2016. április 30., szombat

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonharmadik ének

Penelope férjét elvégre megismeri tisztán.

Éltes anyó ezalatt nagyon örvendezve lihelt fel
Hirrel az asszonyhoz, hogy kedves jó ura megjött.
Térdei reszkettek, bicegett két lába alatta.
Fője felett állván meg imigy mondotta le hozzá:
„Kelj fel Penelope, én gyöngyöm, hogy szemeiddel
Lássad végre, mit olly szakadatlan vágygyal ohajtasz;
Itthon Odysseus, és noha későn, végtire megjött!
A deli hőslőket megölé, kik háza körében
Dultak, emésztették javait, törtek fia ellen.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, megőrítettek az istenek! A kik
Dőrévé nyomorithatnak bármillyen eszélyest,
És botor emberböl józant alakítani bölcsek;
Ők eszevesztettek, ki maiglan helyre beszéltél.
Mért gúnyolsz engem szomorú fájdalmakon égőt
Félre beszédiddel, s kellett felverned az édes
Álombol, melly pilláit szemeimnek igázá?
Mert illy jól soha még nem aludtam, m’óta Odysseus
Elment a gonosz (és ki se mondhatom) Ilion ellen.
Térj be azért innen s távozzál vissza körödbe:
Mert ha ezen szóval körnémbereimböl akárki
Más közelítene és verné el tőlem az álmot,
Én csakugyan szigorún utasitnám vissza előlem
Őt a házba; neked vénséged ezernyi szerencséd.”
Szólott nékie hiv Euryklea dajka viszontag:
„Nem gúnyollak, oh kedves gyermek, de bizonyomra
Itthon Odysseus, és a mint mondottam, elévan;
A bizonyos jövevény, kit mind bántottanak ottlent!
Telemakhos haza érkezetét jól tudta, de édes
Atyja tanácsából okosan titkolta szivében,
Mignem ama túlbüszke fajon végtére boszút állt.”
Szólt. Megörült a hölgy, s leteremvén a nyoszolyárol
Átkarolá öregét, és könycsepet ejte szeméböl;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Nos szeretett dajkám, légy hát őszinte irántam;
Ha igazán itthon s a mint mondottad elé ő,
Hogy vethette kezét a szemtelen ifju seregre,
Egymaga a nálunk veszteglő annyi sokakra?”
Szólt neki erre megint Euryklea dajka viszontag:
„Nem láttam, nem hallottam, csakhogy megölöttek
Jaj szavait sejtém; mert bent a gondosan épült
Házban ülénk zavarodva, be lévén csukva az ajtó:
Mignem Telemakhos kedves fiad a palotábol
Értem jött, ura atyjátol küldetve utánam.
A megölötteknek közepette találtam Odysseust
Állva, kik a roppant háznak földére teritve
Egymáson nyujtóztak! Örültél volna, ha láttad
A vér s fertővel festettet, mint egy oroszlánt!
Mostan ezek már mind kivül a pitvarba helyezvék
Egy csapaton; férjed meg a házat füstöli kénnel,
Nagy tüzet élesztvén, és engem külde utánad.
Jersze azért le velem, hogy mindkettőtök örömnek
Adja szivét, miután annyit szenvedtetek eddig.
Már egyszer sikerült hosszú kívánatod: élve
Jött haza ő, fényes házában lelt vala téged,
És a drága fiát; aztán kik bántani merték
Őt a hőslőkböl, meg, oh megbosszulta dicsően!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, ne add magadat zabolátlan örömnek!
Tudhatod, a háznál mindenki örülve fogadná
Őt, de kivált én és fiam, a kit nékie szűlék:
Ámde valótlanság a mit te beszélesz előttem!
A hőslőket, igen, valamelly szent isten ölé meg,
Nem szenvedve kedélybántó csúfságikat immár.
Mert miután nem tiszteltek napalatti halandót,
Sem jót sem gonoszat, ki talán hozzájok akadna,
Igy búját látták büneiknek. Jaj de Odysseus
Elvesztette megutját, és oda ő is örökre!”
Szólt neki erre megint Euryklea dajka viszontag:
„Ejh lányom, fogaid rekeszéböl milly ige röppent!
Férjedet, a kandalló mellett veszteg ülőt, ezt
Mondod, hogy nem jő haza? Melly hihetetlen eszed van!
Várj hát, egy bizonyos jelről is szólhatok, a seb
Régi helyéröl, mit vadkonda fehér foga ejtett
Rajta: mosás közben fedezém fel, s hírül akartam
Adni neked, hanem ő gyorsan betapasztva kezével
Ajkaimat, nem hagyta; mivel jól tudja, hogyan kell.
Jersze ugyan; s ime én magamat kezeidbe ajánlom,
Hogy, ha csak ámitlak, nyomon irgalmatlanul ölj meg.”
Mond neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Kedves dajka, nehéz neked általlátnod az áldott
Istenségek örök végzésit, bármi okos vagy;
De menjünk le fiamhoz igy is, hadd látom elejtve
A hőslők seregét, és hogy ki tehette le őket.”
Imigy szólva lement tereméből, aggodalommal
Telve, ha távolrol kérdezze-e kedves urát ki,
Vagy csókdossa fejét s kezeit megfogva közelröl.
Ő, miután a kő küszöbön túlhágva belépett,
Bajnok Odysseusnek szemközt települt le az égő
Tűz fényén, a túlfalnál. Ura egy magas oszlop
Mellett ült lesütött szemmel, várván, ha szerelmes
Hitvese nem szólítja-e megpillantva személyét.
De az hallgatag ült; zsibbadság fogta szivét el.
Néha merőn nézvén képébe arányoza hozzá;
Néha nem ismere rá a foltos testi ruhátol.
S Telemakhos felemelve szavát fakadott ki s beszélett:
„Szűlém, kínos anyám, hajthatlan szellemü, mért igy
Elhuzakodnod atyámtól, és nem kérdezed inkább
Mellé ülve ki őt, s kezdesz szót váltani véle?
Más feleség csakugyan nem volna türelmes urátol
Igy szétlenni, ki tenger bún és bánaton által
Húsz bajos évek után szűlőföldére vetődött.
Oh de az a te szived sziklább a sziklaköveknél!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Oh fiam, a szivemet zsibbadság fogta el ottben!
Sem nem kérdhetem én, sem szóba nem állhatok ezzel,
Sem nem nézhetek arca közé. Ha azonba valóban
Hitvesem, és igazán itthon van Odysseus, ugy mi
Egymást bővebben fogjuk kitanulni: miérthogy
Olly jeleink vannak, mit nem tud senki kivűlünk.”
Igy szólott. Nevetett nagyságos bajnok Odysseus,
S monda legott deli Telemakhosnak röpke szavakkal:
„Telemakhos, hagyjad szűlédet, hadd vegyen engem
Kisértetbe; talán jobban kitanulhat idővel.
Most, mert ronda vagyok s ezen aljas testi ruhában,
E végett vet meg s nem bir ismerni el annak.
Ám mi tanácskozzunk, hogy ügyünkben jóra mehessünk.
Mert ki csak egy férfit halatott is nemzete közt meg,
A kinek épen nem számos pártvédei vannak,
Fut, tova hagyva rokonságát és ősei földét:
Mi pedig a haza legszínét törlöttük el, első
Ifjait a szellős Ithakának; ezekre figyelmezz!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Lásd ezeket magad, édes atyám; igen, a te tanácsod
Páratlannak mondatik a földön, nem is állja
E részben veled a versenyt ki, de semmi halandó.
Mi szorgalmatosan követendünk, s a mi erőnktöl
Telhetik, ugy hiszem én, nem lesz kifogásod az ellen.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Halljad azért, hogy gondolom én legcélszerüebbnek.
Mosdjatok elsőben, s öltözzetek által; az udvar
Némberivel szintén váltassatok izletes öltönyt:
Isteni énekesünk a harsány lanton azonban
Játszi zenéjével vigságos táncokat indít;
Hogy nászt gondoljon ki zenéjét hallja kivülröl,
Ugy az utas valamint a környékünkbeli szomszéd.
Nehogy előbb fusson hire a városban az ifjú
Hőslők vesztének kezeinktöl, mint kimehettünk
Sok fával gazdag külső telekünkre; hol aztán
Meglátjuk, mit adand osztályul az isteni felség.”
Igy szólott. Fogadák azok és ráálltak örömmel.
Elsőben kiki megmosdott, és uj mezet öltött;
Átöltöztenek a nők is; majd isteni dalnok
Lantjához nyulván, jeles ösztönt kelte közöttök
Kellemes énekhez meg az ékes nemzeti tánchoz.
Most az egész nagy ház rengett környöskörül immár
Lábdobogásaitól az enyelgő férfiu s nőknek.
Mit sejdítve beszélt egy némelly ember az utcán:
„Hah, csakugyan férjhez ment a sok kérte királyné!
Lelketlen, nem akart a háznál várni, mig egyszer,
Ifju menyecskének választott kedvese megjött!”
Igy szólott némelly utazó, nem tudva, mi történt.
Most már Eurynome sáfárné bajnok Odysseust
Megfürdette saját házánál s kente olajjal,
És gyönyörű köntöst ada rá és drága palástot.
Pallas Athene pedig bájt hintvén rája nagyobbá
Tette s derékebbé még szemre, s jaccinttal egyenlő
Kondor fürtöt ereszte halántékára fejéröl.
Mint ha ezüst szobrot futtat meg aranynyal az ötvös
Férfiu, kit vagy Hephaestos vagy Pallas Athene
Oktata művészetre, s remek munkákat erényez:
Ugy hintette kecsét ennek vállára, fejére.
És a medencéből istenszerü férfi kilépvén,
Honnan előbb felkelt ismét trónjára leült volt
Hölgyével szemközt, és szólította meg eztet:
„Ármányos, konokabb szivet adtak néked olympos
Istenségei sokkal, mint más női kebelnek!
Más feleség csakugyan nem volna türelmes urátol
Igy szétlenni, ki tenger bún és bánaton által
Húsz bajos évek után szűlőföldére vetődött.
Rajta tehát, dajkám, vess ágyat, hadd fekügyem le
Enmagam is; hiszen ennek acél érzékei vannak!”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ármányos, nem igen kapok én valamin, le se nézek
Semmit, avagy bámúlok; előttem képe azonban,
Ki s mi valál mikor elmentél Trojára hajódon.
Rajta tehát, Euryklea, vess neki kellemes ágyat,
Kívül az éjpalotán, mellyet maga rendeze hajdan:
Itt tegyetek nyoszolyát és vessetek ágymezet ennek,
Bőröket és kacagányt, meg csínos lazsnokot adván.”
Igy szólott kisértve urát. Mire bajnok Odysseus
Elbúsulva legott fordult széplelkü nejéhez:
„Oh asszony, mi kedélylázítók a te beszédid!
Hát ki szerezte az én nyoszolyámat máshova? Sokba
Telnék bármi ügyesnek is az, ha csak isteni felség
Jővén könnyeden át nem tette, hová neki tetszett:
Élő ember ugyan, bár ifjú lenne, helyéböl
Nem mozdithatná tova egyhamar; olly nagy az ágygyal
Mesterkélt jel, mit magam állíték vala, nem más.
Egy terepély, élő, virulékony olajfa magaslott
A várudvarban, vastag mint termetes oszlop:
E körül építém éjtermemet, és befejeztem
Sűrü kövekből és mennyeztem csínosan ottfent;
Végre derék ajtót idomitva reája bezártam.
Elvágám azután tetejében az árnyas olajfát;
Tőkéjét gyökerétöl fel meghántva kigyallám
Jól és helyre, szabályhoz mérvén, hogy csinos ágyláb
Lenne; kifurdaltam mindent sorjába furúval.
Innen kezdve csináltam az ágyat, mig befejeztem,
Feldíszitve aranynyal, ezüst, elefánttetemekkel;
S bíborral ragyogó szíjat húztam vala által.
Imigy fejtem meg neked a jelt. Nem tudom, asszony,
Ott van-e még nyoszolyánk, avagy immár máshova tette
Azt egy férfi, kivagdalván az olajfai tuskót.”
Szólt. A nőnek most elhaltak térdei s szíve
A jeleken, miket olly igazán megfejte Odysseus.
Hát könyhullatván egyenest futa, és körülölté
Férje nyakán kezeit, s mond csókokat osztva fejére:
„Oh ne neheztelj rám, ne, Odysseus; a ki különben
Meghaladád nemedet, de az isten megszomorított;
A ki sokallta hogy egymásnak közelében időzve
Vigadnók el az ifjút és érnők el az agg kort!
Csak ne vegyed tőlem rosz néven, meg se is ítélj,
Hogy mihelyest szemléltelek igy nem örülhete lelkem.
Mindig ijesztettek tudnillik némi nehezkes
Gondolatok, netalán valamelly külföldi kalandor
Érkezvén megcsaljon; mert ármányos az ember!
Ám argiv Helene, ki Zeüstöl láta világot,
Sem vegyülendett vándorral szerelembe vagy ágyba,
Tudva, miképen utóbb is visszaviendik erővel
Őt az akhiv tábor fürtös daliái honába:
Igy pedig elvetemíté őt csufságra az isten,
Dolgának szomorú végét egyelőre magában
Fel nem számítót; mi keservesen árta nekünk is.
Most, miután nyoszolyánk titkának pontosan adtad
Megfejtését, mellyet ugyan nem láta halandó
Kivüled és kivülem, s az egy Aktoris, a kit atyámék
Körnőűl adtak velem országodba jövővel,
A ki remek benyilónk ajtóját őrzeni szokta:
Meggyőzted szivemet, bármilly konok is vala eddig!”
Szólt; s még több siralomvágyat keltett fel urában.
Ott zokogott, tartván édes kedves feleségét.
Milly örömökre tünik fel uszóknak tengeren a föld,
Kiknek szélvihar és hullám közepette Poseidon
Széthasogatta sebes futtában evicke hajóját;
Csak kevesen verekedhettek lakföldre az égszin
Tengerröl, sok tajtékkal raggatva tetemben;
És örömest lépnek vészből a parti homokra:
Olly örömest látá férjét közelében az asszony.
Gyönge fehér karait le nem oldozhatta nyakárol.
S a rózsás hajnal mindkettőt sírva találta
Volna, ha most egyebet nem gondol kékszem Athene:
A hosszú éjet mesgyéjén fogta, s letartá
Okeanosban aranytrónú Hajnalt, nem eresztvén
Fogni serény lovait, fénylőket az emberi nemnek,
Lampost és Phaethont, a Hajnal nyarga hozóit.
Szólította meg itt feleségét terves Odysseus:
„Asszonyom, eddigelé nincs ám még vége szakadva
Mindennek, de tömerdek baj van hátra tovább is,
Végtelen és terhes, mit szinte leküzdenem illik:
Mert imigy jósolt énnékem Tiresias bölcs
Lelke, midőn egy nap Hades birodalmiba szálltam,
Mind magamat mind társaimat honnunkba keresve.
De jere menjünk már, feleségem, az ágyba; hogy édes
Álmot is élvezzünk, csendes nyugalomra feküdvén.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ágyad készen vár, és akkor fekhetel abba
Majd le, ha tetszeni fog; csakhogy meghoztak az ég jó
Isteni mennyezetes házadba s az ősi hazába!
De mivel érintéd s ajkadra vezette az isten,
Hadd tudom azt a bajt. Gondolnám, róla utóbb is
Értesülök, de azért nem rosszabb hallani rögtön.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Jámbor, mért neked olly nagy esennen hajtanod arra
Engem? Azonban elésorolom s nem rejtem előtted,
Bárha szived nem igen fog örülni szavamra, miérthogy
Én sem örűlök. Mert sok nemzet városin által
Készte utaznom utóbb, evezőt forgatva kezemben;
Mig oda érkezném hol tengert senki nem ismer,
Sóvegyes ételeket nem evő külföldi lakókhoz;
Kik biborarcu hajókrol nem hallottanak, és nem
Hosszas evedzőkröl, szárnyárol az uszka hajónak.
A bizonyos kitüzött jelt sem rejtendem előtted.
Majd mikor ott velem egy másik gyalog ütközik össze,
Azt mondó, hogy polyvalapát van vállamon; akkor
Földbe hagyá szúrnom hevenyében az ékes evedzőt,
És kékfürtü Poseidonnak szent áldozatául
Egy kost és tulkot s emehágó kant felajánlván,
Visszautazni szülőföldemre; s megadni az illő
Százados áldozatot minden mennyekben örökké
Élő istennek. S most immár szende halál jő
Rám a szőke halas tengerröl, melly elenyésztend
Kellemesen vénet, körülöttem boldogul élvén
A nemzet. Mindezt igy megjósolta előre.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Ám ha öregséggel jobbal szeretend meg az isten,
Ugy bizhatni, mikép bajaidbol végre menekszel.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Eurynome ezalatt s a dajka puhácska ruhábol
Ágyat készített tündöklő fáklyavilágnál.
Megvetvén hamar a duzzadt és kellemes ágyat,
Itt az öreg némber haladéktalan elmene vissza:
Eurynome szobahölgy ellenben aludni menőket
Módosan elvezeté, jobbjában fáklyavilággal.
A mint bévezeté, eltágult; s ők nagy örömmel
Tértek hajdani ágyoknak törvényire vissza.
Telemakhos pedig és a kondás és jeles ökrész
Elhagyták magok, elhagyaták a nőkkel a táncot;
És lefeküdtek az árnyékos várbéli szobákban.
Már azok a szerelem gyönyörűségének utána
Szóba ereszkedvén, egymásnak elébe sorolták:
Némberek istennője ugyan mit szenvede, folyvást
Látván a háznál a hőslők nyalka csoportját;
Mennyi tömerdek ihot, tulkot vágtak le utána
Jártok alatt, hány hordó bornak végire jártak:
Istenféle Odysseus meg, mint zaklata némelly
Embereket, mit nem kellett szenvednie néki
Másoktol. Gyönyörűséggel hallá neje; nem szállt,
Mignem egészen béfejezé, pilláira szender.
Kezdte, hogyan vön erőt kikon ország népein, és ment
Innen lotophagok termékeny földire, hogy bánt
A kyklops vele és hogyan állott társaiért ő
Bosszút rajta, kiket nagyon irgalmatlanul ett meg:
Hogy ment Aeolos országába, ki jól fogadá és
Küldte, de nem vala még szűlőföldére mehetni
Sorsa, mivel felkapván őt a szélvihar ismét
Visszacsapá a szőke halas tengerre veszéklőt:
Hogy járt Telepylos Laestrygoniában, ahol mind
Sarvas társai mind valamennyi evicke hajója
Tönkre jutott, egyedül szabadulhatván meg Odysseus.
Elsorolá a Kirke cselét s bűbájait aztán;
S hogy szállott Aides szirmos birodalmiba, jóslást
Kérdeni lelkétől a thebei Tiresiasnak,
Sokrévészü hajón, és látta barátait ottan
Jó anyjával együtt, ki egyénét szülte s nevelte.
Hogy hallgatta meg a Sirenek bájtele hangját,
Jött a kúdorgó szirtekhez, szörnyü Kharybdis
És fene Skyllához, hol nem járt senki bajatlan:
Tulkait a Napnak bajtársi miképen ölék le,
Mint sujtotta tüzes mennykővel barna hajóját
Fergeteges Zeüs, és vesztek bajtársai lábig
Mind oda, ő egyedül menekedhetvén ki ezúttal.
Hogy lett Ogygia szigetére kivetve Kalypso
Nymphahoz, a ki letartá őt férjének ohajtván,
Boltozatos barlangjában táplálva s igérve,
Hogy halhatlanná teszi, el sem vénül örökké,
Ámde az ő kebelét soha sem bájolta szerelme.
Hogy juta phaeak nemzethez küzdelmesen, a kik
Olly szivesen fogadák s tisztelték mint egy ur istent,
És haza küldötték szűlőföldére hajóban,
Sok rezet és aranyat, sok drága ruhákat ajánlva.
Ezt az igét mondá legutóbb, s megszökte az édes
Testoldó álom, szétüzvén lelke agályát.
Mást gondolt azután istennő kékszem Athene:
Elteltnek vélvén ugyanis szívében Odysseust
Mind neje ágyával mind álmai szent gyönyörével,
Felkelté az aranytrón Hajnalt okeanosbol
Mennyre, az élőknek fényt hozni. Odysseus úr is
Felkele a puha ágyból, és mondotta nejéhez:
„Asszonyom, eddigelé jóllaktunk soknemü bajjal
Mindketten, te ugyan helyben keserűen epedve
Jöttöm után, én meg Zeüs és más istenek által
Kedves földétöl nagyon elszóratva hazámnak.
Most, miután ismét gyönyörű nyoszolyánkra jöhettünk,
Megmaradott javainkra viselj jól gondot; azonban
A deli hőslőktöl megölött baromért ugyanannyi
Mást zsákmányolok, és részint adakozva nyerendek
Én az Akhivoktol, mig mind megtelnek az ólak.
Már magam a fákkal díszelgő telkre vonúlok,
Édes atyámat látni, kit olly sok fájdalom aggaszt;
Néked meg, noha jól gondolkodol, azt hagyom, asszony:
Mindjárt híre futand országunk szerte keletkor
A deli hőslőknek, kiket a palotában elejték;
Hát körnémbereiddel együtt bevonulva szobádban
Ülj, nem nézvén senkire és állván vele szóba.”
Szólta után szép fegyvereit vállára keríté;
Felkelté deli Telemakhost, kondást meg az ökrészt,
S vélek is egyszeriben hadi fegyvert öltete sorra.
Nem vonakodtak azok, de felékeskedtenek érccel.
Erre kaput nyitván kisiettek, előre Odysseus.
Fény vala már a földszínen; de Athene homályos
Éjjel fedve hamar kivivé a városon őket.

2016. április 26., kedd

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) huszonkettedik ének

Háza dulóit egyűl egyig elvesztette Odysseus.

Erre kibontakozott rongyábol terves Odysseus,
S a küszöbön termett kézíjasan és lövedékkel
Terhes puzdrával; s kiszilálván lábi elébe
A szárnyas nyilakat szólott a nyalka sereghez:
„E veszedelmes bajverseny bé volna fejezve.
Most pedig egy más célba, hová ember soha sem lőtt,
Hadd lássuk betalálhatok-e; kedvezzen Apollon!”
Szólván a keserű nyilat Antinoosnak irányzá.
Ő épen poharat készült emelinteni, a szép
Két fülüt és aranyat; már ott forgatta kezével,
Hogy kiüríti borát, miután megöletni koránsem
Volt esze ágában. Ki remélné, hogy lakomázó
Férfi seregben, egy annyi között, ha különben erős is,
Szörnyü halált és borzasztó veszedelmet okozzon?
Őt egyenest torkon sebhette Odysseus íja;
Gyönge nyakának tulsóján szaladott ki az érc hegy.
Félre hanyatlott, és kiesett egyszerre kezéböl
A serleg; mindjárt vér vastag sipja tolult ki
Orrán, hirtelenűl elrúgta magátol az asztalt
Lábaival s leveré padolatra fölűle az étket;
Megrondúla kenyér és hús. Felzúgtanak erre
A daliás hőslők, látván bajtársok elestét;
És felugrálván ültökböl mind szertefutottak
A palotában, mindenüvé kapkodva falakhoz;
De nem volt sehol is sem ohajtott dárda, sem egy pajzs.
És haragos szóval riadoztak Odysseus úrra:
„Vendég, rosszul lősz embert; ugyan ennek utána
Nem lesz versenyed; im, most már kész szörnyü halálod!
Ollyan férfiut öltél meg, ki egész Ithakának
Ifjai közt legjobb; itt esz meg tégedet a sas!”
Igy szólott kiki: mert szándéktalan emberölőnek
Gondolták, botorak, fel nem foghatva eszökkel,
Hogy valamennyeken ott csügg már a gyászos enyészet.
S vágva komor szemivel támadta meg őket Odysseus:
„Hah ebek, azt gondoltátok, soha sem jövök én meg
Troja alól, hogy feldultátok házamat, aztán
Szolgálóimat elháltátok erőszakos úton;
Én élvén, feleségemnek hőslői valátok,
Istent sem félvén a mennyei székeken immár,
Emberi bosszútol sem tartván életetekben!
Most összes titeket meglelt a gyászos enyészet!”
Szólt vala; mind sápadt réműlet szállta meg őket,
S tétova kapkodtak, ki hová és merre szaladjon.
Csak maga Eurymakhos szólott neki erre viszontag:
„Már ha Odysseus térsz igazán Ithakába, helyeslem
A te beszédedet; olly sok rosznak végire jártak
Mind uri házadnál az akhivok mind pedig ottkint.
De ki ezeknek mestere volt, már fekszik elejtve,
Antinoos, ki megindítá e dolgokat első,
Nászra nem annyira vágyakozó és hölgybe szerelmes,
Mintsem egyéb tervvel, mit azonba nem engede isten:
Hogy mívelt Ithakának eő országlana hellen
Népe felett, fiadat pedig ármánykodva megölné.
Hát miután ő érdemeként leteritve, kegyelmezz
Népednek! Mi pedig, mi kiengesztelni az ország
Színe előtt, minden házadban elettet elittat
Húsz ökör árával térítünk vissza fejenként,
És rezet és aranyat fizetendünk, mignem egészen
Megnyugszik szived. Addig ugyan haragudni jogod van.”
Vágva meg ezt szemivel váltá fel eszélyes Odysseus:
„Eurymakhos, ha örökségét kiki mind nekem adná,
A mie most vagyon és máshonnan is adna reája,
Ugy sem szüntetném kezemet ma az emberöléstöl,
Mig az egész bünért seregestül meg nem adóztok.
Ám válaszszatok a kettőben, megverekedni
Avvagy futni, hahogy szabadúlás várna reátok.
Én pedig egy lelket se hiszek menekülni haláltol.”
Szólt; el lettek azoknak szívei s térdei halva.
Kik közt Eurymakhos szavait felemelve beszélt már:
„Oh feleim, kezeit többé a mint van, ez ember
Meg nem fogja, hanem miután tegzet kapa s íjat,
A teremajtótól addig lő, mig le nem öldös
Bennünket seregestül. Azért nosza rajta, leventák,
Kardot rántsatok, és fogjátok el asztalitokkal
Meghalató nyilait! Tartsunk tömegestül erősen
Ellene, hogyha küszöb s ajtótol félre taszitván
A városba osontani s lármát ütni lehetne!
Akkor aligha utószor nem lőtt volna ez ember!”
Ezt harsogta után, réz és mindkét felül éles
Kardot rántva, dühös riadallal Odysseus ellen
Ugrott volt. Hanem egyszersmind nagyságos Odysseus
Elröppentve nyilát, vele mellbe találta csecsénél,
És májában akasztá fel. Padolatra vetette
Eurymakhos kardját, szédülten tántorodott le
Asztala mellül; az ételeket mind földre sodorta
Gömbölü kelyhestül. Homlokkal ütötte kinában
A földet, mindkét lábával rúgva csörömpölt
Trónjával: mig éji setét barnúla szemére.
Most pedig Amphinomos rontott nagyságos Odysseus
Urra kivont karddal, ha talán sikerülne magának
Őt eltolni az ajtóbol: megelőzte azonban
A deli Telemakhos, hátulrol vállközepébe
Sujtva az érc kelevézt, és mellén verve keresztül.
Az lezuhant s a földet egész homlokkal ütötte.
Telemakhos pedig eltágult vala, Amphinomosban
Hagyva nyulánk gerelyét: mert félt, netalán az akhivok
Egyike fegyverrel huzakodtakor ellene szökvén
Kardosan, általverje avagy sebtébe levágja.
És szaladott; és egyszeriben kegyes atyjahoz érvén,
Hogy közelébe jutott szavait felemelve beszélett:
„Édes atyám, majd már két dárdát s pajzst hozok, aztán
Egy rezezett sisakot, ki halántékodra felillik;
De magam is fegyverkezem, a kondásnak, ökrésznek
Szinte hozok; mert fegyverben hadakozni tanácsosb.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Fuss hamar, és hozz, mig nyilaink ostromlani vannak;
Nehogy az ajtóbol magamat megtoljanak engem.”
Szólott. Telemakhos hajlott nemzője szavára,
És a tárba futott, hol ama hadi fegyverek álltak.
Itt négy pajzst választa ki, nyolc dárdákat ezekhez,
Négy rezezett sisakot, lobogót tetejébe sörénynyel;
És szaladott s haladéktalanul nemes atyjahoz ére.
Önmaga ölté fel testére az ércet először,
Aztán a szolgák búvának fegyvereikbe,
És közepekbe vevék daliás terügazdag Odysseust.
A ki mig a küszöbön tartott vala néki nyilában,
Addig egyenként szüntelenül lődözte a hőslők
Dandárát: kik is egymáson dőlöngtenek össze.
De miután kifogyott az irányzó gazda belőlök,
Kézívét roppant palotájának küszöbénél
Megtámasztá a tündöklő házfalazathoz;
Ekkor béfedezé vállát négyrétü paizszsal,
Majd daliás főjére sörényes jó sisakot tett
Illemesen, mellynek rettentőn lenge taréja;
S megragadá a két izmos, rezezett nyelü dárdát.
Némi vakajtó volt a roppant házfalazatban,
S fent az emelt várpadláson szolgála kilátás
A szurdokra be, jól eldeszkáztatva belülröl:
Erre vigyázni hagyá kondását terves Odysseus,
Melleje állitván; mivel a kiut egyedül ez volt.
Szólította pedig társit fel hős Agelaos:
„Oh feleim, nem megy valamellyitek ott a vakajtón
Fel, s szól a népnek, ha ezennel lárma lehetne?
Akkor aligha utószor nem lőtt volna ez ember!”,
Szóla Melantheus kecskebacsó neki erre viszontag:
„Nincs mód benne, dicső Agelaos! mert igen elzárt
A csinos utcajtó, szoros a szurdoktorok; itt egy
Izmos férfiu bennünket mind gátlani képes.
De várj, hadd hozok a tárházbol fegyvereket le
Számaitokra, mivel gondolnám ebbe teperték
És nem másba, Odysseus és fia a hadi fegyvert.”
Szólva Melantheus kecskebacsó felméne Odysseus
Úr fegyvertárába legott a házi nyiláson:
És választva tizenkét dárdát, vértet is annyit,
Annyi rezes sisakot, lobogót tetejébe sörénynyel,
Visszainalt, s a hőslőknek hamar átada mindent.
Itt el lettek Odysseusnek szíve s térdei halva,
A mint fegyverben látá vala és kezeikben
Hosszú dárdákat villongani. A baja meggyült.
S monda legott deli Telemakhosnak röpke szavakkal:
„Telemakhos, nyilván valamellyik házi cselédnő
Szerzi nekünk e bajt, avvagy bizonyára Melantheus!”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Én vétettem, atyám, és nem más senki; miérthogy
A fegyvertárnak becsukatlan hagytam utánam
Műremek ajtóját, s amazoknak kéme szemes volt.
Menj, ügyes Eumaeos, zárd el hamar a teremajtót,
S nézz körül, asszony-e az ki velünk ezt tenni merészlé,
Vagy Doliosfi Melantheus, mint részemröl arányzom.”
Mig ezek itt egymást ekképen váltogaták fel,
Ime Melantheus kecskebacsó felrándula ismét
Fényes fegyverekért. Sejtvén Eumaeos, azonnal
Szólította meg a közel álló bajnok Odysseust:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
A bizonyos rosz férfi, kiről az imént gyanakodtunk,
Ismét felmegyen a tárházba: de monddsza ki nyiltan,
Meggyilkoljam-e őt, ha birandok véle különben,
Vagy pedig elhozzam hozzád ide, hogy megadózzon
Sok büneért, mellynek házadnál végire jára.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Majd én s Telemakhos feltartóztatjuk az ifjú
Hőslőket belül, ámbátor bőszültek; azonban
Lábait és kezeit hátulforgatva ti ketten
Vessétek tárházba, kötözzetek hátula deszkát;
És láncnál fogvást, mellyet hozzája csatoltok,
Huzzátok fel az oszlopon ötet, egész a gerendák
Mennyezetéig; hogy kinlódjék élve sokáig.”
Szóla. Igen hallgattak azok rá, s szófogadólag
Mentenek a tárházba; nem is sejtette Melantheus,
Mert a háttérben dárdákat válogatott volt.
Két oldalrol az ajtófélnél vártak utána.
A mint a küszöbön kiosontott volna Melantheus,
Jobb keziben gyönyörű sisakot hozvája, balában
Széles öreg pajzsot, rongáltat szürke penésztöl;
Mellyet Laertes maga hordott ifju korában,
Most pedig ott feküdött már szíjvarrásait oldva:
Rája rohanván megragadák azok, és beteperték
Üstökinél fogvást, s legyürék a földre veszéklőt.
S lábait és kezeit fájdalmasan összekötözvén,
Hátrafeszíték jól, valamint lelkekre parancsolt
Nagyságos Laertiades, terügazdag Odysseus:
És láncnál fogvást, mellyet hozzája csatoltak,
Felhúzták magas oszlopon őtet, egész a gerendák
Mennyezetéig; hol gúnyolta kanász Eumaeos:
„Most csak módtalanul puha ágyon fekve virasztod
Már át, drága Melantheus, mint szükséges, az éjet!
Fel se kelend híred nélkül a széphaju reggel
Okeanos hullámaibol, mikor a deli hőslők
Konyhájára kövér kecskéket hajtanod illik!”
Igy hagyatott az felpeckelve világi kinokra
Kettejök ellenben fegyvert öltözve, bezárván
A ragyogó ajtót, leeredt nagyságos urához.
Igy állottak erőt lélekzőn, ők ugyan a ház
Szép küszöbén négyen, mig ama delik és sokak ottben.
Elközelített most Zeus lánya, hatalmas Athene,
Mentor képében mind szózat mind pedig arcra:
Kit szemlélve örült és szólított meg Odysseus:
„Mentor, menteni jőj, és jusson eszedbe barátod,
A ki veled jót tettem előbb; és korfelem is vagy!”
Szólott, népzavaró Pallasnak itélve magában.
Másfelül a hőslők fenyegetvén tiltakozának.
S támadt rája Damastorides Agelaos először:
„Mentor, rá ne vegyen csábítékával Odysseus,
Küzdeni a hőslők ellen, s mellette csatázni!
Mert elvégre is ugy hiszem eldűlőnek ezen bajt:
Ha ezeket megölők, az atyát és a fiut, akkor
Rád kerülend a sor meghalni, miérthogy a háznál
Illyeneket forralsz; igenis, te fejeddel adózol!
És miután hódolt érc fegyvereinknek erőtök,
Birtokidat, mellyek házadban s kívüle vannak,
Összevegyítjük Odysseuséival; és Ithakában
Sem fiaid sem lányaidat nem hagyjuk ezentul
Életben, s kedves nődet társalgani vélünk.”
Szólott. Még jobban felgyúla ezekre Athene,
És haragos szóval fakadott ki Odysseus ellen:
„Nincs az előbbeni szellemed, és nem ama deli bajnok
Vagy te, Odysseus, már, ki kilenc esztendeig álltál
Jóatyu, hókebelű Heleneért Troja hadával
Szemben, elöldösvén seregéböl számtalan embert!
A te tanácsiddal Priamosnak városa megdőlt.
Hogyhogy most, miután lakod és javaidba menekszel,
Gyávulsz meg szemközt a hőslők nyalka hadával?
Jersze barátom, jer mellém, hogy lássad ezentul,
S megtudd, Alkimides Mentor mint szokta letenni
Elleneiddel szemközt a hálának adóját!”
Szólt. Hanem elváló diadalt nem adott vala méglen,
Ámde vitézségét s erejét kísérteni vágyott
Mind nagyságos Odysseusnek, mind drága fiának.
Önmaga ellenben felszállván fecske alakban
A fényes palota kormos szelemenje fölé ült.
Társit azonba tüzelte Damastorides Agelaos,
Eurynomos, nemes Amphimedon, Demoptolemos hős,
Büszke Polyktorides Pisandros, meg Polybos: kik
A hőslők közt legderekabbak voltak erőben,
Kik még éltenek és életre halálra tusáztak,
Többit eloltván a kézív és sűrü lövések.
Szólította tehát Agelaos mindezeket fel:
„Oh feleim, kezeit majd csak megfogja ez ember!
Imé, Mentor üres szókkal táplálva elillant,
S ők a ház küszöbén egyedül magaikra maradtak.
Hát egyszerre ne mind lőjön hosszúnyelü dárdát;
Csak hatotok vessen legelőször, hogyha az isten
Őt leteríteni engedné s dicset adna felette!
Mert a többi sebaj, mihelyest leterítve Odysseus!”
Igy szólott. Amazok mindnyájan lőttek esennen
A mint hagyta; de mind hiusitá kékszem Athene:
Mert kinek a roppant uri ház ajtóragaszába
Szállt dárdája, kié a zárt ajtóba furódott
Rézterhelve, kié pedig a falazatba csörömpölt.
A mint elkerülék a hőslők dárdalövését,
Mond felemelve szavát emezekhez bajnok Odysseus:
„Oh feleim, most már rajtunk vagyon, ugy hiszem, a sor,
A daliás hőslők seregére irányzani, a kik
Mult büneikhez még le akarnak aprítani minket!”
Monda. Kilőtték mind szemközt célozva az éles
Dárdákat: Demoptolemost nagyságos Odysseus,
Euryadest deli Telemakhos, Elatost Eumaeos
Kondás, Pisandrost pedig eldöntötte az ökrész;
Kik valamennye hanyatt homlok dölt a padolatra.
A hőslők most már mind a házzugba vonulván,
Ők dárdáikat a holtakra rohanva kiszedték.
Ellőtték azután éles dárdáikat ismét
A hőslők; de nagyát hiusitá kékszem Athene:
Mert kinek a roppant uri ház ajtóragaszába
Szállt kelevéze, kié a zárt ajtóba furódott
Rézterhelve, kié pedig a falazatba csörömpölt.
Amphimedon deli Telemakhost maga érte csupán meg
Kézfejen, ércével véknyan karcolva fel a bőrt;
Ktesippos pedig Eumaeost pajzsán fölül éré
Vállba zsurolva, de átszállván vasa földre lezörrent.
Erre megint bajnok, tervekben gazdag Odysseus
Pártja röpített a hőslőkre hegyesvasu dárdát:
És maga Eurydamast halatá dulvári Odysseus,
Amphimedont fia Telemakhos, Polybost Eumaeos.
Ktesippost pedig a jó ökrész verte keresztül
Mellén, és felemelve szavát dicsekedve beszélett:
„Oh Polythersides, gúnyoknak mestere, többé
Nagy szavakat ne beszélj örömest, de az égi karokra
Hagyjad az illyeneket, kik nálad jobbak ezerszer!
Ezt neked a lábért, mit vendégségül Odysseus
Urnak adál, mikor önházában koldula tőled.”
Szólt a pörge tulokcsordák ökrésze. Azonban
Bajnok Odysseus szemben ütötte Damastoridest le;
Telemakhos meg Euenorides Leokritos ellen
Dobta vasát, és hasközepén átverte az embert;
A ki lehullt s a földet egész homlokkal ütötte.
Ekkoron emberölő aegist emelinte Athena
A szelemen magasán: sziveik leverettek azoknak,
S a házban fel alá riadoztak, mint szilaj ökrök,
Mellyeket ösztönöző bögölyök bolygatnak ama hév
Nyár idején, mikor a fényes nap hosszura terjed.
Ellenben emezek, mint orrók és hegyoromrol
Más madarakra leszállt, körmökkel fegyveres ölyvek;
Mig amazok földröl fellegbe ijednek előttök,
Addig ezek gyilkolva utánok rontanak, és nincs
Semmi erő s menedék; örvend pedig a madarászat
Szemlélője: ugy űzték ők a házban alá fel
A deli hőslőket; kik főbe veretve cudar jajt
Hallattak. Vérben fürdött az egész szobapadlat.
Térdihez esvén itt Leodes Odysseus urnak,
Átkarolá azokat s könyörög vala röpke szavakkal:
„Irgalom és kegyelem, térden könyöröglek, Odysseus!
Én soha sem tettem vagy szóltam az udvari nőkböl
Senkinek illetlent, sőt mást is tiltani szoktam
A deli hőslők közt, ki hasonló dolgokat űzött;
Jaj, de nem adtak helyt feddő szavaimnak, azért im
Rettenetes bosszút vontak fejeikre magoknak!
Én pedig, a látnok társim közt, s büntelen ember,
Hullok el! Ennyire nincs jótétért hála korunkban!”
Vágva komor szemmel mondá neki terves Odysseus:
„Ám ha te házamnál a hőslők látnoka voltál,
Gyakran kelle imádkoznod buzgalmasan e helyt,
Essem el a vágyott hazaúttol örökre s kövessen
Téged az én hölgyem, s legyen otthon gyermekek anyja.
Nincs mód benne azért elvinned szörnyü halálod!”
Imigy szólva kapá izmos jobbjával az ottan
Fekvő kardot, mellyet előbb Agelaos elesvén
Ejtett földre, s közép nyakban vágá vele őtet,
És még szólónak gördült feje a házporba.
Terpiades dalnok menekült a szörnyü haláltol,
Phemios, a hőslők akaratlan lantosa eddig.
Ő keziben harsány lanttal közelébe huzódott
Volt az orajtónak, két részre tünődve magában:
Vagy kiszivárogván palotábol az udvari Zeusnek
Szent oltárához folyamodni, hol annyi ökörcomb
Égett el Laertes öreg meg Odysseus által;
Vagy pedig irgalomért könyörögvén térdihez esni.
Tűnődései közt legcélszerüebbnek itélte,
Laertesfi Odysseusnek hahogy illeti térdét.
Hát sima lantját borkupa és az ezüstszegü trónnak
Közte letévén a háznak földére középen,
Méltóságos Odysseushez futa, s általölelvén
Térdeit esdeklett vala hozzá röpke szavakban:
„Irgalom és kegyelem, térden könyöröglek, Odysseus!
Megbánnád magad is későbben, hogyha megölnél
Dalnokot, éneklőt a mennyei s földi valóknak.
Entudomanyu vagyok, s e minden hangokat isten
Adta belém! Én meg tudnálak zengeni téged
Istenemül; ne siess elvágására nyakamnak!
Telemakhos kedves fiad is megmondja felőlem,
Mert nem akarva hivalkodtam házadba, nem árért
Énekelék az akhiv hőslők lakomáiban; ámde
Ők hajtottanak a többek s derekabbak erővel!”
Szólott. Telemakhos, miután hallotta beszédét,
Egyszeriben megszólítá közelében az atyját:
„Hagyd el, atyám, ezt meg ne sebezd, ő büntelen ember.
Mint hirnök Medon is légyen szabad, a ki lakunkban
Szüntelenül követett gondjával gyermeket engem;
Hogyha Philötios és Eumaeos meg nem ölék még,
Vagy te le nem vágtad kezeid dúlásai közben.”
Szólt. Hallotta Medon hirnök, helyes és okos ember;
Mert leterülve feküdt egy trónnak alatta, födötten
Ujnyuzatú csákóbőrrel, rettegve haláltol.
Ekkor előbúvott szaporán, letevén hamar a bőrt,
És ime Telemakhos daliának térdihez esve
Átkarolá azokat, s könyörög vala szárnyas igékkel:
„Kedvesem, itt vagyok; oh szabadits meg; mondjad atyádnak
Kárt ne tegyen bennem réz fegyvere, a leterített
Hőslő népre haragjában; kik is udvara kincsét
Feldulták cudarul, nem vévén semmibe téged!”
Szólt mosolyogva legott tervekben gazdag Odysseus:
„Légy bizton, mivel ez megmentett és szabadított;
Hogy megtudjad utóbb magad is, másoknak is elmondd,
Mennyire jobb a jó mint a gonosz életü bére.
Csak ki ezen vérengzésből, és üljetek ottkint
Addig az udvarban, te meg itt e népszerü dalnok,
Mig én a mit kell elvégezem a palotában.”
Igy szólott. Ezek a palotából eltakarodván
Kívül az udvari Zeus oltára elébe ülének,
Mindenüvé nézvén, megöléstöl tartva szünetlen.
Erre körülnézett házában Odysseus, él-e
Még valamellyes akhiv, eddig kikerülve halálát.
És ime mindazokat seregestül vérbe porokba
Látta terülve; miként halakat, miket égszinü tenger
Nedveiböl likacsos hálóval partra vetettek
Volt ki halászaik, és mindnyájan tengeri vízért
Tátongván az aszú homokon szétszórva feküsznek,
De az aláragyogó nap eloltja belőlök az éltet:
Igy szóródtanak a hőslők egymásra halomban.
Szólítá most Telemakhost egyszerre Odysseus:
„Telemakhos, nosza híjad elém Euryklea dajkát,
Hadd mondok neki egy ollyan szót, melly szivemen van.”
Szólott. Telemakhos fogadá kegyes atyja parancsát,
S megdöngetve az ajtót mond Euryklea nőhöz:
„Hallod öreg némber, jövel íziben, a ki az udvar
Szolgálói felett őrködni, virasztani szoktál;
Jersze, atyám kíván; valamit fog közleni véled.”
Mondá. Szárnytalanok maradának az asszony igéi;
S a népes terem ajtóját kinyitotta legottan,
És ment, Telemakhos szentséges egyéne vezetvén.
Ime Odysseust a holtak közepette találta
Vérrel fertővel mocskoltan, mint egy oroszlánt,
Melly tulokételröl jön elé a barmos alombol;
El van egész mellén és arcán kétfelül ázva
Undok aludt vérrel; borzasztó nézni szemébe:
Igy vala mind kezeit mind lábait undok Odysseus.
Annyi halottat s vért látván Euryklea, mármár
Égre sikoltandott a ténynek nagyszerüségén;
Ámde Odysseus eltiltá, noha gerjedezett volt,
És szólitván meg mondá neki szárnyas igékkel:
„Szívben örülj, anyjok; tartsad belül és ne sikolts fel,
Mert megölött emberfi felett örvendeni nem szent.
Isteni gondviselés meg az önbűn verte meg őket.
Mert miután nem tiszteltek napalatti halandót,
Sem jót sem gonoszat, ki talán hozzájok akadna,
Ezzel szörnyü csapást vontak fejeikre magoknak.
Már te az asszonyokat számláld el sorral a háznál,
Kik vétektelenek, kik hajtnak semmibe minket.”
Mondá nékie hiv Euryklea dajka ezekre:
„Gyermekem, én mindent igazán megvallok előtted.
Ötven szolgáló némber vagyon összeleg a te
Udvarodon, kiket én oktattam házi dologra,
Gyapjat gyártani és igazán szolgálni örökké.
Csúfságokra tizenketten vetemültek ezekböl,
Kik sem Penelopét nem nézték, sem pedig engem.
Telemakhos megnőtt ugyan immár, ámde az udvar
Női felett nem adott még néki az anyja hatalmat.
De várj, hadd megyek a pompás felházba, hireddel
A feleségedhez, kit egy isten elaltata ottfent.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Hadd alugyék az még; hanem a ház nőit elejbém
Jőni parancsold, kik rendetlen dolgokat üztek.”
Imigy szólta után az öreg némber nyomon elment,
Hirt teve a nőknek, s hamar összeseregleni készté.
Addig Odysseus Telemakhost, kondást meg az ökrészt
Szólítván, mondá hozzájok röpke szavakkal:
„Hordjátok ki a holtakat és hajtsátok a nőket;
Annak utána pedig mossátok az asztalokat meg
Gyér szívacsokkal, s a trónok szépségit egyenként.
Ha pedig a palotát elrendeztétek egészen,
A szolgálókat kivezetvén a palotábol,
Közte az élésbolt és pompás udvari falnak
Öldössétek meg köszörült fegyverrel, egész mig
Mindegyik éltét elfogyatátok s ők Aphroditét
Elfeledik, mit ama hőslőkkel titkon üzének.”
Szólott. A szobanők seregestűl összejövének,
Sirván sírva, sürű könnyeknek záporit öntve.
A holtak tetemit takarították ki először,
S a körözött udvar külső tornáciba rakták,
Egymáshoz támaszkodván: sürgetve parancsolt
Köztök Odysseus, és hajtotta erővel is őket.
Annak utána pedig tisztává mostanak asztalt
Gyér szivacsokkal, s a trónok szépségit egyenként.
Telemakhos majd és a kondás és jeles ökrész
Seprűvel kisikárolták a mennyezetes ház
Padlatait; mit az asszonyi nép felszedve kihordott.
Végre hogy a palotában mindent rendbe hozának,
Itt kivezetvén a szolgáló némbereket bolt
És derekas várfal közt álló térre csoportban,
Egy szurdokba tolák, honnan lehetetlene szökni.
Telemakhos felemelve szavát szólt módosan immár:
„Nem fogom én ezeket végezni ki tiszta halállal
Semmi esetre az életböl, kik csúfra tevének
Engem anyámmal együtt, és a hőslőkkel aludtak!”
Igy szólván magas oszlopnak derekához akasztá
Hosszu hajókötelét; körülölté ekkor a bolton,
Jól felemelve, mikép a földre ki lába se érjen.
Mint szállékony sárga rigók vagy gyáva galambok,
Hogyha bokorban lappangó hurkokba kerülnek,
Ottan akadnak fel s szomorú fészekre találnak:
Úgy állt sorban ezek feje, mindnyájok nyaka tőrbe
Fojtódván, miszerint borzasztó lenne halálok.
Lábaik egy kissé rángottak méglen alattok.
Erre Melantheust hozták már a pitvaron által.
Irgalmatlanul elmetszették a fülit, orrát;
És kiszakitva ebek számára veték ki heréjét;
Bosszusan elvágták kezeit meg lábait érccel.
Megmosván azután kezeit kiki s lábait elsőbb,
Bésietének Odysseushez; s befejezve lön a baj.
Szólítá fel azonban az úr Euryklea dajkát:
„Hozz nekem, anyjok, hozz bajgyógyszer ként s tüzet immár,
A teremet hadd füstölöm át; és Penelopének
Mondd, hogy jőjön alá maga és körhölgyei véle;
És rendelj minden szolgálót gyorsan elejbém.”
Mondá nékie hiv Euryklea dajka viszontag:
„Ugy van, gyermekem, ezt helyesen mondottad; azonban
Várj, hadd hozzak előbb köntöst számodra s palástot.
Illyen rongyokkal ne is állj burkolva hatalmas
Válladat a háznál; mert hisz nem volna becsűlet!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Tűz legyen énnekem a fényes palotában először.”
Szólott. Nem lehetett Euryklea szófogadatlan;
Ként hoza néki s tüzet: melylyel nagyságos Odysseus
A pitvart s palotát általfüstölte tudósan.
Ment ezalatt az öreg nő jó ura termein által,
Hírt teve a szolgálóknak, s lesietni noszítá.
A kik alájővén kezeikben fáklyavilággal,
Mind körüláradták s üdvözlék bajnok Odysseust,
És főben vállban csókdosva, kezébe tapadva
Hálásan fogadák. Kiben itt édes siralomvágy
Kelt vala és zokogás; mert jegyzett mindenikére.

2016. április 25., hétfő

Kik jönnek Rómába?


Caesar, hol van olyan barbár, oly félreeső föld,
honnan senki se jön látni a városodat?
Itt van a thrák földműves a Haemus bérceiről, s ló –
vérrel töltekező szarmata sem marad el,
sem ki a Nílusból forrásánál ihatik már,
sem ki a tengerek távoli partjain él.
Jött sietősen a mór, sietősen jött a sabaeus,
s jött parfőmmel agyon kenceficézve a cilix,
járt itt már csimbókba tekert frizurájú sygamber,
s – más frizurával – járt itt etiópiai.
Más – más mindek a nyelve, de abban teljes az összhang,
hogy méltán nevezett téged „atyának” e hon.

(Martialis: De spactaculis 3 Hegyi György fordítása)


2016. április 24., vasárnap

Róma utcáin


Rómát szemtelenül kisajátította a kalmár,
s tolt küszöböt kiszabott régi helyéről odébb.
Germanicus, te kitágíttattad a keskeny utat mind,
utcává tettél hajdani szűk közöket.
Oszlop nincs többé butykos-fűzérrel övezve,
praetornak nem kell sárba tocsognia már,
nem villoghat a sűrű tömeg közepén a borotva,
s nem foglal mocskos kocsma egész utat el:
borbély, kocsmáros, lacikonyhás – megvan a boltjuk.
Így lett Róma e se vége se hossza bazár.

(Martialis 7,61)


Randi :-)


2016. április 21., csütörtök

Róma napja

   Ma van Róma napja, az alapítás ünnepe. Emlékezzünk erre a napra: i.e.753.április 21 - mert ez a Birodalom nagy napja!
   Szintén a mai napra esik Parilia ünnepe is: Pales ünnepe. Az istennő eredetével maguk a rómaiak sem voltak teljesen tisztában, az állatok, mezőgazdaság, nyájak, pásztorok istennője. Ünnepségén a szalmatűz lángjával (füstjével) tisztították meg a nyájakat, a tisztulni vágyók pedig a szalmatűz lángjával tisztultak, amit rituálisan átugrottak. Persze átugrani valamit elég rázós kérdés Rómában, különösen ezen a napon, de jelen esetben ez megengedett :-)

Múmia-randi


2016. április 20., szerda

Mit ér a vagyon?


   Végtére is minek hajhásszák ezt a bajt hozó vagyont, ha még azért sem, hogy a gyerekekre szálljon? S végtére is mit meg nem rontott a vagyon? Először is ebből kezded építeni a palotáidat, melyeket olyan magasra húznak, hogy a használatra és védelemre szánt lakóházak most veszedelmet, nem oltalmat nyújtanak, hiszen az épületek olyan magasak és az utcák olyan keskenyek, hogy nem védenek meg a tűzvésztől, és a romok közül semerre sem menekülhetsz. Az esztelen fényűzés kedvéért kibányásszák az összes követ, kivágják a világ minden erdejét; a bronzot, a vasat, de már az aranyat is házak építésére és díszítésére használják, persze csak azért, hogy aztán éjjel-nappal rettegve várják, mikor dől romba, mikor ég le a ház, akár a rossz szándék, akár a véletlen borította lángba.
   A díszes mennyezetek és galériák a Város veszedelmei, mert az emberek nem a magukét óvják, hanem ellenség módjára idegen jószágot igyekeznek megkaparintani; s míg a magukéban más, még gazdagabb portéka vész el, a tűzvész kellős közepén idegen romok közül hordják a zsákmányt. Hát evégre bányásszák a tarka márványt, evégre borítják vele vékony rétegben a falat? Hát erre való a mozaikpadló meg az arannyal futtatott mennyezet? Ó, szegénység, mennyire félreismert jó vagy!

(Seneca: Controv. 2,1,11-12 Borzsák István fordítása)


2016. április 19., kedd

Egy római villa


Apró birtoka Martialisomnak
fenn nyujtózik a Ianus-hegy gerincén
szebben a Hesperisek gyümölcsösénél
s lankán lejtve le tágas teraszokkal.
Enyhén domboruló, fennsíkos orma
sütkérez ragyogó egekbe nyúlva,
s míg felhőbe borult a völgyek öble,
nem csillog, csak e csúcs csodás tüzében.

Égig tornyosulón e büszke villa
fénylő csillagokig szökell sudáran.
Jól ellátni a hét halomra innen,
s végigszánthat a szem széltébe Rómán
a Albán, Tusculumon, seregnyi dombon,
s erdős tájakon át, a városon túl,
Fidenae falain s a törpe Rubraen,
s egy pompás ligeten, Perenna Anna
kertjén, mely szüzi vérözönnek örvend.
Láthatsz, Flaminia, Salaria nyílt
útján sok fuvarost; édesded álmuk
meg nem rontja zajos keréknyikorgás,
nem rebbentheti el hajós-ricsaj sem
vagy rab gályavonók rikoltozása –
bár nem messzi a híd, a Mulvius, hol
szántják szent Tiberist a gyors dereglyék.

Villáját – paloták sorába illő –
élvezd, mint magadét, kinál a gazda.
Nincsen gyűlölet itt: busás, baráti
vendéglésre a ház kitárva sarkig.
Vélnéd Alcinous kegyes lakának,
vagy meggazdagodott Molorchusénak.
Ó, mindent csepülők, parancsotokra
törjék csak fel ezer s ezer kapával
Praenestét s a hüvös Tiburt, a lejtős
Setiát is akár, kiadva bérbe:
százszor szebb ez a föld az én szememben:
apró birtoka Martialisomnak.

(Martialis 4,64 Kárpáty Csilla fordítása)

2016. április 15., péntek

Aiszóposz meséi: A halász

   Egy fuvolázáshoz értő halász fuvolájával és hálójával kiment a tengerpartra, egy kiugró szirtre állt, és fuvolázni kezdett, mert azt hitte, hogy a halak a szép hangra maguktól ki fognak ugrálni a partra. Mivel azonban kitartó játékával sem ért el semmit, letette a fuvolát, fogta a hálót, a vízbe vetette, és sok halat kifogott vele. Miután kidobta őket a hálóból a partra, és látta, hogyan fickándoznak, így szólt: „Nyomorult állatok, amikor fuvoláztam, nem táncoltatok, most meg, amikor abbahagytam, megteszitek?”
   Azokra illik ez a mese, akik nem az alkalomhoz illő dolgot csinálnak.

2016. április 9., szombat

Aiszóposz meséi: A róka és az oroszlán

   A róka sohasem látta az oroszlánt. Mikor azután véletlenül szembetalálkozott vele, első látásra annyira megijedt tőle, hogy kis híján belehalt. Második találkozásuk alkalmával is megijedt ugyan, de már nem annyira, mint legelőször. Mikor pedig harmadszor is látta, annyira nekibátorodott, hogy oda is ment hozzá elbeszélgetni vele. 
   A mese bizonyítja, hogy a szokás a félelmetes dolgokat is megszelídíti.

 

2016. április 7., csütörtök

Irigy művészek

  A cikk alapja egy fészbuk-bejegyzés. Kíváncsi voltam, hogy mi a 'közvélemény' a témával kapcsolatban. Persze ez nem egy reprezentatív felmérés, csak amolyan körbe-érdeklődés. A végeredmény meglepő? Igen is, meg nem is.
   De miről is van szó? Találtam néhány képet, ami ókori/középkori szobrokat ábrázol, de mai ruhákban. Ettől az eredeti művészeti tartalmak vitathatatlanul megváltoznak. Ezt a változást kerestem, hogy kinek mit jelent. Lehet-e az ókori szobrokat modern kontextusban ábrázolni? Van-e egyáltalán értelme egy letűnt világot a mai korra ráhúzni? Nem lesz-e torz a modern értelmezés? És még ezer kérdés. Kurta válaszokat kaptam, de talán pont ezek a kényszeredett rövidségek árultak el a legtöbbet a közízlésről. Illetve köz-ízléstelenségről.
   Egy művész akkor művész, ha homlokon csókolták a Múzsák, ha megvan benne az isteni ihlet, ha képes több lenni, mint az emberek tömege. Akkor viszont művész, akkor is, ha nem Nobel-díjas író, hanem a konyhájában sütöget. Persze ezt rajtam kívül nagyon kevesen gondolják így, mert aki végigizzadt egy négy éves irodalmi egyetemi képzést, az foggal-körömmel ragaszkodik a saját vélt művészetéhez, mondván, az neki jár, mert megdolgozott érte. Pedig a dolgok nagyon nem így működnek, a művészet egyfelől adomány, amiért nem lehet megdolgozni, nem egy első díj, amit azért kapsz, mert keményen dolgoztál. A művészet isten ajándéka/büntetése keveseknek, akik HA dolgoznak érte, a tehetségük isteni magaslatokba emeli a művészetüket. De nem fordítva.
   Szóval a művészek - akik nagyon kevesen vannak - arról ismerhetők fel, hogy utolérhetetlenek, felülmúlhatatlanok, másolhatatlanok. Egyáltalán azt is ostobaságnak tartom, hogy bárkit felül/alul kell múlni. Ez egy rossz megközelítés, mindenkinek a saját útjával kell(ene) foglalkoznia, és nem másokat meg magát méregetnie. Mert annak semmi értelme. Visszakanyarodva a másolhatatlan művészekre, az ókori szobrászat sajátja, hogy másolhatatlan. Van benne valami, ami megfoghatatlan, ami leírhatalan, de egyedi. Nem kell hozzá nagy művészettörténeti előképzettség, hogy az ember felismerje az ókori szobrokat. De egy tudós sem tudja megmondani, hogy miért van ez, hogy összetéveszthetetlenek! Ez van, és kész. Bennük van az isteni, ami messze túlmutat az emberin. Ez a művészet maga, amikor egy kőből/festékből/fából/bárki számára elérhető anyagból valami olyat hoz ki, ami túlmutat az emberi lét határain, az istenit lebbenti meg a halandók számára. És ez a maga csodájában megismételhetetlen. 
   Mi, átlagos hétköznapi halandók, a művészek által kapunk némi betekintést az egzisztenciális valóságon túli világba; a spiritualitásba, a szakralitásba, az istenibe. A művészet beavatás egy magasabb létformába, a megértés, a felismerés egy fokozata. Ám egyben korlát is, határ is, a megismerés határa, ami arra figyelmeztet, hogy 'ember, itt a vonal, melyet nem léphetsz át, itt a te értelmed vége, innen ne menj tovább'. Hogy miért határ, miért korlát? Mert a művészeten túl az őrület van, mainas. Amit halandó nem képes elviselni. Persze érthető, ha valaki az istenit keresi és hajlandó is beleőrülni, de kevesek képesek eddig a pontig követni a rejtőzködő isteneket. Általában elég a tudat, hogy van valami a sövényen túl.
   A művészeket figyelni, megérteni és megérezni a munkásságukat, látni, ami kijön belőlük, egy csoda. Egy különleges kapcsolat emberek között, egy kapocs az emberiséggel, hogy időtől és világoktól függetlenül mind egyek vagyunk, ugyanazt álmodjuk, mert ugyanaz az isten álmodott meg minket egyetlen nagy közös álomban. Persze vannak, akik szeretnének maguk is művészek lenni, noha nem adatott meg nekik a képesség ajándéka/átka. Néha egyszerűen magukra aggatnak egy címkét, miszerint ők művészek - ezzel még nincs is nagy baj, hisz mind bolondok vagyunk, mi emberek, mindenki a saját színházát játssza. De vannak, akik irigyek. Ez agy nagyon rossz emberi tulajdonság, sok bánatot okoz annak, aki ebben szenved. Ezek az irigy emberek saját tehetség híján a tehetségeseket próbálják meg sárba tiporni. Lerángatni az angyalokat a maguk aljas kis mocsarába. Mert ha a másik is kisebbnek látszik, akkor én se vagyok olyan kicsi elven. Ne legyen senki tündöklő, ne legyenek halhatatlan alkotások, csakis az ő kicsinyességük. Ezek általában erőszakkal tukmálják a szemetüket az emberiségre.
   Mai korunk különösen kedvez az ilyen szemétgyárosoknak. Ma már művésznek címkézik azokat, akik egy letépett vécécsészét kiraknak, vagy lehánynak egy vásznak. Modern művészetnek nevezik azt a médiaszemetet, ami a fogyasztói társadalom mellékterméke, hulladéka, mérge. Mert ez méreg, mert aki képes megkülönböztetni az ocsút a búzából, az nem lesz fogyasztó ebben a kapitalista fogyasztói mókuskerékben. Jó fogyasztókat pedig úgy lehet nevelni, hogy elvesszük tőlük a szépet, az értékeset, és olcsó bóvlival, szeméttel tömjük tele az elméjüket. Ez egész jól működik, a rendszerváltozott Magyarországon kevesebb, mint húsz év alatt kitermelődött egy médiaszemét-fogyasztó társadalom. Sajnos, nem a 'fiatalok' azok, akiket széles tömegben bedarált a kultúrmoslék, hanem az idősebbek is, de ez másik téma. Next time. 
   A modern felfogás szerint az a művész, aki átlépi a korlátokat. És rendre az összes önjelölt kontár, aki elvégzett ilyen-olyan tanfolyamot, magát művésznek kiáltja ki és gyártja a szemetet, az értéktelent, a rosszat. Mert mindegyik úgy érzi, neki tabukat kell döntögetnie. Oké, a tabuk ledönthetőek, minden szabályt és szépséget egyetlen mozdulattal el lehet törölni, semmi sem az, aminek látszik. Ezt már megtanultuk a mai világfelfogásból. De mi van, ha nincsenek korlátok? Mi van, ha nincsenek tabuk? Nincsenek azok a láthatatlan kapaszkodók, amihez tarthatjuk magunkat. Nincsenek hűs mérföldkövek, amihez a megfáradt vándor a forró homlokát hozzányomhatná. Nincsen semmi, csak ez az istentől elrugaszkodott médiazabáló világ, ami nyilvánvalóan magát fogja felfalni. Egy éhes dögevő.
  Az ókori szobrokra mai ruhákat adtak. Miért kell felöltöztetni azt, aki meztelen? Mert a meztelenségük még mindig egyfajta büszkeség és erény ebben az erkölcstelen világban, ahol már szinte az a ciki, ha valaki fel van öltözve? Mert szép a testük? Van bennük valami, ami több egy meztelen emberi testnél. Van bennük isteni. És aki ezt a baromságot kitalálta, hogy ruhákba  csomagolva alázza meg az isteneket, az sem más, mint egy művészetet utánozni akaró kontár. Aki képtelen elviselni a szobrokból feléje áradó fenségességet. Akinek bajszot kell rajzolni a Mona Lisára, akinek ábrázolnia kell az ábrázolhatatlant. Egy lélek nélküli emberi hulladék. És az is, aki tapsol neki.
   Művészet az, ha hamisan játsszák Bachot? Művészet más festményét 'átfesteni', kiparodizálni? Nem, ez nem humor. Ez irigység. Aljas féltékenység. A humor onnan fakad, hogy meg tudja mutatni az eredeti mű értékét, közel tudja hozni, és képes a fenségessége nélkül befogadhatóvá tenni azok számára, akik nem tudják a túl nagy falatot lenyelni. Művészet a photoshop? Egy művész kezében igen. Egy kontár kezében fegyver. De egy művész kezében egy marék kavics is átváltozik. Mert ez az isteni. Az alkotás. És nem a rombolás.
  Möszijő Hebdo is feszegette a határait. Nekünk, Európaiaknak mindent szabad. Annyira liberálisok vagyunk, hogy nem kell tekintettel lennünk senkire, csakis magunkkal kell foglalkoznunk. És itt jön a kérdés, hogy a te szabadságod határa, ami nem sért másokat? Mert igenis, nem az a szabadság, hogy bárkit megbánthatunk. A szabadság felelősség, amit ideje lenne végre felfogni, megérteni. Aztán meg fél Európa a möszijőt gyászolja, holott elég goromba módon belegázolt mások érzéseibe. És tette ezt nem véletlenül, hanem szánt szándékkal. 
   A körbekérdezés végeredménye persze a fogyasztók éhes hangja: "még több szemetet a számba!". Kevesen értik meg, hogy ezek a dolgok miért nem jók. Sőt, egy magát értelmiséginek valló beteg lelkű ember teljesen felháborodott, hogy hogyan lehet ez kérdés, mert ez egy szuper ötlet, tök vicces és frankó. Hülye az, aki nem érti. Nos, szerintem aki nem érti, hogy miért nem jók ezek a dolgok, az nem hülye, csak nagyon szegény. 
   Egyfelől viszont értem, hogy ezt jónak találják, hiszen egy csomó ilyesmi terjeng: hogyan nézne ki a habokból kikelő Venus, ha nem lenne ilyen kövér, vagy Rubens modelljei is egész szépek lennének húsz kilóval könnyebben. Persze egy önjelölt festőtanonc, vagy ügyes kezű grafikus meg is valósítja ezeket. Művészet? Nem. Nem tud önállóan létrehozni semmit, nincsen egy saját ötlete, csak rágódik másokén, utánozni próbál, de mivel még utánozni sem képes, inkább meggyalázza az eredeti műveket. Beteg dolog. Nagyon beteg.
  ÉS végezetül a bizonyos képekből néhány: