2015. december 25., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizenegyedik ének

TIZENEGYEDIK ÉNEK.

A poklok szomorú országát látja Odysseus.
Hogy pedig a tenger partjára hajónkhoz elérénk,
Szőke halasra bocsátottuk legelőször is azt le;
Árbocot állítván lobogót tettünk ki reája;
Majd belekergetvén juhainkat végre magunk is
Felhágánk szomorún, könnyeknek záporit öntve.
Most kékarcu hajónknak utána vitorlafeszítő
Kellemetes szellőt lendített jó utitársul
Szózatos istennő szépfürtű Kirke hatalma.
Mi elrendezvén szükséges, fegyvereinket
Helyre ülénk; a hajót szellő s kormányos irányzák.
Igy kifeszült lobogó mellett haladott ez egész nap.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az útak:
Ez pedig a mély okeanos tulszélire úszott,
Hol Kimmer népnek ködök és éjféli homályok
Burkolták országa vagyon; nem is ejti reájok
A nap szép szeminek fénypillantásit, akár ha
Feltámaszkodik a csillagzatos égre, akár ha
Mennyei utjárol földhöz leereszkedik ismét;
De nyavalyás polgári felett örök éjszaka sátroz.
Imide érkezvén kikötöttünk, s partra keletvén
A juhokat, mi odébb haladánk magas okeanosnak
Habjainál; mig helyre jutánk, mit Kirke kijegyzett.
Itten az áldozatot nemes Eurylokhos s Perimedes
Tartották; én meg combomtól íziben éles
Kardot rántva gödört ásék, szél s hosszra könyöknyit;
És valamennyi halott számára köröskörül öntvényt
Tölték, mézvegyet elsőben, másodszor izes bort,
Harmadszor vizet, és meghintém végtire liszttel.
Kérve fogadkoztam most a lelkeknek előtte,
Hogyha utóbb Ithakába megyek, legjobb tehenemmel
Áldozom érettek, s minden jó terheli máglyám;
Tiresiasnak ihot külön áldozván be magának,
Egy feketét, melly nyájamnak legjobbika lészen.
Hogy pedig a holtak seregét engesztes imával
Megkövetém, lenyakaztam már a barmokat ásott
Sirgödrömbe; futott a vér: és ím erebosbol
Jöttek az elhunytak szomorú árnyékai hosszú
Sorral, arák s jegyesek, vénségtöl csüggeteg aggak;
Gyenge, iménti könyek gyászában bágyadozó szép
Szűzek; ezer meg ezer fegyverrel megsebesített,
Harctéren maradott vérespáncélu leventék:
A kik rémes üvöltéssel tolakodtanak innen
S onnan az árokhoz. Borzalmak fogtak el engem.
Ekkor igen kedves feleimre parancsolok immár,
A juhokat, mellyek földön megmetszve feküdtek,
Megnyuzván égetniek és esdekleni Hades
Szent felségének s rettentő Persephonénak.
Én ezalatt kivonám combomtol gyorsan az éles
Kardot, s ott ülvén eltilték vérhez eredni
Mindenegy árnyékot, mig szólnék Tiresiasszal.
Elpenor társnak jött lelke közűlök először;
Mert el nem vala még a föld kebelébe sirolva,
Kirkénél siratatlanul és temetetlenül hagyvánk
Hátra hideg tetemét, miután más sürgete minket.
Hogy megpillantám könyet ejték rajta, s megindult
Szivvel szólítván mondék neki röpke szavakban:
„Elpenor, hogyan érkeztél poklokra gyalog le
Énnálam hamarabb, ki hajóval bujdosom itten?”
Igy szólottam; amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Egy gonosz ördöng és a sok bor ronta meg engem!
Kirke magas teremén társimtól elkülönödve
Fekvén elfeledék hágcsóra kerülve lejőni;
Én egyenest zuhanék az ereszröl alá, s ki lön egyben
Törve csigájábol nyakam, és ide szállt vala lelkem.
S most feleidre könyörgök, uram, kik távolad élnek,
Nődre s atyádra, ki kis csecsemőül gyámola téged,
S fidra, kit hon hagytál, az egyetlen Telemakhosra;
Mert tudom azt, hahogy a poklokbol elmenekültél,
Aea sziget partin ki fogod szállitni hajódat:
E helyt el ne mulaszd jól emlékezni felőlem,
És ne maraszsz siratatlanul és temetetlenül útra
Kelted előtt, netalán boszut álljon rajtad az isten
Érettem; hanem égess meg volt fegyvereimmel,
És a szőke halas mellett tégy sírjelet átkos
Sorsú férfiunak, melly a maradékot is intse!
Igy cselekedjél; s üss evezőt halmába siromnak,
Melylyel bajtársimmal együtt voltamkor eveztem.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Megteszem és megadom, boldogtalan, a mit ohajtasz.”
Mig mi hasonló bús ígékkel váltva fel egymást
Vesztegelénk, én kardomat a vérekre kivontan,
Túl pedig Elpenor hiu szelleme sok könyörével;
Addig megholt édes anyám ime ott terem, áldott
Antikleia, leánya tekintetes Autolykosnak,
Kit Trojára menet hon még életbe maraszték.
Szemléltére köny és bús szánakozásra fakadtam;
De, noha kinba került, vérhez közelíteni őt sem
Engedtem, mielőtt szólhatnék Tiresiasszal.
És jött közbe hamar jobbjában aranka jogoddal
Thebei Tiresias; és rám ismerve beszélett:
„Hogy jöttél, boldogtalan, a napalatti világot
Elhagyván, szemlélni halottakat és örömetlen
Országot? De vonulj hátrább s vedd fegyveredet le,
Hadd igyam a vérből és hallj meg rendibe mindent.”
Szólott; hátravonulván én, az ezüstnyelü kardot
Visszatolám hüvelyébe. Midőn a vérfeketéböl
Jól lett lakva, beszélt a jóslók elseje hozzám:
„Kellemetes megutat kívánsz, felséges Odysseus!
Azt neked istenség nehezíti; nem is lesz egyéned
Rejtve Poseidon előtt, ki boszúkat forral irántad
Keblében, hogy vak lett kedves gyermeke tőled.
Mégis, bár eleget szenvedve, hazádba mehettek,
Hogyha magad s feleid kényét zabolázni birandod,
Majd mikoron az evicke hajón, menekülve szinéröl
Nedves utadnak, Trinakie szigetébe jutottál;
Hol legelészve leled csákó marháit, ihnyáját
A Napnak, ki tud és szemlél mindennemü dolgot.
Ám ha honodba sovár bántatlanul elhagyod őket,
Még Ithakába mehetsz, noha sok küzdelmeken által;
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor
Bajtársidra s hajódra: magad - ha menekszel azonban -
Későn térsz haza és gonoszúl, elvesztve barátid
Hű seregét, külföldi hajón; és baj leszen otthon
Elvetemült uraságokkal, kik házadat élik
Hölgyed után járván s adogatván drága kelengyét;
Kiknek erőszakait megtorlod azonban idővel.
Végre midőn megöléd a hőslő népet akár vas
Fegyverrel nyilván, akar udvarotokban orozva:
Fogj azután csíszolt evezőt kezeidbe, s eredj el;
Mignem azokhoz jutsz, kiknek fajtája nem ismer
Tengert és nem eszik megsózott izletes étket:
Mitsem tudnak ezek pirosarcu hajók felöl, avvagy
Értnek evedzőhöz, szárnyához gyármü hajónak.
Szembeszökő jelet érts, melly nem kerülendi figyelmed.
Majd mikor ott teveled másik gyalog ütközik össze,
Azt mondó, hogy polyvalapát van vallodon; akkor
Rögtön alászurván a földbe az ékes evedzőt,
És kékfürtü Poseidonnak szent áldozatául
Egy kost és tulkot s emehágó kant felajánlván,
Térj földedre viszont; és hon századdal imádjad
A halhatlanokat, kik olympos székein ülnek,
Rendibe mindegyiket. S most immár szende halál jő
Rád a tengerröl, melly szép vénségben elaggott
Tagjaidat lenyugaszsza, midőn körülötted az ország
Nemzete boldog lesz. Ezek ajkam szózati hozzád.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Tiresias, lehet, ezt sorsolta felőlem az isten.
De már azt mondd meg s add értésemre himetlen,
Megholt édes anyám lelkét szemlélgetem imhol;
Ő a vér közelében csendesen álldogal, és nem
Tűr rám felpillantani vagy szót váltani vélem.
Add hiremül kérlek, hogyan ismerhetne fiára.”
Igy szólottam; amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Könnyü dolgot adandok eléd s villantok eszedbe.
Mert kit ezen holtak seregéből elközeledni
Engedsz a vérhez, jó szót fog váltani véled;
Kit pedig eltiltasz, mindjárást visszamenendő.”
Szólott Tiresias árnyéka; s betágula Hades
Országába legott, miután megjósola mindent.
Én pedig ott vártam; mig jöttenek édes anyámék,
És a vérböl iván rám ismérének azonnal,
S elkeseredve imigy szólott vala szárnyas igékben:
„Hogy jöttél, oh gyermekem, e napfénytelen ország
Éjibe életben? Bajos ezt meglátnia élő
Embernek; mert közbe folyók és iszonyu medrek
Tátongnak, s elül okeanos, mellyen gyalog át nem
Gázol senki, hanemha remek gyármunka hajóban!
Avvagy Troja alol csak most bujdosva vetődöl
Még ide társiddal? s mindeddig nem verekedtél
Országodba? nem is láttad feleségedet otthon?”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Édes anyám, inség vezetett poklokra, tanácsot
Hallani lelkétől a thebei Tiresiasnak.
Mert sem akhiv földhöz nem jártam még közel eddig,
Sem bele nem lépék Ithakába, de egyre bolyongok
Sok bút vallva, mióta hajón kikövettem Atridest
Széplovu Troja alá, megküzdeni büszke hadával.
Ah de beszélj igazán és add tudtomra himetlen,
Millyen halálnak szállottál a sirba nemével?
Nem hosszú nyavalyák, vagy ama nyilazásnak örűlő
Artemis istenné végzett-e ki szende nyilával?
Szólj az atyámrol is, és hon hagytam drága fiamrol,
Nálok-e még méltóságom, vagy tán ezig egy más
Férfi kezén, s engem többé nem vár haza senki.
Végre kelengyézett nőm szándoka s elveiröl szólj,
A fiuval vagyon és szorgalmasan őriz-e mindent?
Vagy már a legjobbik akhiv szerzette nejévé.”
Szólék; édes anyám pedig igy mondotta viszontag:
„Ugy vagyon, ő tűrelmesen él máiglan is a te
Mennyezetes palotáidban, csakhogy szomorúul
Telnek el éjei s napjai a mindegyre sirónak.
Nagy méltóságod sem szállott másra, de békén
Élvezi Telemakhos jószágodat, és az arányos
Körlakomába megyen, melly nemzeti főnököt illet,
Mindenüvé meghíva. Hanem már édes atyád kint
Vesztegel a teleken, s nem megy városba: kinek nincs
Vánkosa meg takarója s uras párnája az ágyon,
Ámde teletszaka ottan hál a többi cseléd közt
A porban, közel a tüzhöz, rongyos mezet öltve.
Hogyha pedig megjött a nyár és őszi meleg van,
A szőlőteleken széltében földre lehullott
Asszu harasztokbol készűl alacsony feke: itten
Fekszik eő, szomorú szívében távolodért bút
Táplálván, s kora terhét még bánkódva nevelvén.
Én is ezül multam ki s jövék révébe halálnak,
Nem pedig a nyilazásnak örűlö Artemis isten
Ejtett el fényes palotánkban szende nyilával;
Sem nem támada meg nyavalyák sinlése, s vevé ki
Gyötrelmes kinnal testemből éltemet: inkább
A te szerelmed, utánadi bú és bánat, Odysseus,
És kedvességed fogyatott ki világi napombol!”
Igy mondtára szivemben vágy kele édes anyámnak
Tűnékeny lelkét megölelni fiúi karommal.
Háromszor nyultam kíváncsi kezekkel utána,
Háromszor szakadott ki ölemből egy hiu álom
Vagy pedig árnyékként, fájdalmat hagyva szivemnek.
És szólítván meg mondám neki szárnyas igékkel:
„Mért nem vársz be, anyám, téged megölelni ohajtót,
Hogy még a poklok rideg országában is egymás
Karjai közt lévén, itt sirhatnók ki magunkat!
Vagy nem egy ábrándot vezetett szemeimnek elébe
Persephone, hogy az eddiginél is jobban epedjek?”
Igy szólottam; anyám pedig igy mondotta viszontag:
„Gyermekem, oh első boldogtalan embere földnek,
Épen nem szent Persephone, Zeus lánya, ki ámít;
Ámde ez a napalatti lakos törvénye ha meghalt.
Mert sem húsai nincsennek sem csontai többé;
Tudnillik mindjárt véget vet nékik az égő
Tüzlobogás, mihelyest kirepült csontaikbol az élet;
A lélek pedig álomként hívságosan elszáll.
Most a napra siess szaporán; hanem el ne feledjed
Mindezeket, hogy hölgyed előtt elmondani hassad.”
Mi ugyan ekként váltogatók egymást fel. Azonban
Nők tolakodtak elé, küldözvék Persephonétol,
Leghíresb daliák feleségei s lányai hajdan,
És a vér feketéje körül gyülekeztenek össze.
Tűnődvén, mi uton kérdhessem sorra ki őket,
Ez látszott legcélszerüebb eszmének előttem:
Tudnillik kivonám combomtol kardomat, és nem
Engedtem valamennyit együtt a vérböl ihatni.
S mostan egyenként hullongván kinevezte családát
Mindegyik, és én szót váltottam rendre magokkal.
Jóatyu Tyrót szemléltem legelőször is, a ki
Vádlan Salmoneus lányául adá ki magát, és
Kretheus Aeolides hölgyének lenni dicsekvék.
Ő hajdanta, Enipeusnek folyamába szerelmes,
Melly a föld mezején legszebb hullámokat ömleszt,
Mindig az ér gyönyörű szélén ácsorga magában.
Ehhez egyenlitvén rázföldi Poseidon egyénét,
A zuhogó viznek felfekvék torkolatánál;
És bibor és homorú hullámdomb boltozatával
Rejtvén mennyei boldogot és a földi leánykát,
Az leköté szüz övét és álmot hinte emennek.
Hogy pedig a szerelem dolgát befejezte az isten,
Lánya kezébe tapadt és szólította meg őtet:
„Némber, örülj s örvendezz e szerelemre! Ha fordul
A kerek év, deli magzatokat szülsz; mert nem idétlen
A halhatlanok ágya; neveld s tápláljad eőket.
Most meg eredj haza, légy veszteg, s egy szót se az ügyröl!
Én vagyok a széles földnek rázója Poseidon.”
Imigy szólta után tenger hullámiba tűnék.
Az pedig egy terhhel Peliast szűlé vala s Neleust,
A kik Zeusnek utóbb derekas szolgái levének
Mindketten, Pelias ugyan a marhás Iaolkost
Lakva, dicső Neleus pedig országolva Pylosban.
Többi fiát azután hon szűlé Kretheus urnak,
Aesont, Pherest és a lószerető Amythaont.
Antiopét látám azután, Asopos igéző
Lányát, a ki Zeüsnek ölén hirdette hogy alvék;
S Amphion és Zethos két ikret szülte, kik elsők
Rakták hétkapuú Thebének alapjait, ottfent
Tornyokkal szegvén be; mivel tornyatlanul a tág
Országon meg nem lakhattak, bármi vitézek.
Láttam azontúl Alkmenét, Amphitryon hölgyét,
A ki Zeüsszel együtt szerelembe vegyülve, merényes
Arszlánsziv Heraklesnek természetes anyja;
És Megarát, méltóságos Kreon égi karokkal
Pár lányát, kit is Amphitryon fia tarta nejéül.
Láttam odább gyönyörű Epikastét, Ődipus anyját,
A ki tudatlanul ollyan nagyszerün elvetemült, hogy
Ön fia nője lön; a ki megölve szerelmetes atyját
Vette el őt, mit az ég hírül tön az emberi nemnek.
És ez ugyan díszes Thebének kadmosi népén
Kínosan országolt, egy szörnyű égi tanácsnál
Fogva: amaz pedig ön fájdalmaitol leveretve
Hadesnek reteszes birodalmiba szállt vala, hurkot
Függesztvén fel házában; s sok kárhozatokra
Hagyta el azt, mineműkkel anyáknak erinnysi vernek.
És látám a szép Khlorist, kit Neleus egykor
Kellemiért vett el, sok ajándokot adva, legifjabb
Lányát Amphionnak, az érdemes Iasidesnek;
A kinek Orkhomenos Minyeios és Pylos állott
Úri hatalma alatt; s jó magzatokat szüle néki,
Nestort és Khromiost, nagylelkü Periklymenosszal.
Perót szülte utóbb, bálványul az ifju leventék
Sergeinek, kit mind hőslött szomszéda, de Neleus
El nem adá másnak, hanem a ki vitézi erővel
Hozzá hajtja legott Phylakéböl bajnok Iphikles
Súlyos pörge tulokcsordáját. Mit fogadott volt
Egy jósló maga; de megakasztá isteni végzet
Vállalatában eőt, és rabszíj s parlagi ökrész.
Holdak enyésztével s napok eljártával azonban,
A mint fordult a kerek év és jöttek az órák,
Ekkor Iphikles eloldá a mindennemü titkot
Megjósló kötelét; s Zeus mennyei végzete bételt.
Láttam Ledét is, feleségét Tyndareusnak,
Ki deli magzatokat fogadott vala Tyndareustol,
Kastort a lovagot s Polydeukes pártalan öklészt;
A kiket élve nyugaszt kebelében az életadó föld;
Kik sirhantjok alatt is megtisztelve Zeüstöl,
Máskor váltva naponként élnek, máskor enyészve
Halnak, tiszteletét az egek felséginek osztván.
Láttam Aloeusnek feleségét Iphimedeiát,
A ki magát Földrázóval mondotta vegyültnek,
S két gyereket szült, mind a kettőt kurtakorúat,
Messzedicső Ephialtest és istenközel Otost,
Kik legkarcsúabb nevedékei voltak az áldott
Földnek, mint Orion után legszebbjei arcra.
Éve kilencedikén szélére kilenc könyököt volt
Vastag egyik s másik, hosszára pediglen öl annyi.
Megfenyegették ők még mennynek boldogit is, hogy
Háborut inditnak konok ostromaikkal az égnek;
Ossát törtek olympra tetézni fel, Ossa hegyére
Pelion ormozatát, onnan az egekre ütendők.
És sikerűlendett, ha megéltek volna, tanácsok.
Ámde lelőtte Zeüs fia, kit szépüstökü Leto
Szült vala, mindeniket, mielőtt kivirúla szakálok
Állaikon s befutá pelyhek zsengéje az ajkat.
És láttam Phaedrát és Prokrist; és Ariadnét,
Józanokos Minos lányát, kit Theseus elvitt
Kreta hazájábol loppal szentséges Athenae
Partja felé, hiulag: mert Artemis a habövedzett
Diában tartotta le azt Dionysos okáért.
Láttam Maerát is, Klymenét, s az utált Eriphylét,
A ki szerelmes férje helyett aranyaknak adott helyt. -
De kiket ott láték lehetetlen sorra neveznem;
A hősök kecses asszonyit és szépfürtü leányát;
Sokkal előbb telnék el az áldott éjszaka. És már
Int az idő is aludni, vagy itt vagy parti hajóra
Menve; bucsúm pedig isteneken meg rajtatok álljon.
Igy szólott: amazok valamennyen néma levének,
S elbájolva maradtak az árnyékos palotában.
Mondá végre fehérkebelű Arete királyné:
„Oh phaeak karok és rendek, hogy tetszik ez ember
Arcra, magas termetre s ügyes voltára tinektek?
Én vendégem ez, és mindnyájatok élvezi hasznát.
El ne siettessétek azért, se az igy szükülőtöl
Meg ne tagadtassék az ajándok; mert hisz elég kincs
Létezik isten jóvoltából házaitokban.”
És felemelve szavát mondotta derék Ekheneos,
Phaeak országnak legidősebb férfia ekkor:
„Oh feleim, nem céltalan és váratlan ez a szó
Drága királynénktol; ti azért hallgassatok őrá.
Alkinoostol függ itt tény és szózat azonban.”
S Alkinoos felemelve szavát mondotta középre:
„Már ez ugyancsak imigy fog megtörténni, ha még én
Élek, s a révész phaeakok népin uralgok!
A vendég, noha égve kiván indulni honába,
Reggelig itt várjon, mig gondosan összeteremtem
Én az ajándékot. Bucsujára kinekkinek első
Gondja, s kivált nékem, kire a haza érdeki néznek.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király ur,
Ha ti egész évig lemarasztalnátok is engem,
Búcsúmat készitve s kegyelmes ajándokot osztva,
Szívesen elvárnék. És jobb is lenne rakottabb
Kézzel menni hazám szeretett földére vidékröl;
Mert ugy tiszteletesb és kedvesb lenne személyem
Mindazon ember előtt, ki hazámba köszönteni látna.”
Alkinoos pedig igy szólott neki erre viszontag:
„Kedves Odysseus ur, mi csupán rád nézve se tartunk
Tégedet olly álnok vagy cinkos férfiunak, mint
Millyeneket szaporán hizlal kenyerével ez a föld,
Ugy hazudókat, hogy lehetetlen sejteni szivnek.
A te beszéded talpra esett, mint józanul érzesz.
Ám hiszen olly ügyesen, mint bármelly isteni dalnok,
Mondtad el a Danaok bajait s magadéit előttem.
Nossza beszéld el már és légy őszinte továbbá,
Szemléltél-e derék feleidből ollyakat is, kik
Elkövetének Troja alá s meghaltanak ottan?
Hosszú, végtelen éjszaka ez, nem is int az idő még
Ágyba; beszélj inkább nékem sok nagyszerü tényröl;
Ám én hajnalig is fenlennék, hogyha kalandos
Tévelyidet palotámban elém rajzolni akarnád.”
Szólt neki erre viszont tervekben gazdag Odysseus:
„Nemzetes Alkinoos, nagyméltóságu király úr,
Hosszu regélésnek van határa, mikép az alásnak;
Ámde ha kedved tartja odább hallgatni, bizony nem
Sajnálom tőled feleimnek többi s ezeknél
Még szomorúbb esetét, kik végül mind odalettek!
Troja keserves harcaiból ugyan elszabadultak,
Vissza pedig meghaltanak egy rosz nőnek okáért. -
A mint a hölgyszellemeket szent Persephoneia
Már elszéleszté, mást máshova; itt Agamemnon
Atridesnek jött búsongó lelke, körében
Összesürűdvén híven azok, kik társilag ezzel
Aegisthos palotájában harcolva elestek.
Rám ismére pedig, hogy ivott a vérböl, azonnal.
És felsirván hangosan és sürü könnyeket öntvén
Két kezeit hozzám öltötte, karolni ohajtva;
De nem volt többé hatalom s a régi erőkincs
Hajlékony tetemében, mint hajdanta virágzott!
Megsiratám őt, és láttára felindula szívem;
És szólítván meg mondám neki szárnyas igékkel:
„Oh Atrida, hadak fejedelme, dicső Agamemnon,
Milly esemény döntött a végtelen álmu halálba?
Nem kékfürtü Poseidon juttata tönkre hajóddal,
Szélviharok düheit lázitva fel ellened? avvagy
Szárazi ellenség kelt ártalmadra, mikor te
Tulkait elvágnád vagy gyapjas nyájait ottkint?
Vagy heves ütközeten honodért, vagy némber ügyében?”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiádes, fortélyos Odysseus,
Sem kékfürtü Poseidon nem tett tönkre hajómmal
Szélviharok düheit lázítva fel ellene, se nem
Szárazi ellenség volt ártalmamra juháért;
Ámde halálos vészt forralván életem ellen
Aegisthos, lakomára hivott és ronta meg ádáz
Nőmmel együtt, valamint a tulkot jászola mellett.
Illy nyomorú végem lett; és körülöttem egyéb hű
Embereim vágattak agyon, mint nagyfogu kondák
Némelly dusgazdag s jómódú férfi lakában
Mennyekzői, baráti avagy vendégi ebédre.
Ah te sok embernek láttad már szörnyü halálát,
Mind külön öltnek meg mind kegytelen ütközetekben;
Mégis azon kellett bizonyára megesni kiváltkép
Szívednek, mikoron ott fekvénk borkupa s gazdag
Asztalaink körül, és vérrel folyt a szobapadló.
Legkinosabban esett lelkemnek azonba Kasandra
Hős Priamos lányának jaj szava, kit körülöttem
Vága le Klytaemnestra; s hogy én félholtan emelném
Pallos után kezemet, megfosztott engemet attol
A csúfos feleség; s nem türte pokolra jövőnek
Két szememet béfogni s lezárni örökre az ajkat!
Ennyire nincsen ebebb és átkosb némberi szivnél,
A ki magát ollyan munkák űzésire adta,
Mint enyim elvetemült hallatlanul, iszonyu véget
Vetvén mennyekzős férjének. Hajh, pedig az volt
Mindig előttem, milly szivesen látandanak otthon
Gyermekim, apródim! De gonoszság mestere lévén,
Csúfba keverte magát és minden utána jövendő
Némbereket, még ollyant is, kinek élete tiszta!”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Oh hékám, mi felette nagyon bosszús elejétöl
Fogvást mennydörgő Zeus Atreus vérire asszony
Végett! Tudnillik Heleneért hulla el ezrünk,
Klytaemnestra pedig távolban rád szöve ármányt!”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Hát te se légy soha is szíves, feleséged iránt bár,
Meg se beszélj neki mindeneket mik tudva előtted,
De ha egyet kijelentesz, egyik titkolva maradjon.
Néked azonban nem köszörül feleséged, Odysseus,
Gyilkot; mérthogy eszély és szív jellemzi dicsőült
Ikarios lányát, szellemdus Penelopeiát.
Őt fiatalka menyecskéül hagytuk mi lakodban
Troja hadába menet, kisded csecsemővel anyázó
Emlőjén, ki talán már férfiu számban ül eddig,
A boldog! mivel őt hazatérő atyja örömmel
Látja meg, ő pedig ezt általkarolandja szeretve.
Jaj de az én hitesem szememet sem hagyta fiammal
Jóllakhatni, hanem hamarabb meggyilkola férjét!
S mostan egyet mondok, mit ugyancsak tarts meg eszedben:
Titkosan érkezzél Ithaka partjára hajóddal,
És ne világosan; olly gyanus immár mindenegy asszony.
De már azt mondd meg s add értésemre himetlen,
Nem hallottátok valahol létezni Orestest,
Orkhomenosban avagy homokos földébe Pylosnak,
Vagy Menelaosnál a széles Spartai honban?
Meg nem halt ugyanis még eddig lelkes Orestes.”
Igy szólt, én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Oh Atrida, miért ezt kérdened? Él-e avagy hal
A fiu, nem tudom; és hiuságot szólani vétek.”
Mig mi hasonló bús ígékkel váltogatók fel
Egymást, fájdalmas könnyeknek záporit öntve;
Addig közbe jövének erős Peleusfi Akhilleus,
És Patroklos s Antilokhos nagy lelkei, aztán
Ajasé, ki legelső volt termetre s alakra
Hős Peleusfi után Argosnak többi hadában.
S rám ismerve legott a lábgyors Aeakides, szólt
Hozzám bánatosan, mondván repülékeny igékkel:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Oh nyavalyás, mi dolog forog ismételve agyadban?
Hogy kívánsz poklokra leszállani, hol csak ügyetlen
Holtak lézengnek, mindannyi valótalan ábránd?”
Szólott; én pedig így mondottam néki viszontag:
„Oh Peleusfi Akhilleus, legderekabbik akhiv hős,
Tiresias jóslásaiért jöttem le, tanácsot
Hallandó, Ithakába mikép juthassak el immár.
Mert sem akhiv földhöz nem jártam még közel eddig,
Sem hon nem voltam, de örökké bujdosom. Ámde
Náladnál sem előbb sem utóbb, felséges Akhilleus,
Senki szerencsésb! Mert élőt közel isteni ranggal
Tiszteltünk Danaok, ma pedig holtak seregének
Vagy fejedelme. Ne bánjad azért a sorsot, Akhilleus.”
Igy szólottam, amaz pedig igy mondotta viszontag:
„Semmi vigasztos szót a halálról, nyájas Odysseus!
Jobban ohajtnék földszínen jószágtalan ember
Parlagi dolgaiban szakmányos lenni napestig,
Hogysem fejdelem a poklok valamennyi halottán.
Szólj inkább nekem és adjad tudtamra fiamrol,
Vajjon elől akar-e viadalban küzdeni, vagy sem.
Annakutána dicső Peleusröl, hogyha tudod, szólj,
Áll-e becsűlete méglen az összes Myrmidonoknál,
Vagy letekintik Hellasban s Phthiében elaggott
Napjaiért, miután keze lába hanyatlanak immár.
Mert én a nap alatt nem nyujthatok őneki többé
Ollyan védkezeket, mint a mikor Argos ügyében
Harcolván megölém Priamosnak legjava népét.
Ám ha kevés korig is nemzőm házába mehetnék
Igy, hiszen éreznék karaimnak súlyait, a kik
Őt tán sértegetik s csorbitják tiszteletében!”
Szólott; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Tisztes Peleusnek mi hirét sem hallom, Akhilleus;
Ámde Neoptolemos kedves fiad érdekiben, mint
Kérdeztél, igazán el igyekszem mondani mindent:
Mert én szállítám Skyrosbol evicke hajómon
Őtet az Argosiak fürtös daliáihoz által.
Ez, valahányszor Troja körül tanakodni gyülekvénk
Mindig elől szólott, és meg nem botla szavában,
Ketten versezvén vele, Nestor egyéne csak és én.
Hogyha pedig meg megverekedtünk Troja hadával,
Nem maradott soha is csapatában vissza, de mindig
Messzire járt legelől, ki nem állván senki fiának;
És sok erős daliát vágott le az ütközetekben.
Mindegyiket meg nem nevezem s ki se mondhatom, a kit
Ellenségeiböl feleit pártolva levágott:
Csakhogy elejté Telephidest, kinek a vezetéke
Eurypylos; ki körül sokan elhullottanak érccel
Hű bajtársaibol, végette az asszonyi dijnak;
Ezt deli Memnon után legszebbnek láttam alakban.
És hogy alászálltunk a lóban, mellyet Epeios
Gyártott, Argosiak legjobbjai, s rám leve hagyva,
Vagy lefedezni az öblös cselt, vagy visszabezárni;
Itten egyéb vértes kara s rendei a Danaoknak
Könnyet törlöttek le, s remegtek térdik alattok:
Őt perdig én legalább soha sem szemléltem akár szép
Arcain elsápadni, akár letörülni virágzó
Képéröl könnyet; hanem inkább untalan unszolt,
Menni eresztenem a lóbol, s keze dárdanyelén járt
S pallosa markolatán, vésztervesen Ilion ellen.
Végre hogy eldöntők Priamosnak nagyszerü várát,
Ön részvénye s jutalmával séretlenül indult
Vissza honába, csak egy dárdátol sem sebesülten,
Nem szemközti csatázásban; mik az ütközeteknek
Vészei közt gyakrak, hol Ares keveregve dühöng szét.”
Mondottam: lábgyors Peleusfi Akhilleus árnya
Nagy lépésekkel ment a buja rétnek, örülvén,
Hogy magzatja derékségét elmondani hallá.
Addig egyéb holtak hiu lelkei környülem álltak
Nyögdécselve, s baját kiki elpanaszolta közűlök.
Csak Telamiades Ajasnak szelleme állott
Félre, az egyszeri győzelemért haragudva reám még,
Mellyet rajta nyerék Peleusfi Akhilleus ékes
Fegyveriért pályázva, midőn feltette az anyja,
Troja vitézei és maga Pallas Athene birálván.
Vajha ne győzendék a versenyen illyen egy árért!
Ollyan egyént nyelt tudnillik be miattok az allag,
Ajasét, ki egyéb Danaoknak rendiben első
Volt Peleusfi után mind tényben mind pedig arcban.
Ehhez egész gyöngédséggel fordulva beszélék:
„Ajas, válogatott Telamon fia, holtod után sem
Hagysz-e fel ellenemes haragoddal még amaz átkos
Fegyverekért? Igen is, megverték istenek Argos
Népségét velek; olly torony estél romba miattok!
Kit mi halálod után, valamint felséges Akhilleus
Drága fejét, siratánk. Oka ennek senki egyéb, mint
Mennyei Zeus, ki csatás daliáit az Argosiaknak
Szörnyen elútálván rajtad töltötte boszúját.
Jersze tehát közelebb, uram, és hallgasd ki személyem
Tiszta nyilatkozatát, fékezve kedélyedet addig!”
Szólottam; hanem ő mitsem viszonozva, az árnyak
Többi csoportja között erebos sivatagjain eltünt.
Itt, ha neheztele is, megszólítanda, vagy én őt;
Ámde szivem még más holtaknak lelkeit égett
Szemlélhetni setét országán Persephonénak.
És látám Minost, csemetéjét mennyei Zeusnek,
Fényes arany jogodot hordozva birálni az árnyak
Nemzeteit, mellyek körülötte seregben ülének,
Vagy pedig állottak, hozzá folyamodva ügyökben.
Termetes Oriont szemlélém ennekutána,
Gyors vadak űzőjét a poklok mélyfüvü rétén,
Mellyeket a bércek rideg ormain ejtegetett el,
Réz és törhetlen buzogányt markolva kezében.
És láttam Tityost, anyaföldnek férfi szülöttét
Fektiben a síkon, ki kilenc dűlőre terült szét;
Két keselyű vesztegle pedig s vagdalta jog és bal
Oldalrol máját, belebúva, s nem űzte kezével;
Hogy Letót Zeüs égi nejét tilalomra kisérté,
A Pythóba menőt Panope térségein által.
Tantalos is szemeimbe ötölt kinos állapotában,
Nagy tónak közepén, melly állaig ért vala néki.
Szomjúnak sejlett, de italt nem nyerhete ajka.
Mert valahányszor aláhajlott nyelhetni az agg fej,
Annyiszor elszaladott hörpentett kortya; s egy isten
Által megszárítva feketlett lábaitol ki
A föld. Fője felett szép fák termékei csüngtek,
Körte, narancs, azután jobbnál jobb almagyümölcsök,
És fügefák édes terménye, s olajfai áldás.
Ha egyikét az öreg meg igyekvék kapni kezével,
Szellők hirtelenűl az egek felhőibe csapták.
Ott vala Sisyphos is, nyomorú munkára itélten,
Mind a két kezivel roppant kőszirtot emelve.
Ő ugyan a sziklát, neki dölvén lába kezével,
Felhengergetné a hegytarkóra: hanem hogy
Mármár csúcson volt, súlyával erőt veve rajta;
S róna mezőre szaladt le viszontag az átkozatos kő.
Az pedig újabban neki dőlt vala; sűrü veríték
Csurgott tagjaiból, és a feje porzani tetszett.
Szemlélém azután Herakles vérmes egyénét
Ábrándban: maga tudnillik halhatlanok égi
Vígalmának örül, bírván a szépboka Hebét,
Nagy Zeüs és az aranycipeű szent Hera leányát.
Környüle holt lelkek csattogtak, szertekoválygó
Vad madarakként; s ő, valamint komor éjszaka ottkint,
Meztelen íjt tartván s idegén nyilat, iszonyu gonddal
Vígyáz, a vesszőt mármár elereszteni látszva.
Rettenetes pallosheveder lógott vala mellén,
Egy aranyos szíj, megtarkítva világi csudákkal,
Borzas oroszlánok, medvék és hegymegi kondák,
Háboruk, ütközetek, vérontás, emberöléssel.
Nem gyártott ember, nem fogna remekleni többé
Illy hevedert az sem, ki ezent meghagyta először.
Rám ismert mihelyest szeme megpillanta, s beszélett
Hozzám bánatosan, mondván repülékeny igékkel:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Oh nyavalyás, magad is nyilván olly mostoha sorsot
Nyögsz még a nap alatt, mint millyen zaklata engem!
Zeus fia voltam ugyan, de határtalan aggodalommal
Kelle viaskodnom; miután végetlenül aljasb
Férfi kezére juték, ki bajos szakmányokat osztott,
S egyszer ebért küldött ide; mert számomra veszélyesb
Munkát nem gondolt többé adhatni világon.
És én felvezetém poklokról azt neki, Hermes
Utmutatásával, meg Pallas Athene hirével.”
Ekkép szólta után Hades palotáiban eltünt.
Én pedig ott várék, ha talán közelítene méglen
Hősek egyik vagy másika, kik csatatéren elestek.
S most az elődöket is megláttam volna, kiket még
Ohajtottam, ama deli Theseust Pirithoosszal:
Ámde megindultak rettentő zajjal előmbe
Omlani más holtak; mire én félelmesen össze
Borzadtam, netalán még Gorgo szörnyetegének
Küldje fejét hozzám erebosbol Persephoneia.
Visszaeredve hajómba tehát feleimre parancslék,
Üljenek egyszeriben helyeikre be s oldjanak; a kik
Szófogadólag békelvén padaikra ülének.
S okeanos tetején már hullám vitte hajómat,
Elsőben révész, azután szellők java mellett.

2015. december 22., kedd

A Szfinx az idő sodrában

Napóleonnal, 1798

1840

1850

1860

1860-as évek

1860-as évek

1865

1868

1868

1869

1869

1869

1870

1870

1871

1872

1876

1877

1880-as évek

1880-as évek

1905

1906

1907

1910

1911

1915

1916

1919

1920

1920-as évek

1920-as évek

1928

1930

2015. december 18., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) tizedik ének

TIZEDIK ÉNEK.

Aeolos udvara és Laestrygonok és maga Kirke.
Aeolia szigetére jutánk; hol az égi karoknak
Kedvese, Aeolos Hippotades, tartotta lakását,
Uszkáló szigeten; mellyet mindenfelül érc fal
Dönthetlen kara véd, és tar kőszikla mered fel.
Néki tizenkét gyermeke volt fejedelmi lakában,
Mellyeknek hata lány, másik hata ifju legénység;
Igy fiu magzatinak feleségekül adta leányait.
Már ezek untalanul szeretett atyjok s kegyes anyjok
Mellett vendégeskednek mindennemü jóban;
Nappal az illatozó házkörnyék dörg lakomázók
Ujjongásaitol, mig éjszaka rendre szemérmes
Nőiknél hálnak remekelt és szőnyeges ágyon.
Imezek ékes városa és házába vetődénk.
Ő álló hóig jol láta, s kikérdeze mindent
Argosiak felöl, Ilion és az Akhivok ügyében
Visszafelé; kinek én mindent elejébe soroltam.
Végre midőn elutért könyörögtem nála s bocsátást
Kérék, meg nem vonta, hanem búcsúmon igyekszett,
És megnyúzva kilencfű tulkot, bőrit ajánlá
Tömlőül, mibe a szeleket beletömve lezárta:
Mert őtet jelelé ki Zeüs sáfárjokul, önként
Elcsilapítani vagy feluszítani, mellyet akarna.
Ezt lekötötte hajóm öblében fényes ezüstös
Pórázzal, miszerint kissé se szelelne, magamnak
Kellemetes zephyrost keltvén útamra, hogy embert
S barna hajót szállítna. Hanem szent szándoka épen
Nem sikerült, mivel önbalságunk juttata tönkre.
Hogy mi kilenc napon és éjjel szakadatlan eveztünk,
A tizedikre imé feltüntek drága hazámnak
Telkei; már látók kék füsteit a tüzelőknek.
Ekkoron édes alás lepe meg fáradtat, örökké
A kormánylábnál munkást; mert társaimékbol
Ezt kire sem biztam, hogy előbb Ithakába mehessünk.
De azalatt szeretett bajtársaim összesugának,
Hogy sok aranynyal ezüsttel térek vissza, temerdek
Minden ajándokival kegyes Aeolos Hippotadesnek;
És imigy szólott egyik a másikra tekintvén:
„Oh hékám, de igen szeretett és kedves egy ember
Ez mindenhol, akarhova, s melly országba vetődünk!
Troja alól is sok szép kincset hoz haza immár
Zsákmányul; mig mink folyvást utitársai néki,
Illyen üres kézzel sietünk meglátni hazánkat:
És most íme barátságbol mit adott neki ujra
Aeolos! Oh jertek, nézzük meg, ugyan mi van itten!
Mennyi ezüst meg arany lehet ebben az öblös edényben!”
Szólottak; győzött feleimnek otromba tanácsa.
A tömlőt lefedék, és a szelek elrohanának.
S kapva meg egyszeriben széles tengerre ragadta
Vissza honunktol fergeteg a sírókat. Azonnal
Felserkenve reá én azt forgattam eszemben,
Vajjon alászökvén beleöljem-e lelkemet a viz
Örvényébe, avagy szenvedjek s élve maradjak.
Szenvedtem s maradék; de hajómon bétakarózva
Fetrengettem. Azok viharoktól Aeoliába
Hurcoltattak vissza. Barátim erősen epedtek.
Itt szárazra kelénk, és kutvizet inni meritvén
Társim, az uszka hajók mellett lakomához ülének.
A mint éhök megcsilapult és szomjokat olták,
Én egy hirnököt és bajtársat véve magamhoz
Felmegyek Aeolos Hippotades várába; kit édes
Gyermeki és feleségével lakomázva találék.
Házahoz érkezvén leülénk fényes küszöbénél
Földre. Reám bámultak azok s kérdeztenek egyben:
„Hogy jösz, Odysseus? melly istenség mostoha hozzád?
Ám mi kegyelve bocsátánk el, hogy visszaevezhess
Országodba, magas házadba, vagy ahhova tetszik!”
Igy szólottanak ők; mire én fájdalmasan ekkor:
„Megrontottak eszetlen társaim, és velek egy rosz
Álom! Azonba segéljetek, oh mert módotok abban!”
Mondottam, gyengéd szókkal hizelegve előttök.
Elhallgattak azok; hanem atyjok végre beszélett:
„El szigetemről, élők leggonoszabbika, rögtön;
Mert tilos embereket befogadnom s visszamenetnem
Országokba, kik isteneket bántottanak! El, mert
Istentől üldözve jövél nyilván ide vissza.”
Igy szólván palotájából elkülde veszéklőt.
És igy odább evezénk mélyen szivedezve magunkban.
Férfiainkat igen bántá a súlyos evedzés,
Minbüneink mia, nem lévén haza térni reményünk.
Mégis hat nap dolgoztunk és éjjelen által:
Hetedik éjszaka tágkapuú Laestrygoniába
Hajtottunk, Lamos országába: hol a hazahajtó
Pásztor az elhajtóra kiált, s ez hallja amannak
Kurjongásait. Ott két bért nyerhetne az éber
Férfiu, ökrészűl egyet és a másat ihászul;
Mert közelérik nap s rövid éj ösvényei egymást.
Itt, miután kikötőbe jutánk vala, mellyet egekre
Bámész hegy keblez mindünnen sziklakarával;
S partfokok egymással szemközt tornyodzanak a rév
Torkolatánál, keskeny rést engedve beútul;
Ebbe hajóikkal feleim tolakodva siettek.
A gályák egymás közelébe kikötve valának
Bent az öböl völgyén: mert hullám nem dagad itten
Sem keveset se nagyot, de fehér csend ünnepe hallgat.
Én kivül egymagam állapodám meg barna hajómmal,
Izmos alatságát a határsziklára tekervén.
Most felrándulván meredek kémfokra megállék:
És sem férfiunak sem ökörnek míve nem ötlött
Szembe, de csak füstöt látánk tolakodni az égnek.
Annakutána barátaimat puhatolni eresztém,
Vajjon az országon kenyeret milly emberek esznek,
Két követet küldvén s melléjök hirnököt adván.
Ők eleredve törött úton ballagtak, a mellyen
Rengeteg erdőröl haza fát szekerezgete a nép.
Város alatt egy vízmérő hajadonhoz akadtak,
Széphaju lányához laestrygon Antiphatesnek,
A ki jelennen vízért járt vala Artakie fris
Csurgónál, mellyből a város népei ittak.
Ők mellette megálltanak, és sorjába kikérdék
Tőle, ki a honnak fejedelme, mi népek uralják.
Az szivesen kijelelte nekik nemzője lakását.
Bémenvén a mennyezetes palotába, találák
Hölgyét, mint egy bérc; és elszörnyedtek előtte.
Ez nemes Antiphatest mindjárt behivatta gyülésböl,
Önnön urát; ki legott gyászvéget forrala nékik:
Felkapa egy daliát s lakomát szaporáza belőle.
Kettejök ellenben szaladással eredhete vissza.
Az lármákat ütött: mire innen is onnan is ezre
Tódult a vérmes laestrygon népnek azonnal
Össze, nem emberhez hanem órjásokhoz hasonló.
Férfinyi sziklákkal hajgáltak az ormozatokrol
Társaimékra; dühösrobaj ált be hajóikon, itten
Emberek üttetvén agyon, ottan gálya töretvén.
Felnyársalva vivék kelletlen ebédre halakként.
Meddig ezek szeretett feleimnek vesztire törtek,
Addig combomtól én fegyvert rántva, hajómnak
Izmos alatságát elvágván tétova nélkül
Bajtársimra parancsoltam, látnának izében
Szorgos evedzéshez, hogy bajból megmenekedjünk.
Ők neki fekvének vésztöl féltökben azonnal.
Könnyen osonta hajóm tengerre ki a homorú rév
Függő szirtja közűl; amazok mind semmire mentek.
És igy odább evezénk, szívünkben búsan epedvén
Vesztett társinkon, de saját üdvünknek örülve.
Aea szigetbe jövénk. Itt széphaju Kirke, hatalmas
Szózatos istennő tartotta világi lakását,
Húga tudákos Aetesnek; kik az emberi nemre
Fényt lövelő Naptol születének s Perse szerelmes
Anyjoktol, kit is Okeanos természete magzott.
Halkal evedzettünk be hajómen révibe a part
Tág kikötőjének, valamelly istentöl utalva.
Itten partra kelők két éjen s két napon által
Vesztegelénk, bágy és bútol legyalázva felettébb.
De miután harmadszor eredt a széphaju hajnal,
Én dárdát fogván és éles kardot övezvén
Nagy gyorsan kikapék látfokra hajombol, egy élő
Embernek hallhatni szavát vagy sejteni művét.
Felverekedvén a meredek kémhelyre megálltam.
Távoli füst ötlött kíváncsi szemembe hatalmas
Kirke lakátol az erdőn és sürü berkeken által.
Rögtön azon jártattam eszem, tűnődve magamban,
Menni személyesen és a füstnek látni hazáját.
Végre meg az tetszett legcélszerüebbnek, először
Tengerparti hajóm mellé közelíteni, s kedves
Társaimat megebédelvén elküldeni őket.
A mint már nem messze valék az evicke hajóhoz,
Egy kegyes istenség megszánva magányosat, horgas
Ösvényemre derék ágasbogas erdei szarvast
Hajta le; melly legelőjéröl csermelyre szaguldott
Inni, mivel hevesen löveték a napnak ivétöl,
Háta gerincének közepette találtam el épen
A kiszökőt; mellynek tulsóján tört ki az érchegy,
És a porba lenyekkent és párája kiszállott.
Most felhágva reá kivonám sebzett teteméböl
Fegyveremet, s letevén a földre feküdni, szironyt és
Nyúlánk vesszőket szaggattam; ezekböl egy ölnyi
Kétrétű kötelet gúzsoltam hirtelen össze,
S egybekötém vele lábait a nagytermetü vadnak.
Igy mentem nyakamon hurcolva hajónkhoz, utamban
Dárdámmal gyámítkozván: mert nem vala vállon
Egy kézzel vihető a roppant hegymegi marha.
És lehajitva hajóm mellett, felköltöm azonnal
Társaimat, gyengéd hangon szólítva meg őket:
„Oh feleim, ha busúlunk sem mehetünk Aidesnek
Országába előbb, mint eljön végzetes óránk!
Jertek azért, mig ital s étel vagyon uszka hajónkon,
Jusson az étek eszünkbe, ne is sorvaszszon az éhség.”
Igy mondottam. Azok hajolának igémre, s legottan
Feltakarózván a tengerpárkányon, iszonynyal
Nézték a szarvast; mert nagyszerü hegymegi vad volt.
Annakutána, hogy a nézés szemeiknek elég lőn,
Megmosván kezöket derekas lakomákat ütöttek.
S mostan egész nap imigy, mignem beköszönte az alkony,
Sok húst és borokat lakomázván vígan időzénk;
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
A tenger kanyarú szélén nyugalomra feküdtünk.
Majd a rózsakezű hajnalnak támadatával
Társaimat gyűlésbe hiván mondottam előttök:
„Halljunk szót, noha sok bútol környezve, barátim!
Oh feleim, miután nem tudjuk hol kelet, éjszak,
Sem hogy merre megyen nap az égröl földnek alája,
Sem hogy merre pirul; jertek, tartsunksza tanácsot,
Ha lehet; én legalább részemröl nem tudok ollyast.
Átnéztem meredek kémfok tetejére kikapva
E szigetet; mi körül végetlen habkoszorú teng,
És alacsony fekvése vagyon; hanem a közepében
Füstöt szemlélék sürü erdőn s berkeken által.”
Mondám. Bajtársim hős szivei összezuzának,
Mérthogy eszekbe jutott laestrygon Antiphatesnek
Ténye, s az emberevő kyklopsnak erőszakos odva.
Sirván sirtanak ők, pergő könyet ontva szemikböl.
Ámde parányit sem használtak az árva keservek.
Én a páncélos bajtársakat elfelezém két
Részre; s vezért adván mindkettőjének, az elsők
Főnöke én, az utóbbiaké nemes Eurylokhos lett.
Egyszeriben sorsot keverénk rézdombu sisakban.
Sorsa tekintetes Eurylokhos daliának ugrott ki.
Ő indúla, huszonkét jó társával utána,
Sirva, mibennünket szomorúan hagyva megettök.
Völgységben faragott kőböl művészileg épült
Kastélyát lelték Kirkének nyiltkörü tájon;
Környékében oroszlánok, vad farkasok éltek,
Mellyeket áldatlan bűbájival általigézett.
Nem rohanának ezek feleinknek rája, de inkább
Hosszú farkaikat csóválva felálltak eléjek.
Mint hizelegnek lakmárol hazatértekor úri
Gazdájoknak ebek, ki nekik mindig hoz egyetmást:
Ugy csapodárkodták azokat körül erdei farkas,
Körmös oroszlánok, szepegőket tőlök azonban.
Széphaju istennő küszöbének előtte megállván,
Hallgatták Kirkét gyönyörűn énekleni ottben,
Nagyszerü vásznon ülőt, halhatlanon, olly csudavékony
És remeken, mineműt istennők himzeni szoktak.
S monda középre Polites, férfiak elseje, a ki
Legkedvesb, leg is érdekesebb vala köztök előttem:
„Oh feleim, belül egy nagy vásznat sződögelőné
Bájosan énekel, ugy hogy zeng bele a lak egészen,
Hölgy-e vagy istennő, szóljunk hozzája ezennel.”
Igy mondá; szólottak azok hozzája, s nevezték.
A lakos egyszeriben megnyitván a remek ajtót,
Jött s behivá őket: kik mind be utána bolondul;
Csak maga Eurylokhos maradott cselt vélve kivülröl,
És bevivén őket székek s trónokra ülette,
Aztán pramnei borba turót és liszteket és fris
Mézt elegyíte, s evő kenyerökbe veszélytele irszert
Gyúrt: hogy drága honát mindenki örökre feledné.
Hogy pedig általadá s elkölték, itt megütötte
Vesszőjével bennöket, és beterelte az ólba:
Kiknek kanfejök és sertéjek, hangjaik, arcok
Voltak ugyan, de világos eszök, mint annakelőtte.
Igy zárattanak el nyomorúk; elejekbe falásul
Tölgy és bükkmakkot töltött, meg somfa gyümölcsét
Kirke, mit a disznók turkáló népei falnak.
Eurylokhos pedig elmenekült a barna hajóhoz
Társai rettentő esetének szörnyü hirével.
Bárhogy erőködvén egy szót sem szólhata, gyötrő
Kínaitol legyalázva; hanem telegyűle könyekkel
Két szeme, a mi velünk nem jókat sejtete mindjárt.
Ámde midőn nekiestünk és faggattuk esennen,
Adta szerencsétlen feleink történetit hírül;
„Általeredvén a berken, mint hagytad Odysseus,
Egy völgyben faragott kőböl művészileg épült
Szép kastélyra lelénk, tovalátó nyiltkörü tájon.
Kellemesen dallott belül egy házbéli szövőné,
Hölgy-e vagy istennő, feleim szólítani merték.
A lakos egyszeriben kijövén megnyitta az ajtót,
S béhiva; társaimék mindnyájan utána menének
Esztelenül, hanem én cselröl gyanakodva maradtam.
Ekkor egyűl egyig eltüntek vala; senki azontul
Nem láttatta magát, noha lestem vártam utánok.”
Igy szólott. Haladéktalanul nagy ezüstnyelü kardot
Függesztvén vállamrol alá, hozzája meg ívet,
Eurylokhosra parancsoltam, vigyen engem az úton.
Ámde az átkarolá két kézzel térdemet egyben,
És síránkozván esdeklett röpke szavakkal:
„Oh ne parancsolj vissza, hanem hagyj itten, Odysseus!
Mert tudom azt az egyet, meg nem jösz sem magad onnan
Sem közülök senkit nem hozhatsz vissza! Jer inkább;
Mig még jókor van, fussunk tova gyorsan ezekkel!”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Eurylokhos, te tehát légy veszteg barna hajónknál,
Étel itallal töltözvén, a többivel itten;
Én pedig elmegyek, int elmennem erősen a szükség.”
Imigy szólva hajót s tengert odahagytam azonnal.
Hogy mármár be valék a szent völgységeken által
Bűvész Kirkének pompás házába jutandó;
Ime aranyvesszős Hermes követ ütközik össze
A feligyekszővel, képében egy ifju legénynek,
Zsenge szakálúnak, ki szerelmes napjait éli.
Ez kezeimbe tapadván igy szólíta meg engem:
„Merre, szerencsétlen? hol jársz magad e sivatagban
Út nem tudva? Igen, bajtársid zárva hevernek
Kirkénél, valamint disznók a cifra szobában;
Tán ezeket szabadítani mégy? De magad se jövendesz
Vissza, hanem kimaradsz ottan, hol társaid ülnek.
Hadd szabaditlak azonban meg s légy általam üdvöz.
Vedd ez ovó gyógyszert, vidd Kirke lakába magaddal;
Ez majd a rosz időt elhárítandja fejedröl.
Kirke ravasz cseleit sorolom már mostan elődbe.
Ő egy italt kever, és étkedbe vegyíti be mérgét;
Igy sem bűvöl azonban meg, tudnillik adandó
Gyógyszerem épen nem fog hagyni. De halljad odább is.
A tündér hosszú vesszővel hogyha reád üt,
Combodtol hamar éles kardot rántva rohand meg
Kirkét, mintha legott meg akarnád ölni lakában.
Ő elijedve neked nyoszolyáját fogja kinálni;
És csakugyan ki ne adj ágyán a mennyei lénynek,
Hogy szivesen lásson s elereszsze barátidat: ámde
Vedd ki belőle az égi karoknak nagyszerü eskét,
Hogy nem irányozvák megrontásodra tanácsi;
Férfiubol netalán nyomorékká meztelenítsen.”
Igy szólván irszert ada, és természete titkát
Megmutatá Hermes, kiszakítván a puha földböl.
Fekete volt gyökerén, de virágai tejre verének;
Moly neven hivják menny istenségei; bajjal
Ássa halandó azt, de az isten mindeneket tud.
Argosölő azután feleredt a boldog egekbe,
Át a fás szigeten; én meg Kirkének irányzám
Léptemet udvarahoz, sokkép tűnődve magamban.
Széphaju istennő küszöbénél végre megállék,
És bekiáltok. Szózatomat hallotta az isten,
És kijövén iziben ragyogó ajtót nyita, s béhitt
Engemet; a ki boszús szivvel lépdeltem utána.
A mint bévezetett, lekinált az ezüstszegü trónra,
Szépre, világira, lábam alá diszzsámoly adatván.
Most az arany kelyhben vegyeket kotyvaszta meginnom,
És irszert elegyíte, gonoszt forralva magában.
Hogy pedig általadá, s megivám, s nem bűvöle semmit,
Rám ütvén vesszőjével felemelve szavát mond:
„Huss az alomba, egyéb társid közepére fekünni!”
Szólt; hanem én éles kardot rántván hevenyében,
Megrohanám Kirkét, őtet leaprítani készleg.
Eljajdulva futott ez alám, és térdimet által
Kulcsolván sirt, és igy mondá röpke szavakban;
„Ki s ki vagy, oh ember? hol szűlőfölded, atyáid?
Szörnyü dolog, hogy iszod s mit sem fog rajtad ez irszer!
Nem, soha sem birhatta meg ezt más férfi kivűled,
A ki megitta, mihelyt rekeszén átömle fogának;
Ah de neked valamelly meghódíthatlan eszed van.
Nem te leendesz ama furfangos Odysseus, a kit
Nékem aranyvesszős Hermes régóta jövendöl,
Trojáról hazaútakor elvándorlani hozzám?
De hüvelyezd be legitt érc kardodat, és jere vélem
A nyoszolyára, vitéz, hogy együtt szerelembe vegyülvén
Ennekutána szivünk már jobban értse meg egymást.”
Igy szólt; én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Kirke, miképen akarsz bárgyúnak lennem irántad?
Társaimat sertésekké torzítva előre,
Már engem készülsz ármányos tervvel eszedben
Isteni ágyadnak párnáira vinni, hogy aztán
Gyáva pulyává tégy megmeztelenitve lakodban?
Én nem kívánok nyoszolyádra eredni, ha nékem
Nem fogadod meg előbb, istennő, nagyszerü eskkel,
Hogy nem irányozvák elenyésztésemre tanácsid.”
Szólék; egyszeriben megtette az istenek eskét.
Hogy pedig elkezdette, be is végezte az esket,
Ekkor Kirkének csudaszép párnáira mentem.
Négy tisztes szobanő sürgött vala termei szorgos
Dolgaiban, mellyek házbéli cselédei voltak,
Vizforrásoktól eredők és szent ligetektöl
S csergetegektől, a mellyek tengerbe haladnak.
Köztök egyik trónokra fölül bibor és csudaékes
Vánkosokat helyezett, alul egyszerü szőnyeget adván;
Másik ezüst asztalt terjesztett mindenikünknek
Trónja elé, mellyekre szatyort tett volt aranyost fel,
Harmadikok meg ezüst kancsóban léleküdítő
Édes bort elegyíte, s aranybol serleget osztott;
A negyedik vizet hordott, s a katlannak alatta
Lángokat élesztett, mire langyult csendesen a víz.
Hogy pedig a viz megmelegült a fényes edényben,
Tiszta medencéhez vezetett, s megmosdata széles
Hárombjábol, azig töltvén vállamra fejemre,
Mig kilohasztá bágyalmát tetemimnek egészen.
Hogy megmosdata és kenetelt vígasztos olajjal,
És díszes köntöst ada rám és drága palástot,
Bévezetett azután s lekinált az ezüstszegü trónra,
Szépre, világira, lábam alá diszzsámoly adatván.
Ekkor arany korsót hordozván egy szobanémber
Kézvizeket töltött az ezüst tálcára belőle
Mosni; gyalult asztalt helyezett közelünkbe továbbá,
Mellyre szemérmes sáfárné kenyeret raka, s bőven
Halmoza ételeket, mindenből szívesen adva.
Enni parancsolt már; de nekem nem kelle az étek;
Sőt tűnődve ülék, roszakat képzelve magamban.
Kirke pedig látván veszteglőt és kenyeréhez
Nem nyúlót, de igen szomorú bánatba merültet,
Elközelitve felém igy mondá röpke szavakkal:
„Mért ülsz néma gyanánt, csak lelkedet éve, Odysseus,
Folytonosan, s nem nyulsz ételhez végre s italhoz?
Még te cselekröl vélekedel, mint látom; azonban
Nem kell tartanod; én megtettem a nagyszerü esket.”
Igy szólt, én pedig igy mondottam néki viszontag:
„Kirke, ugyan ki lesz olly ember, nem félszeg egyébként,
A ki előbb kíván ételhez látni s italhoz,
Mint szeretett társit szabadan láthatta szemével?
Ha igazán meg akarsz emberleni étel itallal,
Oldd meg előbb, hadd szemlélem bajmentesen őket.”
Szóltam. Kirke legott kieredt a szép palotábol
Vesszővel keziben, s megnyitván a hidasajtót,
Mind kijövette kilencéves sertésekül őket.
Szemközt állapodának meg vele; a ki közöttök
Átmenvén megkente legott más szerrel egyenként:
És elvedlettek tagaikról a csunya sertek,
Mellyeket elsőben mirigy orvossága növesztett
Kirkének; s fiatalb és szebbek lettenek arcban,
S szemre sugárabbak, mint voltanak annakelőtte.
Rám ismertenek ők, és mind kezeimbe tapadtak.
Ekkor örömsiralomra fakadt mindenki; zokogva
Viszhangzott a ház; maga szinte megindula Kirke.
És közelitve az istennő szólott vala hozzám:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Mostan eredj immár le az ősz tengerre; hajódat
Gondjaid elseje lesz szárazra vonatni; azontul
Bútorokat meg fegyvereket barlangba helyezvén,
Jőj magad egyszeriben és hozd el társaidékat.”
Igy végezte. Hajolt ígéire férfi kedélyem,
S nyomban elindúlék a tengerparti hajóhoz;
Hol valamennyi derék bajtársamat árva nyögések
Közt, és szánandó könyeket hullajtva találám.
Mint borjak, mikor a tehenek jóllakva füvekkel
Ólba szivárognak csordárol, mind elejekbe
Fickándoznak, s nem tartóztathatja le többé
Semmi rekesz, de gyakor bőgéssel szökdösik ellő
Anyjaikat körül: ugy, miután szemléltenek engem,
Olvadozának ezek könyeikben, mindegyik ollybá
Tartván mintha rögestelekű Ithakának ölébe
Értek volna, holott származtanak és nevekedtek.
Siránkozva pedig mondának röpke szavakkal:
„Oh, megjöttödön úgy örvendünk, isteni védenc,
Mintha ma érkeznénk Ithakának telkire vissza;
Ámde beszéld el egyéb társinknak mostoha sorsát!”
Igy szólottanak, én pedig igy gyöngéden ezekre:
„Elseje gondunknak szárazra kivonni hajónkat,
Aztán bútorokat s fegyvert barlangba helyezvén
Jőjetek egyszeriben mindnyájan gyorsan utánam;
Hogy meglássátok feleinket Kirke baráti
Házánál, hol azok széles kedvökre vigadnak.”
Igy mondék; ők egyszeriben hajlottak igémre.
Csak maga Eurylokhos tiltá bajtársimat, ekként
Lázítván őket seregestül röpke szavakkal:
„Ah nyomorúk, hova mennétek? mért kellene vesztet
Kirke lakába keresnetek? a ki legottan oroszlán,
Farkasok avvagy disznókká torzítana által,
Hogy fényes palotája körét lakjátok örökre!
Mint kyklops tön előbb, miután üregébe buvának
Jó feleink, és vélek ez a nagy bátor Odysseus.
Mert azokat szintén ennek butasága ölé meg.”
Igy szólt: én meg azon tűnődtem büszke magamban,
Hogy kardot rántván combomtól egybe levágom
Főjét s földhöz ütöm, noha legközelebbi rokonnak
Hozzám vérségről. Hanem egyszeriben körülállván
Jobbról és balrol feleim csiggattanak engem:
„Isteni védenc, hagyjuk el ezt, ha parancsolod, itten
Barna hajónk mellett egyedűl, őrködni felette;
Ellenben minket vigy ezennel Kirke lakához.”
Igy végezve hajó s tengertöl előre haladtak.
Eurylokhos tőlünk maga sem maradott el azonban,
Sőt követett, miután szigorú bánásom ijeszté.
Addig egyéb bajtársaimat megmosta szivélyes
Kirke dicső kastélyában s kenetezte olajjal,
És bojtos kacagányt és köntöst öltete vélök.
S most mindnyájokat igy vendégeskedve találók.
Kik miután látták egymást és minden eszekbe
Jut vala, sírtanak hangosan, hogy döngött bele a ház.
Széphaju Kirke pedig hozzám közelitve beszélett:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Illy keserű siralomban odább ne epedjetek; ám én
Jól tudom azt, mit az ősz halason szenvedtetek, és mint
Bántott benneteket sok szárazföldi garázda.
Jertek azért szaporán és lássatok étel italhoz,
Mignem kebleitekben lelket vettetek ismét,
Mint Ithakának millyennel búcsuztatok egykor
Partjaitol. Mert most igen is legyalázva s megesve
Vagytok az úti kalandokban; nem is ismeri többé
Szívetek a jó kedvet, azért hogy sok bajak értek.”
Igy szólott; hajolánk valamennyen Kirke szavára.
Már azután egy egész álló esztendeig ekként
Veszteglénk itten, sok hús és borlakománál.
De mikor esztendő lett és fordultak az órák,
Holdak enyésztével s jártával hosszu napoknak,
Itt kihiván társim megszólítottanak engem:
„Szertelen, emlékezz immár meg drága hazádrol,
Ha ugyan isteni sors menekülnöd végre, bejutnod
Mennyezetes házadba s becses földére honodnak!”
Igy mondók szavait bévette azonnal egyénem.
Ekkor egész nap imigy, a napnak eláldozatáig,
Üldögelénk veszteg sok hús és borlakománál;
Hogy pedig a nap elalkonyodott és rája setét lett,
Ők lefeküdtek az árnyékos palotában aludni:
Én meg Kirkének csudaszép párnáira menvén
Térdeinél fogvást kérém, ki bevette imámat.
És könyörögve imigy szólítám szárnyas igékkel:
„Oh töltsd bé fogadásaidat, miket egykor igértél,
Kirke, hogy elküldesz szűlőföldemre, hová húz
Szívünk engemet és bajtársimat, a kik örökké
Vérzik keblemet árva panaszszal, hogyha kifordulsz!”
Szóltam, az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Én nem erőtetlek titeket házamban ezentul.
De még más utazást szükséges tennetek elsőbb.
Hades termibe és rettentő Persephonéhoz,
Thebei Tiresias lelkét tudakozni, ki másként
Vak jósló, hanem ép maradott mindenha eszében.
Mert neki Persephone holtában is emberi eszmét
Engede, mig a többi csak árny módjára kovályog.”
Mondá, összetörék kebelemben szívemet e szók;
És sirván sírék nyoszolyáján, s nem vala kedvem
Élni tovább és a napnak szemlélni világát.
Végre midőn kisirám magamat s az elégig epedtem,
Szót emelék ismét s mondottam néki viszontag:
„Kirke, s ugyan ki leszen nékem kalaúzom ez utban?
Még soha sem szállott ember poklokra hajóval!”
Szóltam; az istennő pedig igy mondotta viszontag:
„Nagyságos Laertiades, fortélyos Odysseus,
Legkevesebb gondod se legyen kalaúzra; hanem tedd
Árbocodat ki, s fehér lobogót függesztve reája
Ülj be; hajódat az éjszaki szél céljára viendi.
Ha pedig Okeanos hullámain általeveztél,
Hol alacsony part van s szent berkei Persephonénak,
És hosszú jegenyék és meddő fűzfa tenyészik:
A halas örvényröl kiakasztva hajódat, eredj be
Önmagad Hadesnek szirtos palotáiba rögtön.
Itt Akheronba Pyriphlegethon tajtékosan ömlik,
És Kokytos, melly Styx vizfolyam ágszakadéka;
S kőszál, és ennél két hangosan összecsapó viz.
E tájhoz verekedve, miként én rendelem, áss egy
Gödröt, Odysseus ur, mind szél mind hosszra könyöknyit;
Tölts valamennyi halott számára köröskörül öntvényt,
Mézvegyet elsőben, azután édes zamatos bort,
Ennekutána vizet, s hintsed meg végtire liszttel.
És most kérve fogadkozzál a lelkek előtt, hogy
Megtérvén Ithakába derék meddő tehenet tészsz
Áldozatul nekik, és minden jó terheli máglyád;
Tiresiasnak ihot külön áldozván be magának,
Egy feketét, melly legderekabb a többi barom közt.
Hogyha megengesztéd a holtak népeit, ekkor
Him juhot áldozzál és nő feketét, erebosnak
Forditván ezeket, te magad meg amarra tekintvén,
A folyam árja felé: s most immár hosszu sorokban
Jőnek az elmultak sápadt árnyékai hozzád.
Ennekutána legott szeretett feleidre parancsolj,
A juhokat, mellyek már ottan fekszenek ölve,
Megnyúzván áldozni, s tovább esdekleni Hades

2015. december 17., csütörtök

Phaedrus: Vulpes ad personam tragicam


VII. Vulpes ad Personam Tragicam


Personam tragicam forte vulpes viderat;
quam postquam huc illuc semel atque iterum verterat,
'O quanta species' inquit 'cerebrum non habet!'
Hoc illis dictum est quibus honorem et gloriam
Fortuna tribuit, sensum communem abstulit.


VII. Róka a tragikus maszkhoz


Színészi álarcot látott a róka, és
Így szólt: „Sokat mutat, de agyvelője nincs.”
Azokra áll ez, kiknek pompát, rangokat
Osztott a sors, de ésszel már fukarkodott.

(Terényi István fordítása)

2015. december 15., kedd

IO SATVRNALIA!

Frderic Leighton: Saturnalia

Lawrence Alma Tadema
Bacchus és kísérete