2016. február 27., szombat

Rómer Flóris néhány gondolata a Bakonyról

  "Mult századbeli iróink szinte említik, miszerént a komáromi várnak általellenében fekvő csillagerödnek építése alkalmával a Szönyön kívül fekvő úgynevezett Pannónia dűlőből számtalan faragott kő vitetett oda, sőt hogy a komáromi várfalak egyik része római emlékek maradványiból és pedig a helybeli monda szerént a fogoly református lelkészek által épült; nincs tehát kétség, miszerént itt is eleibe tétetvén a pillanatnyi anyagi haszon a szelleminek , a történelem pótolhatlan veszteségére igen sok feliratos kő a föld sötét gyomrába temettetett. A vidéken több kőkoporsó is ásatott fel. Ezek néhánya manap itató válnak használtatik — néhánya a nemzeti Múzeum földszinti tornácaiban, más része helyben vagy másutt is kertekben és udvarokban állitatott fel. Egyike, melyet Schoenwisner mint a szönyi templom temetője előtt fekvőt említ, jelenleg Ácson az urasági kertben egy — különösen e kőkoporsó és más kövek fentartására készült — sírboltban van felállítva; — mennyire gyertyavilágnál ki lehetett venni, Schoenwisner igen hiányos olvasását igy egészítem ki;

PERPETVAE SECVRITATI M^AT^ *)
ACONISTA . . S GLEBA ET CLARE
PRIMANIVS OVINTINVS
PARENTIBVS MATACONIVS
AVGENDVS . . . . HS

az utolsó szót Schoenwisner PATRONIS-szal pótolja. Találtatik az ácsi kertben több, az akkori birtokos gróf egyik őrnagy barátjától, koholt vagy hamisított emlékfelirat is, melyeket már Fényes Komárommegyéröl irt munkájában említ. Figyelmemet ki nem kerülhette az Ácson lakó és a Szönyön kiásott műemlékekre gondosan ügyelő Malek utibiztos ur udvarában hosszabb idő óta felállított többféle római faragvány, melyek, hogy minél előbb kerüljenek muzeumunkba, már a szükséges lépéseket kellő helyen meg is tettem. Az első mi ott szembe ötlik, egy fehér mészköböl csinosan faragott Hygieia. Hajai csomóba összekötvék, egész testét fedő ruházata szép redőkben ömlik, jobb kezében lába mellett lecsüngő kigyót tart hiányzó bal keze felé, melyben alkalmasint csésze volt. Feltűnő ezen alaknál, miszerént jobb lába egy harántos keresztbe font szalagoktól övedzett golyón áll. — Két oltárnemü kövön ezen eddig kiadatlan feliratok olvashatók :

MINERVE
SANCTE El
STIANVS
H . . LEG X<l>
GEM. V. S. J A.

 
és

GENIO
CENTVR
IAE L. SE<PT>
. . . CON
STANS
SIGNIF . .

*) A feliratokban előkerülő összefont betűket mindig ezen jel <> közt adjuk.
   Vannak még más kissé durvább faragású, vörös festékkel mázolt hátterű kövek is, de minthogy ezeken a felírásoknak semmi nyoma,mint kevésbé érdekeseket le sem irom számodra. Visszatérvén Szönyre említenem kell a gróf Zichy Miklós öméltósága udvarában fekvő és igen jó karban lévő kőkoporsót, melynek következő felírása vagyon:

M. AVR. CANDIDO. Q. VET. EX
IMAG. LEG. I. ADI. M. H. M. >ELIA
MERCATILLA. VXOR. ET. AVR.
EMERITVS. FILIVS. ET. HEREDES.
F. C.

Ugyan ezen CANDIDVS családhoz és ugyan azon Légióhoz is tartozott ama katona, kinek Billegen — nem messze Szönytöl — létező kövének felírását Schoenwisner Itin. Geograph. II. 279. 1. így közli:

D. M.
0. VALERI
0 CANDIDO
MIL. LEG. I. AD.
TITVS CAN
DVS SIG. POS.

   Hallottam, hogy a fennemlitett sarcophag kultváltionak volna szánva; beh kár volna azt egy pár év alatt elrontatni, mit a föld oly sokáig megőrzött számunkra. Ha a méltóságos gróf, kihez szerencsém nem lehetett, tudná , mily becses ajándék lenne ezen koporsó a győri múzeum részére, nem kételkedem, hogy átalánosan elismert nagylelkűségénél fogva azt megőrzés végett nekünk átengedi. A felhozatal a szönyi állomástól kevés bajjal járna; inert hisszük miszerént a dunagözhajózási társulat szívességében nem csalatkozunk, ha reméljük, hogy a tudományos cél végett egész a győri partig valamelyik teherhordó hajóján felhozatná.
   Ha valaki tán fennakad azon, hogy mind ezeket a nemzeti múzeum mellőzésével saját tárunkba kívánom felvitetni, annak megnyugtatására azt jegyezhetem meg, miszerént e nemzeti intézetnek nincs nálamnál melegebb szószólója, s hogy annak virágzását és díszét senki sem kívánja jobban mint én; mert ha rajtam állana, mindent mi maga nemében egyetlen, kitűnő és becses, — ha még ott nem találtatnék, ha mindjárt több példányban is — szeretném felállitatni. De hogy minden, mit az ország nevezetest bír — főkép a műemlékek osztályából — Pestre vitessék, se ki nem vihető , se a hely szűke miatt nem létesíthető. — Meg nem foghatom miért kellene egyik vagy másik hősünk sírkövének Pestre vándorolnia, midőn eredeti helyen sokkal érdekesebb, és azt mintegy szentesíti, a jelenkort a mult dicsőségére és utánzására buzdítja. Ezen szerény véleményre azon ellenvetést tehetné valaki, hogy a vidéken elenyésznek az emlékek! Elég sajnos, hogy azokat a nemzet legutolsó tagjáig kellőleg nem tanultuk megbecsülni. Tegyük fel, hogy minden előkelőbb városnak lenne műcsarnoka, hol a vidék nevezetességei nyilvánosan felállitatnának, ez által bizonyosan nőne az ilyen ereklyék iránti tisztelet, mely az egész nemzetre csak díszt és méltánylást hozna. Hogy ezen eszme nem új , annak bizonyítására felhozom Czech János polgármester urat, Győr városa tudós régiség búvárát, ki az itt talált római emlékeket magán kertjében megőrzés végett gyüjté és befalaztatá. A kert átváltoztatásával ezen jeles emlékek is szétszórattak. Hasonló nézetben volt Sina báró öméltósága is, ki Sz. Miklóson a vasútvonal melletti úgynevezett római dombon, azon helyen, hol több római sír találtatott, egy csinos házikót parancsolt építetni , melyben mind az , mi pénzek- karperecek- mécsesekből, valamint korsókfazekak- és más efféle maradványokból szerezhető volt, különös felügyelőtől őriztetik. Ezt láttam Pettau városában is , hol a régi vár egyik tornya múzeummá alakítatott."

2016. február 26., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizennyolcadik ének

Iros Odysseusszel párví; hőslői kelengyék.

Egy házló koldús jöve közbe, ki kéregetőleg
Ácsorgott fel alá Ithakában, potrohos ember,
Kész az evéshez iváshoz széles kedvig, azonban
Még sem erős vagy inas, noha nagy szál férfiu szemre.
A neve Arnaeos, miután születésekor eztet
Adta fel anyja; de Irosnak nevezék el az ifjú
Hőslők, mert eljárt izenettel akarhova küldék.
Imez közbejövén kiüzé házábol Odysseust,
És támadva meg igy mondá neki röpke szavakban:
„Félre küszöbtöl, öreg, netalán lábfogva huzassál,
Nem látod, hogy a vendégek mindnyája kacsingat
Rám, s kicepelni tanít? noha én átallom ugyancsak.
Félre tehát, netalán kezeinkkel döntsük el a pert.”
Vágva meg ezt szemivel mondá neki terves Odysseus:
„Ördöngös, neked itt sem szólva se téve nem ártok,
Sem nem irigylem akarmennyit nyujtandanak; elfér
E küszöbön mind a kettőnk. Nem kellene bánnod
A másét tőlem; gondolnám csak te is ollyan
Koldús vagy mint én, mig az áldást istenek adják.
Kézre pedig ne igen szaporán hivogass ki, nehogy még
Megharagíts, s noha vén, véressé gyúrjam utóbb is
Melledet és szádat: már aztán holnap erősen
Békém lenne; mivel nem gondolnálak Odysseus
Termibe visszajövendőnek soha második izben.”
A kinek Iros felpattanván szóla viszontag:
„Oh hékám, be pörögve beszél e csúnya falánk has,
Mint kuckói dadák; kit ugyan, hahogy épen akarnám,
Ugy pofon üthetnék hogy mindjárt földre potyogna
Állkapcájábol foga, mint disznónak a kárban!
Nossza övezkedjél, hadd lássák ütközetünket
Mindezek; ifjabbal merhetnél még te kikötni?”
Mig ezek a magas ajtónak taposott küszöbénél
Illyen esennen hurcolták meg szóval egy a mást,
Sejté bennöket Antinoosnak híres egyéne,
S édesen elkaccantva magát mondotta középre:
„Társaim, illyet ugyan nem láttatok életetekben;
Jéh mi mulatságot hoza e teremekbe az isten!
A vendég s Iros veszekedvén kézviadalra
Unszolják egymást; koccantsuk bennöket össze!”
Szóla. Barátainak valamennye kacagva felugrált;
És a két rongyos koldús körül összegyürűzvén,
Eupithes fia Antinoos mondotta középre:
„Halljunk szót, valamit mondok, hőslő uraságok!
Ép tüzön e két kecskehasak; vacsorára tevők fel
Sütni magunknak, zsirral meg vérrel tele töltve:
Mellyikek a harcon győz és leteendi vitézét,
Keljen fel, válaszsza ki és vigye a neki tetszőt.
Ez mindenha velünk fog már lakomázni, kivűle
Senki egyéb koldúst nem eresztvénk e palotába.”
Szólott Antinoos, tetszett bajtársinak a szó.
Kikhez most ravaszul tervekben gazdag Odysseus:
„Édeseim, lehetetlen ugyan fiatallal öregnek
Tűznie össze, kit olly bajak ostromlottak; azonban
Rosz hasam unszol rá, hogy megdermeszszen az ütleg!
De nekem ám szentűl esküdjetek arra előbb meg,
Hogy valamellyitek Irosnak kedvezve nem üt le
Vastag karjaival, s ejt pajkosan ennek alája.”
Szóla; megesküdtek valamennyen, mint követelte.
Monda azonban Telemakhos szentséges egyéne:
„Vendég, már ha szived vagy hősi kedélyed ez ellen
Bajra hevít, csak kelj ki s ne félj a többi akhivtol
Semmit is; az sokkal fog küzdeni, a ki megillet.
Én vagyok itt a gazda, s helyesli is Eurymakhos meg
Antinoos, kiknek mindketteje módosan érez.”
Monda. Helyeslették vatamennyen. Odysseus immár
Ágyékát környűlövezé rongyokkal: előtünt
A tetemes szép comb, és széles válla s hatalmas
Melle; tovább kifitult izmos két karja: de Pallas
Elközelitvén még nevelé a nemzeti pásztort.
A hőslők mindnyája igen hüledezve csudálá.
És mondotta közöttök egy a másikra tekintve:
„Iros aligha igen pórul nem jár ma dacával;
Nézzed elernyedt rongyaibol mi csipőt mutat a vén!”
Szóltanak; Irosnak gonoszúl elhamvada kedve:
Mégis előhozván felövezték őtet erővel
A szolgák; nagy teste körül mind reszkete a hús.
S Antinoos felpattanván hurogatta le, s mondá:
„Már most, hetyke, bizony sokkal jobb volna nem élned,
Hogyha valóban félsz és rettegsz ettöl az aggott
Embertöl, kit igen legyalázott búja is eddig.
És én megmondom kereken, mi bizonynyal ugy is lesz:
Ha leteszen s kifog ez rajtad diadalmas erővel,
Barna hajóra dobatván én elküldlek azonnal
Epirosba, király Ekhetoshoz, az emberi nemnek
Átkához: ki füled s orrod lemetélteti késsel,
És kiszakitván nyersen ebeknek dobja herédet.”
Szóla. Nagyobb remegés szállott még Iros inába;
Ámde középre vivék; mindkettejek öklöt emelt már.
Ekkor azon futtatta eszét nagyságos Odysseus,
Sujtsa-e meg, hogy az összerogyót odahagyja az élet,
Vagy csinján ütvén a földre terítse karával.
Végre is az tetszett legjobb ötletnek előtte,
Csinján ütni, nehogy kiki ráismerjen a háznál.
Hát felemelkedvén Iros jobb vállon ütötte
Őtet; emez pedig azt tarkón sujtotta, s betörte
Csontait: egyszeriben vérsip pirosúla ki száján,
És a porba lenyekkenvén borzalmasan össze
Vaccantotta fogát s rúgá a földet. A hőslők
Kézfelemelve halának el a nevetésben. Odysseus
Lábonfogva huzá Irost a pitvaron át, mig
Tornácajtóhoz s udvarra nem ére; hol ülve
Falhoz támasztotta, kezébe botot nyoma rögtön,
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Itt ülj veszteg, ebet disznókat elűzni ezentul,
És magad illy nyomorú ne keress még hercege lenni
Vendég s koldúsnak, netalán pórabbul akadj meg.”
Igy szólván hátára veté illetlen iszákját,
Folt hátán foltost, mellyen heveder vala szíjbol.
Visszaeredvén igy, küszöbére leült; hahoták közt
Tértenek a hőslők is bé, s adtak neki jó szót:
„Áldjon meg, vendég, Zeüs és más istenek azzal,
Mit legjobban akarsz és első vágya szivednek;
Hogy véget vetsz e telhetlen férfiu terhes
Koldúlásainak; mi aligha király Ekhetoshoz
Nem szállitjuk el őt, átkához az emberi nemnek.”
Igy szólottak; örült a jósló szónak Odysseus.
Nemzetes Antinoos feladá már most neki a nagy
Zsír és vérteljes bendőt; mire Amphinomos hős
Két kenyeret húzván ki szatyorbol, elébe helyezte,
És az arany serleggel imigy áldmásoza hozzá:
„Üdvöz légy, oh vándor apám, s legalább csak ezentul
Boldog is, a kit máiglan sok fájdalom üldöz!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Amphinomos, te igen módosnak látszol előttem;
Épen mint az atyád. Mert jó dícséretet hallék
A nemes és gazdag Nisosrol Dulikhionbol,
Kit nemződnek mondanak; igy te okos vagy, ugy érzek.
Épen azért mondom, csak hallgass szómra s jegyezd meg:
Semmit az embernél gyarlóbbat nem nevel a föld,
Mind a közt, mi szinén lélekzik s mozgani termett.
Mert nem vélekedik gonoszul járhatni, mig isten
Mennyei áldással kedvez neki s térdei vígak:
És ha viszont bút mértenek a halhatlanok, ezt is
Zúgó lélekkel s leveretve szokása viselni.
Olly elméje vagyon tudnillik az emberi nemnek,
Milly napokat hoz rá fel az istenek emberek atyja.
Ám én is boldog leheték, ha világon egy élő
Férfi; de sok gonoszat mivelék, engedve negédnek
És az erőszaknak, bizván feleimbe s atyámban.
Hát soha éltében se legyen zabolátlan akárki,
De jó istene áldását éldelje szerényen:
Mint itt látom ezen hőslőket csúfosan egy olly
Férfiu házánál dőzsölni s gyalázni nejét, ki
Szűlőföldéröl nem fog kimaradni szerintem
Hosszu időig, sőt immár nagyon is közel. És bár
Tégedet isten vinne saját házadba el addig,
És ne találkoznál megjöttekor ővele! Mert én
Nem hiszem egymástól a hőslő rendeket és őt
Vértelen elválandóknak, ha lakába vetődik.”
Szólt, s áldmásoza, s elkölté a mézizü nedvet;
S visszatevé a serleget a nemes ifju kezébe.
A ki odább állott szomorúan az úri teremben,
Elcsüggedt fővel, miután roszat éreze rögtön;
Csakhogy imigy se menekvék meg; tudnillik Athene
Telemakhostol agyonvágandót helybe marasztá:
S honnan előbb felkelt ismét trónjára telepszék.
És ihlette meg a szívében kékszem Athene
Ikarios lányát, szellemdús Penelopeiát,
A deli hőslők közt lejelenni; hogy ifjai szívét
Még feszesebben felhangolja, s becsűletesebbnek
Lássék férje s szülötte előtt, mint eddigelé is.
Hát elkaccantotta magát váratlanul, és szólt:
„Eurynome, kedvem jött, mit nem tettem eleddig,
A deli hőslők közt lejelenni, ha gyűlölöm is mind.
Egy szükséges igét kívánnék súgni fiamnak,
Hogy könnyelműen ne tegyen fel peckes azokkal,
Kik szépen szólnak, de mögötte galádul akarják.”
A kinek Eurynome sáfárné monda viszontag:
„Ugy ám, gyermekem, ezt helyesen mondotta ki ajkad;
Menj és egyszeriben kössed szívére fiadnak,
Megmosdván elsőbb s kenekedvén arculatodban.
De igy arcádat könynyel szennyezve ne indulj
Hozzájok, mivel épen nem jó mindig epedni;
Aztán a fiad is már olly nagy! kit te az égnek
Boldogihoz mindig láthatni szakálosan esdél.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurynome, noha jóakarólag szólva, ne késztess
Testemben megmosdani és kenekedni olajjal!
Elvették tudnillik az én szépségemet akkor
Menny halhatlani, a mint ő elevedze hajóin.
Csak küldd Autonoe szobanőt és Hippodameiát
Vélem alá, hogy ezek környezzenek a palotában.
Férfi seregbe magam nem lépek, mert szivem átall.”
Imigy szólta után kieredt tereméböl az agg nő,
A hölgyeknek meghirdetni s leküldeni véle.
Most ismét egyebet gondolt vala Pallas Athene:
Ikarios lányát édes szenderbe meríté.
Mig az imigy lehajoltan aludt, s el voltanak oldva
Izmai ágyában, halhatlan bájakat hintett
Rája az istennő, hogy akhiv nézői csudálnák.
Elsőben szép arculatát mennybéli kecsekkel
Kendé, millyeneket koszorús Aphrodite vesz fel,
A Khariték gyönyörű seregébe vegyülni ha készül;
Aztán karcsúbb és tetemesbbé tette, s fehérebb
Szinnel emelte havát elefántcsont uj szeleténél.
Ezt végezve az istennő láthatlanul eltünt.
Végre fehérkebelű szobanői bejöttenek; a kik
Némi zörejt tévén, felereszté őtet az álom.
És megtörlé arcait, és mondotta középre:
„Oh mi szelid álom lepe meg gyötrelmeset engem!
Bár illy szende halál küldetnék Artemis által
Énnekem egyszeriben, hogy szünném végre keservet
Látni világomban, sok erénynyel gazdag uramnak
Sirva utána; mivel legjobb volt a Danaok közt!”
Imigy szólta után fényes tereméböl aláment,
Nem maga, mert nyomban két szép körhölgye kiséré.
Némberek istennője midőn hőslőihez ért volt,
A remekűl épült palotának szép küszöbénél
Álla meg, arca elé röppentvén fátyola báját;
Kétfelül a két körnémber várt asszonya mellett.
Térdök eloldva lön és sziveik megigézve azoknak;
S véle ohajtottak valamennyen aludni az ágyon.
Ő ellenben Telemakhost szólitva beszélett:
„Telemakhos, sem eszed sem szíved rendiben immár!
Mig gyerkőce valál, helyesebben jártanak a te
Gondolatid; ma pedig, miután igy felnevekedtél,
S boldog férfi szülöttének vélhetne akarmelly
Ember, termeted és deli szépségedröl itélve:
Nincsen már ma helyén sem szíved sem pedig elméd.
Oh milly történet ment végbe ez úri teremben,
Hogy te ama jövevényt ugy megbántatni szivelted!
Hogyhogy? hisz ha minálunk igy zaktattatik egyszer
Olly idegen vendég, ki talán megszálla lakunkban,
Az teneked szégyen csak mindenszerte s gyalázat.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Nem veszem azt rosz néven, anyám, ha fiadra neheztelsz;
De én mindeneket meggondolok, és tudom a jót
Úgy, mint a gonoszat; s még akkor csak fiu voltam.
Nincs mód benne merőben okosnak lennem azonban:
Mert elijesztenek e mellettem téltul ülők, kik
Káromat örvendik, nem lévén pártomon ember.
A vendég s Iros koldús viadalma különben
Nem kedvekre ütött ki, mivel diadalmas amaz lett.
Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Úri lakunkban mind akként bólintna fejével
A leverett hőslő nemzet, némellyeik ittben,
Mások az udvarban, s lennének térdeik oldva,
Mint hogyan a kapunál amaz Iros csüggeteg agygyal
Ottkint ülve meg egy részeg módjára ma bólint!
Sem lábára nem állhat fel, sem nem mehet onnan
Önnön szállására, mivel jó térdei oldvák.”
Mig azok itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
Eurymakhos felemelve szavát mond Penelopéhez:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia!
Ha jász Argosban látnának mind az akhivok
Tégedet, itt holnap több hőslő ülne bizonynyal
Vendégség mellett; mert minden nőt megelőzesz
Mind kép s nagysággal, mind ottben jó s helyes észszel.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurymakhos, nekem a termetnek s arcnak erényét
Elvették az olympi karok, mikor Ilion ellen
Mentek az Argosiak, s egyetemben férjem Odysseus.
Hogyha megérkezvén ő éltem gyámola lenne,
Majd ez volna dicsőségem nekem és igazán jó.
Most csak búsúlok, miután megláta az isten.
Ő, mikor indult és idehagyta szerette hazáját,
Jobb kezemet markon fogván mondotta utószor:
,Oh asszony, mert Troja alól nem gondolok épen
Visszajövendőnek minden páncélos akhivot;
Mert Priamos hadait daliáknak lenni beszélik
Szinte, akar nyilazásban akar meg dárdalövésben,
Vagy megülésében lovaiknak, mellyek egyenlő
Harcokon a bajt leghamarabb eldönteni szokták.
Nem tudom, engedi e honomat még látnom az isten,
Vagy pedig ott maradok; te azért mindenre vigyázz fel
A háznál; emlékezzél meg atyámrol anyámrol,
Mint jelenen, vagy még távollétemkor ugyabban.
És ha fiunknak meglátod serdülni szakálát,
Menj férjhez, kihez ugy tetszik, búcsuzva lakodtol.’
Igy szólott nekem ő, s ezek immár sorra betelnek.
Megjön az éj, mikor elközelit szomorú lakodalma
Árva személyemnek, kit Zeus megfoszta örömtöl!
De mi kedélyemet és szivemet keseríti felettébb;
Ám a hőslőknek hajdan törvénye nem ez volt.
Kik valamelly jó nőt és gazdag férfi leányát
Hősleni vágytanak, és versenyt küzdöttenek érte:
Ők magok állitnak hízott juhot, ökröket a lány
Nemzetinek lakomára, s becses jószágokat adnak;
Nem hogy más javait büntetlen emészteni fognák.”
Igy szólott. Megörült nagyságos bajnok Odysseus,
Hogy mig ajándékot szede tőlök, s nyájas igékkel
Hóditgatta kedélyeiket, mást gondola szíve.
Eupithetes fia Antinoos szólott neki aztán:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
A mi kelengyéket neked a hőslők ide fognak
Hozni, fogadd, miután adományt megvetni nem is szép;
Mi pedig a háztol dolgunkra s egyébüve addig
Nem mehetünk, meddig te nem a legjobbik akhivhoz.”
Mondá Antinoos; tetszett bajtársinak a szó;
És az ajándékért kiki elküldötte cselédét.
Antinoosnak már gyönyörű szép pettegetett nagy
Fátyollal jöve meg, mellyen mindössze tizenkét
Finom arany kapocs égett, jól illesztve csatába.
Eurymakhosnak elektronnal hoza közbevegyített
Drága kösöntyüt aranybol, mint a tündökölő nap.
Eurydamastol két apród háromszemü, gazdag
És nagy szépségű füllengőt hozva közelgett.
Annak utána Polyktorides Pisandros inassa
Nyakperecet választva hozott, felséges ajándék.
Igy egyik egygyel, más másikkal kedveze néki.
S némberek istennéje legott teremébe felindult,
Női utána vivén a sok szép drága kelengyét.
Ők pedig uj táncokba s szerelmes dalra hevülten
Múlatozának együtt, igy várva be vígan az estét;
Kikre vigalmikban szállott le az este homálya.
Erre legott három vilmát(5) tettek ki világul
A palotában, mellyeknek körülötte hasábra
Imént vagdalt fát, régen száradtat aszúvá,
Közbe pedig fáklyát keverének. Ezekkel Odysseus
Némberi váltva világítottanak a palotában;
A ki ma hozzájok szavait felemelve beszélett:
„Szolgálói az olly rég távol Odysseus urnak,
Menjetek a palotába, holott a fejdelem asszony
Létezik, és orsót pörgessetek; és vele együtt
Ülve mulassatok avvagy gyapjat tépjetek ottben.
Én ezeket majd már ellátom fáklyavilággal.
Mert ha bevárni akarják a szép üstökü reggelt,
Sem fognak rajtam ki, mivel sokféle baj edzett.”
Mond; a szolgálók egymásra tekintve nevettek.
És zördűle reá cudarul szép képü Melantho,
Kit Dolios nemzett, s maga Penelopeia nevelt fel
Önnön lánya gyanánt, játékul bábokat adva
Néki: de igy se törődött Penelopeia könyével,
Ámde szeretkezvén hálongált Eurymakhosszal.
Ez fakadott ki tehát veszekedve Odysseus ellen:
„Ejnye szegény vendég, te bizonynyal eszetlen egyén vagy,
Hogy nem mégy lefeküdni kovácsműhelybe melegre,
Vagy csapszékbe, hanem még e helyen annyi sok ember
Közt olly sok mindent vadan összebeszélesz, azoktol
Nem rettegve. Talán bizony a bor szállt fel agyadba?
Vagy pedig olly eszelős vagy, azért megy félre beszéded?
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?
Csak még Irosnál derekabb ki ne keljen utóbb is
Ellened, a ki kemény őklével jól megagyalva
Kerget el a háztol, miután sok vérbe keverne.”

(5 Eustath leirása szerint közel az, mi palócainknál a fáklyatartó.)

Vágva komor szemmel szólitá ezt meg Odysseus:
„Várj kutya, egyszeriben megmondom Telemakhosnak,
Millyeneket fecsegél, hogy felkoncoljon izekre!”
Mondván, a nőket szétrezzentette szavával;
Eltakarodtanak a palotában, s oldva levének
Térdik ijedtekben, komolyan mert szólani vélték,
Ő pedig immár fáklyával szolgálva világolt,
S ott állván sűrűn nézé mindnyájokat; ámde
Szivtüze mást forralt, mi sikertelen el sem enyészett.
A hőslőkkel azonban kékszemü Pallas Athene
Semmit sem hagyatott gunyaikbol alább; hogy Odysseus
Lelkét még jobban járná a fájdalom által.
Kik közt Eurymakhos, Polybos fia, kezde beszélni,
Őt bosszantva, derék feleit hahotára fakasztván:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei, hadd mondom ki előttetek, a mi szümön van!
Nem jött ám istentelenűl e jámbor Odysseus
Házahoz! Úgy tetszik, merevény egy fáklyavilág még
A feje is; mellyen, szál nem sok, s annyi hajunk sincs.”
Mond, s kérdezte meg egyszersmind dulvári Odysseust:
„Oh vendég, ha fogadnálak, nem volna-e kedved
Külső telkeimen elegendő szolgai bérért
Szakmányban szedegetni gyepűt, csemetézni gyümölcsfát?
Holtod napjáig kenyeret fogok adni tenéked,
A testedre ruházatot, a lábadra sarúkat!
Minthogy azonban ebül vagy már elszokva, világért
Sem lesz inyedre hasonló munka, de kéregetőleg
Kuncsorgasz fel alá, ha ki adna puruttya beledbe.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Eurymakhos, ha dologverseny támadna tavaszszal
Kettőnk közt, mikoron leghosszabb létezik a nap;
És mind a ketten fel volnánk görbe kaszával
Fegyverkezve, te s én, hogy egész estalkonyig étlen
Mérkőznénk azután a rétnek búja füvében.
Vagy ha viszont két legjobbféle pirók ökör állna
Fogva, nagy és mind a kettő jóllakva szüléssel,
Egykoru és ugyanazt bíró, nem satnya erőre,
S a négyholdnyi telek röge hagyná menni ekémet:
Meglátnád, ha barázdámat kihasítom-e végig.
Vagy ha talán isten valamellyes háborut adna
Még ma, s nekem vértem, két dárdám lenne, fejemre
Ellenben sisakom feltenni, agyamhoz arányos;
Mert az előharcos daliák közepébe vegyültnek
Látnál engemet, és nem hánynád a hasamat fel!
De te felette garázda vagy, és zabolátlan eszélyű,
És magadat nagynak hiszed és páratlan erősnek;
Mert kevesekkel s vélek sem derekakkal időzöl.
Jőne Odysseus meg, csak térne lakába vidékröl:
Ám hiszen e másképen elég szélesre hagyódott
Ajtó egyszeriben szűk lenne az elszaladónak!”
Szólott; Eurymakhos még forróbb bosszura gerjedt;
S vágva komor szemmel mondá neki röpke szavakban:
„Hah nyomorú, adok én, hogy mindent összebeszélesz
Ennyi sok ember előtt, és lelked háza csepet sem
Retteg tőlök! Igen, vagy bor szállott fel agyadba,
Vagy pedig illy eszelős vagy, azért megy félre beszéded;
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?”
Imigy szólta után zsámolyt kapa; ámde Odysseus
Amphinomosnak térdeihez guggolt le, hatalmas
Eurymakhostol félve: ki hát a pohárnokot éré
Jobb kézen; kondulva repült a földre kupája,
És maga eljajdulva hanyatt a porba terült le.
Felzúdultanak erre setét palotában az ifjak;
És szólott soraikban egy a másikra tekintvén:
„Bárcsak ez a vendég megbomlott volna egyébütt,
Mint ide jött; legalább zajt nem támasztana köztünk!
Most egy koldúsért kell perleni! Jól sem esik már
Itt a vendégség, miután a pórias áll be!”
S Telemakhos felemelve szavát mondotta közöttök:
„Ördöngös, ti dühöngötök, és magatokban az ételt
S bort nem rejthetitek; biz egy isten bujtogatótok!
Jobb lesz azért jóllakva legott haza mennetek ágyba,
Majd mikor úgy tetszik; no de én senkit ki nem űzök.”
Igy szólott. Azok ajkaikat mardosva csudálák
Telemakhost szavaért, mit elannyira bátoran ejtett.
A kikhez szólalt vala fel nemes Amphinomos hős,
Nisos Aretiades jó hercegi magzata, mondván:
„Oh feleim, nem volna derék, méltányos igéket
Hallva, gyülölséges villongásokra kitörnünk!
Többé a vendéget sem kell bántani, mást sem
Házi cselédeiböl nagyságos Odysseus úrnak.
Inkább zsengézzen bort serlegeinkbe pohárnok,
Hogy miután áldmásoztunk lefeküdni eredjünk,
A vendéget Telemakhos gondjára hagyandók
Úri lakásában, miután hozzája vetődött.
Igy mondotta; barátainak tetszettenek a szók.
És most Mulios a kondérban bort elegyített,
Hirnők Dulikhionból és inas Amphinomosnál;
Majd szétosztogatá közelitve kihezkihez: a kik
Áldmásoztanak, és elkölték a zamatos bort.
Hogy pedig áldmásoztanak és mig akartak ivának,
Elszéledtek aludni saját házokba egyenként.

2016. február 24., szerda

Regifugium

   Régi római ünnep, melynek napja februarius 24-ikére esett. Neve miatt azt hitték, hogy a királyok elűzésének emlékére alapították. Ov. fast. 2, 685 sk. E napon a rex sacrorum a comitiumon áldozatot mutatott be, majd pedig sietve távozott lakására. E látszólagos menekülés magyarázatát azonban hibásan keresték Tarquinius Superbus menekülésében, mely a hagyomány szerint Kr. e. 509. februarius 24-én történt. Sokkal valószínűbb, hogy ezen áldozás már a királyok korában megvolt, s talán tisztitító áldozat volt, amelyre a februarius hónap neve is utal. Augustus korától kezdve a rex sacrorum nem februarius, hanem martius és majus 24-én mutatta be a comitiumon áldozatát; azután sietve távozott haza, mert míg a comitiumon tartózkodott, nem lehetett gyűlést vagy törvényszéki tárgyalást tartani. Mindkét nap dies intercisus volt (l. Dies), a naptárban e négy betűvel jelölve: Q. r. C. F. (azaz quando rex comitiavit, fas). Varor. l. l. 6, 31. 
  A „királymenekülés”, Regifugium, már az ókorban is értelmét vesztett hagyománnyá szürkült. Eredetét a közkeletű magyarázat az utolsó király, Tarquinius Superbus elűzésével hozta kapcsolatba. Ez azonban alighanem mesterkélt összefüggés – annak jele, hogy eredeti jelentősége már feledésbe merült.
 
   Meggyőzőnek látszó feltevés (bár csupán feltevés!) az, hogy egykor a közösség királyainak az év legvégén „egy napra” el kellett távozniuk (azaz jelképesen meghalniuk), hogy az új év kezdetén „újjászületve”, újult erővel térjenek vissza. A királyi hatalomnak ez az időleges – egynapos – felfüggesztése (esetleg egy „pünkösdi király” alkalmi beiktatásával kiegészítve) különböző korai monarchiák körében számos példából ismert hagyomány; lehet, hogy a római „regifugium” is ennek az archaikus szokásnak elhomályosult emlékét tartotta fenn.
 

2016. február 23., kedd

Terminus ünnepe, Terminalia

   Terminus a határ római numenje, később istensége, ő lakozott minden határkőben, amelyeket áldozat keretében állítottak fel, szentnek tekintették őket és a határkő elmozdítóira súlyos büntetést szabtak.Terminus hatalmának első igazi megnyilvánulása volt, amikor Tarquinius Superbus át akarta helyeztetni a Capitoliumon lévő „szobrát” (egy határkövet) a tervezett nagy Iuppiter-templom helyéről. Az összes többi isten jóslat útján beleegyezett szentélye lebontásába, egyedül Terminust nem lehetett elmozdítani, s így beleépítették a templomba. E jelet úgy tekintették, mint bizonyságot Róma jövendő uralmának szilárdságáról.Kéz és láb nélkül ábrázolták, ezzel is jelezve, hogy az egyszer lerakott határkövet nem lehet elmozdítani a helyéről. Terminus ünnepét, a Terminaliát, február 23-án tartották.

 Terminus

   A rómaiak határistene, a kinek különös védelme alatt állottak a határt jelző kövek (termini). A velük kapcsolatos vallásos szokások és intézmények Numa idejéből származnak. Ily határkő letevésekor a szomszédok mindnyájan összegyűltek, üreget ástak, melybe egy áldozati állat vérét öntötték; majd tömjént, gabonát, mézet és bort tettek belé, az áldozati állatot elégették és a füstölgő csontokra felállították az olajjal bekent szalagokkal és virágokkal díszített követ, melyet beerősítettek a földbe. A ki ily követ feldöntött, arra meg marhanyájára átkot mondtak, azt szabad volt büntetlenül megölni, mert vére nem szennyezett be senkit. Később ily határsértőre büntetést szabtak. Az isten ünnepe, a Terminalia, februarius 23. napjára esett. A szomszédok feleségestül, gyermekestül és szolgáikkal együtt egybegyűltek, fejüket füzérek öveztek, s kalácsot meg vértelen áldozatot ajánlottak fel az istennek. Később egy bárányt (Hor. epod. 2, 59) vagy malaczot is levágtak. Ünnep végén a szomszédság áldozati lakomára gyűlt. Ov. fast. 2, 639 sk. Romától Délre az 5. és 6. mérföldkő között, T. isten berkében szintén bárányt áldoztak e napon. Ov. fast. 2, 679. Titus Tatius király a Capitoliumon állított fel ily határkövet (Liv. 1, 55), s midőn Tarquinius Superbus Juppiter templomát építette, a madárjóslatok megtiltották, hogy a követ helyéből kimozdítsák; ezért került a templom falai közé.

2016. február 20., szombat

A latin macska megmondja#42


Ovidius: Hősnők levelei XIX.


XIX. Hero Leandro
 
Quam mihi misisti verbis, Leandre, salutem
     ut possim missam rebus habere, veni!
longa mora est nobis omnis, quae gaudia differt.
     da veniam fassae; non patienter amo.
urimur igne pari, sed sum tibi viribus impar:
     fortius ingenium suspicor esse viris.
ut corpus, teneris ita mens infirma puellis;
     deficiam, parvi temporis adde moram.
vos modo venando, modo rus geniale colendo
     ponitis in varia tempora longa mora.
aut fora vos retinent aut unctae dona palaestrae
     flectitis aut freno colla sequacis equi;
nunc volucrem laqueo, nunc piscem ducitis hamo,
     diluitur posito serior hora mero.
his mihi summotae, vel si minus acriter urar,
     quod faciam, superest praeter amare nihil.
quod superest facio, teque, o mea sola voluptas,
     plus quoque, quam reddi quod mihi possit, amo.
aut ego cum cana de te nutrice susurro,
     quaeque tuum, miror, causa moretur iter;
aut mare prospiciens odioso concita vento
     corripio verbis aequora paene tuis;
aut ubi saevitiae paulum gravis unda remisit,
     posse quidem, sed te nolle venire, queror;
dumque queror lacrimae per amantia lumina manant,
     pollice quas tremulo conscia siccat anus.
saepe tui specto si sint in litore passus,
     impositas tamquam servet harena notas;
utque rogem de te et scribam tibi, siquis Abydo
     venerit aut, quaero, siquis Abydon eat.
quid referam, quotiens dem vestibus oscula, quas tu
     Hellespontiaca ponis iturus aqua?
sic ubi lux acta est et noctis amicior hora
     exhibuit pulso sidera clara die,
protinus in summa vigilantia lumina turre
     ponimus, adsuetae signa notamque viae,
tortaque versato ducentes stamina fuso
     feminea tardas fallimus arte moras.
quid loquar interea tam longo tempore, quaeris:
     nil nisi Leandri nomen in ore meo est.
'iamne putas exisse domo mea gaudia, nutrix,
     an vigilant omnes, et timet ille suos?
iamne suas umeris illum deponere vestes,
     pallade iam pingui tinguere membra putas?'
adnuit illa fere; non nostra quod oscula curet,
     sed movet obrepens somnus anile caput.
postque morae minimum 'iam certe navigat,' inquam,
     'lentaque dimotis bracchia iactat aquis.'
paucaque cum tacta perfeci stamina terra
     an medio possis, quaerimus, esse freto.
et modo prospicimus, timida modo voce precamur,
     ut tibi det faciles utilis aura vias;
auribus incertas voces captamus et omnem
     adventus strepitum credimus esse tui.
sic ubi deceptae pars est mihi maxima noctis
     acta, subit furtim lumina fessa sopor.
forsitan invitus mecum tamen, improbe, dormis
     et, quamquam non vis ipse venire, venis.
nam modo te videor prope iam spectare natantem,
     bracchia nunc umeris umida ferre meis,
nunc dare quae soleo, madidis velamina membris,
     pectora nunc nostro iuncta fovere sinu
multaque praeterea linguae reticenda modestae
     quae fecisse iuvat, facta referre pudet.
me miseram! brevis est haec et non vera voluptas;
     nam tu cum somno semper abire soles.
firmius, o, cupidi tandem coeamus amantes,
     nec careant vera gaudia nostra fide.
cur ego tot viduas exegi frigida noctes?
     cur totiens a me, lente morator, abes?
est mare, confiteor, non nunc tractabile nanti;
     nocte sed hesterna lenior aura fuit.
cur ea praeterita est? cur non ventura timebas?
     tam bona cur periit, nec tibi rapta via est?
protinus ut similis detur tibi copia cursus,
     hoc melior certe, quo prior, illa fuit.
at cito mutata est pacati forma profundi.
     tempore, cum properas, saepe minore venis.
hic, puto, deprensus nil quod querereris haberes
     meque tibi amplexo nulla noceret hiems.
certe ego tum ventos audirem laeta sonantes
     et numquam placidas esse precarer aquas.
quid tamen evenit, cur sis metuentior undae
     contemptumque prius nunc vereare fretum?
nam memini, cum te saevum veniente minaxque
     non minus, aut multo non minus, aequor erat;
cum tibi clamabam: 'sic tu temerarius esto,
     ne miserae virtus sit tua flenda mihi.'
unde novus timor hic quoque illa audacia fugit?
     magnus ubi est spretis ille natator aquis?
sis tamen hoc potius, quam quod prius esse solebas,
     et facias placidum per mare tutus iter—
dummodo sis idem; dum sic, ut scribis, amemur
     flammaque non fiat frigidus illa cinis.
non ego tam ventos timeo mea vota morantes,
     quam similis vento ne tuus erret amor,
ne non sim tanti, superentque pericula causam
     et videar merces esse labore minor.
interdum metuo, patria ne laedar et impar
     dicar Abydeno Thressa puella toro.
ferre tamen possum patientius omnia, quam si
     otia nescio qua paelice captus agis,
in tua si veniunt alieni colla lacerti
     fitque novus nostri finis amoris amor.
a, potius peream, quam crimine vulnerer isto,
     fataque sint culpa nostra priora tua!
nec quia venturi dederis mihi signa doloris,
     haec loquor aut fama sollicitata nova.
omnia sed vereor! quis enim securus amavit?
     cogit et absentes plura timere locus.
felices illas, sua quas praesentia nosse
     crimina vera iubet, falsa timere vetat.
nos tam vana movet, quam facta iniuria fallit,
     incitat et morsus error uterque pares.
o utinam venias! aut ut ventusve paterve
     causaque sit certe femina nulla morae!
quodsi quam sciero, moriar, mihi crede, dolendo;
     iamdudum pecca, si mea fata petis.
sed neque peccabis, frustraque ego terreor istis,
     quoque minus venias, invida pugnat hiems.
me miseram! quanto planguntur litora fluctu,
     et latet obscura condita nube dies!
forsitan ad pontum mater pia venerit Helles
     mersaque roratis nata fleatur aquis;
an mare ab inviso privignae nomine dictum
     vexat in aequoream versa noverca deam?
non favet, ut nunc est, teneris locus iste puellis;
     hac Helle periit, hac ego laedor aqua.
at tibi flammarum memori, Neptune, tuarum
     nullus erat ventis impediendus amor:
si neque Amymone nec, laudatissima forma,
     criminis est Tyro fabula vana tui,
lucidaque Alcyone Calyceque Hecataeone nata,
     et nondum nexis angue Medusa comis
flavaque Laudice caeloque recepta Celaeno
     et quarum memini nomina lecta mihi.
has certe pluresque canunt, Neptune, poetae
     molle latus lateri conposuisse tuo.
cur igitur, totiens vires expertus amoris,
     adsuetum nobis turbine claudis iter?
parce, ferox, latoque mari tua proelia misce;
     seducit terras haec brevis unda duas.
te decet aut magnas magnum iactare carinas
     aut etiam totis classibus esse trucem;
turpe deo pelagi iuvenem terrere natantem
     gloriaque est stagno quolibet ista minor.
nobilis ille quidem est et clarus origine, sed non
     a tibi suspecto ducit Ulixe genus.
da veniam servaque duos. natat ille; sed isdem
     corpus Leandri, spes mea pendet aquis.
sternuit etn lumen—posito nam scribimus illo—
     sternuit et nobis prospera signa dedit.
ecce, merum nutrix faustos instillat in ignes
     'cras' que 'erimus plures' inquit et ipsa bibit.
effice nos plures evicta per aequora lapsus,
     o penitus toto corde recepte mihi!
in tua castra redi, socii desertor amoris;
     ponuntur medio cur mea membra toro?
quod timeas, non est! auso Venus ipsa favebit
     sternet et aequoreas aequore nata vias.
ire libet medias ipsi mihi saepe per undas,
     sed solet hoc maribus tutius esse fretum.
nam cur hac vectis Phrixo Phrixique sorore
     sola dedit vastis femina nomen aquis?
forsitan ad reditum metuas ne tempora desint,
     aut gemini nequeas ferre laboris onus.
at nos diversi medium coeamus in aequor
     obviaque in summis oscula demus aquis
atque ita quisque suas iterum redeamus ad urbes;
     exiguum sed plus quam nihil illud erit.
vel pudor hic utinam, qui nos clam cogit amare,
     vel timidus famae cedere vellet amor!
nunc male res iunctae, calor et reverentia pugnant.
     quid sequar, in dubio est; haec decet, ille iuvat.
ut semel intravit Colchos Pagasaeus Iason,
     impositam celeri Phasida puppe tulit;
ut semel Idaeus Lacedaemona venit adulter,
     cum praeda rediit protinus ille sua.
tu quam saepe petis quod amas, tam saepe relinquis,
     et quotiens grave sit puppibus ire, natas.
sic tamen, o iuvenis, tumidarum victor aquarum,
     sic facito spernas, ut vereare, fretum.
arte laboratae merguntur ab aequore naves;
     tu tua plus remis bracchia posse putas?
quod cupis, hoc nautae metuunt, Leandre, natare;
     exitus hic fractis puppibus esse solet.
me miseram! cupio non persuadere quod hortor
     sisque, precor, monitis fortior ipse meis;
dummodo pervenias excussaque saepe per undas
     inicias umeris bracchia lassa meis.
sed mihi, caeruleas quotiens obvertor ad undas,
     nescio quid pavidum frigore pectus habet.
nec minus hesternae confundor imagine noctis,
     quamvis est sacris illa piata meis.
namque sub aurora iam dormitante lucerna
     somnia quo cerni tempore vera solent,
stamina de digitis cecidere sopore remissis
     collaque pulvino nostra ferenda dedi.
hic ego ventosas nantem delphina per undas
     cernere non dubia sum mihi visa fide:
quem postquam bibulis illisit fluctus harenis,
     unda simul miserum vitaque deseruit.
quidquid id est, timeo; nec tu mea somnia ride
     nec nisi tranquillo bracchia crede mari.
si tibi non parcis, dilectae parce puellae,
     quae numquam nisi te sospite sospes ero.
spes tamen est fractis vicinae pacis in undis;
     tu placidas toto pectore finde vias.
interea, quoniam nanti freta pervia non sunt,
     leniat invisas littera missa moras. 

Hero Leandernek

Hogy boldog legyek én, leveled kívánja, Leander;
bár ez a boldogság jönne tevéled ide!
Melly öröm késlelteti, jaj, mily hosszu a perc mind;
nézd el a szót, nem bír várni a hű szerelem!
Egy láng perzsel ugyan, de erőm kisebb a tiédnél,
férfiszivekben több- vélem- a lelkierő.
Lelke, akárcsak a teste, erőtlen a zsenge leánynak,
késel még kicsikét, s már belepusztulok én.
Hisz ti vadászgattok, vagy a szántóföldre ügyeltek,
s száz dolog elfoglal, míg fut a hosszu idő.
Vonz a Forum vagy kent testtel keltek viadalra,
vagy kanyarul, zabolán tartva, tüzes lovatok.
Tőrrel lestek vadmadarakra, a halra horoggal,
s elfut víg borozás közben az alkonyat is.
Én e magányban mit tehetek, ki szeretni tudok csak,
még ha kevésbé is perzsel esetleg a láng?
Mit tehetek? Minthogy még sokkal jobban imádlak,
egyetlen gyönyöröm, mint viszonozni tudod!
Vagy rólad susogunk kedves dajkámmal, ugyan mért
nem jössz, s töprengek, míly akadály is akadt?
Vagy, látván, a gyűlölt szélvész mint dúlja a tengert,
ajkam szidja vadul- szinte helyetted- az árt.
Vagy, ha hömpölygő hullám dühe olykor alábbhagy,
szól panaszom: tudnál jönni, de mégsem akarsz!
Szól panaszom, s szerető szemem ázik könnyben, amellyet
felszárít remegő kézzel a drága anyó.
S mintha az ismert nyom még látszana jól a fövényen,
szerte a parton csak lábnyomaid keresem.
S hogy híradást kapjak s neked írjak: kérdezem egyre,
jött-e Abydusból vagy megy-e arra hajó?
Mondjam-e hány csókot kap drága ruhád, amit itthagysz,
hellespontusi árt szelni hogy útnakeredsz?
S hogyha a fény eltűnt, s a napot tovaűzve az éjnek
szebb órája ragyog, s gyújtja ki csillagait,
tüstént őrlángot gyújtunk a toronynak az ormán,
melly a szokott úton jelzőtüzed, útmutatód.
Majd sodrott fonalat pergő orsóra tekerve
asszonyi mód csaljuk meg mi a lomha időt.
Kérded, az ajkam mit mond ily nagy várakozásban?
Leander neve, nem más, amit emlegetek.
„Véled-e, dajkám, mondd, hogy a kedvesem útnak eredt már?
Vagy fél, mert odaát rá a családja ügyel?
Mit vélsz, válláról a ruháit már levetette,
és az egész testét síkos olaj fedi már?”
Szinte igent int, ám csókunkkal mit se törődik,
bólogat ősz feje, mert álom igázta szemét.
Kis szünet, és így szól: „Biztos, hogy kint van a vízen,
s izmos karja mozog, kétfele szelve az árt.”
S tele fonallal hogy koppan le a földre az orsó,
ott vagy-e, töprengünk, már a szoros közepén?
Majd ki-kinézegetünk, majd félő szóval esengünk,
hogy tegye könnyűvé útad, elülve, a szél.
Élesen figyelünk a neszekre, s bármi zörejre
véljük, megjöttél, és jele ennek a zaj.
Így tűnik el nagyrészt, engem megcsalva, az éjjel,
míg kimerül szemem, és titkon az álom elér.
Tán nem is óhajtod, s mégis, te gonosz, velem alszol,
s jönni magad ha nem is vágyol, azért idejössz.
Mert azt álmodom én: látom, közeledve hogy úszol,
s ázott karjaidat majd a nyakamra fonod.
Majd, mint szoktam, adok nedves testedre ruhát is,
és melegíti hideg kebled, ölelve, szivem.
Majd megesik, mint a nyelv, ha szemérmes, jobb, ha ki sem mond,
mely nagy öröm, de miről szólni utóbb pirulok.
Jaj nekem! Élvezetem rövid és végtére csalóka,
mert hisz az álommal távozol el magad is.
Ó, vágyó szeretők, bár forrnánk össze szilárdan,
s lenne nagyon tartós s igazabb gyönyörünk!
Mert lel társtalanul, fagyosan már annyi sok éjjel,
s annyira ritkán mért jössz ide, lusta uszó?
Elhiszem, úszónak most még nem kedvez a tenger,
ámde szelídebb volt éjszaka tegnap a szél.
Múlni miért hagytad, s féltél attól, ami nem jött?
S lett oda, mert szíved félt, a veszélytelen út?
S kínálkozzék bár tüstént új alkalom erre,
jobb lehetőség volt az, hisz előbb adatott!
S képe a háborgó árnak bár változik egyre,
gyakran sokkal előbb érsz ide, hogyha sietsz.
Nem lesz vélem, okod, ha a vész itt ér, a panaszra,
nincs, mely bántana, míg engem ölelsz, a vihar.
Akkor az orkán mint bömböl, hallgatva, örömmel
kérném, hogy ne legyen már soha csendes az ár.
Ámde mi történt, hogy jobban rettent ma a hullám,
s bárha lenézted előbb, tőle ma ennyire félsz?
Jól emlékszem, amikor itt jártál nálam utolszor,
s így vagy majdnem eként dúlt viharozva a hab,
így kiabáltam utánad: „Légy te merész, de ne ejtsen
engem e bátorság búba, megölve szivem!”
Honnan ez új remegés? Hova lett ama régi merészség?
hol van a híres uszó, az, ki lenézte az árt?
Légy inkább te olyan, mint szoktál lenni korábban,
s majd ha kisímul az ár, szelje vigyázva kezed.
Csak te maradj ugyanaz, s égj értem, mint ahogy írod,
s ne legyen szíved lángja hideg hamuvá.
Vágyaidat gátló szélvész nem ijeszt oly erővel,
csak ne legyen szélként szíved is ingadozó,
hogy kevesebbre becsülj, s a veszélyt tartsd többnek okánál,
s ennyi törődésért- véld- kicsi díj vagyok én.
S bánt a hazám olykor: nehogy azt mondják, alig illő
hogy befogadja a thrák lányt egy abydusi ágy.
Én mindent kibirok, békésen tűrve, csak azt nem,
hogy töltsd ott az időd egy rima foglya gyanánt.
Mert a nyakadra ha tán más nőnek a karja fonódik,
már a mienk oda, győz rajta az új szerelem.
Haljak előbb, minthogy sebet üssön rajtam a vétked,
s érjen előbb el a vég, mint a bünöd kiderül!
Ezt nem azért mondom, minthogyha gyötörne újabb hír,
vagy te jeleznéd, hogy fájdalom érhet utóbb.
Ám már minden ijeszt. Szeretett már bárki nyugodtan?
S gyötri a távollét jobban a messzelevőt!
Boldog a nő, ki, jelen lévén, megtudja valóban
azt, ami bűn, s a hazug hír nem ijesztheti meg.
Mert a valós vétek s a gyanú ugyanúgy gyötör engem,
s bántja e két képzelt gond, belemarva, szivem.
Jönnél már ide, hogy tudnám biztossan, utadban
vissza nem egy nő tart most, de atyád meg a szél.
Ámde, ha hallom, hogy nő, elveszt, hidd el, a rossz hír;
véts, ha siettetni vágyod a végzetemet!
Ám dehogyis vétesz! Csak üres rémkép, ami kínoz,
s hogy ne jöhessél át, tombol a szél irigyen.
Jaj nekem, milyen ár veri hullámozva a partot,
s rejti sötét felhő, s elbujik ebben a nap.
Tán idejött Helle kegyes anyja a taenari árhoz,
s harmatozón sír, hogy lánya a vízbe veszett?
Vagy vizi istennő- ama mostoha- dúlja a partot,
mely megkapta gyűlölt mostohalánya nevét?
Zsenge leányokhoz nem jó ez a rév, amilyen most;
Helle veszte e hely, s vad vize nékem is árt.
Bezzeg, hogyha hívott, Neptunus, téged a vágyad,
szél a szerelmednek gátja sosem lehetett.
Már ha nem aljas vád, hogy Amymone a tied volt,
s Tyro, híre szerint arca a leggyönyörűbb,
s fénylő Alcyone s Hecataeon lánya, Calice,
s míg viperáktól ment fürtü Medusa velük,
szőkés Laodice, s ki az égbe jutott be, Celaeno,
s kiknek a könyvekből ismeretes neve, mind.
Őket, Neptunus, meg a többit zengik a költők:
össze miként símult lágy kebelük s a tied.
Gyakran látva tehát: szerelemnél nincs erősebb,
mért nem hagyja szelni régi utunk szabadon?
Vad szived enyhüljön, nagy vízzel kelj viadalra,
mely különít két földrészt, bizony ez kicsi ár.
Nagy vagy, a nagy gályát illő néked hajigálni,
vagy dühösen széjjel- szórni hajóhadakat.
Méltatlan, hogy az ár ura úszó ifjat ijesztget;
gyenge dicsőséget nyújthat egy ily kicsi víz!
Fényes származatú nemes ő, s akit annyira gyűlölsz,
néki Ulixest nem lelheted ősei közt.
Védve segítsd kettőnk. Ő úszik csak, de ez egy ár
hordja az ő testét és a reményeimet.
Ámde a mécs serceg (míg írok, fénye világít)
s így sercegve nekem kedves előjelet ad.
Bort cseppent, im, a jós mécsnek lángjába a dajkám,
„Holnap a számunk nő!”- szól szava, s ő is iszik.
Majd te növeld számunk, s jussál át győzve az áron,
ó, kit a legmélyén őriz örökre szivem!
Táborod itt vár, jöjj, szerelem szökevény katonája,
elnyúlt tagjaimat most mire őrzi az ágy?
Nincs, amitől féljél. Ki merész, Venus azt maga óvja;
ő, kit a víz szült, tár útat a vízben eléd.
Hullámok taraján úsznék magam is nagy örömmel,
biztosb ámde a víz, látom, a férfi előtt.
Mert amidőn itt járt Phrixus s testvére e tájon,
mért, hogy e nagy víznek csak huga adta nevét?
Vagy tán attól félsz, nem lesz hazaútra időd már?
S hogy nem bírja erőd, sok lesz a két feladat?
Mért ne találkozhatnánk mi a tengerek közepén majd,
kölcsönösen csókot váltva a víz tükörén?
S majd azután térnék mindketten vissza hazánkba;
nem sok ez, ám kis öröm mégis a semmi helyett.
Veszne szemérmünk, mely késztet titkolni szerelmünk,
vagy, mely a hírtől fél, veszne ilyen szerelem!
S küzd ez a bús pár most a szivemben: a vágy s a szemérem,
s én melyiké leszek? Ez fűt, amaz int, mi helyes.
Hogy Colchisba elért egyszer pegasaei Iason,
vitte a gályán gyorsan a colchisi lányt.
S érve az idai csábító lacedaemoni földre,
vissza rabolt nővel tért haladéktalanul.
Ámde te, ha felkeresed, hagyod el már kedvesed ismét,
s úszol, ahol bajjal kelne csak át a hajó.
Éppen ezért, dagadó hullámok győztese, ifjú,
úgy nézzed le az árt csak te, ha tiszteled is.
Gondosan ácsolt, nagy gályákat is elnyel a tenger,
s többet elér, véled, mint evező, a karod?
Úszni akarsz? A hajósnép is fél úszni, Leander,
s hogyha hajójának vége, csak úgy teszi ezt!
Jaj, mire buzdítlak, meggyőzni korántsem akarlak,
esdek, erősebb légy, mint ami int, a szavam!
Csak jöjj, és a karod, mely az árt már annyi sok ízben
győzte le fáradtan, vállam ölelje megint.
Csakhogy ahányszor a kék színű tengerre tekintek,
nem tudom én, mi fagyos félelem ül szivemen.
S kínoz az is, amellyet mult éjszaka  láttam, az álom,
engesztelni habár vittem az áldozatom.
Mert hajnalban, amint mécsem már hunyt ki, midőn a
nemhazudó álmok képei tűnnek elénk,
s ujjaim álmosan dobták le a földre az orsót,
és párnámra ledőlt végre nyugodni fejem,
úszni, im, egy delfint láttam szélverte habokban,
s szinte valóságként tűnt fel előttem e kép.
S ezt tombolva az ár hogy a szomjas partra vetette,
együtt hagyta el a víz meg a léte szegényt.
Bármi is ez, félek, ne nevessed hát ki az álmom,
s csak ha a víz lecsitult, bízd a habokra magad.
Óvni magad vonakodsz? Óvjad meg hát a szerelmed;
élve csak ugy maradok, hogyha te élsz magad is.
Megtörik ámde az ár, hiszem én, s békéje közel van,
s jó utat úgy nyisson benne nyugodt kebeled.
S mert most úszni a víz senkit sem hagy, tegye addig
enyhébbé a gyülölt várakozást e levél.

(Muraközy Gyula fordítása)