangolásba, őrjöngésbe, halálba, de amiből megszületik a művészet is. Bár a római élet mitikus vetületeiben mindez megvan, a latin irodalom majdnem teljesen nélkülözi azt. Általában megvetés kíséri az engedetlenebb, felszabadultabb életformát. Így az etruszk ember ritkán szólalt meg a maga valóságában.

Cser Lászlóné: A halhatatlan Maecenas

      

2016. szeptember 8., csütörtök

Latin gyönyörök és gyötrelmek#38


Homérosz: Himnusz Dionüszoszhoz


ΕΙΣ ΔΙΟΝΥΣΟΝ
Szólni fogok Dionűszoszról: a dicső Szemelének
gyermeke mint tűnt föl benyuló meredélyen, a meddő
tenger partja fölött: fölserdült termetü ifjú
férfi alakjában: dús fürtjei körbelebegték
szép kékesfeketén és bíbor köntöse omlott
izmos válla fölé. Hamar ott termettek, a borszín
tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval
etruszk tengeri rablók. Hossz sors volt vezetőjük.
Meglátták, jeleket váltván sebesen kirohantak
s bárkájukra ragadták őt, örvendve szivükben.
Mert úgy gondolták, hogy Zeusztáplálta királyok
sarja; kemény kötelekkel akarták összekötözni.
Nem fonhatta be szíj, a bilincsek messzerepültek
karja, bokája felől, ő meg mosolyogva pihent ott,
mélykék szemmel; a kormányos jól látta, mi történt,
és odahíva azonnal a társait, ezt mondotta:
      „Balgatagok, milyen istent hoztatok összekötözve?

Szörnyü erős, hisz a jólépített bárka se tudja
hordani. Vagy Zeusz ő, vagy ezüstíjas nagy Apollón,
s hátha Poszeidáón. Mivel épp nem földi halandó
népre üt, ám az Olümposzon élő isteneinkre.
Rajta, csak engedjük szabadon most rögtön a barna
partra, ne bántsátok kezetekkel: megharagudva
rettenetes szeleket ne kavarjon szörnyü viharral.”
      Így szólt: ám a vezér korholta goromba beszéddel:
„Ó, te bolond, csak a szélre vigyázz, igazítsd meg a vásznat,
nézz a kötélzet után, ezzel majd férfi törődik.
Úgy hiszem, eljut Egyiptomig is, vagy a küproszi földre
tán a hüperboreusz tájékra s akár azon is túl:
végül szólani fog testvéreiről, vagyonáról
s társairól, ha az isten már idedobta utunkba.”
      Elhangzott a beszéd, fölvonta tehát a vitorlát,
azt fölfújta a szél; kifeszítették a kötélzet
két szárnyát: de hamar csoda-dolgok tűntek elébük.
Mert legelőször csörgedező bor folyt le a barna,
gyors bárkán, jó illatu, ízű s ambrosziás szag
támadt; látták mind, s elfogta a félelem őket.
És a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,
itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,
s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán,
ifju virágaival, bűbájos drága gyümölccsel:
és minden cöveken koszorú nyílt: most a hajósok
szóltak a kormányosnak már, hogy tartson a partra:
csakhogy oroszlánná változva a csúcson az isten
szörnyű volt, nagyot ordított s a hajó közepére
medvét állított, borzasnyakut, így mutatott jelt:
az bőgött; az oroszlán meg dühödötten alulról
fölfele szétnézett a hajó orrán; megijedtek
és az okosszivü kormányoshoz inaltak a tatra,
álltak rémülten; hanem az sebesen nekilendült,
ráugrott a vezérre, a többi, hogy elmeneküljön
gyászos vége elől, ugrott ki az isteni vízbe
s delphin lett. De a kormányost megszánta az isten
és nagyonis boldoggá tette, ilyen szavakat szólt:
      „Bátorság, te szivemnek kedves, hogy ki vagyok, halld:
messzehatóhangú Dionűszosz, kit Szemelé szült,
Kadmosz lánya, mivel Zeusszal szerelembe vegyült el.”
      Széparcú Szemelé fia, üdvözlégy, aki téged
elfeled, édes dalt alkotni nem is tud azontúl.
Devecseri Gábor fordítása

2016. szeptember 7., szerda

Hajócsata a Fucinius-tavon


   "Ezzel egy időben a Fucinius- tavon rendeztek hajós csatát, hogy a tó meg a Liris folyó közé ékelődő hegyhátról minél nagyobb tömeg szemlélhesse ugyanazt a nagyszerű látványosságot, amelyet Augustus valaha a Tiberisen túli mesterséges tóban rendezett meg, csak könnyebb típusú és kevesebb hajóval. Caludius három – és négysorosokat szerelt fel, valamint tizenkilencezer embert. A partot körös-körül tutajkordon zárta, hogy szökésre ne legyen mód, de azért a védőgyűrű evezéshez, manőverezéshez, támadásokhoz és a szokott hadmozdulatokhoz elegendő teret hagyjon. A tutajokon a testőrcsapatok gyalogos és lovasegységei álltak, előttük mellvéd, melyről töltött kő- és nyílvető gépek meredtek előre. A tó többi részét a tengerészek szállták meg fedett hajókon. A nézőtérül szolgáló partra, domboldalakra és hegyhátra roppant tömeg sereglett össze a közeli településekből, sőt a Városból is, bámész kíváncsiságból vagy hódolatból a princeps iránt. Ő díszes köpenyben, nem messze tőle Agrippina aranyozott ruhában elnökölt. A csata bűnözők között folyt, de bátor férfiak elszántságával, s az öldöklésnek csak véres harc után szakadt vége."

(Tacitus: Ann.12,56 Borzsák István fordítása)


2016. szeptember 6., kedd

Iambus, te titokzatos

   A jambikus költészet lényege az ókorban: az alak és a tartalom szorosan egybefolyt. A iambus szó Démétér, a Földanya isteni szolgálójának, Iambénak nevéből származik. Ő vigasztalta a szomorkodó Démétért, mikor Hades, az Alvilág királya elrabolta fél évre Persephonét, a Földanya leányát. Ilyenkor a föld szomorkodik, nem terem semmi. A jambus eredetileg tehát gyászdal, de a vigasztaló szórakoztatást is magában rejti. A görög költők a hősi nagyságot, az emberi erényt énekelték meg előbb. A szokott forma a hexameter volt. Archilochossal egy új világ kezdődik. A költő iambusaival a haragot, a bosszút, a szenvedélyt tudja kifejezni az emberi gyarlóságokkal, hitványságokkal szemben. A gúnyos, gyilkos támadást tudta érzékeltetni ezzel a versformával.

Cser Lászlóné: A halhatatlan Maecenas

 

2016. szeptember 5., hétfő

#43


2016. szeptember 4., vasárnap