2016. január 30., szombat

Aiszóposz meséi: A csalogány és a sólyom

A csalogány egy magas fán ült, s szokása szerint énekelgetett. A sólyom, amely éppen megéhezett, meglátta, lecsapott rá, és megragadta. A pusztulás előtt álló csalogány kérte őt, hogy eressze el, s erősítgette, hogy úgysem lakik jól vele a sólyom, ha tehát éhes, nagyobb madarak után kell vetnie magát. De a sólyom félbeszakította: „Igazán bolond lennék, ha elereszteném azt, ami a karmaim közé került, és azt kergetném, amit még nem is látok.” A mese azt bizonyítja, hogy ugyanilyen esztelenek azok az emberek is, akik többet remélnek az elérhetőnél, s a kezük közt lévő dolgokat elszalasztják.

 

2016. január 29., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizennyolcadik ének

Iros Odysseusszel párví; hőslői kelengyék.

Egy házló koldús jöve közbe, ki kéregetőleg
Ácsorgott fel alá Ithakában, potrohos ember,
Kész az evéshez iváshoz széles kedvig, azonban
Még sem erős vagy inas, noha nagy szál férfiu szemre.
A neve Arnaeos, miután születésekor eztet
Adta fel anyja; de Irosnak nevezék el az ifjú
Hőslők, mert eljárt izenettel akarhova küldék.
Imez közbejövén kiüzé házábol Odysseust,
És támadva meg igy mondá neki röpke szavakban:
„Félre küszöbtöl, öreg, netalán lábfogva huzassál,
Nem látod, hogy a vendégek mindnyája kacsingat
Rám, s kicepelni tanít? noha én átallom ugyancsak.
Félre tehát, netalán kezeinkkel döntsük el a pert.”
Vágva meg ezt szemivel mondá neki terves Odysseus:
„Ördöngös, neked itt sem szólva se téve nem ártok,
Sem nem irigylem akarmennyit nyujtandanak; elfér
E küszöbön mind a kettőnk. Nem kellene bánnod
A másét tőlem; gondolnám csak te is ollyan
Koldús vagy mint én, mig az áldást istenek adják.
Kézre pedig ne igen szaporán hivogass ki, nehogy még
Megharagíts, s noha vén, véressé gyúrjam utóbb is
Melledet és szádat: már aztán holnap erősen
Békém lenne; mivel nem gondolnálak Odysseus
Termibe visszajövendőnek soha második izben.”
A kinek Iros felpattanván szóla viszontag:
„Oh hékám, be pörögve beszél e csúnya falánk has,
Mint kuckói dadák; kit ugyan, hahogy épen akarnám,
Ugy pofon üthetnék hogy mindjárt földre potyogna
Állkapcájábol foga, mint disznónak a kárban!
Nossza övezkedjél, hadd lássák ütközetünket
Mindezek; ifjabbal merhetnél még te kikötni?”
Mig ezek a magas ajtónak taposott küszöbénél
Illyen esennen hurcolták meg szóval egy a mást,
Sejté bennöket Antinoosnak híres egyéne,
S édesen elkaccantva magát mondotta középre:
„Társaim, illyet ugyan nem láttatok életetekben;
Jéh mi mulatságot hoza e teremekbe az isten!
A vendég s Iros veszekedvén kézviadalra
Unszolják egymást; koccantsuk bennöket össze!”
Szóla. Barátainak valamennye kacagva felugrált;
És a két rongyos koldús körül összegyürűzvén,
Eupithes fia Antinoos mondotta középre:
„Halljunk szót, valamit mondok, hőslő uraságok!
Ép tüzön e két kecskehasak; vacsorára tevők fel
Sütni magunknak, zsirral meg vérrel tele töltve:
Mellyikek a harcon győz és leteendi vitézét,
Keljen fel, válaszsza ki és vigye a neki tetszőt.
Ez mindenha velünk fog már lakomázni, kivűle
Senki egyéb koldúst nem eresztvénk e palotába.”
Szólott Antinoos, tetszett bajtársinak a szó.
Kikhez most ravaszul tervekben gazdag Odysseus:
„Édeseim, lehetetlen ugyan fiatallal öregnek
Tűznie össze, kit olly bajak ostromlottak; azonban
Rosz hasam unszol rá, hogy megdermeszszen az ütleg!
De nekem ám szentűl esküdjetek arra előbb meg,
Hogy valamellyitek Irosnak kedvezve nem üt le
Vastag karjaival, s ejt pajkosan ennek alája.”
Szóla; megesküdtek valamennyen, mint követelte.
Monda azonban Telemakhos szentséges egyéne:
„Vendég, már ha szived vagy hősi kedélyed ez ellen
Bajra hevít, csak kelj ki s ne félj a többi akhivtol
Semmit is; az sokkal fog küzdeni, a ki megillet.
Én vagyok itt a gazda, s helyesli is Eurymakhos meg
Antinoos, kiknek mindketteje módosan érez.”
Monda. Helyeslették vatamennyen. Odysseus immár
Ágyékát környűlövezé rongyokkal: előtünt
A tetemes szép comb, és széles válla s hatalmas
Melle; tovább kifitult izmos két karja: de Pallas
Elközelitvén még nevelé a nemzeti pásztort.
A hőslők mindnyája igen hüledezve csudálá.
És mondotta közöttök egy a másikra tekintve:
„Iros aligha igen pórul nem jár ma dacával;
Nézzed elernyedt rongyaibol mi csipőt mutat a vén!”
Szóltanak; Irosnak gonoszúl elhamvada kedve:
Mégis előhozván felövezték őtet erővel
A szolgák; nagy teste körül mind reszkete a hús.
S Antinoos felpattanván hurogatta le, s mondá:
„Már most, hetyke, bizony sokkal jobb volna nem élned,
Hogyha valóban félsz és rettegsz ettöl az aggott
Embertöl, kit igen legyalázott búja is eddig.
És én megmondom kereken, mi bizonynyal ugy is lesz:
Ha leteszen s kifog ez rajtad diadalmas erővel,
Barna hajóra dobatván én elküldlek azonnal
Epirosba, király Ekhetoshoz, az emberi nemnek
Átkához: ki füled s orrod lemetélteti késsel,
És kiszakitván nyersen ebeknek dobja herédet.”
Szóla. Nagyobb remegés szállott még Iros inába;
Ámde középre vivék; mindkettejek öklöt emelt már.
Ekkor azon futtatta eszét nagyságos Odysseus,
Sujtsa-e meg, hogy az összerogyót odahagyja az élet,
Vagy csinján ütvén a földre terítse karával.
Végre is az tetszett legjobb ötletnek előtte,
Csinján ütni, nehogy kiki ráismerjen a háznál.
Hát felemelkedvén Iros jobb vállon ütötte
Őtet; emez pedig azt tarkón sujtotta, s betörte
Csontait: egyszeriben vérsip pirosúla ki száján,
És a porba lenyekkenvén borzalmasan össze
Vaccantotta fogát s rúgá a földet. A hőslők
Kézfelemelve halának el a nevetésben. Odysseus
Lábonfogva huzá Irost a pitvaron át, mig
Tornácajtóhoz s udvarra nem ére; hol ülve
Falhoz támasztotta, kezébe botot nyoma rögtön,
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Itt ülj veszteg, ebet disznókat elűzni ezentul,
És magad illy nyomorú ne keress még hercege lenni
Vendég s koldúsnak, netalán pórabbul akadj meg.”
Igy szólván hátára veté illetlen iszákját,
Folt hátán foltost, mellyen heveder vala szíjbol.
Visszaeredvén igy, küszöbére leült; hahoták közt
Tértenek a hőslők is bé, s adtak neki jó szót:
„Áldjon meg, vendég, Zeüs és más istenek azzal,
Mit legjobban akarsz és első vágya szivednek;
Hogy véget vetsz e telhetlen férfiu terhes
Koldúlásainak; mi aligha király Ekhetoshoz
Nem szállitjuk el őt, átkához az emberi nemnek.”
Igy szólottak; örült a jósló szónak Odysseus.
Nemzetes Antinoos feladá már most neki a nagy
Zsír és vérteljes bendőt; mire Amphinomos hős
Két kenyeret húzván ki szatyorbol, elébe helyezte,
És az arany serleggel imigy áldmásoza hozzá:
„Üdvöz légy, oh vándor apám, s legalább csak ezentul
Boldog is, a kit máiglan sok fájdalom üldöz!”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Amphinomos, te igen módosnak látszol előttem;
Épen mint az atyád. Mert jó dícséretet hallék
A nemes és gazdag Nisosrol Dulikhionbol,
Kit nemződnek mondanak; igy te okos vagy, ugy érzek.
Épen azért mondom, csak hallgass szómra s jegyezd meg:
Semmit az embernél gyarlóbbat nem nevel a föld,
Mind a közt, mi szinén lélekzik s mozgani termett.
Mert nem vélekedik gonoszul járhatni, mig isten
Mennyei áldással kedvez neki s térdei vígak:
És ha viszont bút mértenek a halhatlanok, ezt is
Zúgó lélekkel s leveretve szokása viselni.
Olly elméje vagyon tudnillik az emberi nemnek,
Milly napokat hoz rá fel az istenek emberek atyja.
Ám én is boldog leheték, ha világon egy élő
Férfi; de sok gonoszat mivelék, engedve negédnek
És az erőszaknak, bizván feleimbe s atyámban.
Hát soha éltében se legyen zabolátlan akárki,
De jó istene áldását éldelje szerényen:
Mint itt látom ezen hőslőket csúfosan egy olly
Férfiu házánál dőzsölni s gyalázni nejét, ki
Szűlőföldéröl nem fog kimaradni szerintem
Hosszu időig, sőt immár nagyon is közel. És bár
Tégedet isten vinne saját házadba el addig,
És ne találkoznál megjöttekor ővele! Mert én
Nem hiszem egymástól a hőslő rendeket és őt
Vértelen elválandóknak, ha lakába vetődik.”
Szólt, s áldmásoza, s elkölté a mézizü nedvet;
S visszatevé a serleget a nemes ifju kezébe.
A ki odább állott szomorúan az úri teremben,
Elcsüggedt fővel, miután roszat éreze rögtön;
Csakhogy imigy se menekvék meg; tudnillik Athene
Telemakhostol agyonvágandót helybe marasztá:
S honnan előbb felkelt ismét trónjára telepszék.
És ihlette meg a szívében kékszem Athene
Ikarios lányát, szellemdús Penelopeiát,
A deli hőslők közt lejelenni; hogy ifjai szívét
Még feszesebben felhangolja, s becsűletesebbnek
Lássék férje s szülötte előtt, mint eddigelé is.
Hát elkaccantotta magát váratlanul, és szólt:
„Eurynome, kedvem jött, mit nem tettem eleddig,
A deli hőslők közt lejelenni, ha gyűlölöm is mind.
Egy szükséges igét kívánnék súgni fiamnak,
Hogy könnyelműen ne tegyen fel peckes azokkal,
Kik szépen szólnak, de mögötte galádul akarják.”
A kinek Eurynome sáfárné monda viszontag:
„Ugy ám, gyermekem, ezt helyesen mondotta ki ajkad;
Menj és egyszeriben kössed szívére fiadnak,
Megmosdván elsőbb s kenekedvén arculatodban.
De igy arcádat könynyel szennyezve ne indulj
Hozzájok, mivel épen nem jó mindig epedni;
Aztán a fiad is már olly nagy! kit te az égnek
Boldogihoz mindig láthatni szakálosan esdél.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurynome, noha jóakarólag szólva, ne késztess
Testemben megmosdani és kenekedni olajjal!
Elvették tudnillik az én szépségemet akkor
Menny halhatlani, a mint ő elevedze hajóin.
Csak küldd Autonoe szobanőt és Hippodameiát
Vélem alá, hogy ezek környezzenek a palotában.
Férfi seregbe magam nem lépek, mert szivem átall.”
Imigy szólta után kieredt tereméböl az agg nő,
A hölgyeknek meghirdetni s leküldeni véle.
Most ismét egyebet gondolt vala Pallas Athene:
Ikarios lányát édes szenderbe meríté.
Mig az imigy lehajoltan aludt, s el voltanak oldva
Izmai ágyában, halhatlan bájakat hintett
Rája az istennő, hogy akhiv nézői csudálnák.
Elsőben szép arculatát mennybéli kecsekkel
Kendé, millyeneket koszorús Aphrodite vesz fel,
A Khariték gyönyörű seregébe vegyülni ha készül;
Aztán karcsúbb és tetemesbbé tette, s fehérebb
Szinnel emelte havát elefántcsont uj szeleténél.
Ezt végezve az istennő láthatlanul eltünt.
Végre fehérkebelű szobanői bejöttenek; a kik
Némi zörejt tévén, felereszté őtet az álom.
És megtörlé arcait, és mondotta középre:
„Oh mi szelid álom lepe meg gyötrelmeset engem!
Bár illy szende halál küldetnék Artemis által
Énnekem egyszeriben, hogy szünném végre keservet
Látni világomban, sok erénynyel gazdag uramnak
Sirva utána; mivel legjobb volt a Danaok közt!”
Imigy szólta után fényes tereméböl aláment,
Nem maga, mert nyomban két szép körhölgye kiséré.
Némberek istennője midőn hőslőihez ért volt,
A remekűl épült palotának szép küszöbénél
Álla meg, arca elé röppentvén fátyola báját;
Kétfelül a két körnémber várt asszonya mellett.
Térdök eloldva lön és sziveik megigézve azoknak;
S véle ohajtottak valamennyen aludni az ágyon.
Ő ellenben Telemakhost szólitva beszélett:
„Telemakhos, sem eszed sem szíved rendiben immár!
Mig gyerkőce valál, helyesebben jártanak a te
Gondolatid; ma pedig, miután igy felnevekedtél,
S boldog férfi szülöttének vélhetne akarmelly
Ember, termeted és deli szépségedröl itélve:
Nincsen már ma helyén sem szíved sem pedig elméd.
Oh milly történet ment végbe ez úri teremben,
Hogy te ama jövevényt ugy megbántatni szivelted!
Hogyhogy? hisz ha minálunk igy zaktattatik egyszer
Olly idegen vendég, ki talán megszálla lakunkban,
Az teneked szégyen csak mindenszerte s gyalázat.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Nem veszem azt rosz néven, anyám, ha fiadra neheztelsz;
De én mindeneket meggondolok, és tudom a jót
Úgy, mint a gonoszat; s még akkor csak fiu voltam.
Nincs mód benne merőben okosnak lennem azonban:
Mert elijesztenek e mellettem téltul ülők, kik
Káromat örvendik, nem lévén pártomon ember.
A vendég s Iros koldús viadalma különben
Nem kedvekre ütött ki, mivel diadalmas amaz lett.
Mert oh bárcsak, Zeus atya, Pallas Athene, Apollon,
Úri lakunkban mind akként bólintna fejével
A leverett hőslő nemzet, némellyeik ittben,
Mások az udvarban, s lennének térdeik oldva,
Mint hogyan a kapunál amaz Iros csüggeteg agygyal
Ottkint ülve meg egy részeg módjára ma bólint!
Sem lábára nem állhat fel, sem nem mehet onnan
Önnön szállására, mivel jó térdei oldvák.”
Mig azok itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
Eurymakhos felemelve szavát mond Penelopéhez:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia!
Ha jász Argosban látnának mind az akhivok
Tégedet, itt holnap több hőslő ülne bizonynyal
Vendégség mellett; mert minden nőt megelőzesz
Mind kép s nagysággal, mind ottben jó s helyes észszel.”
Szólt neki erre viszont szellemdús Penelopeia:
„Eurymakhos, nekem a termetnek s arcnak erényét
Elvették az olympi karok, mikor Ilion ellen
Mentek az Argosiak, s egyetemben férjem Odysseus.
Hogyha megérkezvén ő éltem gyámola lenne,
Majd ez volna dicsőségem nekem és igazán jó.
Most csak búsúlok, miután megláta az isten.
Ő, mikor indult és idehagyta szerette hazáját,
Jobb kezemet markon fogván mondotta utószor:
,Oh asszony, mert Troja alól nem gondolok épen
Visszajövendőnek minden páncélos akhivot;
Mert Priamos hadait daliáknak lenni beszélik
Szinte, akar nyilazásban akar meg dárdalövésben,
Vagy megülésében lovaiknak, mellyek egyenlő
Harcokon a bajt leghamarabb eldönteni szokták.
Nem tudom, engedi e honomat még látnom az isten,
Vagy pedig ott maradok; te azért mindenre vigyázz fel
A háznál; emlékezzél meg atyámrol anyámrol,
Mint jelenen, vagy még távollétemkor ugyabban.
És ha fiunknak meglátod serdülni szakálát,
Menj férjhez, kihez ugy tetszik, búcsuzva lakodtol.’
Igy szólott nekem ő, s ezek immár sorra betelnek.
Megjön az éj, mikor elközelit szomorú lakodalma
Árva személyemnek, kit Zeus megfoszta örömtöl!
De mi kedélyemet és szivemet keseríti felettébb;
Ám a hőslőknek hajdan törvénye nem ez volt.
Kik valamelly jó nőt és gazdag férfi leányát
Hősleni vágytanak, és versenyt küzdöttenek érte:
Ők magok állitnak hízott juhot, ökröket a lány
Nemzetinek lakomára, s becses jószágokat adnak;
Nem hogy más javait büntetlen emészteni fognák.”
Igy szólott. Megörült nagyságos bajnok Odysseus,
Hogy mig ajándékot szede tőlök, s nyájas igékkel
Hóditgatta kedélyeiket, mást gondola szíve.
Eupithetes fia Antinoos szólott neki aztán:
„Ikarios lánya, szellemdús Penelopeia,
A mi kelengyéket neked a hőslők ide fognak
Hozni, fogadd, miután adományt megvetni nem is szép;
Mi pedig a háztol dolgunkra s egyébüve addig
Nem mehetünk, meddig te nem a legjobbik akhivhoz.”
Mondá Antinoos; tetszett bajtársinak a szó;
És az ajándékért kiki elküldötte cselédét.
Antinoosnak már gyönyörű szép pettegetett nagy
Fátyollal jöve meg, mellyen mindössze tizenkét
Finom arany kapocs égett, jól illesztve csatába.
Eurymakhosnak elektronnal hoza közbevegyített
Drága kösöntyüt aranybol, mint a tündökölő nap.
Eurydamastol két apród háromszemü, gazdag
És nagy szépségű füllengőt hozva közelgett.
Annak utána Polyktorides Pisandros inassa
Nyakperecet választva hozott, felséges ajándék.
Igy egyik egygyel, más másikkal kedveze néki.
S némberek istennéje legott teremébe felindult,
Női utána vivén a sok szép drága kelengyét.
Ők pedig uj táncokba s szerelmes dalra hevülten
Múlatozának együtt, igy várva be vígan az estét;
Kikre vigalmikban szállott le az este homálya.
Erre legott három vilmát/5/ tettek ki világul
A palotában, mellyeknek körülötte hasábra
Imént vagdalt fát, régen száradtat aszúvá,
Közbe pedig fáklyát keverének. Ezekkel Odysseus
Némberi váltva világítottanak a palotában;
A ki ma hozzájok szavait felemelve beszélett:
„Szolgálói az olly rég távol Odysseus urnak,
Menjetek a palotába, holott a fejdelem asszony
Létezik, és orsót pörgessetek; és vele együtt
Ülve mulassatok avvagy gyapjat tépjetek ottben.
Én ezeket majd már ellátom fáklyavilággal.
Mert ha bevárni akarják a szép üstökü reggelt,
Sem fognak rajtam ki, mivel sokféle baj edzett.”
Mond; a szolgálók egymásra tekintve nevettek.
És zördűle reá cudarul szép képü Melantho,
Kit Dolios nemzett, s maga Penelopeia nevelt fel
Önnön lánya gyanánt, játékul bábokat adva
Néki: de igy se törődött Penelopeia könyével,
Ámde szeretkezvén hálongált Eurymakhosszal.
Ez fakadott ki tehát veszekedve Odysseus ellen:
„Ejnye szegény vendég, te bizonynyal eszetlen egyén vagy,
Hogy nem mégy lefeküdni kovácsműhelybe melegre,
Vagy csapszékbe, hanem még e helyen annyi sok ember
Közt olly sok mindent vadan összebeszélesz, azoktol
Nem rettegve. Talán bizony a bor szállt fel agyadba?
Vagy pedig olly eszelős vagy, azért megy félre beszéded?
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?
Csak még Irosnál derekabb ki ne keljen utóbb is
Ellened, a ki kemény őklével jól megagyalva
Kerget el a háztol, miután sok vérbe keverne.”

/5.) Eustath leirása szerint közel az, mi palócainknál a fáklyatartó./

Vágva komor szemmel szólitá ezt meg Odysseus:
„Várj kutya, egyszeriben megmondom Telemakhosnak,
Millyeneket fecsegél, hogy felkoncoljon izekre!”
Mondván, a nőket szétrezzentette szavával;
Eltakarodtanak a palotában, s oldva levének
Térdik ijedtekben, komolyan mert szólani vélték,
Ő pedig immár fáklyával szolgálva világolt,
S ott állván sűrűn nézé mindnyájokat; ámde
Szivtüze mást forralt, mi sikertelen el sem enyészett.
A hőslőkkel azonban kékszemü Pallas Athene
Semmit sem hagyatott gunyaikbol alább; hogy Odysseus
Lelkét még jobban járná a fájdalom által.
Kik közt Eurymakhos, Polybos fia, kezde beszélni,
Őt bosszantva, derék feleit hahotára fakasztván:
„Halljunk szót tőlem, nagyméltóságu királyné
Hősei, hadd mondom ki előttetek, a mi szümön van!
Nem jött ám istentelenűl e jámbor Odysseus
Házahoz! Úgy tetszik, merevény egy fáklyavilág még
A feje is; mellyen, szál nem sok, s annyi hajunk sincs.”
Mond, s kérdezte meg egyszersmind dulvári Odysseust:
„Oh vendég, ha fogadnálak, nem volna-e kedved
Külső telkeimen elegendő szolgai bérért
Szakmányban szedegetni gyepűt, csemetézni gyümölcsfát?
Holtod napjáig kenyeret fogok adni tenéked,
A testedre ruházatot, a lábadra sarúkat!
Minthogy azonban ebül vagy már elszokva, világért
Sem lesz inyedre hasonló munka, de kéregetőleg
Kuncsorgasz fel alá, ha ki adna puruttya beledbe.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Eurymakhos, ha dologverseny támadna tavaszszal
Kettőnk közt, mikoron leghosszabb létezik a nap;
És mind a ketten fel volnánk görbe kaszával
Fegyverkezve, te s én, hogy egész estalkonyig étlen
Mérkőznénk azután a rétnek búja füvében.
Vagy ha viszont két legjobbféle pirók ökör állna
Fogva, nagy és mind a kettő jóllakva szüléssel,
Egykoru és ugyanazt bíró, nem satnya erőre,
S a négyholdnyi telek röge hagyná menni ekémet:
Meglátnád, ha barázdámat kihasítom-e végig.
Vagy ha talán isten valamellyes háborut adna
Még ma, s nekem vértem, két dárdám lenne, fejemre
Ellenben sisakom feltenni, agyamhoz arányos;
Mert az előharcos daliák közepébe vegyültnek
Látnál engemet, és nem hánynád a hasamat fel!
De te felette garázda vagy, és zabolátlan eszélyű,
És magadat nagynak hiszed és páratlan erősnek;
Mert kevesekkel s vélek sem derekakkal időzöl.
Jőne Odysseus meg, csak térne lakába vidékröl:
Ám hiszen e másképen elég szélesre hagyódott
Ajtó egyszeriben szűk lenne az elszaladónak!”
Szólott; Eurymakhos még forróbb bosszura gerjedt;
S vágva komor szemmel mondá neki röpke szavakban:
„Hah nyomorú, adok én, hogy mindent összebeszélesz
Ennyi sok ember előtt, és lelked háza csepet sem
Retteg tőlök! Igen, vagy bor szállott fel agyadba,
Vagy pedig illy eszelős vagy, azért megy félre beszéded;
Vagy tán az pöffeszt, hogy koldús Iros alázva?”
Imigy szólta után zsámolyt kapa; ámde Odysseus
Amphinomosnak térdeihez guggolt le, hatalmas
Eurymakhostol félve: ki hát a pohárnokot éré
Jobb kézen; kondulva repült a földre kupája,
És maga eljajdulva hanyatt a porba terült le.
Felzúdultanak erre setét palotában az ifjak;
És szólott soraikban egy a másikra tekintvén:
„Bárcsak ez a vendég megbomlott volna egyébütt,
Mint ide jött; legalább zajt nem támasztana köztünk!
Most egy koldúsért kell perleni! Jól sem esik már
Itt a vendégség, miután a pórias áll be!”
S Telemakhos felemelve szavát mondotta közöttök:
„Ördöngös, ti dühöngötök, és magatokban az ételt
S bort nem rejthetitek; biz egy isten bujtogatótok!
Jobb lesz azért jóllakva legott haza mennetek ágyba,
Majd mikor úgy tetszik; no de én senkit ki nem űzök.”
Igy szólott. Azok ajkaikat mardosva csudálák
Telemakhost szavaért, mit elannyira bátoran ejtett.
A kikhez szólalt vala fel nemes Amphinomos hős,
Nisos Aretiades jó hercegi magzata, mondván:
„Oh feleim, nem volna derék, méltányos igéket
Hallva, gyülölséges villongásokra kitörnünk!
Többé a vendéget sem kell bántani, mást sem
Házi cselédeiböl nagyságos Odysseus úrnak.
Inkább zsengézzen bort serlegeinkbe pohárnok,
Hogy miután áldmásoztunk lefeküdni eredjünk,
A vendéget Telemakhos gondjára hagyandók
Úri lakásában, miután hozzája vetődött.
Igy mondotta; barátainak tetszettenek a szók.
És most Mulios a kondérban bort elegyített,
Hirnők Dulikhionból és inas Amphinomosnál;
Majd szétosztogatá közelitve kihezkihez: a kik
Áldmásoztanak, és elkölték a zamatos bort.
Hogy pedig áldmásoztanak és mig akartak ivának,
Elszéledtek aludni saját házokba egyenként.

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenötödik ének

TIZENÖTÖDIK ÉNEK.

Telemakhos Lakedaemonból Ithakába menekszik.
Pallas ezenközben tágas lakedaemoni földre
Ment vala, drága fiát nagyságos Odysseus urnak
Visszaidézni legott, emlékeztetve honára.
Őt és Nestorfit hadnagy Menelaos Atrides
Fényes előtornácában lefeküdve találá:
És Nestorfit ugyan mélységes alásba merülten;
Telemakhosra pedig nem jött álom, hanem édes
Atyja feletti keservében mindegyre virasztott.
Hát közelébe terem s mond hozzá kékszem Athene:
„Telemakhos, többé nem jó tova lenni hazulrol,
Elhagyván jószágidat és olly büszke hatalmas
Népeket a háznál; netalán kifogyaszszanak abbol,
Szétosztván értékeidet, s te haszontalan útazz.
Kérd meg azért iziben hadnagy Menelaos Atridest,
Küldjön el innen, hogy hon lelhesd édes anyádat:
Mert már atyja is és vérségei Eurymakhoshoz
Sürgetik őt nőül, mivel ez mind tulkeli hőslő
Társit ajándékkal, jegyben legtöbbet igérve;
Hogy ki ne hordassék lakotokbol nélküled ez s az.
Mert tudod azt, mi kedély országol az asszonyi szivben!
Annak ohajtja lakát gyarapítani, a ki nejéül
Vette, korábbi szülötteiről és néhai kedves
Férje felől mitsem kívánván hallani többé.
Visszaevezve azért, bizzad jószágidat ollyan
Sáfárnéra, ki leghívebbnek látszik előtted,
Mig neked egy kedves feleséget rendel az isten.
S most egyebet kötök a szívedre, csak el ne felejtsed.
A hőslők java leskődik rejtekben utánad
Mind Ithaka kikötőjében mind durva Samosnak,
Meggyilkolni sovár, mielőtt honnodba mehettél.
De én nem hiszem azt; hamarabb gyomrába fogadhat
A föld egy vagy más daliát, ki ma nálad ebédel.
A szigetektöl azért tarts mindig félre hajóddal,
És éjente utazz; jó szellőt kelt fel utánad
Majd az az istenség, ki vigyáz és gondosan őriz.
Végre midőn Ithakában az első fokra jutottál,
Küldd nyomon a városba hajódat társaid által,
Te pedig egyszeriben menj a kondáshoz; az ember
Disznópásztor ugyan, hanem emberségesen érez.
Hálj meg nála; magát ellenben küldd be azonnal
A városba, hirűl szellemdus Penelopéhez,
Hogy se bajod sincs és megjöttél néki Pylosbol.”
Imigy szólta után feleredt a boldog egekbe.
Telemakhos pedig illetvén sarkával utának
Társát, felkelté, s ekképen szólt vala hozzá:
„Kelj fel Nestorides Pisistratos, a lovakat vidd
S fogd szekerünkbe legott, hogy azonnal utunkra mehessünk.”
Mond vala Nestorides Pisistratos erre viszontag:
„Telemakhos, lehetetlen még, bármint sietünk is,
Utnak eredni setét éjjed; majd megvirad immár.
Várj, míg úri ajándokait szekerünkre teendi
Dárdák embere, a híres Menelaos Atrides,
És elbúcsúzik jól felbiztatva mitőlünk.
Mert olly gazdáról emlékezik élete minden
Napjaiban az utas, ki megemberlette személyét.”
Szólt; az aranytrónú hajnal pedig eljöve mindjárt.
És közelített volt hozzájok szög Menelaos,
Szépfürtű Helene mellől felkelve az ágybol.
Sejtvén őtet Odysseus ur deli gyermeke, gyorsan
Kapta elé s szaporán felvette magára az ékes
Köntöst; és izmos vállára királyi palástot
Öltvén, ment kifelé; miután közel ért vala hozzá,
Szólítá meg Odysseus magzata szög Menelaost:
„Atrides, népek fejedelme, dicső Menelaos,
Küldj immár engem szűlőföldemre lakodbol;
Tudnillik haza húz szívemnek vágya esennen.”
Szólt neki erre viszont hadnagy Menelaos Atrides:
„Telemakhos, haza vágyakozót én itten ezentul
Nem tartóztatlak; sőt még olly gazda sem épen
Emberem, a ki felette szeret befogadni vidékit
S a ki felette gyülöl. Legjobb mindenben az okmód.
Egy gonosz, a maradást kereső vendéget utára
Hajtani, és az elindúlót lemarasztani rabként.
Vendéget szivesen lássunk, s ha kivánja ereszszük.
Csak várd el, mig ajándokimat szekeredre teendem
S láttad az ékeseket magad, aztán némbereimmel
Még búcsúlakomát készíttetek ennyi javambol.
Mindkettő, haszon is, de becsűlet is és különös dics,
Hosszabb utra előbb megvendégelten erednünk.
Hogyha pedig Hellasba s közép Argosba szeretnél
Elrándulni, magam kisérlek el és fogatok be;
S meghordozlak a városokon: mellyekben ugyancsak
Senki üres kézzel nem ereszt el, sőt ad egyet mást,
Vagy valamelly réz hárambot, vagy nagyszerü kondért,
Vagy pedig öszvérpárt, avvagy még kelyhet aranybol.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Atrides, népek fejedelme, dicső Menelaos,
Csak haza kívánnék egyenest útazni; miérthogy
Senkit sem hagytam jószágaim őreül otthon:
Hogy mig atyám keresem, netalán önnön magam addig
Vagy valamelly becses értékünk hon semmire menjen.”
Hallván már ezeket hadnagy Menelaos egyéne,
Egyszeriben neje és a szolgálókra parancsolt,
Jó búcsúlakomát készíteni annyi sokábol.
Erre Boethődes Eteoneus álla elébe,
Felkelvén, miután nem igen szállásola messze:
Véle tüzet rakatott hadnagy Menelaos Atrides,
S húst hagya sütni; ki nem lett szófogadatlan urának.
Ez pedig illatozó kincses tárába lesétált,
Nem maga, mert Helene s Megapenthes nyomba követték.
Végre midőn oda értek ahol kincshalmai voltak,
Atrides maga egy nagy gömbölü billikomot vett;
Jó Megapenthesnek kondért hagya vinni ezüstböl,
A fiunak; Helene pedig a szökrények előtt állt,
Hol maga készítette remek diszfátylai nyultak.
Mellyekböl Helene nők istennéje kivette
A legkellemesebb himűt és nagyszerüebbet;
Ez mint csillagzat tündöklött, és legalul volt.
Annakutána tovább mentek, mig Telemakhoshoz
Jutnának; kihez aztán szög Menelaos imigy szólt:
„Telemakhos, mint szíved ohajt, akként vigyen immár
Zeus atya, Herának mennydörgő férje, hazádba!
Én részemröl ajándokul a házamba levőkböl
A legszebbeket és a legbecsesebbet ajánlom:
Egy müremek kondért adok ímé néked, ezüstböl,
Vertet ugyan, hanem ajka körül beszegettet aranynyal,
Hephaestos remekét: nekem egykor Phaedimos adta,
Sidonbéli király, vendégül dús teremébe
Szálltnak; most pedig én néked kedveskedem azzal.”
Igy végezve kezébe tevé híres Menelaos
Gömbölü billikomát; azután Megapenthes erélyes
Ifjú a fényes kondért elejébe kerülve
Felhelyezé. Ott állt Helene széparcu királyné
Fátyollal keziben, s szavait felemelve beszélett:
„Én ez ajándékkal kedveskedem, ifju, tenéked;
Hadd legyen emlékül Helene kézműveiböl, hogy
Felvegye a nászon jegyesed; hanem addig anyádnak
Tedd el kincstárába. Szülőföldedre pediglen
S mennyezetes házadba szerencsés útat ohajtok.”
Szólva kezébe adá; ki is örvendezve fogadta.
Mellyeket átvévén lelkes Pisistratos eltett
A ládába, körülnézdelvén kandi szemekkel.
Itt Menelaos bennöket a palotába vezette,
Hol fényes székekre avagy trónokra ülének.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; gyalult asztalt helyezett nekik annakutána;
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka, s bőven
Hordott ételeket, mindenböl szívesen adván.
Erre Boethődes húst vagdalt s részeket osztott;
Bort pedig Atrides fia töltött jó Megapenthes.
Most kiki a feladott eleséghez nyúla kezével.
Hogy pedig éhök megcsilapult és szomjok elalvék,
Akkor Telemakhos meg Nestor pártalan ifja
A lovakat befogák, s díszes szekerökre felültek;
És kirobogtanak a dörgő csarnoknak alóla.
Vélek együtt haladott hadnagy Menelaos Atrides,
Jobbjában mézízü boros serleggel aranybol
Megterhelve, mikép áldmással ereszsze el őket;
És lovaiknak elébe került, és monda köszöntve:
„Isten véletek, ifjaim; és mondjátok el otthon
Üdvemet érdemdús Nestornak is, a ki valóban
Édes atyám vala, mig Trojánál harcokat űzénk.”
Telemakhos nemes ifju felelt neki módosan erre:
„Mink igenis neki mindezeket híréül adandjuk
Úri parancsodként, Zeus embere! Bár Ithakába
Érkezvén szintigy mondhatnám én meg atyámnak
Híres Odysseusnek, mi egész vendégszeretettel
Látva jövök tőled, sok drágát hozva magammal!”
Szólónak jóféle madár szállt jobbra felette,
Egy sas, körmei közt ketrecből elragadott nagy
Házi fehér lúddal; mit üvöltve követtenek ottlent
Férfiak és nejeik: melly elközelítve feléjek,
Jobbra csapott át a paripáknak előtte. Örömmel
Látták a tüneményt ezek, és megvídula szívök;
És felemelve szavát daliás Pisistratos igy szólt:
„Vedd fel, oh istennek kedvence, dicső Menelaos,
E csudajelt vajjon neked adta-e vagy minekünk Zeus.”
Szóla; tünődött most hadnagy Menelaos Atrides,
Célszerü válaszként mit mondjon az ifju szavára;
De fátylas Helene megelőzvén vága közikbe:
„Halljatok engemet; én eljósolom a mit eszembe
Hoztak az égi karok, s a mit bételni reménylek!
Mint ez házban idült ludat éles körmivel elvitt,
Hegyről szállva, holott faja és csirkéi lakoznak:
Ugy jut Odysseus sok küzdelmek s úti kalandok
Által övéi közé, s áll bosszút; vagy pedig otthon
Lévén már is az álhőslőknek vésznapot elmél.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Úgy engedje Zeüs, Herának mennyei férje;
S én teneked, mint istennek, hálát adok otthon!”
Erre megostorozá lovait Nestor fia: mellyek
Spartábol sebesen nyargaltak a róna mezőre.
Igy csörtettenek a szerszámos igában egész nap.
A nap elalkonyodott, besetétűlének az útak:
Ők a Pheraeknek tértek földére, Diokles
Termibe, Orsilokhos fiaéba, kit Alpheus ágzott;
Hol megháltanak, az vendégit örülve fogadván.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Méneiket befogák s díszes szekerökre felültek,
És kirobogtanak a dörgő csarnoknak alóla;
S megcsapkodta: serény lovaik nem resten igettek.
Nem sok időre Pylosvárnak közelébe jutottak.
Szólítá meg Telemakhos Pisistratost ekkor:
„Oh Nestorfi, mikép fognád bétölteni nékem
Egy szavamat? Mi atyáinkrol vendégei régen
Lenni dicsekszünk egymásnak, s még erre korácsok;
És ez az út mibelénk még több rokonérzetet oltand.
El ne vigy engem odább, de hajómnál tégy le, oh isten
Adta; netán az öreg szíves vendégszeretetböl
Házánál fogjon; mert már haza kell ma sietnem.”
Szólott. Nestorides pedig elgondolta magában,
Vajjon igényének hogy fogna felelni hiven meg.
Végűl ez látszott legcélszerüebbnek előtte:
A lovakat kifelé tartá a parti hajóhoz,
És kiraká a tatra dicső Menelaos Atrides
Gazdag ajándokait, mezet és az aranynemü kincset;
És szorgalmazván mondá neki röpke szavakkal:
„Szállj be sietve tehát, és sürgesd társaidékat,
Mig haza érkezvén hírt tennék édes atyámnak.
Mert tudom azt az egyet, nagy Odysseus magva, s előttem
Képe, hogy a milly hajthatlan, bizony el nem eresztend,
Sőt maga jő bévinni legott; és tőle ugyancsak
El nem mégy üresen. De nagyon haragudni fog igy is.”
Igy végezte után haza fordította serényes
Méneit egyszeriben, s hamar a városba poroszkált.
Telemakhos pedig igy sürgette hajóra barátit:
„Rendezzétek az eszközöket, s szálljunk be legitten,
Bajtársim; miszerint haladéktalan utnak eredjünk.”
Mondá: szót fogadott örömest kiki nékie, s gyorsan
Felhágdostanak és révészpadaikra ülének. -
Mig az ezekben volt és istent kére, s Athenét
Áldozatokkal imádta hajója farán: közelített
Némelly férfi, közép Argosból emberölésért
Elbujdosva, Melampusnak véréböli jósló.
Ez juhszűle Pylos földén tartotta lakását
Hajdaniban, gazdag lévén és háza kitűnő;
Egykor azonban számüzetett, elitélve hazája
S Neleus élőknek legfelségesbike által,
A ki sok értékét álló éviglen erővel
Birta. Melampus tudnillik Phylakos teremében
Súlyos békókkal terhelten sorvada, Neleus
Széphaju lánya miatt, valamint a nagyszerü bűnért,
Hogy meglátogatá istennő mérges Erinnys.
Ámde haláltol megszabadult vala, és Phylakéböl
A bőgő csordát Pylos országába kihajtá;
És Neleus bántalmaiért boszut állva, leányát
Öcscsének nőül házához vitte: azonban
Önmaga máshova ment, lovas Argos földire, hol sors
Volt a városnak hatalommal uralgnia népén.
Itt megnősüle, és nagy házat mennyeze; aztán
Mantios, Antiphates két lelkes gyermeket ágzott.
És ugyan Antiphates nemzette leventa Oikleust,
Híres Oikleus ellenben deli Amphiaraost,
Kit váltig szeretett mindennemü kegygyel Apollon
S mennyei Zeus; nem is ért az öregség szent küszöbéhez,
De megadózott Thebe alatt, amaz asszonyi díjért.
Ettől Amphilokhos s Amphion láta világot.
Mantios ellenben nemzé Klitost s Polyphidest;
Kik közül arca miatt Klitost az egekbe ragadta
Volt az aranytrónú Hajnal, hogy az isteni karban
Létezzék; Polyphidesnek pedig Amphiaraos
Holta után első jóslást ada földön Apollon.
Ez Hyperesiába vonult, atyjára szivében
Felbosszankodván; hol jóslatot oszta nemének.
Imennek jöve közbe Theoklymenos fia mostan,
Telemakhosnak egyénéhez közelitve, ki épen
Szent áldmásokkal vala elfoglalva hajóján;
És felemelve szavát mondá neki szárnyas igékkel:
„Oh kedves, miután épen szent áldozatokban
Lellek, az áldozat és istenre könyörgök, ezenkül
Drága fejedre s barátaidéira, kik veled együtt
Járnak utadban, szólj igazat s szavaimra ne titkold:
Ki s mi halandó vagy? hol szűlőfölded, atyáid?”
Mondá Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Jól van, vendég, én igazán megvallom előtted;
Mert Ithakában eredtem; atyám neve bajnok Odysseus
Volna, ha volna, de ő gonoszul elveszve halott már!
Most is ezen feleket meghíván sürge hajómon
Rég tovalévőröl bizonyos hírt kérdeni járok.”
Mikre Theoklymenos szólott neki, istenes ember:
„Én is szinte hazám földéről bujdosom, embert
Ölve meg, egy hazafit, kinek öcscsei s bátjai vannak
Argosban, hol akhiv nép fénylik nagy hatalommal;
E népnek haragától és vesztemnek előle
Bujdosom, az lévén nekem immár sorsom a földön!
Végysze hajódra tehát, hozzád menekültet ügyemben,
Hogy ne veszítsenek el; mert gondolom, üldeni fognak.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„El nem utalhatlak beohajtót gyármü hajómba;
Jer; mi barátsággal látunk, a mint lehet, otthon.”
Igy szólván a réz dárdát átvette kezéböl,
És az evicke hajó fedezett padjára helyezte.
Önmaga is feleredt azután a sürge hajóra;
Mellynek tatja felett a mint helyt foglala, mellé
Szólította Theoklymenost. Bajtársai oldtak,
S Telemakhos haladéktalanul szívökre parancsolt,
Fegyvert fogni: azok bevevék szorgalmasan a szót;
És felemelvén a hosszú fenyvárbocot, öblös
Fészkibe zakkanták, s lekötötték font kötelekkel;
Mellyre fehér lobogót vontak jócserzetü szijjal.
Ekkor kellemetes szellőt keltett fel utánok
Kékszem Athene, sebes járásút a levegőben,
Hogy sós pályáját mi hamar szelhesse hajójok.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az útak,
És ez hajtva Zeüs szele által elinga Pheraeknél,
Elfuta Elistöl, hol epiv nép tartja lakását.
Innen odább úsztatva fokos szigeteknek ereszté,
Gondolkodva, menekszik-e vagy kezeikre kerűlend. -
Ámde Odysseus a csárdában s jó Eumaeos
Ott vacsorálának, magok és a többi cselédség.
Végre midőn éhök csilapult és szomjokat olták,
Mondá közre Odysseus ur, kísértve kanászát,
Vajjon szíves-e még hozzája s marasztja-e folyvást
Szállásán, vagy már örömest városba menetné:
„Halljad, oh Eumaeos s minden bojtárai véle,
Én holnap reggel már a városba mehetnék
Koldulgatni, nehogy magatoknak terhire légyek.
Csakhogy jól útasíts és láss el okos kalaúzzal,
A ki bevisz; majd aztán a városba magamnak
Kell eljárkálnom, ha cipót s levet adna ez és az.
Elmennék örömest nagyságos Odysseus úri
Házahoz is, hiremet megmondani Penelopének;
Sőt bekivánok ama hőslők csapatába egyuttal,
Ha valamit kapnék sok számtalan ételeikböl.
Én mindent ügyesen megtennék, a mit akarnak.
Mert azt mondhatom, és te figyelmezz, el se felejtsed;
Hermesnek jóvoltábol, ki az emberi munkát
Mind áldással mind becsülettel szokta követni,
Szolgálatban ugyan nem tesz rajtam ki halandó,
Sem ha tüzet kell rakni, se fát hasogatni reája,
Vagy húst sütni avagy darabolni, vagy önteni mézbort;
Millyeneket nagy urak szolgálatjára kisebb tesz.”
Monda sohajtva nagyot kondás Eumaeos ezekre:
„Jaj vendég, de ugyan hogy jutnak néked eszedbe
Illyen gondolatok? Te valóban vesztedet érzed,
Hogyha be kívánsz a hőslők csapatába vegyülni,
Kiknek erőszaka és büne a vas egekbe kiáltoz!
Ám az azoknak felszolgálók képe nem illyen;
De fiatal, csínos dolmányú köntösü népek
Mindig csillámló fejjel, szép tetszetes arccal
Kellemesek szoktak nekik ott udvarlani, sok bort
És húst meg kenyeret rakdosván asztalaikra.
Légy hát veszteg; hisz itt egyikünknek terhire sem vagy,
Sem nékem se pedig más házbeli társaiméknak.
Hogyha Odysseusnek megjő kedves fia, ez majd
Öltönyt és kacagányt fog ajándékozni tenéked,
Aztán elküldend örömest, valamerre szived húz.”
Szólt neki erre viszont nagyságos bajnok Odysseus:
„Bár Eumaeos, az isten is úgy áldjon meg az égböl,
Mint én kedvellek, hogy tiltasz járni kalandot!
Nincs koldúlásnál gonoszabb baj az emberi népen;
De bomlott hasaért mégis hányféle veszélylyel
Nem küzd férfiu, kit nyomor és kár s bánatok értek!
Most, miután itt fogsz engem s elváratod őtet,
Szólj nekem anyjárol nagyságos Odysseus urnak,
S atyjárol, kit a vénségnek küszöbén hagya itthon;
Élnek-e vajjon még a nap fényének alatta,
Vagy pedig elhaltak s Hades birodalmiban immár.”
Szólott a kondás neki erre, becsűletes ember:
„Jól vagyon, oh vendég, igazán megmondom előtted;
Még Laertes ugyan ma is él, de Zeüshez örökké
Felkönyörögve, mulaszsza ki már valahára: mivel jó
Magzata távolléte nagyon keseregteti szívét,
És elmátkázott felesége; ki főleg epeszté,
Hogy meghalt s az öregség nyers gyötrelmire hagyta.
Még pedig olly gyászos módon sorvadt oda kedves
Gyermekeérti keservében, hollyannal azokbol
Senki se halljon meg, kiket itt ismerni tanultam.
Hej mig ő megvolt, noha kínosan élte világát,
Addig igen kedvemre esett vele szóba eredni;
Mert egyetembe nevelt fátylas Ktimenével, utolsó
Szép lányával azok teljes számába, kiket szült;
Véle nevelt, s kissé szeretett csak nála kevesbé.
Hogy pedig a gyönyörű ifjúság napjait érők,
Itt Ktimenét kiadák sok marhát nyerve Saméba:
Engemet ellenben kacagán s öltönybe sajátként
Öltöztetve nagyon szépen, lábamra sarúkat
Adva, mezőre bocsátott; és még jobb vala hozzám.
Mostan már ettöl mind el vagyok esve! Azonban
Űzött dolgaimat jó istenem áldani szokta;
Ezt eszem és iszom, és ebből emberlem az útast.
Urnémtol pedig épen nem hallhatni szelídet,
Sem szót sem dolgot, miután nagy baj van a háznál,
Dölfös férfi csoport. Pedig a szolgáknak időnként
Kell ám szólni az asszonynyal, megkérdeni őtet,
S enniek inniok; aztán meg parlagra is egymást
Vinni, mi mindig jól esik a házbéli cselédnek.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Vajmi parányi korodban kellett, oh Eumaeos,
Néked szűleid és házadtol messzeszakadnod!
De ugyanis mondd el s add értésemre himetlen,
Nem dulatott-e honod fel harcos férfiak által,
Mellyben atyád és édes anyád tartotta lakását?
Vagy juhok és ökrök mellett a telki magányban
Rablók fogván el, s felvetve hajóra ez ember
Házához hoztak, ki nekik jó árodat adta.”
Szólott a kondás neki erre, becsűletes ember:
„Oh vendég, mivel ezt akarod kikeresni belőlem,
Várj hát és teljék a kedved; azonban igyálsza
Bort békével: igen hosszúk ezen éjek; aludni
Van most untig idő, de beszélgethetni is; és te
Óra előtt ne fekügy, baj lévén a feles álom.
Többiek ellenben kimehetnek aludni, ha kedvek
Tartja, csak aztán hajnalban hajtsák ki mezőre
Reggelizésök után a jó urasági kocákat.
Mi pedig étel ital mellett e csárdai lakban
Egymásnak szomorú történeteinket elébe
Adva mulatgassunk: mert bú is jól esik ollyan
Férfiunak, ki sokat szenvedt és sokfele bolygott.
És most hadd felelek kérdő szavaidra meg immár.
Egy sziget áll, Syrie, ha hirét hallottad, oh vendég,
Ortygie föliben; hol nap fordúlati vannak,
Nem valamelly roppant szél és hosszára, különben
Jó juh s ökörtanya és borgazdag, búzatenyésző.
Éh ennek lakosát soha sem sápasztja, mikép más
Kórnak sem nyomorít járványa határain embert;
De mikor a város polgári megagganak, eljő
Artemis istennével együtt kézíves Apollon,
És megirányozván elenyészteti szende nyilával.
Két város vagyon itt, és ketté mindenek osztva;
Mind a kettőnek fejedelme szerelmes atyám volt,
Ktesios Ormenides, féléjek az égi karoknak.
Egyszer gályahires phőnikek jöttek, agyatlan
S tőzsér emberek, árulván sokféle zsibárút.
Volt pedig édes atyám házánál tetszetes arcú
Egy phőnix némber, szebbnél szebb műveket értő.
Ezt elcsábítván a phőnixhonni kacérok,
Kint elegyűle hajójoknál ágy és szerelembe
Köztök egy a mocsolyán: mint millyen tényre szokása
Elcsábulni az asszonynak, ha különben erényes
Volna is. És kérdé, ki legyen vagy honnan eredjen.
Az pedig egyszeriben kijelenté atyja lakását:
„Én magamat rézdús Sidonbol vallom eredtnek,
S a fölös értékű Arybas lányának. Egy izben
Parlagrol haza tértemkor Taphos emberi loppal
Elzsákmányolván, ide szállítottanak által
Mostani gazdámhoz, ki nekik jó áromat adta.”
Szólt neki erre viszont az orozban véle szerelmes:
„Nem jönnél-e ugyan szűlőföldedre mivélünk,
Mennyezetes házát meglátni atyádnak anyádnak,
Meg magokat? mivel élnek még és nagynevü gazdák.”
A kinek igy mondotta viszont felváltva az asszony:
„Oh ez szinte lehet, ha nekem, révészek, előre
Esküdtök, miszerint nem lesz bántásom az úton.”
Szóla; megesküdtek valamennyen, mint követelte.
A mint megtették s elmondák a komoly esket,
Igy folytatta viszont újabban előttök az asszony:
„Már most csendesen ám; s vagy kúton vagy pedig utcán
Összetalálkozván velem egy vagy másik egyéntek,
Szóba ne álljon; az agg netalán, híréül adatván
Dolgunk, vélekedő gyanujában szijra füzessen
Engemet a háznál feszesen, nektek pedig ártson.
Hát titok a tervnek, s hevenyezzetek utravalókat.
Annak utána, ha majd eleséggel rakva hajótok,
Egyszeriben jőjön követ a városba utánam;
Mert aranyat hozok, a kezeimnek ügyébe leendőt:
S végre hajóbérül még mást is hozni reménylek.
Hisz nemes embernek nevelőben gyermeke nálam,
Egy pajzán, velem elfutosó mindenhova: ímezt
Szándékom levezetni velem; ki töméntelen áron
Kelne el ám nektek valamelly külföldi piarcon.”
Imigy szólta után a házhoz visszaeredt volt.
De amazok nálunk egy egész éviglen időzvén
Számtalan utravalót szerzettek az uszka hajóra.
Végre midőn utkész és terhes volna hajójok,
Ekkor az asszonynak követet küldöttek utána.
Jött az atyám házába tudákos férfi, arany lánc
Lévén rajta, elektronnal cifrázva helyenként;
Mellyet mig körnémbereink és édes anyámék
Megtapogatva kezelgettek s hüledezve csudáltak,
Alkút kezdve reá, amaz addig titkosan intett.
Ez jelt adva hajójokhoz megtére lakunkbol;
Az pedig engem kézenfogva kivitt vala rögtön.
Kint az előtornácban ivó vendégek után, kik
Házunknál élődtenek, asztalokat s poharat lelt,
Ők épen távollévén a népi gyülésen:
És iziben belesuttyantván önnön kebelébe
Három kelyhet odább állott, s én véle bolondul.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az utcák:
És mi hamarjában lejutánk a révbe, hol állott
A phőnix kalmárok evicke hajója kikötve:
Mellyre azok felhágva legott eleveztek az utra,
Felvévén minket. Jó szellőt kelte az isten.
Hat napok és éjek hosszán szakadatlan eveztünk.
Hogy pedig a hetedik napot is felhozta az isten,
Kézives Artemis a némbert meglőtte nyilával;
A ki hajónk fenekére zuhant, mint tengeri szárcsa;
És fókák s halak étkeül a tengerbe dobatván
Általok ottbenről, én szívepedezve maradtam.
Most Ithakába verék hullám és fergeteg őket;
Hol tőlök Laertes megvásárola pénzen.
Igy történt, vendég, ezen ország földire jutnom!”
Szólott erre viszont neki méltóságos Odysseus:
„Eumaeos, szavaid bizonyára felette szivemre
Szolgáltak, mikkel sok búdat előmbe kitárád!
De teneked legalább a roszhoz jókat is osztott
Zeus atya, hogy számos gyötrelmed után kegyes ember
Házához szakadál, ki ma tégedet étel itallal
Ugy táplál, hogy jól van dolgod nála: holott én
Imide sok nép országán bujdosva vetődöm.”
Mig ezek itt egymást illy szókkal váltogaták fel,
El sem is alhattak hosszan, de rövidke időig,
Mert mindjárt eljött a trónos hajnal: imé hős
Telemakhos bajtársai a lobogót lekötötték,
Árbocokat kitevék, és gyorsan parthoz eveztek.
Itt horgonyt hánytak s kialatságoltanak; aztán
A tenger kanyarú partján termettek azonnal;
S meglakomáztanak és lángszínű bort keverének.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Telemakhos felemelve szavát mondotta középre:
„Ti a város alá hajtsátok barna hajónkat,
Én pedig a csordásokhoz mezeimre kitérek.
Este, ha megnéztem jószágomat, én is azonnal
Bémegyek; és reggel megadandom nektek az utbért,
Jó lakomául hust és hozzá kellemetes bort.”
Erre Theoklymenos szólalt meg, az istenes ember:
„Hát én, drága fiam, hova menjek bé? Ithakának
Országos kara s rendei közt melly úri családhoz?
Vagy hozzád egyenest és édes anyádhoz utalsz-e?”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Én másként hozzánk fognálak minden esetre
Küldeni; mert szíves fogadásban nincs panasz: ámde
Ez rád nézve bajos, miután én nem leszek otthon,
S szűlém nem fog látni; mivel hőslői körében
Gyéren fordul meg, de külön sző vásznat azoktól.
De nevezek neked egy más embert, a kihez elmégy,
Eurymakhost daliás Polybosnak nemzetes ifját,
A kit most Ithakán istenként néznek az ország
Népei: mert köztök legpompásb férfi, s kiváltkép
Hősli szülémet, Odysseus úr jószágira vágyván.
De azt csak maga Zeus, kinek a mennyekben uralma,
Tudja, ha násza előtt nem kél-e fejére gonosz nap!”
Igy szóltára madár szállott el jobbra felette,
Egy sas, Apollonnak gyors hirnöke, körme galambot
Tépdesvén és tollait a földszinre zilálván,
Közte az ifjunak és a tengerparti fenyőnek.
És kivezetve Theoklymenos bajtársi köréböl
Őt, karjába tapadt és igy szólott vala hozzá:
„Telemakhos, nem szállott ám e jó madar isten
Nélkűl; én, igenis, jóslónak láttam eőtet;
A te családodnál nincs most Ithakába királyibb
Nemzetség, és a hatalom mindenha tiétek.”

2016. január 27., szerda

Aiszóposz meséi: A sas és a ganajtúró

   A sas egy nyulat üldözött. A nyúl, mivel senkinél sem talált segítséget, ahhoz fordult, akit a véletlen az útjába hozott: meglátta a ganajtúrót, hozzá fordult hát könyörgésével. A bogár bátorította őt, és amikor meglátta a közeledő sast, kérte, hogy ne hurcolja el azt, aki tőle segítséget kért. A sas azonban ügyet sem vetett a kis bogárra, és felfalta a nyulat. Ettől kezdve azonban a bogár bosszút forralt: figyelte a sas fészkét, és valahányszor az költeni akart, felrepült, s legördítette és összetörte a tojásokat. Végül a mindenünnen elüldözött sas Zeuszhoz menekült, és tőle kért helyet a biztonságos költéshez. Zeusz megengedte neki, hogy az ő ölében rakjon fészket. Mikor a bogár ezt meglátta, piszokból egy golyót csinált, majd felrepült vele, és Zeusz ölébe ejtette. Zeusz le akarta dobni a szemetet, de ahogy felugrott, elfeledkezett a tojásokról, és azokat is ledobta. Azt mondják, ettől fogva járja az, hogy a sasok nem költenek abban az időben, mikor ganajtúrók is vannak.
   A mese azt tanítja, hogy meg kell fontolni: senki sem gyenge annyira, hogy ha gyalázatot szenved, ne tudna bosszút állni érte.

 

2016. január 26., kedd

Ovidius: Hősnők levelei XVI.

XVI. Paris Helenae
 
Hanc tibi Priamides mitto, Ledaea, salutem,
     quae tribui sola te mihi dante potest.
eloquar, an flammae non est opus indice notae,
     et plus quam vellem, iam meus extat amor?
ille quidem lateat malim, dum tempora dentur
     laetitiae mixtos non habitura metus.
sed male dissimulo; quis enim celaverit ignem,
     lumine qui semper proditur ipse suo?
si tamen expectas, vocem quoque rebus ut addam:
     uror—habes animi nuntia verba mei.
parce, precor, fasso, nec vultu cetera duro
     perlege, sed formae conveniente tuae.
iamdudum gratum est, quod epistula nostra recepta
     spem facit, hoc recipi me quoque posse modo.
quae rata sit; nec te frustra promiserit, opto,
     hoc mihi quae suasit, mater Amoris, iter.
namque ego divino monitu—ne nescia pecces—
     advehor et coepto non leve numen adest.
praemia magna quidem, sed non indebita posco:
     pollicita est thalamo te Cytherea meo.
hac duce Sigeo dubias a litore feci
     longa Phereclea per freta puppe vias.
illa dedit faciles auras ventosque secundos—
     in mare nimirum ius habet orta mari.
perstet et ut pelagi, sic pectoris adiuvet aestum,
     deferat in portus et mea vota suos.
attulimus flammas, non hic invenimus, illas.
     hae mihi tam longae causa fuere viae.
nam neque tristis hiems neque nos huc appulit error;
     Taenaris est classi terra petita meae.
nec me crede fretum merces portante carina
     findere—quas habeo, di tueantur opes.
nec venio Graias veluti spectator ad urbes;
     oppida sunt regni divitiora mei.
te peto, quam pepigit lecto Venus aurea nostro;
     te prius optavi quam mihi nota fores.
ante tuos animo vidi quam lumine vultus;
     prima tulit vulnus nuntia fama tui.
nec tamen est mirum, si sicut oportuit arcu,
     missilibus telis eminus ictus amo.
sic placuit fatis; quae ne convellere temptes,
     accipe cum vera dicta relata fide.
matris adhuc utero partu remorante tenebar;
     iam gravidus iusto pondere venter erat.
illa sibi ingentem visa est sub imagine somni
     flammiferam pleno reddere ventre facem.
territa consurgit metuendaque noctis opacae
     visa seni Priamo, vatibus ille refert.
arsurum Paridis vates canit Ilion igni—
     pectoris, ut nunc est, fax fuit illa mei.
forma vigorque animi, quamvis de plebe videbar,
     indicium tectae nobilitatis erat.
est locus in mediis nemorosae vallibus Idae
     devius et piceis ilicibusque frequens,
qui nec ovis placidae nec amantis saxa capellae
     nec patulo tardae carpitur ore bovis;
hinc ego Dardaniae muros excelsaque tecta
     et freta prospiciens arbore nixus eram—
ecce, pedum pulsu visa est mihi terra moveri—
     vera loquar veri vix habitura fidem—
constitit ante oculos actus velocibus alis
     Atlantis magni Pleionesque nepos—
fas vidisse fuit, fas sit mihi visa referre—
     inque dei digitis aurea virga fuit.
tresque simul divae, Venus et cum Pallade Iuno,
     graminibus teneros inposuere pedes.
obstupui, gelidusque comas erexerat horror,
     cum mihi 'pone metum!' nuntius ales ait:
'arbiter es formae; certamina siste dearum,
     vincere quae forma digna sit una duas.'
neve recusarem, verbis Iovis imperat et se
     protinus aetheria tollit in astra via.
mens mea convaluit, subitoque audacia venit
     nec timui vultu quamque notare meo.
vincere erant omnes dignae iudexque querebar
     non omnes causam vincere posse suam.
sed tamen ex illis iam tunc magis una placebat,
     hanc esse ut scires, unde movetur amor.
tantaque vincendi cura est; ingentibus ardent
     iudicium donis sollicitare meum.
regna Iovis coniunx, virtutem filia iactat;
     ipse potens dubito fortis an esse velim.
dulce Venus risit; 'nec te, Pari, munera tangant
     utraque suspensi plena timoris,' ait;
'nos dabimus, quod ames, et pulchrae filia Ledae
     ibit in amplexus pulchrior illa tuos.'
dixit, et ex aequo donis formaque probata
     victorem caelo rettulit illa pedem.
interea, credo, versis ad prospera fatis
     regius agnoscor per rata signa puer.
laeta domus nato per tempora longa recepto,
     addit et ad festos hunc quoque Troia diem.
utque ego te cupio, sic me cupiere puellae;
     multarum votum sola tenere potes.
nec tantum regum natae petiere ducumque,
     sed nymphis etiam curaque amorque fui.
quas super Oenonen facies mutarer in orbem
     nec Priamo est a te dignior ulla nurus.
sed mihi cunctarum subeunt fastidia, postquam
     coniugii spes est, Tyndari, facta tui.
te vigilans oculis, animo te nocte videbam,
     lumina cum placido victa sopore iacent.
quid facies praesens, quae nondum visa placebas?
     ardebam, quamvis hic procul ignis erat.
nec potui debere mihi spem longius istam,
     caerulea peterem quin mea vota via.
Troia caeduntur Phrygia pineta securi
     quaeque erat aequoreis utilis arbor aquis;
ardua proceris spoliantur Gargara silvis,
     innumerasque mihi longa dat Ida trabes.
fundatura citas flectuntur robora naves
     texitur et costis panda carina suis.
addimus antennas et vela sequentia malo
     accipit et pictos puppis adunca deos;
qua tamen ipse vehor, comitata Cupidine parvo
     sponsor coniugii stat dea picta sui.
imposita est factae postquam manus ultima classi,
     protinus Aegaeis ire lubebat aquis.
at pater et genetrix inhibent mea vota rogando
     propositumque pia voce morantur iter;
et soror effusis ut erat Cassandra capillis,
     cum vellent nostrae iam dare vela rates,
'quo ruis?' exclamat, 'referes incendia tecum!
     quanta per has nescis flamma petatur aquas!'
vera fuit vates; dictos invenimus ignes
     et ferus in molli pectore flagrat amor.
portubus egredior ventisque ferentibus usus
     applicor in terras, Oebali nympha, tuas.
excipit hospitio vir me tuus: hoc quoque factum
     non sine consilio numinibusque deum.
ille quidem ostendit, quidquid Lacedaemone tota
     ostendi dignum conspicuumque fuit;
sed mihi laudatam cupienti cernere formam
     lumina nil aliud quo caperentur erat.
ut vidi, obstipui praecordiaque intima sensi
     attonitus curis intumuisse novis.
his similes vultus, quantum reminiscor, habebat,
     venit in arbitrium cum Cytherea meum.
si tu venisses pariter certamen in illud,
     in dubium Veneris palma futura fuit.
magna quidem de te rumor praeconia fecit,
     nullaque de facie nescia terra tua est;
nec tibi par usquam Phrygia nec solis ab ortu
     inter formosas altera nomen habet!
credis et hoc nobis?—minor est tua gloria vero
     famaque de forma paene maligna tua est.
plus hic invenio, quam quod promiserat illa,
     et tua materia gloria victa sua est.
ergo arsit merito, qui noverat omnia, Theseus,
     et visa es tanto digna rapina viro,
more tuae gentis nitida dum nuda palaestra
     ludis et es nudis femina mixta viris.
quod rapuit, laudo; miror quod reddidit umquam.
     tam bona constanter praeda tenenda fuit.
ante recessisset caput hoc cervice cruenta,
     quam tu de thalamis abstraherere meis.
tene manus umquam nostrae dimittere vellent?
     tene meo paterer vivus abire sinu?
si reddenda fores, aliquid tamen ante tulissem
     nec Venus ex toto nostra fuisset iners.
vel mihi virginitas esset libata vel illud
     quod poterat salva virginitate rapi.
da modo te, quae sit Paridis constantia nosces:
     flamma rogi flammas finiet una meas.
praeposui regnis ego te, quae maxima quondam
     pollicita est nobis nupta sororque Iovis,
dumque tuo possem circumdare bracchia collo,
     contempta est virtus Pallade dante mihi.
nec piget aut umquam stulte legisse videbor;
     permanet in voto mens mea firma suo.
spem modo ne nostram fieri patiare caducam,
     deprecor, o tanto digna labore peti!
non ego coniugium generosae degener opto,
     nec mea, crede mihi, turpiter uxor eris.
Pliada, si quaeres, in nostra gente Iovemque
     invenies, medios ut taceamus avos.
sceptra parens Asiae, qua nulla beatior ora est,
     finibus inmensis vix obeunda, tenet.
innumeras urbes atque aurea tecta videbis
     quaeque suos dicas templa decere deos.
Ilion adspicies firmataque turribus altis
     moenia, Phoebeae structa canore lyrae.
quid tibi de turba narrem numeroque virorum?
     vix populum tellus sustinet illa suum.
occurrent denso tibi Troades agmine matres
     nec capient Phrygias atria nostra nurus.
o quotiens dices: 'quam pauper Achaia nostra est!'
     una domus quaevis urbis habebit opes.
nec mihi fas fuerit Sparten contemnere vestram:
     in qua tu nata es, terra beata mihi est.
parca sed est Sparte, tu cultu divite digna;
     ad talem formam non facit iste locus.
hanc faciem largis sine fine paratibus uti
     deliciisque decet luxuriare novis.
cum videas cultus nostra de gente virorum,
     qualem Dardanias credis habere nurus?
da modo te facilem nec dedignare maritum,
     rure Therapnaeo nata puella, Phrygem.
Phryx erat et nostro genitus de sanguine, qui nunc
     cum dis potando nectare miscet aquas.
Phryx erat Aurorae coniunx, tamen abstulit illum
     extremum noctis quae dea finit iter.
Phryx etiam Anchises, volucrum cui mater Amorum
     gaudet in Idaeis concubuisse iugis.
nec, puto, conlatis forma Menelaus et annis
     iudice te nobis anteferendus erit.
non dabimus certe socerum tibi clara fugantem
     lumina, qui trepidos a dape vertat equos;
nec Priamo pater est soceri de caede cruentus
     et qui Myrtoas crimine signat aquas;
nec proavo Stygia nostro captantur in unda
     poma, nec in mediis quaeritur umor aquis.
quid tamen hoc refert, si te tenet ortus ab illis?
     cogitur huic domui Iuppiter esse socer.
heu facinus! totis indignus noctibus ille
     te tenet amplexu perfruiturque tuo;
at mihi conspiceris posita vix denique mensa
     multaque quae laedant hoc quoque tempus habet.
hostibus eveniant convivia talia nostris,
     experior posito qualia saepe mero.
paenitet hospitii, cum me spectante lacertos
     imponit collo rusticus iste tuo.
rumpor et invideo—quid ni tamen omnia narrem?—
     membra superiecta cum tua veste fovet.
oscula cum vero coram non dura daretis,
     ante oculos posui pocula sumpta meos;
lumina demitto cum te tenet artius ille,
     crescit et invito lentus in ore cibus.
saepe dedi gemitus; et te, lasciva, notavi
     in gemitu risum non tenuisse meo.
saepe mero volui flammam compescere, at illa
     crevit, et ebrietas ignis in igne fuit.
multaque ne videam, versa cervice recumbo;
     sed revocas oculos protinus ipsa meos.
quid faciam, dubito; dolor est meus illa videre,
     sed dolor a facie maior abesse tua.
qua licet et possum, luctor celare furorem,
     sed tamen apparet dissimulatus amor.
nec tibi verba damus; sentis mea vulnera, sentis;
     atque utinam soli sint ea nota tibi.
a, quotiens lacrimis venientibus ora reflexi,
     ne causam fletus quaereret ille mei.
a, quotiens aliquem narravi potus amorem,
     ad vulnus referens singula verba tuos,
indiciumque mei ficto sub nomine feci;
     ille ego, si nescis, verus amator eram.
quin etiam ut possem verbis petulantius uti,
     non semel ebrietas est simulata mihi.
Prodita sunt, memini, tunica tua pectora laxa
     atque oculis aditum nuda dedere meis
pectora vel puris nivibus vel lacte tuamve
     complexo matrem candidiora Iove.
dum stupeo visis—nam pocula forte tenebam—
     tortilis a digitis excidit ansa meis.
oscula si natae dederas, ego protinus illa
     Hermiones tenero laetus ab ore tuli.
et modo cantabam veteres resupinus amores
     et modo per nutum signa tegenda dabam.
et comitum primas Clymenen Aethramque, tuarum
     ausus sum blandis nuper adire sonis;
quae mihi non aliud, quam formidare locutae
     orantis medias deseruere preces.
di facerent, pretium magni certaminis esses,
     teque suo posset victor habere toro,
ut tulit Hippomenes Schoeneida praemia cursus,
     venit ut in Phrygios Hippodamia sinus,
ut ferus Alcides Acheloia cornua fregit,
     dum petit amplexus, Deianira, tuos.
nostra per has leges audacia fortiter isset
     teque mei scires esse laboris opus.
nunc mihi nil superest nisi te, formosa, precari
     amplectique tuos, si patiare, pedes.
o decus, o praesens geminorum gloria fratrum,
     o Iove digna viro, ni Iove nata fores,
aut ego Sigeos repetam te coniuge portus
     aut hic Taenaria contegar exul humo!
non mea sunt summa leviter destricta sagitta
     pectora; descendit vulnus ad ossa meum!
hoc mihi, nam repeto, fore ut a caeleste sagitta
     figar, erat verax vaticinata soror.
parce datum fatis, Helene, contemnere amorem—
     sic habeas faciles in tua vota deos.
multa quidem subeunt; sed coram ut plura loquamur,
     excipe me lecto nocte silente tuo.
an pudet et metuis Venerem temerare maritam
     castaque legitimi fallere iura tori?
a, nimium simplex Helene, ne rustica dicam,
     hanc faciem culpa posse carere putas?
aut faciem mutes aut sis non dura, necesse est;
     lis est cum forma magna pudicitiae.
Iuppiter his gaudet, gaudet Venus aurea furtis;
     haec tibi nempe patrem furta dedere Iovem.
vix fieri, si sunt vires in semine amorum,
     et Iovis et Ledae filia casta potes.
casta tamen tum sis, cum te mea Troia tenebit,
     et tua sim quaeso crimina solus ego.
nunc ea peccemus quae corriget hora iugalis,
     si modo promisit non mihi vana Venus.
sed tibi et hoc suadet rebus, non voce, maritus,
     neve sui furtis hospitis obstet, abest.
non habuit tempus, quo Cresia regna videret
     aptius—o mira calliditate virum!
'res, et ut Idaei mando tibi,' dixit iturus,
     'curam pro nobis hospitis, uxor, agas.'
neglegis absentis, testor, mandata mariti;
     cura tibi non est hospitis ulla tui.
huncine tu speras hominem sine pectore dotes
     posse satis formae, Tyndari, nosse tuae?
falleris: ignorat, nec, si bona magna putaret,
     quae tenet, externo crederet illa viro.
ut te nec mea vox nec te meus incitet ardor,
     cogimur ipsius commoditate frui:
aut erimus stulti, sic ut superemus et ipsum,
     si tam securum tempus abibit iners.
paene suis ad te manibus deducit amantem;
     utere mandantis simplicitate viri!
sola iaces viduo tam longa nocte cubili;
     in viduo iaceo solus et ipse toro.
te mihi meque tibi communia gaudia iungant;
     candidior medio nox erit illa die.
tunc ego iurabo quaevis tibi numina meque
     adstringam verbis in sacra vestra meis;
tunc ego, si non est fallax fiducia nostri,
     efficiam praesens, ut mea regna petas.
si pudet et metuis ne me videare secuta,
     ipse reus sine te criminis huius ero.
nam sequar Aegidae factum fratrumque tuorum;
     exemplo tangi non propiore potes.
te rapuit Theseus, geminas Leucippidas illi;
     quartus in exemplis adnumerabor ego.
Troia classis adest armis instructa virisque;
     iam facient celeres remus et aura vias.
ibis Dardanias ingens regina per urbes,
     teque novam credet vulgus adesse deam,
quaque feres gressus, adolebunt cinnama flammae,
     caesaque sanguineam victima planget humum.
dona pater fratresque et cum genetrice sorores
     Iliadesque omnes totaque Troia dabit.
ei mihi! pars a me vix dicitur ulla futuri.
     plura feres quam quae littera nostra refert.
nec tu rapta time, ne nos fera bella sequantur,
     concitet et vires Graecia magna suas.
tot prius abductis ecqua est repetita per arma?
     crede mihi, vanos res habet ista metus.
nomine ceperunt Aquilonis Erechthida Thraces
     et tuta a bello Bistonis ora fuit.
Phasida puppe nova vexit Pagasaeus Iason,
     laesa neque est Colcha Thessala terra manu.
te quoque qui rapuit, rapuit Minoida Theseus;
     nulla tamen Minos Cretas ad arma vocat.
terror in his ipso maior solet esse periclo;
     quaeque timere libet, pertimuisse pudet.
finge tamen, si vis, ingens consurgere bellum:
     et mihi sunt vires, et mea tela nocent.
nec minor est Asiae quam vestrae copia terrae:
     illa viris dives, dives abundat equis.
nec plus Atrides animi Menelaus habebit
     quam Paris aut armis anteferendus erit.
paene puer caesis abducta armenta recepi
     hostibus et causam nominis inde tuli.
paene puer iuvenes vario certamine vici,
     in quibus Ilioneus Deiphobusque fuit.
neve putes, non me nisi comminus esse timendum,
     figitur in iusso nostra sagitta loco.
num potes haec illi primae dare facta iuventae,
     instruere Atriden num potes arte mea?
omnia si dederis, numquid dabis Hectora fratrem?
     unus is innumeri militis instar erit.
quid valeam nescis et te mea robora fallunt;
     ignoras cui sis nupta futura viro.
aut igitur nullo belli repetere tumultu,
     aut cedent Marti Dorica castra meo.
nec tamen indigner pro tanta sumere ferrum
     coniuge; certamen praemia magna movent.
tu quoque, si de te totus contenderit orbis,
     nomen ab aeterna posteritate feres
spe modo non timida dis hinc egressa secundis
     exige cum plena munera pacta fide.



Paris Helenének


Priamides esd: légy oly boldog, Leda leánya,
mint amilyenné őt csak te magad teheted!
Szóljak, vagy pedig ily ismert láng szót sem igényel,
már nagyon is tudják, mily szerelem heve fűt?
Inkább lenne titok, kívánom, míg az idő jön,
mely az örömhöz csepp rémületet se vegyít.
Rosszul titkolom én; tüzet elleplezni ki képes,
mely ragyogásával felfedi egyre magát?
Ámde ha kívánod, hogy mindezt szóba is öntsem,
lángolok, és szivemet tárja elébed a szó.
Vallottam, könyörülj! De ne olvasd ezt komor arccal,
ám a varázsodhoz mint ahogy illik, aként.
Hogy bejutott a levél hozzád, öröm az maga is már,
s gyúl a remény: lesz mód, hogy bejutok magam is!
Célt érek, hiszem én. S ki utam javasolta- Amor- had
anyja-, valót mondott, téged ígérve nekem.
Mert ide isteni szó hoz (hogy nem tudva ne vétsél),
és aki elküldött, nem kicsiny isteni lény.
Nagy csakugyan, de jogos jutalomdíj az, mire vágyom,
mert ágyamba ígért szent Cytheraea nekem!
Ő segitette Pherecles készítette hajómat
kelni Sigaeumból nagy vizek árjain át.
Ő küldött segitő szeleket, sok lenge fuvalmat,
mert, kit az ár szült, bír nagy hatalommal azon.
Védjen, s mint a habot, lecsitítsa szivem viharát is,
vágyott révbe vivén végre a vágyaimat.
Ám nem is itt leltem: hoztam szívemben a lángot,
és ez volt, mi tüzelt, hogy tegyek ily nagy utat.
Mert nem a véletlen s a vad orkán űzte hajómat;
én kormányoztam Taenaris öble felé.
Ámde ne hidd, hogy az árt árukkal telve hasítja
gályám; kincsem elég, s tartsa is azt meg az ég.
S nem jövök én a görög nép városait se csodálni;
dús városokat tud mutogatni hazám.
Jöttem, az ágyamnak kit ígért aranyos Venus, érted,
s vágytam utánad, bár még sose láttalak én.
Lényed előbb láttam lelkemmel, mint a szememmel,
s hogy milyen arcod, előbb híre tudatta velem.
Nem csoda, hogy szeretlek, ha az íjad fürge nyilakkal
távolból is ilyen jól a szivembe talált.
Így rendezte a sors, ne akarj hát véle csatázni;
halld, ami történt, mind híven elősorolom.
Méhében hordott az anyám még, késve szülése,
s éppen elég súlyos volt neki már e teher.
S ekkor oly álmot lát, hogy mindent lángbaborító,
roppant fáklyát fog szülni a méhe hamar.
Rémülten felijed, s elmondja a vészteli álmot
vén Priamusnak s az kérdi a jóspapokat.
S zengi a jós „Tróját Paris elhamvasztja tüzével”,
s mint az a fáklya, olyan lángra hevült a szivem.
S bár igazolta nemes törzsem lelkem, tüze, bája,
úgy vélték, hogy a nép egyszerü sarja vagyok.
Völgyei közt, erdős Idán van egy elhagyatott hely,
hol csupa tölgyerdő és csupa fenyves a táj.
Bércszerető kecskék s jámbor juhok erre legelni
nem járnak, sem a nagy- száju, nehézkes ökör,
Innen szemléltem Dardania várfalait, nagy
házait, egy fának dőlve s a tengeröbölt.
S lábak lépteitől, im, a föld most rengeni látszott,
(színigazat mondok, bárha alig hihetőt),
s íme, erős Atlas meg Pleione unokája,
szállva le gyors szárnyán ekkor elém odaáll,
(látni jogom volt, s ez jogot ád, felidéznem a látványt)
s fogta arany botját isteni ujjaival.
S ővele Pallas meg Juno s Venus állt, ez a három
istennő, lebegőn szinte a zsenge gyepen.
Elhűltem, hajam égnek meredt, átjárt a jeges félsz,
s mondta a szárnyviselő hírnök e szót: „Ne remegj!
Dönts a vitázó istennők szépsége ügyében,
bájában a két társán győzni melyik jogosult.”
S ő Jupiternek a nevében szólt rám, ne habozzak,
s gyorsan a csillagos ég tája felé tovaszállt.
Éledt újra szivem, s megerősült merszem azonnal,
s mindegyiket bártan vette szemügyre szemem.
Győzni jogos volt mind, s engem bántott is, a bírót,
hogy nem nyerheti el mind a jogos diadalt.
Ám közülük ott már jobban tetszett nekem egyik,
s hogy megtudd, ki ez: ő küldi szivünkbe Amort.
Hogy küzdöttek a győzelemért! Ki-ki égve vetekszik,
roppant díjat ígér mind az itéletemért.
Jupiter asszonya trónt ígér, míg erényt a leánya,
s hős szív és hatalom közt magam ingadozom.
S szól Venus édesen mosolyogva: „Paris, ne inogj meg,
gondot s rémületet nyújt csak e két adomány!
Ámde szeretni fogod, kit adok, szép Leda lányát,
anyjánál gyönyörűbb ő, s a karodba siet!”
Szólt. S mivel egyként elragadott adománya s a bája,
győztesen ő szállott vissza az égbe megint.
Majd hogy a sors jobban kedvelt később, kitudódott
pár bizonyos jelből végre: királyfi vagyok!
Vígan várta a ház sok idő múltán a szülöttét,
s Trója e nappal megtoldta az ünnepeit.
Mint én most tereád, úgy vágytak utánam a lányok,
s köztük csak temagad bírhatos esküszavam!
Értem hadvezetők s fejedelmek lányai égtek,
sőt szomorúan epedt értem a nimfa- had is.
Szép Oenonéért égtem, s nincs is Priamushoz
méltóbb meny- kivüled- nála a föld kerekén.
Ámde lenéztem mind, minután felgyúlt a reményem,
hogy feleségem, szép Tyndarisom, te leszel!
Csak téged látott nappal a szemem, éjszaka lelkem,
hogyha az éjszaka lágy álma lezárta szemem.
S hogy hatsz látva te majd, kit nem látván is imádlak?
Égtem, bárha olyan távoli volt is a láng.
S már halogatni tovább nem tudtam a drága reményt, s hogy
útra ne keljek a kék áron a vágyam után.
Trójai fenyvesben fríg balták döntik a fákat,
hogy jól szolgálják tengeri útam ezek.
Ritkul a Gargara nagy tetjén is a rengeteg erdő,
s számtalan ád deszkát Ida nagy orma nekem.
Hajlik a tölgy a sebes gályák vázául; az öblös,
görbe hajóteknőt bordasorok beszövik.
Árbocokat szerelünk s rudakat, hol csüng a vitorla,
s festett isteneket látni a görbe taton.
És ott áll, aki visz, ki a nászt ígérte, lefestve,
ő, a nagy istennő, s véle a kis Cupido.
Majd, hogy a gályák elkészültek végleg, azonnal
vágytam az Aegei- árt szelni sietve velük.
Ámde anyám meg apám késlelteti, kérve, a vágyam,
esd csak, az útamtól tartva vissza szavuk.
S szertezilált hajjal, mint volt, Cassandra, a néném,
hogy kezdték a hajók bontani vásznaikat:
„Merre sietsz?- kiabál.- Tűzvészt fogsz hozni magaddal;
nem tudod azt, mily tűz vár, ha a vízre kiszállsz!”
És igazat szólt. Mit mondott, megleltem a lángot,
s hő kebelemben már vad szerelem tüze ég.
Elhagyom én az öbölt, futnak jó széllel a gályák,
arrafelé, hol a füld, oebali nimfa, hazád.
Férjed vendégként szívesen befogad, s bizonyára
ez nem az égi erők tervei nélkül esett.
Sőt végigmutogat mindent, mi egész Lacedaemon
földjén dícsérni- s látnivaló csak akad.
Ámde a vágy a dicsért, szép nőt meglátni tüzelt már,
s semmi egyéb más nem tudta lekötni szemem.
Látva elámultam, s éreztem ijedten, a lelkem
legmélyén milyen új gond feszül és kavarog.
Éppilyen arcú volt, emlékezem erre elég jól,
szép Cytharaea, mikor kérte ítéletemet.
És ha netán akkor magad is vetekedsz velük együtt,
kétes, hogy Venusé lesz-e a pálma vajon!
Sok gyönyörűt mondott híred bár rólad előre,
s nincs hely, ahol nem nagy hírű csodás alakod,
s nem akad keleten s frig földön a leggyönyörűbb nők
közt sem olyan, kinek ily ismeretes neve van,
hidd el, a hírednél sokkal ragyogóbb a valóség,
s majdnem hogy hamisan cseng, mi magasztal, a szó.
S mit lelek itt, százszor ragyogóbb, mint híred ígérte,
mert te felülmúlod sokszorosan hiredet!
Így joggal lobogott Theseus, ezt tudva, ki vélvén:
illet e zsákmány ily hős szvet, elragadott,
spártai módra amíg küzdesz, fénylőn az olajtól,
s meztelenűl a csupasz férficsoportba vegyülsz.
Tettét dícsérem, hogy visszaadott, s alig értem;
őrizetet, szívóst érdemel ekkora kincs.
Hulljon előbb le inkább fejem vérlepte nyakamról,
semhogy az ágyamtól téged elvigyenek.
Téged már a karom másnak sosem ád oda, téged
szivemről sese tép senki le, míg lehelek!
Visszaszereznek? Előbb rablok tőled valamit majd,
mert hiszen olyan tunya nem lesz a szerelmem azért!
Mert vagy erényed lesz hamarost enyém, vagy egyéb, mit
tőled, erényed nem sértve, rabolni lehet.
Légy csak enyém, s látod: Paris állhatatos, sose hátrál,
s csak siri máglyámmal fog kialudni tüzem.
S mit megigért Jupiter nagyhírű hitvese- húga-
nékem, a trónnál is többrebecsüllek én.
S míg a nyakadra a két karomat ráfonhatom, addig
semmi nekem, mit igért Pallas, a hősi erény!
Mert sose bánt, soha nem vélem balgának a döntést,
lelkem vágya szilárd, és soha meg nem inog.
Csak kérlek, te ne hagyd, e remény hogy semmibe hulljon,
ó, te, kiért méltán kelt e nagy útra hajóm.
S kötni nemessel nászt immár nem a nemtelen óhajt,
hogy feleségem vagy, szégyened az sose lesz.
Éedekel? Egy Pilas s Jupiter volt dísze nemünknek,
hogy ne soroljam elő azt, aki közbül esik.
Ázsia legdúsabb földjének a trónja atyámé,
oly roppant terület, hogy beutazni nehéz.
Várost és aranyos palotát látsz majd te, ezernyit,
s fényben elérik uruk, hidd meg, a templomok is.
S láthatod Iliumot s a falát, meg rajta a sok nagy
tornyot, amit Phoebus lantja szavával emelt.
S mondjam-e, mily nagy tömeg él és mennyi sok ember?
El csak alig bír e föld akkora néptömeget.
Trója anyái, eléd kisietnek sűrü csapatban,
s fríg fiatal nőknek majd kicsi lesz palotánk.
S hányszor mondogatod: „De szegény a honunk, az acháj föld,
s egy városnyi ma itt egy palotában a kincs!”
Mentsen az ég, hogy Spártát, városodat lebecsüljem:
mert a szülőfölded, drága szivemnek e hely.
Mégis, Spárta szegény, ám téged pompa övezzen,
s ily csoda- szépségnek túl kicsi ekkora föld.
Mert a te bájadhoz végnélküli pompa az illő,
és mi örömre tüzel, mindig uj élvezetek.
Népem férfiain meglátva a drága ruhákat,
mit vélsz, mily ragyongón járnak a dardani nők?
Tája Therapnének kit szült, hajtsál a szavamra,
és sose restelld, hogy Frígia sarja urad.
Fríg eredet volt, vérrokonunk, ki vegyíti az égben
vízzel a nektárt most, égilakók italát.
Fríghez ment, ki bevégzi az Éj útját, Aurora;
s égilakó volt bár, égbe ragadta urát.
S fríg az az Anchises, akit egykor a szárnyas Amor- had
anyja ledőlve ölelt vígan az Ida hegyén.
S énhozzám ha veted Menelaust korra, alakra,
nem hiszem, őt hogy elém tenni akadna okod.
Nem fut apósod elől a Nap bizonyára, s ebédje
láttán vissza nem is tartja sebes fogatát.
Nem szárad Priamus nemzőjén vére ipának,
s myrtusi ár, nem az ő gaz büne adta neved.
Alma után nem az ősünk kapkod a Styx folyamában,
egy kis kortynyi vízért esdve a víz közepén.
Ámde minek sorolom, ha a férjed ezeknek utódja,
mindenképp Jupiter itt a családban após.
Ó, gazság, hogy egész éjjel bitorolja tested
férjed jogtalanul, és örömére ölel!
Míg én téged alig látlak lakománknak a végén,
s még ez a perc is hány kínnal emészti szivem!
Ellenségemnek kívánhatok ily lakomákat,
melyeken oly sokszor bort iszogatva ülök.
Kín ez a vendégség! A szemem láttán hogy e bárgyú
tuskó fonja reá itt a nyakadra kezét!
Tép az irigység, ott (mi akaszt elmondani mindent),
hogyha az asztal alatt megsimogatja kezed.
És adtok ha netán egymásnak csókot előttem,
kelyhet emelve elé eltakarom szememet.
Nézem a földet, amíg ő kedveskedve ölelget,
s tiltakozó számban benne reked falatom.
S száll csak a sóhajom itt, s látom, hogy hallva e sóhajt
vissza sosem tartod gúnyolodó kacajod.
Oltani- már hányszor!- borral kívántam e lángot,
s nő ez, a tűzhöz a bor mámora uj tüzet ád!
Többet látni miért? Nyakam elfordítva ledőlök,
ám te magadra vonod szüntelen újra szemem.
Mit tegyek, ingadozom. Fáj téged látni, de jobban
fájna az arcodról percre levenni szemem.
Mint illő s lehet, én kinomat titkolni igyekszem,
ámde ha titkolom is, látszik a hő szerelem.
Nem szól néked a szám, ám érzed a kinomat, érzed!
S bár sose ismerné senki se kívüled azt!
Hányszor is elfordítottam könnyezve az arcom,
hogy ne akarja urad tudni e könnyek okát.
Mámorosan hányszor szóltam bizonyos szerelemről,
és e csodás archoz szólt valamennyi szavam.
S szóltam e költött név ürügyén én persze magamról,
s én voltam, ha nem is tudtad, a „hű szerető”.
Sőt, hogy a pajkos szó szabadabban hagyja el ajkam,
játszottam nem is egy ízben a részeget ott.
Köntösöd, emlékszem, felfedte, kinyílva, a melled
egy ízben, s a szemem látta csupasz kebeled.
Színe fehérebb volt, mint a szűz hó, tej, vagy a tolldísz,
melyben ölelte a nagy Jupiter egykor anyád.
S míg ez a kép lekötött, poharat tartott kezem éppen,
láttam csak, földre zuhant görbefülű poharam.
S lányod, Hermionét ha te megcsókoltad, a csókot
gyermeki ajkáról vígan oroztam el ott.
Olykor fekve hanyatt zengtem sok régi szerelmet,
majd titkos jeleit küldte feléd a kezem.
Majd Aethrát s Climenét, fő kísérőid akartam
környékezni szíves szók erejével utóbb.
Erre csak annyit szólt ajkuk, hogy félnek, utána
ott is hagytak a hév esdekelés közepett.
Bár lennél valamely nagy verseny díja- nagy ég, add!-
kit nyoszojáján vár harca után, aki győz.
Hippomenes Schoeneist mint elnyerte futásban,
s egy fríg fonta kezét Hippodamia köré,
s mint Achelousnak szarvát, rárontva, letörte
Hercules, óhajtva Deinaira kezét,
ily feltétel alatt küzdöttem volna merészen,
s tudtad volna, e bősz harcnak a díja te vagy!
Nem tehetek most mást, gyönyörűm, mint nagy könyörögve
általölelni, ha el- tűröd, a lábaidat.
Ó, te ikerfívéreid élő éke, csodás kincs,
lenne urad, ha nem ő nemz, jogosan Jupiter!
Vagy jössz Sigaeum révébe velem feleségként,
messze hazámtól, vagy fedjen a taenari föld.
Mert ez a nyíl nemcsak kívül súrolta a keblem;
mély sebet ejtett, hogy kínja a csontomig ér!
Most hiszem el, hogy igaz nővérem jóslata, mondván:
engemet egyszer majd égbeli nyíl szögez át.
El ne taszítsd, Helene, mit a végzet küld, e szerelmet,
s így vigye végbe az ég könnyen az óhajodat!
Sok jut eszembe, de hogy ketten szót váltani tudjunk,
oszd velem ágyad meg, csendben az éj ha leszáll.
Vagy tart vissza a félsz s szégyen, nászod megalázni,
s törvényes nyoszolyád annyira szent jogait?
Tisztes vagy, Helene, nagyon is, sőt együgyü szinte;
azt hiszed, ily arc el tudja kerülni a bűnt?
Vagy legyen arcod más, vagy zordonságodon enyhíts,
szépség és az erény közt sose szűnik a harc!
Jupiter és aranyos Venus ily furfangnak örülnek,
s nemde, ilyen csellel lett atyád Jupiter?
Lédának s Jupiternek lánya: ha jön szüleinktől
énünk, nem juthat néked túl sok erény!
Ámde erényes légy, ha követsz Trójába, hazámba,
és én legyek egyetlen vétked, esengek ezért.
Mostani bűnünket később jóváteszi nászunk,
hogyha igaz, mit ígért nékem a drága Venus.
S nem szval, tettel segitőd, elutazva a férjed,
tudjon orozni nyugodt szívvel a látogató.
Megfelelőbb percet, hogy krétai földre utazzék,
nem lelt, ó hogy e férj mily ravasz, az csoda már!
„Idai vendégünk rád bízom- szólt, mikor elindult-,
s mint ahogy én tenném, véle törődj te is úgy!”
Nem teszed azt, mire elment férjed kért, tanúsítom,
s engem, a vendéget, teljesen elhanyagolsz.
Abban bízol, Tyndarisom, hogy e balga eléggé
felfoghatja, e báj szép adománya mit ér?
Tévedsz, mit se tud ő. Csak sejtené, birtoka mily kincs,
nem bízná idegen férfira azt sohasem.
S hogyha szavam s lángom nem győz meg, mit maga kínált,
most ez az alkalom itt készt cselekdeni hamar!
Vagy mi felülmúlnánk őt is még ostobaságban,
tétlen hagyva, hogy elmúljon a biztos idő?
Szinte saját keze vitt hozzád engem, ki imádlak;
tedd, mire intett ő, férjed, a jóhiszemű!
Hosszu az éj, egyedül míg fekszel a társtalan ágyon,
s engem is ily egyedül nyugtat a társtalan ágy!
Ám tegyen eggyé majd a közös gyönyörök köteléke,
majd ragyogóbb lesz, mint déli verő, ez az éj!
S esküszöm én akkor, kit akarsz, a nagy égire, mindre,
s mondom utánad a szent nászra kötő fogadást.
S akkor elérem majd, ha bizalmam nem hiu ábránd,
szóval hatva reád, hogy te hazámba kövess.
Bánt a szemérem, a félsz, s az a látszat, hogy te követtél?
Énrám, s nem terád hárul a vád e bünért.
Azt teszem én, mit bátyáid s Aegeus fia tettek,
s annyira meghat, hogy hathat a példa reád.
Ő téged vitt el, míg az ikrek a két Leucippist,
s majd negyedikként fog szólani rólam a hír.
Haddal, fegyverrel tele vannak a trójai gályák,
s meggyorsítja utunk majd evezőnk meg a zél.
Dardan városaink járod, mint büszke királynő,
s majd, hogy uj istennő jött oda, véli a nép.
Illatot ontva fehéjas ég, bárhol jársz te, s a véres
földre a jószág hull döngve, nagy áldozatul.
Dús adományt ad atyám meg anyám s bátyám, valahány van,
s vélük egész Trójánk s Ilium asszonya mind.
Hej, csak alig mondtam valamit most még a jövőről;
több öröm ér annál, mit levelem megigér!
Messzeragadva ne félj, hogy nagy had zúdul utánik,
s hogy Görögország ránk küldi egész erejét.
Hány nőt vittek el eddig, s kit nyert vissza a fegyver?
Ettől, hidd el nekem, félni hiábavaló!
Rég Aquilónak a thrák sereg elrablotta Erechtist,
s háboru mégsem lett bistoni tájon ezért.
Új gályán elvitte Phasist pagasaei Iason,
s colchisi had nem tört Thessaliára utóbb.
Minoist is, akár téged, Theseus elorozta,
s Minos ezért Cretán nem sorozott sereget.
Túltesz a félsz gyakran, megnőve, magán a veszélyen,
s félni csekély ha az ok, szégyen a nagy remegés.
Ámde, ha tetszik, tedd fel, hogy majd háboru támad;
van nekem is seregem s fegyverem ölni elég.
Ázsia nem gyöngébb haderőben, mint a te földed,
mert van férfi elég, s ló is elég akad ott.
Atreusnak fia nem lesz hősi szivűbb, Menelaus,
nálam, s ő Parisod küzdve se múlja felül.
Visszaszereztem egy elvitt nyájat, szinte gyerekként,
ölve le rablóit, s innen eredt a nevem.
S győztem- szinte gyerek- sokakon sokféle csatában,
Ilioneus köztük volt s maga Deiphobus.
Ámde ne véld, a közelharcban vagyol én csak ilyen hős;
mit kiszemeltem, a célt mindig eléri nyilam.
S nem bizonyíthatod azt, hogy ilyen hős volt urad ifjan,
sem, hogy a furfangban Atrida engem elér.
S mind ha eként hiszed is, bátyjának tartod-e Hectort?
Azt, ki magában több, mint sokezernyi vitéz?
Nem tudod azt, mire képes e kéz, nem sejtes erőmet,
s majd akihez nőül mégy, alig ismered azt.
Így vagy nem követel téged majd vissza erős had,
vagy ha igen, győzünk harcban a dór seregen!
Ily feleségért nem sajnálok kardot emelni,
s küzdeni oly harcban, melyben ilyen nagy a díj.
Míg néked, ha egész földünk fegyvert ragad érted,
megmarad, él az utókorban örökre neved!
Bízva kövess innét, ne remegj, hisz az istenek óvnak,
s mind az ígért jó, hidd bízva, beteljesedik!

(Muraközy Gyula fordítása)