2015. október 31., szombat

Akkor és most

  Néhány római épületet újraálmodtak, hogy milyen is lehetett a maga idejében, a maga fénykorában. Valójában rengeteg ilyen grafika, számítógépes animáció született, csak néhány példát hoztam. Izgalmas dolog elképzelni, hogyan festhetett az épület, ami még romjaiban is felséges. Nyilván sok épület, emlék esetében nyitva marad a kérdés, hogy tényleg olyan volt-e, és sosem ismerhetjük meg a részleteket, hogy valóban úgy festettek-e.
   Erre a bizonytalanságra kiváló példa a szombathelyi Iseum ügye. Sosztarits Ottó lánglelkű régész hatalmas munkájának köszönhetően Szombathelyen ma egy pompázatos Iseumot láthatunk. Olyan, mai előtt legszívesebben térdre borulna az ember, annyira gyönyörű. Sosztarits Ottó emberfeletti munkáját ám nem csodálja mindenki tátott szájjal, a "szakma" elég rendesen megharapta pontosan emiatt, hogy mennyire eredeti a rekonstruált épület. Igen, egyáltalán nem biztos, hogy az eredetit látjuk. De ilyen is lehetett. És végre itt, Magyarországon egy káprázatos római épületet láthatunk, akár pontosan ilyen volt, akár nem. A magam részéről nagyon szeretem a rekonstruált épületeket, kipótolt falakat, kiegészített mozaikokat, mert fontosnak tartom, hogy egyben, épebben láthassunk valamit, hogy közelebb kerüljünk az eredeti állapotához. Akkor is, ha nem pontosan olyan volt a maga valójában, mint a rekonstrukció. A teljesség felé törekedés azonban közelebb visz a dolgok megértéséhez. A rekonstrukciók segítenek az eredeti, antik szellemiség megértésében, megérzésében.
a szombathelyi Iseum egykor

a szombathelyi Iseum mostanság





2015. október 30., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) harmadik ének

HARMADIK ÉNEK.

Nestor jól fogadá, honnan Spartába szekerzett.
A nap elévillant odahagyván tengeri fekvét
Pályájára, világot hozni az égi karoknak,
S gabnaszülő földén a halandó emberi nemnek:
És ezek a Neleus úr építette Pylosba
Értenek. A sokaság épen bikaáldozatokkal
Bánt kékfürtü Poseidonnak, feketékkel egészen.
Számra kilenc telep állt; ötszáz deli férfiu ült le
Mindenikére, kilenc tulkot hozván egyegy osztály.
Ők belet izleltek, de az istennek bikacomb sült.
Hát egyenest ide tartottak; lobogójokat össze
Vonván parthoz eveztenek, és kieredtek egyenként;
Telemakhos maga is, Pallasnak utána, kiszállott.
A kit szólított meg azonnal kékszem Athene:
„Telemakhos, mit sem kell szégyenkezned ezentul;
Mert csak azért is szállottál tengerre, hogy értsed,
Melly föld keblezi, vagy sors érte hatalmas atyádat.
Szemközt hát a lovag Nestorral; lássuk az embert,
Millyen jelleme van lelkének vajjon. Erősen
Kéred meg pedig őt, igazán folytassa beszédét;
Bárha különben sem hazudik, bölcs férfiu lévén.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Mentor, hogy menjek? mit szólva köszönthetem őtet?
Én cimeres szókban nem igen vagyok ekkorig otthon;
S ifjúnak korosabb embert faggatnia szégyen.”
Mond neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Telemakhos, más szó neked ötlik eszedbe magadnak,
Mást pedig isten adand; mert én nem hiszlek olympos
Boldogi ellen akár születettnek akár tápláltnak.”
Igy szólván vezetett istennő kékszem Athene
Késedelem nélkül, s követé őt nyomban az ifju.
Végre Pylos polgárainak telepére jutottak.
Itt ült Nestor gyermekivel; körülötte baráti
Húst vagy süttek vagy nyársaltanak a lakomához;
A kik vendéget sejtvén elejekbe siettek
Sergestül, és felcsapván velek ülni hivák meg.
Első Nestorides Pisistratos ért oda; mindkét
Vendéget megfogta kezén, s lakomához ülette
Lágy irhára, fölén a tengerparti homoknak,
Atyja s derék Thrasymedes jó testvére közébe;
Aztán béladagot szolgált nekik, és zamatos bort
Töltött bé az arany serlegbe, s kinálva imígyen
Szólítá legelőbb istennő kékszem Athenét;
„Jersze imádd, vendég, kékfürtü Poseidon ur istent,
A kinek érkeztek vendégségére hazánkba;
És ha imádkoztál s végezted az asztali áldást,
Ennek is add által majd áldmásozni az édes
Serleget; ugy vélem tudnillik, imádkozik ő is
Menny örök istenihez; mert rászorul erre az ember.
Ő fiatalb nálad, s nekem esztendőkre korácsom;
Igy az arany kelyhhel téged kínállak először.”
Ekkép szólva kezébe adá a mézboru kelyhet.
Örvendett a józan okos fiatalnak Athene,
Hogy neki kínálá az arany kelyhet legelőször;
És sok imáival igy kérlelte Poseidon ur istent:
„Hallgass meg, rázföldi Poseidon, s meg ne tagadjad
Tőlünk áldásod, mellyért országosan esdünk!
Nestort elsőben s fiait tedd véle dicsőkké,
Aztán ünnepi századaért álld meg Pylos ország
Népeit egy főig, kik egész ájtattal imádnak!
Engedd Telemakhosnak is és nekem abban az ügyben
Célhoz jutni, miért ide jöttünk sürge hajónkon!”
Monda; s imái utóbb maga által teljesülének.
Ekkor Telemakhosnak adá szép gömbölü kelyhét,
Mellyel Odysseusnek szeretett fia szintugy imádott.
S már a felhúsak megsülvén és levonatván
Feldaraboltattak, s ők vig lakomákat ütöttek.
Hogy pedig éhek megcsilapult és szomjok elalvék,
Tiszteletes Nestor szavait felemelve beszélett:
„Most immár helye van, miután töltöztenek a mi
Vendégink, kik s kik legyenek, megkérdeni tőlök.
Oh jövevények, kik s kik vagytok? honnan evezték?
Érdekből-e, avagy csak amúgy vaktában alá s fel
Bolygotok a halason, mint tengerháti kalózok,
Kik magok éltével játszván, egyebekre rohannak?”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag,
És már bátran, Athenétől bizodalmak ihletvén
Keblibe, hogy kimaradt atyjáról híreket értsen
Tőle, s dicsőüljön neve a napalatti világon:
„Oh Neleusfi, akhiv nemzet felségese, Nestor,
Azt kérded, honnét eredünk; kijelentem előtted.
Neion aljárol hoz minket, mellyet ezennel
Felfedezek, nem köz, de saját magam érdeke, hozzád.
Hírek után járok, ha vehetnék édes atyámrol,
Bajnok Odysseusröl; ki, miként híresztelik, egykor
Véled együtt harcolva töré meg Trója hatalmát.
Mert a többieket, felmenteket Ilion ellen,
Hallottuk hol hulltanak el szomorúan egyenként;
Róla pedig vészhirt sem akart engedni az isten!
Tudnillik, hol enyészett el, megmondani senki
Sem képes, lakföldön ölék-e meg ellene támadt
Emberek, Amphitritének hullámiba halt-e!
S mostan azért jöttem térdednek elébe, ne sajnálj
Gyászos vége felől hirt mondani, hogyha szemeddel
Láttad; avagy mástól történt már hallanod annak
Bolygásit, kiben olly nyavalyást szült egykor az anyja.
És le ne győzzön semmi könyör, vagy akármi tekintély,
Ámde sorolj el mindeneket himzéstelenül, mint
Tenszemüleg láttál. Igenis, ha valóban Odysseus
Édes atyám valaha Trojánál embere volt, vagy
Ténynek vagy szónak, hol Akhivokat annyi baj ére;
Jusson eszedbe ma ez, s engem cselvetlenül oktass.”
Monda lovag Nestor neki válaszul erre viszontag:
„Oh kedves, mert olly bajakat villantasz eszembe,
Mellyek amott leltek bennünket Akhivokat egykor,
Mind ha feles zsákmányok után Peleusfi Akhilleus
Hadvezetése alatt légszínű tengeren úszánk;
Mind mikor agg Priamos roppant várának alatta
Küzdöttünk, hol halva maradt a legjava nemzet!
Ott fekszik daliás Ajas, és ottan Akhilleus,
Ott vele Patroklos, rokonelmü az égi karokkal,
Ott szeretett fiam is, vádment egyszerre s erélyes
Antilokhos, mind futni serény, mind küzdeni bajnok.
És sok egyéb szomorút látánk; melly földi halandó
Lenne beszéddel mindazokat kimeríteni képes?
Mert ha közöttünk öt hat egész esztendeig élnél,
Sem jutnál végére, mit ott az Akhivok epedtek;
Sokkal előbb belefáradtat haza vinne unalmad.
Mert Trojára kilenc hosszú esztendei minden
Fortélyunkat alig sikeríté végre Kronion.
Itt hát tervekben nem birt feltenni hadunkbol
Senki Odysseuszszel, miután tulszárnyala kitkit
Furfangos fortélyu atyád; ha valóban ez urnak
Magva vagy, a mint hogy bámítnak is arcaid engem:
Mert szavaidban igen ráversz, s nem könnyen akadnánk
Ifjura, illy alkalmatosan képesre beszélni.
Már mi amott ketten, magam és nagyságos Odysseus,
Sem gyűlések alatt, de tanácsinkban sem oszoltunk
Meg soha is, hanem egy szív és lélekkel azon volt
Mindenikünk, hogy az Argosiak jóléte viruljon.
Hogy pedig eldöntők Priamosnak nagyszerű várát,
S visszahajózánk, és elszórt bennünket az isten;
Ekkor igen gyászos megutat sorsolt Zeüs Argos
Népeinek, miután sem okos sem jogszerü nem mind
Voltak: azért elegök nehez átkot vont le magára
Kékszem Athenének megemésztő gyűlöletéböl,
A ki Atreus fiait veszedelmesen összekapatta.
Mert ezek összeparancsolván a tábor egészét,
Vaktában s nem rendszeresen, mikor a nap alámegy
(Borterhelve tolult az Akhívok tábora össze),
Elszavalák, miokon hirdettek nemzeti gyűlést
S most Menelaos fellázított mindenegy embert,
Tenger síkja felett elutat forgatni eszében.
Nem tetszett Agamemnonnak, ki marasztani buzgott
Még az erős népet, s elsőben századot adni
Pallasnak, hogy az áldozatokkal megvegye szívét:
Balga, nem értve, mikép ki nem engesztelheti őtet,
Mert nem igen könnyen változnak az isteni elmék.
Ők ugyan egymással keserűn villongva igy álltak
Volt szemközt; az akhiv tábor pedig iszonyu zajjal
Felrobbanva, tanácsaiban két részre felekzett.
Éjszaka meghálánk, gonoszul fenekedve magunkban
Egymás ellen; mert isten vesztünket akarta.
Reggel evicke hajót vont tengersikra felünk, és
Béraktuk zsákmányostúl a mélyövü nőket;
Hadsergünk felerésze pedig vesztegleni hajlott
Még Agamemnonnal, pásztorral az argosi népen.
Mi felülénk, s elevedzettünk; sietőleg igettek
Lebke hajóink, tengerapályt advája Kronion.
Hogy Tenedozba jutánk, áldoztunk isteneinknek,
Honvágytól égvén; de Zeüs nem terveze még azt,
Rettenetes, ki közénk másodszor hinte ma pártot:
Mert egyik osztályunk fordítván barna hajóit,
Melly fortélyos Odysseusnek hallgatta parancsát,
Visszafutott Agamemnonhoz, neki kedvibe járni.
Én pedig a vélem haza tartó többi hajóval
Futtam, tudva, mikép veszedelmet forral az ördöng;
És futa Tydeus nagy fia, és szorgolta barátit;
Elkésődve futott maga szög Menelaos utánunk,
És Lesbosban azon tanakodtakat ére be, vajjon
Merre leendene jobb elevezni, fölötte Khios zord
Partjainak, Psyrie szigetét balkézre marasztva,
Vagy Khios aljában, szellős Mimas ormozatánál.
Mi tüneményt kérénk istentől: a ki adott is
Azt, s Eubőa felé egyenest hagya metszeni tengert,
Hogy mennél hamarabb kihatoljunk vészek öléböl.
Itt harsány fuvalom kezdett sípolni; hajóim
A halason sebesen haladának előtte, s Geraestost
Éjszaka érék el; hol sok bikacombot ajánlánk
Tüzre Poseidonnak, nagy tengert hagyva megettünk.
A negyedik nap volt, mikor Argos partira hajták
Társi lovag Diomedesnek ki evicke hajóit.
Én Pylos országnak tarték vala; és le nem ültek
A szellők, hogy felkeleté Zeus bennöket egyszer.
Igy jöttem, szeretett ifju, hirvétlenül, azt sem
Tudva, ki lett az Akhivokból elveszve, ki üdvöz;
A miket ellenben házamnál hallok azóta,
Megtudod őszintén, el sem rekkentem előled.
Dárdás Myrmidonok, mint hirlik boldogul értek
Vissza, vezettetvén nagy Akhilleus gyermeke által;
Boldogul ére Philoktetes, Pőas deli magva;
Idomeneus Kretába vivé valamennyi csatábol
Ment feleit szintén, mert tenger nem nyele senkit.
De Agamemnonrol magatoknak tudva, ha félre
Laktok is, Aegisthos milly szörnyüen ölte meg; a ki
Másként tényének meg is adta keservesen árát!
Ennyire jó megholta után embernek utódot
Hagyni; mikép itten boszut állott a fiu gyilkos
Aegisthos lelkén, ki orozva halatta meg atyját.
Igy te is oh kedves, szép és már termetes ifju,
Tenni siess, hogy utókorod is dicsekedve nevezzen.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Oh Neleusfi, akhiv nemzet felségese, Nestor,
Bosszút állt igenis, s az Akhivok róla magasztos
Dalt mindenha, világhírűt énekleni fognak.
Bár nekem adnának menny istenségi hatalmat
Megbosszulni halálos bűneit otthon az ádáz
Hőslőknek, miket oly fertelmesen üzni tanultak!
De minekünk nem adott, nekem és felséges atyámnak
Annyi szerencsét Zeus; csak tűrelem a mi hatalmunk!”
Monda lovag Nestor neki válaszul erre viszontag:
„Ugy kedves, miután ezeket juttattad eszembe,
Itt hire jár, hogy szűlédnek hőslői, sok ifju
Ember igen gonoszul patvarkodik ellened otthon.
Szólj, magad adtad-e meg magadat nekik, avvagy elútált
A nemzet, valamelly istencsuda által igézve?
Ámde ki tudja, honába jövén nem fogja-e még ő
Visszafizetni nekik maga, vagy vele minden Akhivok.
Mert ha irántad is olly rokonérző Pallas Athene,
Mint nagyságos Odysseushez volt Troja alatt, hol
Vértes akhiv nemzet roppant küzdelmeken állánk:
Tudnillik soha sem láttam, hogy az istenek olly hőn
S nyilván pártolnak valakit, mint őtet Athene!
Ha igy akar veled is gondolni, s szerelmes irántad,
Úgy egyik és másik bizonyára feledheti nászát.”
Mondá Telemakhos nemes ifjú módosan erre:
„Szózatod, aggastyán, többé nem teljesedik be,
Mert nagyokat mondál; elszédülök! Ezt, ha magok menny
Istenségi akarnák, sincs mód benne remélnem!”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Telemakhos, fogaid rekeszéből milly ige röppent?
Azt akaró isten tova is megmenti az embert
Könnyen. S én legalább örömestebb bujdosom össze
Vissza, csak egyszer megláthassam drága hazámat,
Hogysem tüzhelyemen leölessem, mint Agamemnon
Nemzetes Aegisthos s felesége merényei által.
Másként isten sem tehedelmes bármi szerette
Kedvencét sirtol megváltani, hogyha kimérte
Néki enyésztő sors a hosszúszenderü zsoldot.”
Telemakhos pedig igy szólott neki erre viszontag:
„Mentor, szót se tovább ez egyébként szánatos ügyröl!
Az bizonyos, miszerint nem jő haza, merthogy olympos
Boldogi őtet örök vész és romlásra itélték.
Hát inkább másrol akarok szót váltani tisztes
Nestorral, miután különös jó és okos ember;
A mint hogy három nemzéken hirlik is őtet
Országoltnak, azért istennek látszik egyéne.
Oh Neleusfi, dicső Nestor, rajzoljad elejbém,
Hogy történt Agamemnon fejdelem abbeli este?
Hol volt akkoriban Menelaos? milly cseleket hányt
Néki or Aegisthos, hogy erősbet enyészte magánál?
Tán akkor nem akhiv Argosban időze, hanem más
Országon járt, hogy bizodalmasan ellene támadt.”
Monda lovag Nestor neki válaszul erre viszontag:
„Gyermekem, én mindent igazán kijelentek előtted.
Elgondolhatod azt magad is, milly vége leendett,
Hogyha or Aegisthost a háznál élve találta
Volna, megérkezvén Trojárol szög Menelaos.
Akkor elég földet se vetettek volna reája,
Sőt ebek és madarak faldosták volna meg ottkint
Messze a várostol, s tetemeit egy tisztes akhiv nő
Sem siratandá meg, nagy lévén bűnei szörnyen.
Mert mig amott mi ezer küzdelmeket állva ki hosszan
Vesztegelénk, azig ő lovas Argosnak szugolyában
Kéjelgvén, Agamemnonnét sok szóval enyelgte
Volt körül; a mi Klytaemnestrát csábjával először
Meg nem szédíté, miután esze s szíve helyén volt:
Mert dalnok környezte, kinek meghagyta keményen
Atrides Trojára menet, hiven őrzeni hölgyét.
De mikor a bal sors romlásra taszítani végzé,
Itt már puszta szigetbe vivén a dalnokot, ottan
Hagyta falánk madarak csordáinak étekül, és az
Olly örömest követő hölgyet palotáiba vitte.
Ekkor az istenek oltárin sok combot eléget,
Sok szövetet s aranyat függeszt szent áldozatul fel,
Olly dolog embere, mit soha meg nem vallani gondolt.
Mert mi együtt indultunk el Trojának alóla,
Szög Menelaos s én, őszintén értve meg egymást;
De hogy Athenaenek hajtottunk Sunionához,
E fokon Atrides révészét Phőbos Apollon
Célba vevén megölé véletlen szende nyilával,
Kormányán figyelőt a szélkergette hajónak,
Phrontis Onetoridest: ki derékúl érte nemében
Kormányozni, midőn a halas tengerre vihar dőlt.
Néki tehát, sietőnek bár, helyt kelle maradni,
Hogy társát eltemje, s megadja szokásszerü módját.
Végre pedig miután már a hullámos özönben
Járva hajóival, elközelíte Malea fokához;
E kúpos hegy alatt gonosz útat sorsola néki
Mennydörgő Zeüs, ordító szelet ontva reája,
És fodros hullámot uszítván ellene, hegynyit.
Igy elszórva hajóit, kit Kretába vetett el
A Kydonokhoz, Iardanos áradozó vize mellett.
Tengersikra egy ormozatos tar szikla mered fel
Gortyn mesgyéjén a légszin nedvek öléből;
Nagy habokat verdes délszél a szikla balához
Phaestos irányában, de kicsiny kő nagy vizet elzár.
Imide szálltak ezek: nehezen menekült meg az ázott
Férfi: hajóikat ellenben mind szirthoz ütötték
A habok. Öt gályát pedig Aegyptosba tereltek
Által erőszakosan ragadó vihar és sebes árvíz.
Meddig ez itt javakat s aranyat kincsezve, hajóin
Máshangú népek földén ácsorgana, addig
Nemzetes Aegisthos rosznak járt végire otthon
Atrides megölésével, s a nép neki hódolt.
Hét évig bitorolta igy a sokkincsü Mykenét:
Nyolcadikon haza jött veszedelme levente Orestes
Híres Athenaeből, s megölé fegyverrel a gyilkos
Nemzetes Aegisthost, ki orozva halatta meg atyját.
Öldöklési után eltartá szertelen anyja
S Aegisthos torait velek a lovag Argosiaknak.
Még aznap megjött hadnagy Menelaos Atrides,
Annyi javat hozván, valamennyi hajóira fére.
Hát, kedves, te se légy lakotoktól messze sokáig,
Ott hagyván jószágodat és olly büszke hatalmas
Nemzetet a háznál; netalán kiszorítsanak abból,
Rajta megosztozván, s utazásod füstbe ne menjen.
De Menelaoshoz magam is szorgalmasan intlek
Elrándulni, ki csak minap ért haza, s olly idegen nép
Földéről, honnan soha meg nem vélne jöhetni
Többé szélvészek rohamától annyira hajtott
Férfiu: tudnillik madarak sem szállnak az évben
Át ide, ollyan igen távol vagyon a rideg ország.
Menj el azért hozzája hajón társiddal; avagy ha
Jobban tetszik amúgy, vagyon itt számodra szeker s ló,
Itt vannak fiaim, kik el is kisérnek örömmel
Szög Menelaoshoz Lakedaemon jó telekére.
Megkéred pedig őt, igazán folytassa beszédét;
Bárha különben sem hazudik, bölcs férfiu lévén.”
Igy szólt; a nap elalkonyodék és rája setét lőn.
Most felemelte szavát istennő kékszem Athene:
„Oh aggastyán, mindezeket csak helyre beszéléd;
De már nyelvet szeljenek és elegyítsenek édes
Bort, hogy az áldmást megtévén kékfürtü Poseidon
S többi nagy istennek, fekügyünk; mivel int is az óra.
Mert ime a nap elalkonyodott, s nem is illik az isten
Vendégségein ülni soká, hanem oszlani szerte.”
Szólt Zeus lánya; ezek szavait tisztelve fogadták.
Hát a hirnökség vizet öntött két kezeikre,
Aztán serlegeket koszoruztak borral az ifjak,
És elzsengézvén közepettök szétpoharazták;
S tüzre veték a nyelveket és felkelve megizlék.
Végre hogy áldmásoztanak és az elégig ivának,
Ekkor Athene s Telemakhos nemes ifju feküdni
Barna hajójokhoz készültek vissza; de imé
Ellenzette lovag Nestor s támadta meg őket:
„Zeus mentsen s az egek minden halhatlani attol,
Hogy ti hajótokhoz mennétek tőlem aludni,
Mint valamelly ruhakoldús avvagy holmi szegényes
Embertöl, kinek ágymeze és egy vánkosa sincsen,
Hogy maga és vendége puhán hálhassanak egyszer!
Lesznek kellemetes párnák, vagyon ágybeli nálam.
De nagyságos Odysseusnek magzatja ugyancsak
Nem megy semmi hajópadlásra feküdni le, míg én
Élek; utóbb pedig a fiaim majd helybe maradnak
Vendéget befogadni, ki tán házamba vetődött.”
Szólt neki erre viszont istennő kékszem Athene:
„Kedves öreg, helyesen mondottad; Telemakhosnak
Bé kell vennie szózatidat, mert sokkal is illőbb.
Ő hát elkövetend téged, hogy szép teremedben
Háljon az éjszaka; én pedig a bajtársakat ottkint
Megnyugtatni hajónkra megyek s elmondani nékik
Mindent; mert köztök legidősbnek lenni dicsekszem
Kik fiatalbak igaz szeretettöl gyujtva kisérik
Lelkes Telemakhost, neki mind kortársai lévén.
Ott a barna hajón akarok meghálni ma; holnap
Hajnalban pedig a szíves Kaukónok honába
Rándulok el, hol adósságim vannak, s pedig épen
Nem kevesek vagy tegnapiak. Te meg e palotádba
Térőt külddsze fiaddal az utra szekéren, alája
Olly lovakat fogván, mellyek szaladásra legelsők.”
Igy szólván eltünt istennő kékszem Athene
Sólyom képében; mit látva elámula minden
Férfiu. Elhült a különös tüneményen az agg is,
És megfogva kezét igy szólott Telemakhosnak:
„Kedvesem, ah nem féltelek én hogy gyáva s erőtlen
Lészsz, ha imigy kisérnek az istenek ifjat is immár!
Mert nem volt ez egyéb felség az olympi karokból,
Mint Zeus lánya, harácsörvendő Tritogeneia,
Híres atyádnak is illy becsülője az Argosiak közt.
És örök istenség, adj üdvöt s teddsze dicsővé
Főmet, magzatimat s kedves feleségemet otthon!
Én pedig éves ünőt, szilajat viszek áldozatodra,
Homlokosat, mellyet nem fogtak igába halandók;
Ezt viszek én, szaruit környülfuttatva aranynyal!”
Igy esdeklőnek Zeus lánya bevette imáját.
Ekkor előmenvén népek felségese Nestor,
Mind fiait mind jó vejeit házába vezette.
Végre az aggastyán fényes palotáiba érvén,
Sorjában székekre avagy trónokra ülének.
A begyülötteknek maga ő elegyíte kupában
Édes bort, mellyet tizenegy év mulva nyitott fel
A jó sáfárné, pártáját végre leoldván:
Ezt elegyített volt Neleusfi, s szivélyes imával
Hítta segítségűl áldmásai közben Athenét.
Hogy pedig áldmásoztanak és mig akartak ivának,
Mások ugyan szétoszlottak lefeküdni lakonként:
Ámde lovag Nestor nagyságos Odysseus édes
Ifját helybe hagyá a hangos csarnokiv alján
Hálni, megesztergált nyoszolyában; véle pediglen
Ön kedvelte fiát, Pisistratos érdemes ifjat,
A ki egyéb magzatjai közt egyedül vala nőtlen.
Ő meg az udvarnak titkos bensőiben alvék,
Hol számokra feket s ágyat felesége vetett volt.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Tiszteletes Nestor feltermett a nyoszolyábol;
És kieredvén a faragott márványokon ült le,
Mellyek roppant háza előtt rendezve feküdtek,
Tiszta fehér s kenetekkel fénylők: mellyeken egykor
Neleus ült, elvekben mások az égi karoknak,
De ki ma elhunyt már s Hades birodalmiba szállott:
Ekkoron ellenben már ismét Nestor, Akhivok
Főnöke, ült jogodot hordozván, rajtok. Elébe
Gyültek Ekhephron meg Stratios fia éjteremekböl,
Perseus, Aretos, Thrasymedes, az istenek ikre;
Végűl a hatodik Pisistratos ifju közelgett;
És kivezetvén Telemakhost közepekre ülették.
S tiszteletes Nestor szavait felemelve beszélett:
„Járjatok el szaporán nekem, édes gyermekim, abban,
Hogy menny boldogi közt legelőször Athene kegyelmét
Nyerhessem mindjárt, jelenét a tegnapi búcsún.
Menjen azért egyitek parlagra, hogy ízibe jőjön
A szükséges ünő, hajtatván pásztora által;
Mástok Telemakhos bajtársit idézze be hozzánk
Barna hajójokról, csak kettőt hagyva közűlök;
Harmadik ötvös Laerkest sürgesse ki nékem
Gyorsan, hogy szarvát az ünőnek béaranyozza.
Többiek itt legyetek körülöttem, s szóljatok a ház
Némberinek be, derék lakomát készíteni; székek
És fa után legyenek; vizet is hadd hordjanak össze.”
Szólt; mind elsürgöttek azok. Bekerűle mezőröl
Már az ünő; megjött istenszerü Telemakhosnak
Népe hajójárol; eljött igyekezve az ötvös
Érckoholó szerszámokkal terhelve kezében,
A kalapácscsal, ülővel s a művészi fogóval,
Mikkel aranyt remekelt; megjött elvégre Athene,
Áldozatát élvezni. Lovag Nestor kiadá most
A kellő aranyat; s vele béfuttatva tudósan
Művész a szarukat, hogy lássa s örüljön az isten.
Ekkor elővezeték szarvon Stratios meg Ekhephron;
Kézvizet Aretos jött ottbenröl ki virágos
Tálca felett hozván egy kézzel, mással iszákban
Árpadarát; lelkes Thrasymedes bárdosan állott
Volt mellesleg, az áldozatos barmot leütendő;
Perseus vérnek edényt tartott vala. Itt deli Nestor
Elzsengéze darát s vizet; és zsengézve az istent
Sűrün imádta, ünő fejiröl szőrt hányva a tüzbe.
Hogy megimádkoztak s a szent dara el vala hintve,
Gyorsan előlépvén Nestorfi derék Thrasymedes,
Sujta: keresztülmetszte nyakizmait a köszörült bárd,
S bénítá az ünő erejét. Ujjongva sikoltott
Rá fel Nestornak minden menye, lánya, erényes
Hitvese Eurydike, Klymenos legelőbbi leánya.
Annakutána pedig felemelvén a bebarangolt
Földröl, tarták, mig Pisistratos ifju leölte.
Hogy kifutott a vér s csontait odahagyta kedélye,
Széthintezvén azt, kimetélték combjait annak
Rende szerint; azután beterítették vala hájjal
Kétrét, nyers husakat halmozva felülröl azokra.
Igy égette hasábokon éltes Nestor, izes bort
Öntözgetve reá; nyársakkal bántak az ifjak.
A combok hogy elégtenek, és ők a belet izlék,
Más tetemit felszegdelvén nyársakra taszíták,
S sütték, ökleletes nyársat forgatva kezikben.
Telemakhost ezalatt megmosta csinos Polykaste,
Nestor lányainak seregében legfiatalb hölgy;
És a mint megmosta, meg is kenetezte olajjal,
S rája palástot adott és köntöst öltete véle,
Istenek ikre gyanánt lépett ki vízéböl az ifjú;
S elközelitvén Nestorhoz, mellette helyet vőn.
Majd a felhúsak megsülvén és levonatván
Vendégséghez ülének; azonban férfiak álltak
Fel derekak, kik bort töltöttek arany poharakba.
Végre hogy éhök megcsilapult és szomjok elalvék,
Tiszteletes Nestor szavait felemelve beszélett:
„Fogjátok, fiaim, bé immár Telemakhosnak
A paripákat, hogy haladéktalan elszekerezzen.”
Szólt; örömest hallgatta szavát mindenki az aggnak,
S gyors lovakat fogtak be az úri szekerbe legottan.
A sáfárné bort és étket tett fel az útra,
És csemegét, melylyel felséges hercegek élnek.
Telemakhos feleredt a nagyszépségü szekerre;
Mellé Nestorides Pisistratos érdemes ifjú
Ült vala fel, s a gyeplűket bal kézbe szoritván
Megcsapkodta serény lovait: nem resten igettek
Róna mezőre azok, s elhagyták messze Pylosvárt.
Igy csörtettenek a szerszámos hámban egész nap.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az utcák:
Ők a Pheraeknek jöttek földére, Diokles
Termibe, Orsilokhos fiaéba, kit Alpheus ágzott;
Itt megháltanak, az vendégit örülve fogadván.
A rózsásujjú hajnalnak támadatával
Fogtanak egyszeriben s gyönyörű szekerökre felültek,
És kirobogván a dörgő csarnoknak alóla
Megcsapkodta; serény lovaik nem resten igettek.
Búzavetések közt vezetett ösvényök; ez úton
Mentek előre; igen sebesen haladott velek a ló.
A nap elalkonyodott, behomályosulának az utcák.

2015. október 28., szerda

A városok szépségének anatómiája

   Ezek a házak, amelyeket a rómaiak lakhelyeként ismerünk, nem a csórók lakásai. Nem a széles tömegek lakásai. A polgárok otthonai, akik vagyoni és politikai helyzetüknél fogva megtehették, hogy olyan falak között éljék le az életüket, amelyek kedvükre vannak. 
    Nyilván ma sem, sőt a történelem során soha sem volt egy város képe olyan mértékben egységes, hogy csakis egy korszakot lássunk, ahol nincsenek jelen a "széles tömegek", akik nem engedhetik meg maguknak a tetszetős lakásokat. Sőt, gyakran semmiféle hajlékot sem engedhetnek meg maguknak. Amikor egy város makettjét elkészítik, hogy megelevenedjen a szemünk előtt, milyen is lehetett, a nehezebb sorsú embereket és jelenlétüket gyakorlatilag kiradírozzák belőle. Egy makett-városban (legyen ez akár egy megfestett városi kép) nincsenek jelen a hajléktalanok, a mélyszegénységben élők, a nyomorékok. Csak a szépek és a csodálatos épületek. 
   Ezen rengeteget szoktam meditálni, hogy az élet valós megnyilvánulásainak van-e helye egy ilyen idealizált városképben, egy festményen, egy regényben. Van-e létjogosultsága a sötét oldalak, a kellemetlen részek bemutatásának. Ha van, akkor milyen mértékben van, mennyire szabad/lehet/illik/kell megmutatni a romlást, a kilátástalanságot, a nyomort. Szabad-e csak a szépre és tökéletesre koncentrálni, megengedhető-e, hogy az ókori Róma egy idealizált eszmeként éljen bennünk? Miért ne lehetne Róma a tökéletes Város, ahova az ember pihentető időutazásokat tesz képzeletben, hogy megszabaduljon a saját gondjaitól? Vagy jobb, ha az ókori várost is olyannak látjuk, amilyen valószínűleg lehetett? Tele összefirkált falakkal, rókázó, dorbézoló férfiakkal, prostituáltakkal, késelőkkel, rablókkal, és a leggyönyörűbb kapubejárót nem lehet megcsodálni, mert épp egy hajléktalan terpeszkedik ott. Satöbbi. 
   Nem, nem csak ennyit jelent egy város, mert ezer más dolog is hozzá tartozik. Csak ezek azok a szélsőségek, amelyek mindig elsikkadnak. Na jó, ez így nem igaz, hogy mindig elsikkadnak, mert példának okáért a rómás filmekben (ez egy gyűjtőkategória az ókori Rómában játszódó egészestés mozifilmektől kezdve a szappanoperákig) gyakran pont az ellenkező véglettel (véglet ez? vagy ez a valóság) találkozunk; mindenki szakadt ruhában és koszosan jelenik meg, fogak nélkül, és az egész város koszos és szemetes, úszik a sárban (és még sokminden másban). Persze a császáros filmek káprázatos ruhákat és enteriőröket tárnak szépségre éhes tekinteteink elé, de a várost magát elég leharcoltnak mutatják.
   Hát hol az igazság, tündöklő egy város, egy ház, vagy a nyomor a valóság? Egyáltalán létezik-e egységes igazság? Minden bizonnyal mindenkinek más a valóság, más a város és a valóság igazsága. Attól függ, hogy a valóság mely rétegében élünk. És zt hiszem, a valóságnak nagyon sok rétege van...









 

2015. október 26., hétfő

Lázadó költők


   Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior. Gyűlölök és szeretek. Gyűlöllek és szeretlek. Az antik költő, Catullus szétfeszítő sorai. Mert az antik költőkre hajlamosak vagyunk túlzott pátosszal tekinteni. Ez egyfelől indokolt, mert nemigen tudták felülmúlni őket, sőt, az újabb korokban már utolérni sem igazán voltak képesek a költészetüket, ám másfelől túlzás, elidegenítés, mert az ókori költők nagyon is élők, elevenek, a mondanivalójuk pedig aktuális, míg világ a világ.

   Némi utánajárással és kis tanulással befogadhatóak, megérthetőek, élvezhetőek. Sajnos a „modern” oktatás már nem tekinti feladatának a műélvezet tanítását, semmilyen művészeti ágban. Távolinak, idegennek, érthetetlennek és patetikusnak állítja be a műveket, gyanítom sok esetben azért, mert maga a pedagógus sem igazán szerelmese a témának, kevéssé járatos benne. A „kötelező”, megemésztésre kijelölt irodalom pedig gyakran tényleg a művészet vaskosabb darabja, azok a művek, amihez szükséges némi háttértudás, hogy élvezni lehessen. Azt tapasztalom, hogy sokan a suli alatt már a magyar írókon is elvéreznek, Jókait nem értik, pedig ha valaki szórakoztató és izgalmas a magyar irodalomban, akkor Jókai mindenképp az. Rengetek szót használ, amivel a fiatalság nem találkozott. És sajnos sok esetben hála a jó pedagógusnak, érintetlenül átmennek rajta az irodalom legremekebb darabjai. Mert nem az lenne a feladata az oktatásnak, hogy egyenletekként leírjunk egy művet, verset, hanem hogy megtanuljuk élvezni. Hogy megtanuljuk érteni. Nem a gyerekek lettek butábbak vagy rosszabb képességűek, hanem az oktatás távolodott el a gyerekektől. Nekünk még anno a görög irodalmat is „egyenletekként” tanították. Aphrodité egyenlő szerelem, Szapphó egyenlő leszbikus szerelem. Nem is szerettem.

   Az ókori költőket sem mutatják meg, mint élő embereket, akik a meztelen szívüket, a lecsupaszított lelküket hagyták ránk. Pedig a költők akkor is (talán néha még most is?!?) láng lelkűek, fáklyák, szenvedélyesek. Catullus pedig különösen kedves a szívemnek, mert benne olyan tűz lobog, amit közel kétezer év sem tudott eloltani. Egyetlen szava lángba borítja a világot, és megmutatja, hogyan érdemes élni. Élni, és nem vegetálni. Hogyan járd a saját utadat, akkor is, ha ez nehéz.

   Catullus és költőtársai mertek újak lenni. Mertek hátat fordítani az addigi hagyományoknak. És képesek voltak újat alkotni, ami nem másolata, utánzata a réginek, hanem a saját világlátásuk. Más, és mégis tiszteli a hagyományokat.

   Formailag tökéleteset alkottak, igényesek voltak a szövegkidolgozásra. A vers, a költészet zene, ezt ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. A hangzás nélkülözhetetlen szövedéke a költészetnek, szinte elválaszthatatlanok. Ám a tartalmat tekintve új szeleket fogtak vitorlájukba: a hősök élete, a nagy emberek tettei helyett az egyénnel, a láthatatlan kisemberrel kezdtek el foglalkozni. A magánélet kinyílt, az intim szféra terítékre került. Megmutatták önmagukat, a gondolataikat, az érzéseiket. Ahogyan Catullus megélte a szerelmet, nem változott az évszázadok sodrásában. Ma is ugyanaz. Ezért könnyen érthető, átérezhető, szerethető. Emberi.

   Nagy példaképük az alexandriai könyvtár vezetője, a görög költő, Kallimachos volt. A görög irodalom kevéssé ismert műfajait hozták Rómába, az elégiát és az epigrammát, és új műfajt is teremtettek, az epylliont, a kiseposz műfaját.

   Ők a neóterikus költők, akiket Ciceró nevezett el „újabbak” költői csoportosulásnak. Az új költők elfordultak a régi bálványoktól, és olyat vittek Rómába, amit előttük senki. Fiatalok voltak és tele élettel; úgy éltek, ahogyan írtak, és úgy írtak, ahogyan éltek. Catullus mellett (mindig őt emelem ki, ez személyes elfogultság) említsük meg Calvus, Cinna, Corinficius, Ticidas, Furius Bibaculus és Valerius Cato nevét is. Cicero, a hagyományok rendíthetetlen híve nem rajongott értük.

   Adamik Tamás szavaival élve: „Catullus költészetében teljesedik ki a sapphói őszinteség a szerelem megvallásában és az igényes nyelvi forma.” Ez egy csodálatos mondat, Adamik Tamás is szívvel-lélekkel merült bele az ókori költészetbe (és a középkoriba is…), őt olvasva sokat megérthetünk az antik költők gondolkodásából. Szenvedéllyel és alapossággal.


2015. október 23., péntek

Homer Odysseája; hellénből fordította Szabó István (1846) második ének

MÁSODIK ÉNEK.

Telemakhos gyűlésbe hivat; külföldre titokban.
A rózsásujjú reggelnek támadatával
Feltermett nyoszolyájából öltözni Odysseus
Jó magzatja; nehéz kardot függeszte le vállán;
És gyönyörű saruit gyengéd lábára kötözvén
Isteni fenséggel lépett ki az éjpalotábol.
Egyszeriben harsány hirnökségére parancsolt,
Fürtös Akhivokat országos gyűlésbe keritni.
Széthirdettek azok, s emezek hamar összejövének.
Végre hogy egybesereglettek vala s felcsapatoztak,
A térnek tartott réz dárdát hordva kezében,
Nem maga, mert két cenk igetett gyors lábbal utána.
Isteni bájakkal hintette meg arcban Athene.
A gyűlésbe jövőn függött valamennyi Akhiv szem.
Atyja helyét foglalta el, engedvén az idősbek.
Most Aegyptios aggastyán kezdette meg a szót,
Kit kora meghajlasztott már, s tudománya fölös volt.
Mert ennek fia is kikövette levente Odysseust
Széplovu Troja alá az evicke hajókon, erélyes
Antiphos, a kit utóbb barlangja homályin az ádáz
Kyklops ölt meg, utóvacsorát kotyvasztva belőle.
Volt más hárma is; Eurynomos fia szinte az ifjú
Hőslőkkel tartott, kettő pedig atyja körül volt;
De amazát így sem feledé keseregve siratni.
Ez hát könyhullatva imigy szónokla középre:
„Halljunk szót, Ithaka országos rendei, tőlem!
Eddigelé soha semmi tanács és nemzeti gyűlés
Nem volt itt, miután elméne hajóin Odysseus:
S most ki parancsolt össze? kinek van akár az idősebb
Rendek akár pedig a fiatal közt érdeke szóban?
Nem haza várandó hadainknak vette hirét, s most
Eztet akarja velünk meglepve tudatni legelső?
Vagy valamelly országos tárgy igényli figyelmét?
Tisztelet és becsület neki mindenesetre; az isten
Áldja meg őt azzal, valamit buzgó szive kíván!”
Szólt. Örvende Olysseus gyermeke a jeligének;
S nem vesztegle soká, de beszélni indula rögtön;
Tér közepére kiállónak jogodot1 nyoma hirnök
Pisenor, helyes és értelmes férfi, kezébe.
És legelőször az aggastyánt érintve beszélett:
„Aggastyán, azon ember nincs tova, (tudhatod azt te,)
A ki gyülést tartok, mert legtöbb baj kinoz engem!
Nem vettem hírét várandó hadseregünknek,
Mellyet tán veletek meglepve tudatni sietnék,
Sem valamelly országos tárgy nem igényli figyelmem:
En sulyos érdekeim sürgettenek, ősi lakomra
Tódult két baj: egyik, hogy atyám odaveszve, királytok
Nektek hajdaniban, ki szelid vala édes atyául.
Más pedig ennél is gonoszabb már, melly fenekestül
Dönti fel e házat s végkép kiemészti javábol!
Hőslők csődültek hivatlanul édes anyámnak,
A nemesek magzatjai, kik főfő urak itten:
A kik borzadnak házába keresni meg atyját
Ikariost, miszerint megajándékozva leányát
Adja saját akaratja szerint, kihez a szive hajlik.
Ők szakadatlanul e várnak palotáiba gyülvén,
Tulkokat ölve s juhok sokaságát és hizodalmas
Kecskéket dőzsölnek, utána derűre borúra
Iszszák a lángbort; mi apad; mert férfiu nincsen,
Millyen Odysseus volt, az erőszakok utjait állni!
Még mi ma nem tehetünk erről, hanem egykor aligha
Vészt nem okoz majd e máiglan erőtelen ifju.
Állna hatalmamban, haladéktalan ellene kelnék.
Mert már türhetlen tény járja, nem is maga rendén
Roskadoz úri lakom! Haragudjatok érte ti szintén,
Szégyenkezve hazánk szomszédos népeitöl, kik
Környűlünk laknak: féljétek az égi karoknak
Szent haragát: netalán ezekért ti adózzatok egykor!
Ime könyörgök olympi Zeüsre s Themisre, barátim,
A ki gyülésbe szokott népet csőditni s eloszlat,
Hagyjatok immár fel, s engedjetek árva magamban
Gyászolnom! Hacsak édes atyám feddhetlen Odysseus
Meg nem bosszontá a fürtös Akhivokat egykor,
És most a kölcsönt fizetendők vissza, boszúbol
Ti nem keltitek őket rám! Ám én nyereségnek
Itélném, ha tiáltalatok pusztulna ki házam;
Mert ha ti dulnátok, tán még kármentve lehetnék;
Mert addig panaszolnám a városban alá fel
Szétdult birtokimat, mig megtérnének egészen.
Ámde igy üdvetlen kínokkal gyötrötök engem!”
Monda boszús szóval s jogodát a földhöz ütötte,
Könnyet görditvén: megesett a nép szive rajta.
Itt egyebek mind hallgatagok maradának, egyetlen
Férfiu sem mervén odamondani Telemakhosnak,
Csak maga nemzetes Antinoos szólott neki vissza:
„Fenszavu Telemakhos, korlátlan szellemü, mint nem
Orcázasz minket? Megróni te minket akarnál,
Bár az akhiv hőslők épen nem bűnösök ebben,
Ámde szerelmes anyád okozandó, mert cseles asszony.
Harmadik éve repűl ugyanis, s már a negyedikre
Fordul, hogy huzamost áltatja lovagjai szívét.
Ő kitkit csecseget, felbiztat minden akhivot,
Titkon izengetvén, de alattomos elvei mások.
Többi között, ezen uj fortélyt gondolta ki lelke.
Benső termeiben nagy vásznat kezde leszőni,
Széleset és véknyat, s külön igy mondotta mihozzánk:
,Oh hőslők, miután odahalt nagyságos Odysseus,
Várjatok el lakodalmam után mig fátylam egészen
Kész, - nehogy a fonalam szátyvámon semmire menjen -,
Felséges Laertesnek lepedőjeül akkor,
Ha az ölő végzet hosszú álomra fekette
Őt: netalán engem valamellyik tisztes akhiv nő
Szóra tegyen, ha dus embernek gyászfátyola nem lesz?
Igy szólott, mire büszke magunk meghitt neki bizvást.
S már ugyan a tetemes vásznat szövögette naponta,
Éjszaka ellenben fáklyákat rakva kifejté.
Három egész évig rejlett csele s hitt az akhivság.
De mikor a negyedik jött és fordultak az órák,
Értésünkre adá egy nő, melly tudta fogását;
És mi kibontásán leptük meg szép szövetének.
Igy akaratlanul is bé kelle fejeznie művét.
S most neked a hőslők befelelnek, hogy mai naptol
Megtudd önmagad is, meg véled az összes Akhivok.
Küldd el anyádat s szorgalmazd haladéktalan ahhoz
Menni, kit atyja szeret s ki magának tetszeni boldog.
Mert ha tovább is emészti szivét hőslőinek, abban
Büszke, mivel lelkét kitünőleg Athene megáldá,
Szép művek tudományában, jó és helyes észben,
S fortélyban; mineműt nem hallani voltnak azok közt
Sem, kik az ó korban fénylettek híres akhiv nők,
Mint Tyro vala s Alkmene s szépfürtü Mykene;
Kiknek eszélyben ugyan nem foghata Penelopéhez
Senkie: már ezzel nem igen számitana kellőn.
Mert javad és értékeidet mindaddig ebédlik,
Míg azon elveknél maradand, miket istenek adnak
Termeni mai napon kebelében; bárha nevének
Önmaga hirt szerezend, de neked jószágid után bút.
Már mi bizony dolgunkra s akarhova sem mehetünk el
Innen előbb, hogysem szűléd valamellyik akhivhoz.”
Mondá Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Antinoos, nincsen mód benne kivernem anyámat,
A ki nevelt és szült; mig atyám külföldön azonban
Él vagy hal: bajos is részemről Ikariosnak
Visszafizetni sokat, ha magamtól küldöm el őtet.
Egy roszszal nemzőm bünhösztene, mással az isten
Látna bizonynyal meg, miután kimenésekor átkot
Vetne fejemre szülém; de az emberi szitkok is egyben
Rám támadnának. Soha sem vetemülhetek erre!
Ám ha tinektek ezen dolgok nem tetszenek, egyben
Hagyjatok el minket, s más vendégségre gyülendők
Tinnen apáitok értékit házalva egyétek.
Vagy ha csak azt hiszitek helyesebb és jobbnak, egyetlen
Embernek huzamost büntetlen emészteni házát,
Duljatok! én az egek szent istenit addig imádom,
Mig Zeüs a kölcsönt lefizetni megengedi; s akkor
Ebben az udvarban büntetlen veszszetek eggyig!”
Imigy Telemakhos; kinek ekkor gondviselő Zeus
Két keselyűt röppente jelűl a bérci tetőröl;
Mellyek előbb a szellőnek sodrában inogtak
Volt egymás mellett kifeszített szárnynyal az égen:
Hogy pedig a harsány gyűlés tetejébe jutottak
Azt bekovályogván, sok tollat szórtak alára,
Minden fejre lenézve s gonoszt jósolva reájok;
Majd magokat nyakon és arczon karmolva, fölűlök
Jobbra repültek el a város meg házakon által.
A madarak láttára igen döbbenve levének
Mindnyájan, s az utóbbi bajak feltüntek eszekben.
Kikhez szólott is nyomon aggastyán Halitherses,
Gyermeke Mastornak, ki korácsai közt kitünőleg
Diszlett jósmadarat magyarázni, s tanácslani bölcsen;
Ez hát jóakarólag imigy szónokla középre:
„Halljunk szót, Ithaka ország kara rendei, tőlem!
Nézetimet pedig a hőslőknek főleg ajánlom,
Kikre nehéz baj várakozik. Tudnillik Odysseus
Nem lesz övéi közül huzamost tova, sőt közeledvén
Már valahol fejeikre halált s romlásokat épít;
S nemcsak övékre, hanem szellős Ithakába mi többen
Fogjuk látni buját. Nézzünk körül annakokáért
Jókor, hogy vessünk már véget ezeknek; azonban
Hagyjanak ők is alább, felenyertesek önmagok ezzel.
Mert én nem kontár jósló vagyok, ámde tapasztalt;
S azt mondom, bételjesedett eddig neki minden,
Mikről szómat adám mikor Ilion ellen eveztek
Hajdan az argosiak, s köztök nagyságos Odysseus.
Mondtam, ezer baj után, elvesztvén társait egyig,
Senki előtt sem tudva, husz évi kalandjai végén
Majd haza tér: és most ezek immár sorra betelnek.”
Szólt Polybos fia Eurymakhos neki erre viszontag:
„El haza, jámbor öreg, s fiaid számára jövendölj,
Hogy valamelly váratlan eset ne találja hon őket;
Én okosabb jósló vagyok ebben mint te, de sokkal.
Számtalan égi madár repül a nap fénysugarában
Tétova, s épen nem jós mindegyik. Ámde Odysseus
Elhalt messze, miként neked is meg kelle utána
Bomlanod; ugy majd nem hüvelyeznél ennyi jövendőt,
Fel sem is izgatnád az epéző Telemakhost, hogy
Egy kis ajándékot vigy üres házadba, ha vetne.
És most megmondom néked, mi valóban ugy is lesz:
A fiatal férfit ha tapasztalt s élemesebb te
Felbolygatva beszédiddel haragítni merészled,
Ezzel csak bajait szaporítja halomra tovább is,
Nemhogy legkevesebbet birna segíteni sorsán;
Rád pedig olly sarcot fognánk hárítani, mellyet
Megnyögnél; igen, ez búsúlást húzna fejedre.
De részemről egyet javasolnék Telemakhosnak.
Szorgalmazza derék atyjához vissza az anyját;
Ugy tervezzenek aztán uj nászt, annyi kelengyét
Készítvén, mennyit szeretett hajadonnal aráznak.
Mert az akhiv urakat tágítandóknak eladdig
Nem hiszem a panaszos hőslésen, senki fiától
Sem félvén mi, nem - ámbár sokszavu - Telemakhostol.
Sőt még a jóslás sem ijeszt meg, mellyel, öregcsém,
Itt te világba mesélsz; csak utáltabb lészsz vele nálunk.
S a jövedelmek odább kallódnak, rendbe se jőnek
A háznál, valamig nászát halogatni kivánja
Még az akhivokkal. Mi naponként várva, személye
Birtokaért itt versenyezünk; és más feleséget
E háztól egyikünk sem tágul nézni magának.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Eurymakhos, s valakik szűlémet hőslitek, egy szót
Sem szólok többé, nem is esdem előttetek immár;
Mert tudják ügyemet mind Zeus atya mind az Akhivok.
Már csak sürge hajót, s húsz társakat adjatok abba,
A kik megjárják oda és haza nékem az útat.
Mert Spartába megyek, s homokos földére Pylosnak,
Hirt puhatolni nagyon régen tova édes atyámról,
Ha valamelly ember mondhatna felőle, avagy Zeus
Szózatait vehetem, melly legjobb utmutató is.
És hahogy élőnek jöhetek valamerre nyomába,
Akkor - bármi nehéz - elvárhatok egy kerek évig:
Ha pedig elhaltnak történnék értenem őtet,
Visszajövén onnan szeretett földére honomnak,
Emléket teszek; és az utolsó tiszteletes tort
Nagyszerün eltartván szűlőmet férjhez adandom.”
Imigy szólva leült. Felkelt ellenben utána
Mentor, vádlan Odysseusnek jó régi barátja,
Kit maga házával bízott eleveztekor az meg,
És hogy hallgatná Laertest s őrzene mindent;
Ez most jóakarólag imigy szónokla középre:
„Halljunk szót, Ithaka ország kara rendei, tőlem!
Már csakugyan ne legyen szelid, emberséges ezentul
Semmi király, és szívében méltányosan érző,
Sőt de tegyen szigorún, és országoljon epésen;
Istenféle Odysseusről ime, népei közt nincs
A ki megemlékeznék, jóllehet atyjok urok volt!
Én ugyan a deli hőslőktöl nem irígyelek illyen
Vérmes erőszakokat, kitöréseit a bal eszélynek;
Mert ezek önfejeikre nyelik nagyságos Odysseus
Joszágát bitorul, ki szerintök sohse jövend meg:
Én a többieken bosszankodom, a kik egyiglen
Némán ültök meg, s vonakodtok dorga beszéddel
Illy sokan ennyi kevés hőslőt igazítani rendre!”
Euenorfi Leokritos igy szólott neki erre:
„Kárhozatos Mentor, szellemkoldús, hova szólasz
Te utasítani bennünket? Bajos egy dolog ám sok
Férfinak is gazdag lakomáért kezdeni harcot.
Mert hahogy önmaga jőne közénk Ithakába Odysseus,
S a palotáiban élődő hőslőket elűzni
Teljes erővel iparkodnék; már akkor aligha
Örvendezne, - habár fáj nélkűlöznie - hölgye
Érkezetén, hanem itten lelné szörnyü halálát,
Sokkal kezdve hadat; s te bizony nem helyre beszéltél.
De távozzatok el, polgárok, dolgaitokra;
Ennek azonban utat gyorsítson vagy Halitherses
Vagy Mentor, nemes atyjáról két régi barátja.
Én pedig azt vallom, hon fog vesztegleni, és hírt
Majd Ithakán puhatol, soha sem végezve az útat.”
Igy szóltára legott eloszolt a nemzeti gyűlés.
És a népek ugyan kiki ön házába eredtek,
A hőslők ellenben Odysseus úri lakába.
Telemakhos pedig a tenger partjára vonulván,
Nedveiben mosogatva kezét Pallashoz esengett:
„Isten, hallgass meg, ki tegett házunkba jelentél,
És elevezni parancsoltál a tengeri síkon,
Régen távol atyám nyomait tudakozni vidéki
Népeknél; de mit elhalogatnak az összes Akhivok,
Főleg ama hőslők, tulhetykélkedni leventák!”
Szóla imádkozván. Ott termett Pallas Athene
Mentor képében mind szózat mind pedig arczra,
És szólítván meg mondá neki szárnyas igékkel:
„Telemakhos, soha sem lészsz gyáva s eszélytelen ember!
Ámha beléd oltvák az atyádnak erényei, akként
Szólani s tenni, miként ő szólott s tett vala hajdan;
Nem lesz puszta kaland e vállalat és sikeretlen:
Hogyha pedig nem az ő fia volnál s Penelopéé,
Ugy kiviendőnek nem tartalak a mit ohajtasz.
Tudnillik nemes atyjához keves ifju hasonló,
Többnyire rosszabbak, gyéren jelesebbek azoknál.
De miután soha sem lészsz gyáva s eszélytelen ember,
S teljességgel nem vagy Odysseus elve hiával,
Ezt a vállalatot megvallani bízalom éltet.
Hát az agyatlan hőslőknek vessedsze tanácsát
És akaratját meg, kiknél nincs semmi ok és jog;
Sem nem tudva halál és szörnyű végzet előttök,
Melly közelekben jár, elveszteni bennöket egy nap.
Útad nem haladand már messzire, mellyet ohajtasz;
Ollyan bajtársad vagyok én felséges atyádról,
A ki hajót szerezek s magam is követendelek abban.
Hát te lakodba sietvén a hőslőkkel időzzél,
És takaríts eleséget, edénybe szerezve be mindent,
Bort korsókba, sürü tömlőkbe üríteni rendelj
Férfivelő lisztet bőségesen: én pedig a nép
Közt önkéntes társak után látandok; elég uj
S régi hajó vagyon a tengerkörzött Ithakában;
Majd a legjobbat ki fogom számodra szemelni,
S felbutorozván egyszeriben tengerre bocsátjuk.”
Szólott kékszem Athene. Nem is vesztegle sokáig
Telemakhos, miután értette az isten igéit,
De haza ment szaporán, mélyen tűnődve magában.
Épen az udvarban lele minden büszke leventát
Kecskék nyúzásán, és zsíros konda sütésén.
Antinoos nevetőleg eredt vala Telemakhosnak
Szemközt és szólott hozzája karába tapadván:
„Fenszavu Telemakhos, korlátlan szellemü, félre
Minden egyéb szóval vagy gondolatokkal eszedből,
Mint váltig frisen enni meg inni, miképen eleddig.
Ám az Akhivoknak gondjok lesz rája, hajót és
Válogatott feleket rendelni ki, hogy szaporábban
Hirt puhatolni Pylosba mehess felséges atyádról.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Antinoos, lehetetlenség kedvemre vigadnom
Hetykékkel veletek s békén lakomáznom ezentul.
Vagy nem elég hogy előbb pusztulván pusztula sok jó
Birtokom általatok, mig még kisded fiu voltam?
Most magasabb immár, miután egyebeknek is értem
Elveit, és magam is nevekedni tapasztalom a szív
Lelkesedését; rajta leszek, hogy jaj legyen egyszer
Nektek, akár itt veszteg akár elevezve Pylosba.
Elmegyek - és nem lesz sikeretlen szándokos útam -
Pénzem után; mert nem vagyok én Ithakába hajó és
Egy révész ura már, igy tetszvén nektek egyóta.”
Szóla, s kikapta kezét könnyedkén Antinoosnak
Karjaiból. Most a hőslők lakomákat ütöttek,
Kik bántó szavakat céloztanak ellene gúnynyal;
Mert emelé szavait fel egy a túlbüszke seregből:
„Ugy van, Telemakhos vesztünkre halálokat épít!
Már Pylos országból hadakat fog hozni reánk, vagy
Épen Spartábol, miután olly rajta van immár.
Vagy még kedve jövend Ephyrának dus telekére
Futni, hogy embörölő mérget hozzon haza, mellyet
Serlegeinkbe vegyít s vele mindnyájunkat eloltat.”
Más pedig igy szólt a hőslők túlbüszke hadából:
„Hát de ki tudja, ha már el fog bujdosni ugyancsak,
Nem vesz-e kedvesitől el messze, miképen Odysseus?
Akkor szerzene ám még nékünk meglehetős bajt!
Mert meg kellene osztoznunk ingóin, az udvart
Anyjának hagyván, és a neki férjül esőnek.”
Szóltak. Telemakhos pedig atyja királyi temérdek
Tárházába lement, hol arany s réz álla halomban,
És illatdus olaj, s a szökrényekben elég mez.
Hordók fekvének, telvék fejedelmi borokkal,
Isteniekkel, régi vegyetlen, kedves izűkkel,
Falhoz rendezvék sorjában; hogyha Odysseus
Tán Ithakába vetődnék még küzdelmei fogytán.
Kétszárnyú ajtó vala rá idomitva tudósan
Gyallott deszkából; ottben pedig éjszaka s nappal
Gondos sáfárné szorgalmasan őrize mindent,
Ops Pisenorides művelt Euryklea lánya.
Most eztet behiván szólítá Telemakhos meg:
„Dajka, meríts tele korsókat számomra az édes
Borból, melly az után legkedvesb ízü, mit eddig
Tartogatál te Odysseusért, ha ama nyavalyás fej
Megmenekülve haláltól még Ithakába vetődnék.
Merjsze tizenkettőt teli és dugaszold le keményen.
Rakj azután jóvarratu tömlőket tele liszttel;
És húsz véka legyen nekem a molnárosan őrlött.
S mindezeket másnak nem szükség tudni kivűled.
Tedd pedig egyszeriben; mert este, ha édes anyámék
Ágyról gondolnak, s lefeküdtenek, átveszem őket.
Mert Spartába, s Pylos homokos földére megyek, hirt
Venni, ha hallhatnék valahol felséges atyámról.”
Szólt. Kedves dajkája pedig feljajdula mindjárt,
És mondotta siralmas hangon röpke szavakkal:
„Hogy juthatnak eszedbe, szerelmes gyermekem, illyen
Gondolatok? hova mennél ollyan messze, egyetlen
Kedvese a háznak? Hisz atyád nagyságos Odysseus
Meghalt külföldön, jaj, messzire drága honától!
Most pedig a hőslők majd néked vetnek utadban
Cselt, hogy veszsz gonoszúl, és ők osztozzanak itthon.
Ah de maradj veszteg, s őrizzed házadat! Épen
Nem kell árvizeken bujdosnod, sem megepedned.”
Szólott Telemakhos neki módosan erre viszontag:
„Bizzál, dajka; nem istenség nélkűli tanács ez!
Sőt hamar adj esket, nem előbb hirlelni anyámnak,
Mint tizenegy vagy két nap után eleveztemet, avagy
Majd ha talán keresend maga, és eszméli az útat;
Árva siralmaival nehogy ártson szép tetemének.”
Szólt. Az öreg némber megtette az istenek eskét.
És miután megtette, s el is végezte az esket,
Egyszeriben borokat mért a korsókba; továbbá
Sok jóvarratu tömlőket megrakdosa liszttel.
Telemakhos pedig a hőslők csapatába vegyült volt.
Most egyebet gondolt istennő kékszem Athene:
Telemakhosnak megjárá képében a népes
Várost, és minden férfit meghíva közelről,
Este hajójánál gyülekezni barátilag össze.
Végre Noemonfi Phronios jó és nemes ifjat
Kérte hajóért fel; ki örömmel ajánla is ollyant.
A nap elalkonyodott, besötétűlének az utcák;
És az evicke hajót tengerre szalasztva, beszerzett
Minden fegyvereket, miket annak vinni szokása;
S a kikötői határfokon állította ki, mellyhez
Istentől ihletve sokan tolakodtanak össze.
Most egyebet gondolt istennő Pallas Athene:
Mert nagyságos Odysseusnek palotáiba menvén
Édes szenderrel hintett meg minden akhivot,
S megzavará és kelyheiket kiütötte kezökből.
Kik lefeküdni oszoltanak a városba; nem is lett
Ülni tovább kedvök, miután megszökte az álom.
Szólította azonban Athene Telemakhost fel,
Népes termeiből haladéktalan útnak eredni,
Mentor képében mind szózat mind pedig arcra:
„Telemakhos, saruas bajtársaid eddigelé mind
Révpadon ülnek már, csak utánad várakozólag;
Jersze tehát iziben, ne halaszszuk ezentul az útat.”
Igy szólván vezetett istennő kékszem Athene
Késedelem nélkül; követé őt nyomban az ifju.
Hogy lejutottanak a tengerhez s barna hajóhoz,
Fürtös társaikat mind összekerülve találák;
Kiknek Telemakhos szentséges egyéne azonnal:
„Rajta barátim, az utravalót hozzuk ki, miérthogy
Minden kész otthon, s nem tudják édes anyámék,
Nincs híréül egyen kivül több házi cselédnek.”
Igy szólván vezetett; azok elsietének utána.
És kiemelvén mindeneket, lehelyeztek az útkész
Sürge hajóba, miképen Odysseus gyermeke rendelt.
Ekkor Telemakhos fellépe; vezette Athene
S a tatot elfoglalta; kinek közelében az ifju
Vőn helyet. E közben pányvát oldottak a társak,
És fellépkedvén, ezek is padaikra ülének;
S kellemetes szellőt keltvén fel nékik Athene,
Esti lebelt, suhogót a tenger légszinü hátán,
Telemakhos bajtársira szorgalmazva parancsolt
Nyulni hajójok fegyverihez. Hallgattak azok rá,
És felemelvén a súgár fenyvárbocot, öblös
Vackában felüték s leszoríták tarcskötelekkel,
Mellyre fehér lobogót vontak jócserzetü szíjjal.
A szellőre vitorlájok felpöffede; fenyvök
Indultára nagyot zúdúla köröskörül a víz.
Már az evicke hajó sebesen nyargalta habutját.
Ekkoron ők szerszámaikat helyeikre lekötvén
Színborral koszorús kancsókat raktanak immár;
S a halhatlanokat szent áldmásokkal imádák,
Főleg azonban Zeusnek lányát, kékszem Athenét.
Az pedig egyre futott, az egész éj s hajnalon által.

2015. október 22., csütörtök

Ókori témák-modern művészek: Caravaggio

  Caravaggio-t kicsit túlzás a modern művészek közé sorolni (ha az évszámokat tekintjük), ám műveire pillantva egyértelműen friss, modern, élő és aktuális. 1571-ben született, fiatal festőként Rómába ment, ahol kicsapongó és eseménydús élete miatt hol nyomorgott, hol császárként élt. Kalandos élete során megjárta Máltát és Szicíliát is, iskolát teremtett, számtalan követője akadt a történelem során. Művei játékosak és könnyedek, mégis magukban hordozzák az élet végzetességét és végletességét. Emberiek, miközben valami egészen mást mutatnak meg. Talán pont a halhatatlanságot, az isteni létet, a természetfelettit.

a beteg Bacchus-önarckép

Bacchus 

Medusa

Narcissus

Ámor 

2015. október 21., szerda

Ovidius: Hősnők levelei XI.


XI. Canace Macareo
 
Aeolis Aeolidae quam non habet ipsa salutem
mittit et armata verba notata manu.
Siqua tamen caecis errabunt scripta lituris,
     oblitus a dominae caede libellus erit.
dextra tenet calamum, strictum tenet altera ferrum
     et iacet in gremio charta soluta meo.
haec est Aeolidos fratri scribentis imago;
     sic videor duro posse placere patri.
Ipse necis cuperem nostrae spectator adesset
     auctorisque oculis exigeretur opus
ut ferus est multoque suis truculentior euris,
     spectasset siccis vulnera nostra genis.
scilicet est aliquid cum saevis vivere ventis;
     ingenio populi convenit ille sui.
ille Noto Zephyroque et Sithonio Aquiloni
     imperat et pinnis, Eure proterve, tuis.
imperat heu! ventis; tumidae non imperat irae
     possidet et vitiis regna minora suis.
quid iuvat admotam per avorum nomina caelo
     inter cognatos posse referre Iovem?
num minus infestum, funebria munera, ferrum
     feminea teneo, non mea tela, manu?
O utinam, Macareu, quae nos commisit in unum,
     venisset leto serior hora meo!
cur umquam plus me, frater, quam frater amasti
     et tibi, non debet quod soror esse, fui?
ipsa quoque incalui, qualemque audire solebam,
     nescio quem sensi corde tepente deum.
fugerat ore color, macies adduxerat artus,
     sumebant minimos ora coacta cibos;
nec somni faciles et nox erat annua nobis
     et gemitum nullo laesa dolore dabam.
nec cur haec facerem, poteram mihi reddere causam
     nec noram quid amans esset; at illud eram.
Prima malum nutrix animo praesensit anili;
     prima mihi nutrix "Aeoli," dixit, "amas!"
erubui gremioque pudor deiecit ocellos;
     haec satis in tacita signa fatentis erant.
iamque tumescebant vitiati pondera ventris
     aegraque furtivum membra gravabat onus.
quas mihi non herbas, quae non medicamina nutrix
     attulit audaci supposuitque manu,
ut penitus nostris—hoc te celavimus unum—
     visceribus crescens excuteretur onus!
a! nimium vivax admotis restitit infans
     artibus et tecto tutus ab hoste fuit.
iam noviens erat orta soror pulcherrima Phoebi
     et nova luciferos Luna movebat equos;
nescia, quae faceret subitos mihi causa dolores,
     et rudis ad partus et nova miles eram.
nec tenui vocem. "quid" ait "tua crimina prodis?"
     oraque clamantis conscia pressit anus.
quid faciam infelix? gemitus dolor edere cogit,
     sed timor et nutrix et pudor ipse vetant.
contineo gemitus elapsaque verba reprendo
     et cogor lacrimas combibere ipsa meas.
mors erat ante oculos et opem Lucina negabat
     et grave si morerer mors quoque crimen erat;
cum super incumbens scissa tunicaque comaque
     pressa refovisti pectora nostra tuis,
et mihi "vive, soror, soror o carissima," aisti
     "vive nec unius corpore perde duos.
spes bona det vires; fratri nam nupta futura es.
     illius de quo mater et uxor eris."
Mortua, crede mihi, tamen ad tua verba revixi
     et positum est uteri crimen onusque mei.
quid tibi grataris? media sedet Aeolus aula;
     crimina sunt oculis subripienda patris.
frugibus infantem ramisque albentis olivae
     et levibus vittis sedula celat anus
fictaque sacra facit dicitque precantia verba;
     dat populus sacris, dat pater ipse viam.
iam prope limen erat. patrias vagitus ad aures
     venit et indicio proditur ille suo.
eripit infantem mentitaque sacra revelat
     Aeolus. insana regia voce sonat.
ut mare fit tremulum, tenui cum stringitur aura,
     ut quatitur tepido fraxina virga Noto,
sic mea vibrari pallentia membra videres;
     quassus ab imposito corpore lectus erat.
inruit et nostrum vulgat clamore pudorem
     et vix a misero continet ore manus.
ipsa nihil praeter lacrimas pudibunda profudi.
     torpuerat gelido lingua retenta metu.
Iamque dari parvum canibusque avibusque nepotem
     iusserat in solis destituique locis.
vagitus dedit ille miser—sensisse putares—
     quaque suum poterat voce rogabat avum.
quid mihi tunc animi credis, germane, fuisse
     (nam potes ex animo colligere ipse tuo)
cum mea me coram silvas inimicus in altas
     viscera montanis ferret edenda lupis?
exierat thalamo. tunc demum pectora plangi
     contigit inque meas unguibus ire comas.
Interea patrius vultu maerente satelles
     venit et indignos edidit ore sonos:
'Aeolus hunc ensem mittit tibi'—tradidit ensem—
     'et iubet ex merito scire, quid iste velit.'
scimus et utemur violento fortiter ense;
     pectoribus condam dona paterna meis.
his mea muneribus, genitor, conubia donas?
     hac tua dote, pater, filia dives erit?
tolle procul, decepte, faces, Hymenaee, maritas
     et fuge turbato tecta nefanda pede!
ferte faces in me quas fertis, Erinyes atrae,
     et meus ex isto luceat igne rogus!
nubite felices Parca meliore sorores;
     amissae memores sed tamen este mei!
Quid puer admisit tam paucis editus horis?
     quo laesit facto vix bene natus avum?
si potuit meruisse necem, meruisse putetur;
     a! miser admisso plectitur ille meo!
nate, dolor matris, rapidarum praeda ferarum,
     ei mihi! natali dilacerate tuo,
nate, parum fausti miserabile pignus amoris,
     haec tibi prima dies, haec tibi summa fuit.
non mihi te licuit lacrimis perfundere iustis,
     in tua non tonsas ferre sepulcra comas;
non super incubui, non oscula frigida carpsi;
     diripiunt avidae viscera nostra ferae.
Ipsa quoque infantis cum vulnere prosequar umbras;
     nec mater fuero dicta nec orba diu.
tu tamen, o frustra miserae sperate sorori,
     sparsa, precor, nati collige membra tui
et refer ad matrem socioque impone sepulcro
     urnaque nos habeat quamlibet arta duos!
vive memor nostri lacrimasque in vulnera funde,
     neve reformida corpus amantis amans.
tu, rogo, dilectae nimium mandata sororis
     perfer! mandatum persequar ipsa patris.

Canace Macareusnak

Aeolis- Aeolides!- esd: boldog lény, amilyen már
ő sose lesz; markol tőrt, amig ír, ez a kéz.
Hogyha sötét foltot látsz tán itt-ott a betűkön,
vére a küldőnek hull levélre, mit írt.
Jobbomban van a toll, a balomban a puszta, kivont tőr,
és letekert író- hártya a térdeimen.
Aeolis így fest, míg bátyjának rója ez írást,
és, hogy eként lát, tán zordon atyám is örül.
Kívánom, maga is legyen itt, és lássa halálom,
és amit ő okozott, érjen előtte a vég.
Ám oly bősz s zordabb valamennyi szilaj viharánál,
elnézné sebemet részvét-szeme könnytelenül.
Mert aki együtt él a dühöngő szélviharokkal,
természetre, akár népe, olyan maga is.
Ő a Notust, Zephyrust s sithon Aquilónak az útját
kormányozza, s erős Eurus, a szárnyaidat.
Ő szeleket zaboláz, de haragját nem zabolázza,
és birodalmánál vétkei száma nagyobb.
S mit használ, hogy az ősök nagy fegyvere felvisz az égbe,
s ott az elődök közt nagy Jupiter neve is?
Tán szelidebb lesz a bősz vas, amit most gyászadományként
lánykezem itt tart más, asszonyi munka helyett?
Bár a halálomnál később jött volna az óra,
mely kettőnket eként egyesitett, Macareus!
Mért szeretett, bátyám, egy bátynál jobban a szíved,
s mért adtam neked azt, mit sosem adhat a húg?
Égtem, s már akiről hallottam elégszer, egy isten
nem tudom én, melyik, úr lett lobogó szivemen.
Arcom színe fakult, sorvadt csak, fogyva a testem,
s nagy nehezen bírt szám enni néhány falatot.
Álmom is elnehezült, egy évnek tűnik nekem egy éj,
s kín ha nem is bántott, szállnak a sóhajaim.
Adni ezeknek okát nem tudtam, mert szerelemről
még sose hallottam, bár ez volt a bajom.
Bölcs, vén dajkám vette a bajt legelőször észre,
s mondta először a szót: „Aeolis, ez a szerelem!”
Én néztem pirulón és szégyenkezve ölembe,
s most ez a szótlanság biztos „igen” jele volt.
Egyre dagadt közben vétkes testemnek a terhe,
s nyomta a titkos súly kín- teli tagjaimat.
Mennyi füvet, gyórgyírt hordott nekem össze a dajkém,
s adta nekem bátor kézzel e gyógyszereket,
hogy, mely a bensőmben (csakis ezt titkoltuk előtted)
egyre nagyobbá nő, elvegye magzatomat.
Szívós volt a kicsiny: túlélte az eszközeinket,
bárhogy ügyeskedtünk, végül is élve maradt.
S járja be útját már Phoebus szép húga kilencszer,
s űzte tizedszer a Hold, hozni a fényt, lovait,
hirtelenül mért törnek rám, nem tudtam, a kínok,
nem szültem soha még, voltam egészen ujonc.
Tört ki belőlem a jaj. „Mért árulod így el a vétked?”
kérdi öreg dajkám, számra tapasztva kezét.
Mit tehetek, nyomorult? Kínom késztet kiabálnom,
ám a szemérem, a félsz tiltja s a dajka is ezt.
Fojtom el így a sohajt, elnyomva a szót, mi kicsúsznék,
s inni magamnak kell számmal a könnyeimet.
Már a halált láttam. Lucina segíteni nem jött,
s hogyha halok, bűnöm lesz ez a vég maga is!
S hozzám símultál te zilált hajjal, tunicában,
s így szóltál, sziveden megmelegítve szivem:
„Élj, húgom, te nekem legdrágább, élj, te, hugocskám,
s egy testtel kettőt most a halálba ne küldj.
Adjon erőt a remény. Majd nászt ül véled a bátyád,
és ki anyává lett, annak a hitvese léssz.”
S az, ki halott volt már- hidd el- szavaidra feléledt,
s nem kinozott méhem szégyene, terhe tovább.
Ám ne örülj. Palotájában bent Aeolus ott ül,
s rejteni kell bünömet, fel ne fedezze atyám.
Téve gyümölcsöt a kis csecsemőre, fehér olajágat
gonddal a dajkám és sok, lebegő szalagot,
áldozatot színlel, s imaszót mond. S áldozatának
ád utat ott a tömeg, s tér ki atyám maga is.
Lép a küszöbre dadám; sírást neszel Aeolus ekkor,
így árulta magát el maga kis csecsemőm.
Kézbe ragadja atyám, hazug áldozatunk kiderülvén,
s zúg palotája, amint feldühödötten üvölt.
Mint remeg enyhe, szelíd széltől fodrozva a tenger,
s reszket a hárs, amidőn rázza Notus szeliden,
sápadt tagjaim így láthattad volna remegni,
s rezgett ágyam is így, testem amin nyugodott.
Ront be atyám, bűnöm nagy hangon szertekiáltva,
s bús arcomnak csak kis hija, hogy nem esett.
Én e gyalázatban csak könnyeket ontani tudtam,
és lekötözte fagyos félszem a nyelvemet is.
Szól a parancsa: vigyék nyílt hegyre ma lett unokáját,
hol vele végeznek majd a kutyák s madarak.
Sírt a szegény csecsemő- vélnéd:értette parancsát-
s hangja, ahogy képes, kéri nagyapja kegyét.
Elképzelheted azt, bátyám, szívem mit is érzett,
- ezt megmondja neked majd a saját szived is-
míg vitték ki előlem a húsom- vérem a mélyló
rengetegekbe, egyék meg a hegyi farkasok ott.
Elment tőlem atyám, s kezdhettem végre a mellem
verni s a körmömmel tépni az arcomat is.
S jön komor arccal most egyik szolgája atyámnak,
s mond üzenetként ily rettenetes szavakat:
„Küldi e szablyát Aeolus- és ideadta- tenéked,
s rendeli: kérdezd meg bűnöd, e vas mire jó.”
Értem. E vad fegyvert bátran használja a jobbom,
és adományod, atyám, majd kebelembe merül.
Hát ily ajándékot küldesz nászomra, te, nemzőm?
Hogy dúsítja, atyám, lányodat ily hozomány?
Vér folyik itt. Vidd el nászfáklyáid, Hymenaeus!
Átokvert ez a ház, fuss tova nagy sebesen!
Gyászos Erynnis- had, fáklyát ma ti hozzatok inkább,
s gyújtsa fel az, melyen nyugszom, a máglyarakást.
Nászotokat, boldog hugaim, jobb Párka segítse,
ám ne feledjétek, mért pusztultam el én!
Mit vétett a fiú, ki imént jött még a világra?
Dühre nagyapját hogy bírta, ki most született?
Hogyha reászolgált a halálra, a sorsa jogos volt,
csakhogy az én bünömért nyert lakolást a szegény!
Jaj, fiam, édesanyád fájdalma, dühös vadak étke,
kit széttépnek, s jaj, már születésnapodon!
Ó, ki ilyen baljós szerelem bús záloga lettél,
első napod e volt, s egyben a végnapod is.
Nem lehetett illőn hullatni a könnyeimet rád,
és ki a sírodhoz vinni lenyírt hajamat.
Lopni jeges csókot sem omolhattam tereád már,
s tépni mohó vad szét azt, ki belőlem eredt.
Majd követem magam is sebesülten a gyermekem utját,
s nem mondják „anya” rám, sem, hogy a „gyászba merült”.
Ám te, kitől nászt várt bús húgod- hasztalan-, esdek,
hogy, ha szegény csecsemőd csontjait összeszeded,
hozd el az anyjához, kettőnknek emelve közös sírt,
s kettőnk rejtse el egy urna, onts könnyet majd a sebemre,
s látni halott szeretőd- volt szerető, te- ne félj.
Tedd meg, amit nagyon is szeretett húgod szava rád bíz,
s majd, mit atyám rendelt, megteszem én magam azt.

(Muraközy Gyula fordítása)