2015. szeptember 30., szerda

Ovidius: Hősnők levelei VIII.

VIII. Hermione Oresti
Alloquor Hermione nuper fratremque virumque
nunc fratrem. nomen coniugis alter habet.
Pyrrhus Achillides, animosus imagine patris,
     inclusam contra iusque piumque tenet.
quod potui renui, ne non invita tenerer,
     cetera femineae non valuere manus.
"quid facis, Aeacidae? non sum sine vindice!" dixi
     "haec tibi sub domino est, Pyrrhe, puella suo!"
surdior ille freto clamantem nomen Orestis
     traxit inornatis in sua tecta comis.
quid gravius capta Lacedaemone serva tulissem,
     si raperet Graias barbara turba nurus?
parcius Andromachen vexavit Achaia victrix,
     cum Danaus Phrygias ureret ignis opes.
At tu, cura mei si te pia tangit, Oreste,
     inice non timidas in tua iura manus!
an si quis rapiat stabulis armenta reclusis,
     arma feras, rapta coniuge lentus eris?
sit socer exemplo nuptae repetitor ademptae,
     cui pia militiae causa puella fuit;
si pater ignavus vidua plorasset in aula,
     nupta foret Paridi mater, ut ante fuit.
Nec tu mille rates sinuosaque vela pararis
     nec numeros Danai militis: ipse veni!
sic quoque eram repetenda tamen, nec turpe marito
     aspera pro caro bella tulisse toro.
quid, quod avus nobis idem Pelopeius Atreus,
     et si non esses vir mihi, frater eras.
vir, precor, uxori, frater succurre sorori;
     instant officio nomina bina tuo.
Me tibi Tyndareus, vita gravis auctor et annis
     tradidit; arbitrium neptis habebat avus.
at pater Aeacidae promiserat inscius acti;
     plus patre, quo prior est ordine, posset avus.
cum tibi nubebam, nulli mea taeda nocebat;
     si iungar Pyrrho, tu mihi laesus eris.
et pater ignoscet nostro Menelaus amori;
     succubuit telis praepetis ipse dei.
quem sibi permisit, genero concedet amorem.
     proderit exemplo mater amata suo.
tu mihi, quod matri pater est. quas egerat olim
     Dardanius partes advena, Pyrrhus agit.
ille licet patriis sine fine superbiat actis;
     et tu quae referas facta parentis habes.
Tantalides omnes ipsumque regebat Achillem;
     hic pars militiae, dux erat ille ducum.
tu quoque habes proavum Pelopem Pelopisque parentem;
     si melius numeres, a Iove quintus eris.
Nec virtute cares. arma invidiosa tulisti;
     sed tu quid faceres? induit illa pater.
materia vellem fortis meliore fuisses;
     non lecta est operi, sed data causa tuo.
hanc tamen implesti; iuguloque Aegisthus aperto
     tecta cruentavit, quae pater ante tuus.
increpat Aeacides laudemque in crimina vertit;
     et tamen aspectus sustinet ille meos.
rumpor et ora mihi pariter cum mente tumescunt
     pectoraque inclusis ignibus usta dolent.
Hermione coram quisquamne obiecit Oresti,
     nec mihi sunt vires, nec ferus ensis adest!
flere licet certe; flendo diffundimus iram,
     perque sinum lacrimae fluminis instar eunt.
has semper solas habeo semperque profundo;
     ument incultae fonte perenne genae.
Num generis fato, quod nostros errat in annos,
     Tantalides matres apta rapina sumus?
non ego fluminei referam mendacia cygni
     nec querar in plumis delituisse Iovem.
qua duo porrectus longe freta distinet Isthmos,
     vecta peregrinis Hippodamia rotis.
Castori Amyclaeo et Amyclaeo Polluci
     reddita Moposia Taenaris urbe soror;
Taenaris Idaeo trans aequor ab hospite rapta
     Argolicas pro se vertit in arma manus.
vix equidem memini. memini tamen: omnia luctus,
     omnia solliciti plena timoris erant.
flebat avus Phoebeque soror fratresque gemelli,
     orabat superos Leda suumque Iovem.
ipsa ego non longos etiam tunc scissa capillos
     clamabam "sine me, me sine, mater abis?"
nam coniunx aberat. ne non Pelopeia credar,
     ecce Neoptolemo praeda parata fui.
Pelides utinam vitasset Apollinis arcus!
     damnaret nati facta proterva pater.
nec quondam placuit nec nunc placuisset Achilli
     abducta viduum coniuge flere virum.
quae mea caelestes iniuria fecit iniquos?
     quodve mihi miserae sidus obesse querar?
parva mea sine matre fui; pater arma ferebat;
     et duo cum vivant, orba duobus eram.
non tibi blanditias primis, mea mater, in annis
     incerto dictas ore puella tuli.
non ego captavi brevibus tua colla lacertis,
     nec gremio sedi sarcina grata tuo.
non cultus tibi cura mei, nec pacta marito
     intravi thalamos matre parante novos.
obvia prodieram reduci tibi—vera fatebor—
     nec facies nobis nota parentis erat!
te tamen esse Helenen, quod eras pulcherrima, sensi;
     ipsa requirebas quae tua nata foret.
Pars haec una mihi, coniunx bene cessit Orestes;
     is quoque, ni pro se pugnet, ademptus erit.
Pyrrhus habet captam reduce et victore parente;
     munus et hoc nobis diruta Troia dedit!
cum tamen altus equis Titan radiantibus instant,
     perfruor infelix liberiore malo;
nox ubi me thalamis ululantem et acerba gementem
     condidit in maesto procubuique toro,
pro somno lacrimis oculi funguntur obortis
     quaque licet fugio sicut ab hoste viro.
saepe malis stupeo rerumque oblita locique
     ignara tetigi Scyria membra manu;
utque nefas sensi, male corpora tacta relinquo
     et mihi pollutas credor habere manus.
saepe Neoptolemi pro nomine nomen Orestis
     exit, et errorem vocis ut omen amo.
Per genus infelix iuro generisque parentem,
     qui freta, qui terras et sua regna quatit;
per patris ossa tui, patrui mihi, quae tibi debent,
     quod se sub tumulo fortiter ulta iacent:
aut ego praemoriar primoque exstinguar in aevo,
     aut ego Tantalidae Tantalis uxor ero!


Hermione Orestesnek

Hallgasd Hermionét: rokonod szól s hitvesed egykor;
most rokonom vagy: mást illet a férj nevezet.
Pyrrhus, Achillesnek fia- oly vad, akárcsak az apja-
tart ma fogolyként, nem nézve, mi jog s kegyelet.
Küzdtem, amíg bírtam, ne legyek kényszerrel a rabja,
ámde asszonyi kéz többet alig tehetett.
„Mit teszel, Aeacides!- mondtam,- majd lesz, aki megvéd!
Pyrrhus, e nő, a rabod, másnak az asszonya már!”
Tengernél süketebb volt míg kiabáltam: „Orestes!”-
és sátrába cipelt, szertezilálva hajam.
Bánna velem barbár sereg így, Spártát ha bevenné,
és a görög nőket fűzné láncaira?
Ennyire Andromachét se gyötörte a győztes Achaia,
vége a fríg kincsnek hogy danaók tüze lett.
Ám ha szent érzés él benned irántam, Orestes,
bátran védje kezed meg, ki tiéd jogosan.
Lopja ki zárt ólból jószágod bárki, gerelyt fogsz;
s elvett asszonyodért küzdeni késlekedel?
Visszaszerezte, ipad, lám, elrablott feleségét,
s egy nőért jogosan küzdeni hadba vonult.
Ám ha tunyán horkol csak apósod az özvegyi ágyban,
lenne anyám ma Paris hitvese, mint azelőtt.
Ám ne ezernyi hajót kezdjél, se nagyöblü vitorlát
s hős danaos hadakat gyűjteni, jöjj te magad.
S hogyha csatáznod kell értem, nem szégyen a férjnek
hitvesi ágyáért vívni kemény viadalt.
Gondod rám sose volt, s nem is édesanyám vezetett be
engem a nászágyhoz, férjhezadásom után.
Hogy hazaértél, megvallom, kiszaladtam elébed.
ám idegen volt ott arcod előttem, anyám!
Hogy Helene te vagy, azt láttam, lévén te a legszebb,
ám te kutattad, hogy lányod ugyan melyik is.
Egy dologért lettem boldog, hogy a férjem Orestes,
s ő is veszne hamar, hogyha nem óvja magát.
Pyrrhus rabja vagyok, bár győztes atyám hazatért már;
illy adományt nyújtott Trója ledőlte nekem.
Tündöklő lovait ha fölöttünk hajtja a Titan,
enyhül kínja e bús szívnek is egy kicsikét.
Ám ha szobámban az éj, míg búmat sirva jajongom,
elfed, s én magamat bús nyoszolyámra vetem,
álmom elűzve, a könny ömlik folyvást a szememből,
s mint ellenséget, félve kerűlöm uram.
Megzavar olykor a kín. S feledőn a helyet meg a sorsom,
ösztönösen nyúlok scyrusi teste felé.
Majd balul érintett testétől, mint ki bünt vét,
elkapom én kezem, úgy vélve, belepte a szenny.
Néha Neoptolemusnak is azt mondom, hogy „Orestes”,
és ez a szóhiba, mint jósjel, örömre derít.
S légyen az eskütanúm bús fajtánk s atyja e fajnak
-ő, akitől tenger, föld s birodalma inog-
s teste atyádnak- a nagybátyámnak- amely a te hősi
bosszud után békén fekhet a hantok alatt:
Tantalides vagy uram lesz nékem, Tantalisának,
vagy haljak meg akár, s érjen el ifjan a vég!


(Muraközy Gyula fordítása)

2015. szeptember 29., kedd

Ókori témák - modern művészek: Gustave Moreau művészete

   Az 1826-ban született párizsi festő a görög-latin műveltséget már zsenge ifjúságában felcsipegette. Tanuló éveiben Olaszországban tanulmányozta a nagy festők munkásságát és a római romokat - ennek hatására a témái javarészt mitologikusak vagy bibliai eredetűek. Ellenállt az impresszionizmus csábításának, az ő szavaival élve: „Nem adok hitelt annak, amit a szemem lát, amit a kezem tapint, viszont hitelt adok annak, amit a szívemben érzek”. Későbbi tanítványa Henri Matisse lett, akit hagyott kibontakozni, a szabad szellem nem erőltette magát rá a tanítványra (ez azért ritka dolog). Gyakran nevezik a szürrealizmus előfutárának. Lássunk egy kis ízelítőt:

Galatea 

Oedipus és a Szfinx

Diomédész 

Europé és a bika

Iaszón 

Orpheusz 

Hésziodosz és a Múzsa

a győzedelmes Szfinx

Szapphó 

Herkules a lernai hidra

Iuppiter és Szemelé

Perszeusz és Androméda

Prométheusz 

Arion 

Iuppiter és Europé

Vénusz születése

Pán 

Cupido és kentaur

Herkules és a lernai hidra

Oedipus és a Szfinx
 

2015. szeptember 28., hétfő

Az istenek eledele, a méz


   A méz, a méz... története oly régre nyúlik vissza, amit az emberi elme el sem tud képzelni. Mert nem csak finom, és nem csak annyit mondhatunk el róla, hogy a nádcukor előtt ezzel édesítették a sütiket, hanem külön, önálló történelme van.
   Igen, maguk a görögök is előszeretettel fogyasztották, és az áldozati felajánlásaik között is előkelő helyen szerepelt az isteni nektár. Plutarkhos szerint a régi görögök nem bort, hanem vízzel hígított mézet ajánlottak fel az isteneiknek. Gyógyszerként is alkalmazták: Hippokrátész a mézet és a virágport kifejezetten ajánlja a fekélyek és kelések puhítására. Arisztotelész szerint egyenesen az élet meghosszabbításának titkos szere. Aszklépiosz szentélyében pedig létezett egy mézfürdős terápia. Tehát a régi görögök nagy rajongói a méznek. Mostani leszármazottaik sem panaszkodhatnak: a kefaloniai mézes báránysültnek nincs párja a világon.
   A méz kultuszának gyökerei mitológiai mélységekben keresendők. Az istenek eledelének tartották, sőt, úgy tartották, a gyermek Zeusz Kréta szigetén mézzel táplálkozott. A mézet tekintették a halhatatlanság és az örök fiatalság forrásának. Rhea, Zeusz anyja kénytelen volt Kréta szigetén elrejteni a csecsemő Zeuszt, mivel Kronosz, a vérbősz apa ugyebár az összes testvérét megette őelőtte. Krétán pedig két bájos nimfa kapta a megtisztelő feladatot, hogy pesztrálja az istenek istenét: Melitta (méh) és Amalthea (kecske). Így az ifjú főisten tejen és mézen nevelkedve tett szert nagyobb erőre, mint az összes többi halhatatlan. Zárójelben egy érdekes fordulat az ifjú Zeusz - történetben: Kronoszt is mézzel altatta el...
   Zeusz kiváltsága lett ezentúl, hogy megszabja, ki kaphat az ambrosziából, a varázslatos italból, mely mézből és különféle virágporokból állt. Aki ivott belőle, haláltalan és örökké fiatal maradt. Jogos a kérdés, hogy akkor miért látjuk magát Zeuszt érett férfi alakjában, szakállal és férfias testtel? Pont rajta nem hatott volna az isteni méz csodatevő ereje? A választ nem tudom, de nem gondolom, hogy az Olümposz urát bárki ilyen kérdésekkel mert e volna zaklatni...
   Ám a méz hatalmának birtoklása nem csak Zeusz sajátja. Venus csöpp kis fia, Cupido maga is használja a mézet: szerelmet hozó nyilait ha mézbe mártja, a mátkaság megszentelt lesz. Cupido őrzi is a méheket: néhány gemmán épp a madarak elhajtása közben ábrázolják.
   A méz őrzése több istennek is feladata volt. Zeusz, Ceres, Proserpina, Apollo, Dionysos, Aphrodité, Hekaté és Hádész. Ezeknek az isteneknek természetesen illett is mézet áldozni, méz-áldozatot bemutatni! Pán, Priapus és a nimfák kifejezetten a méhek őrzői.
   Lássuk az isteni méz árnyoldalát is! Nem csak a "jó" istenek (bár ez egy nehezen értelmezhető kifejezés, hiszen maga a szerelem sem "jó") szertték a mézet, hanem a kevésbé preferáltak is, akiket kifejezetten nem kedveltek. Spártában úgy tartották, hogy a Végzet istennője azokhoz a házakhoz látogat el (egyéb tevékenységei mellett), ahol újszülött van. Kifejezetten a baba harmadik vagy ötödik éjszakáján érkezett, és elvitte a csecsemőket. Mivel úgy tartották, hogy ez az istennő is szereti a mézet, ezeken az éjszakákon nyitva hagyták az ajtót, és egy tál mézet tettek ki az asztalra, hogy eltereljék a figyelmét. Említeném még az Alvilágba tévedőknek, hogy Kerberoszt is le lehet kenyerezni egy kis mézzel(nem a kolbászra harap). Ha már nem játszol úgy a lanton, mint Orpheusz, legyen nálad mindig egy kis méz. Nem árthat.

méhet formáló fibula
 

2015. szeptember 27., vasárnap

Tyrtarion - Vivamus (Catulli Carmen V.)

Tyrtarion - Lugete, o Veneres (Catulli Carmen III.)

Vasárnapra egy kis pihenés: Catullus versek megzenésítve. És még latin nyelvű felirattal is segítik a hallgatót...

2015. szeptember 26., szombat

2015. szeptember 25., péntek

Kortárs fotósorozat az istenekről

   Cristian Baitg fotósorozatot készített - természetesen ókori témában. A görög mitológia azt hiszem senkit sem hagy hidegen... Minden bizonnyal az antik kultúra elkötelezett híveiből ellentétes érzelmeket váltanak ki a következő képsorok, ám mindenképp figyelemre méltónak találom a C. Batig művészetét. Ez is egy értelmezés. Legyünk nyitottak az újdonságra. A korábbi pletykák nem igazak: az istenek élnek és virulnak!
Hephaistos

Hephaistos

Hephaistos

Hephaistos

Hephaistos

Hephaistos

Hephaistos
 
Aphrodite

Apollón

Dionysos

Hermes

Hestia

Menád

Pán és az ő nimfái

2015. szeptember 24., csütörtök

Film, film, film! Imperator, Emperor a film by Konrad Łęcki (in classic Latin)

Nehéz dolog a latin nyelvtan


   A latintanulás minden gyötrelmét és szépségét ismerik az ókori kultúra elkötelezett hívei. Odi et amo. Ez mindent elmond a latin tanulásról. Gyűlöllek, mert irgalmatlan sokat kell mantrázni és memorizálni és ezerszer el kell ismételnem mindent, hogy megjegyezzem (bár az is lehet, hogy elefánt vagyok), és imádlak, mert annyi szépséget hozol az életembe, mint semmi más. 
   Azért vigasztal a tudat, hogy maguk a rómaiak sem feltétlenül jutottak el legmagasabb nyelvtani szintekre...

2015. szeptember 23., szerda

Ovidius: Hősnők levelei VII.


VII. Dido Aeneae
 
Accipe, Dardanide, moriturae carmen Elissae;
quae legis a nobis ultima verba legi.
Sic ubi fata vocant, udis abiectus in herbis
     ad vada Maeandri concinit albus olor.
Nec quia te nostra sperem prece posse moveri,
     alloquor: adverso movimus ista deo!
sed meriti famam corpusque animumque pudicum
     cum male perdiderim, perdere verba leve est.
Certus es ire tamen miseramque relinquere Didon
     atque idem venti vela fidemque ferent.
certus es, Aenea, cum foedere solvere naves
     quaeque ubi sint nescis, Itala regna sequi.
nec nova Karthago, nec te crescentia tangunt
     moenia nec sceptro tradita summa tuo.
facta fugis, facienda petis; quaerenda per orbem
     altera, quaesita est altera terra tibi.
ut terram invenias, quis eam tibi tradet habendam?
     quis sua non notis arva tenenda dabit?
alter habendus amor tibi restat et altera Dido
     quamque iterum fallas, altera danda fides.
quando erit, ut condas instar Karthaginis urbem
     et videas populos altus ab arce tuos?
omnia ut eveniant, nec di tua vota morentur,
     unde tibi, quae te sic amet, uxor erit?
Uror ut inducto ceratae sulpure taedae,
     ut pia fumosis addita tura rogis.
Aeneas oculis vigilantis semper inhaeret;
     Aenean animo noxque diesque refert.
ille quidem male gratus et ad mea munera surdus
     et quo, si non sim stulta, carere velim.
non tamen Aenean, quamvis male cogitat, odi,
     sed queror infidum questaque peius amo.
parce, Venus, nurui, durumque amplectere fratrem,
     frater Amor; castris militet ille tuis.
aut ego quem coepi—neque enim dedignor—amare,
     materiam curae praebeat ille meae.
Fallor et ista mihi falso iactatur imago:
     matris ab ingenio dissidet ille suae.
te lapis et montes innataque rupibus altis
     robora, te saevae progenuere ferae
aut mare, quale vides agitari nunc quoque ventis:
     qua tamen adversis fluctibus ire paras?
quo fugis? obstat hiems. hiemis mihi gratia prosit!
     adspice ut eversas concitet Eurus aquas.
quod tibi malueram, sine me debere procellis;
     iustior est animo ventus et unda tuo.
Non ego sum tanti, quod non cessaris, inique,
     ut pereas, dum me per freta longa fugis.
exerces pretiosa odia et constantia magno,
     si, dum me careas, est tibi vile mori.
iam venti ponent, strataque aequaliter unda
     caeruleis Triton per mare curret equis.
tu quoque cum ventis utinam mutabilis esses
     et, nisi duritia robora vincis, eris.
quid, si nescires, insana quid aequora possunt,
     expertae totiens tam male credis aquae?
ut, pelago suadente etiam, retinacula solvas,
     multa tamen latus tristia pontus habet.
nec violasse fidem temptantibus aequora prodest;
     perfidiae poenas exigit ille locus,
praecipue cum laesus amor, quia mater Amorum
     nuda Cytheriacis edita fertur aquis.
Perdita ne perdam, timeo, noceamve nocenti
     neu bibat aequoreas naufragus hostis aquas.
vive, precor! sic te melius quam funere perdam,
     tu potius leti causa ferere mei.
finge, age, te rapido—nullum sit in omine pondus!—
     turbine deprendi; quid tibi mentis erit?
protinus occurrent falsae periuria linguae
     et Phrygia Dido fraude coacta mori;
coniugis ante oculos deceptae stabit imago
     tristis et effusis sanguinolenta comis.
quid tanti est ut tum "merui! concedite!" dicas,
     quaeque cadent in te fulmina missa putes!
Da breve saevitiae spatium pelagique tuaeque;
     grande morae pretium tuta futura via est.
nec mihi tu curae; puero parcatur Iulo!
     te satis est titulum mortis habere meae.
quid puer Ascanius, quid di meruere Penates?
     ignibus ereptos obruet unda deos?
sed neque fers tecum, nec, quae mihi, perfide, iactas,
     presserunt umeros sacra paterque tuos.
omnia mentiris; neque enim tua fallere lingua
     incipit a nobis, primaque plector ego:
si quaeras ubi sit formosi mater Iuli—
     occidit a duro sola relicta viro!
haec mihi narraras, sat me monuere merentem
     ure; minor culpa poena futura mea est.
Nec mihi mens dubia est, quin te tua numina damnent:
     per mare, per terras septima iactat hiems.
fluctibus eiectum tuta statione recepi
     vixque bene audito nomine regna dedi.
his tamen officiis utinam contenta fuissem
     nec mea concubitu fama sepulta foret!
illa dies nocuit, qua nos declive sub antrum
     caeruleus subitis conpulit imber aquis.
audieram vocem; nymphas ululasse putavi:
     Eumenides fatis signa dedere meis.
Exige, laese pudor, poenas, violataque lecti
     iura neque ad cineres fama retenta meos!
vosque mei manes animaeque cinisque Sychaei,
     ad quas, me miseram, plena pudoris eo.
est mihi marmorea sacratus in aede Sychaeus;
     oppositae frondes velleraque alba tegunt.
hinc ego me sensi noto quater ore citari;
     ipse sono tenui dixit "Elissa, veni!"
Nulla mora est: venio, venio tibi debita coniunx,—
     sum tamen admisso tarda pudore meo!
da veniam culpae; decepit idoneus auctor;
     invidiam noxae detrahit ille meae.
diva parens seniorque pater, pia sarcina nati,
     spem mihi mansuri rite dedere viri.
si fuit errandum, causas habet error honestas:
     adde fidem, nulla parte pigendus erit.
Durat in extremum vitaeque novissima nostrae
     prosequitur fati, qui fuit ante, tenor:
occidit internas coniunx mactatus ad aras
     et sceleris tanti praemia frater habet,
exul agor cineresque viri patriamque relinquo
     et feror in dubias hoste sequente vias;
adplicor ignotis fratrique elapsa fretoque;
     quod tibi donavi, perfide, litus emo.
urbem constitui lateque patentia fixi
     moenia finitimis invidiosa locis.
bella tument. bellis peregrina et femina temptor
     vixque rudis portas urbis et arma paro.
mille procis placui, qui me coiere querentes
     nescio quem thalamis praeposuisse suis.
quid dubitas vinctam Gaetulo tradere Iarbae?
     praebuerim sceleri bracchia nostra tuo.
est etiam frater, cuius manus impia poscit
     respergi nostro sparsa cruore viri.
pone deos et quae tangendo sacra profanas!
     non bene caelestis impia dextra colit.
si tu cultor eras elapsis igne futurus,
     paenitet elapsos ignibus esse deos.
Forsitan et gravidam Didon, scelerate, relinquas
     parsque tui lateat corpore clausa meo.
accedet fatis matris miserabilis infans
     et nondum nato funeris auctor eris.
cumque parente sua frater morietur Iuli,
     poenaque conexos auferet una duos.
"Sed iubet ire deus." vellem, vetuisset adire
     Punica nec Teucris pressa fuisset humus.
hoc duce nempe deo ventis agitaris iniquis
     et teris in rapido tempora longa freto?
Pergama vix tanto tibi erant repetenda labore,
     Hectore si vivo quanta fuere forent.
non patrium Simoenta petis, sed Thybridis undas,
     nempe ut pervenias quo cupis hospes eris.
utque latet vitatque tuis obtrusa carinis,
     vix tibi continget terra petita seni.
Hos potius populos in dotem ambage remissa
     accipe et advectas Pygmalionis opes.
Ilion in Tyriam transfer felicius urbem
     resque loco regis sceptraque sacra tene!
si tibi mens avida est belli, si quaerit Iulus,
     unde suo partus Marte triumphus eat,
quem superet, nequid desit praebebimus hostem;
     hic pacis leges, hic locus arma capit.
tu modo—per matrem fraternaque tela, sagittas,
     perque fugae comites, Dardana sacra, deos!—
sic superent, quoscumque tua de gente reportas
     Mars ferus et damni sit modus ille tui
Ascaniusque suos feliciter inpleat annos
     et senis Anchisae molliter ossa cubent!—
parce, precor, domui, quae se tibi tradit habendam!
     quod crimen dicis praeter amasse meum?
non ego sum Pthias magnisque oriunda Mycenis,
     nec steterunt in te virque paterque meus.
si pudet uxoris, non nupta, sed hospita dicar;
     dum tua sit Dido, quidlibet esse feret.
Nota mihi freta sunt Afrum plangentia litus;
     temporibus certis dantque negantque viam:
cum dabit aura viam, praebebis carbasa ventis;
     nunc levis eiectam continet alga ratem.
tempus ut observem, manda mihi: certius ibis,
     nec te, si cupies, ipsa manere sinam.
et socii requiem poscunt, laniataque classis
     postulat exiguas semirefecta moras.
pro meritis et siqua tibi debebimus ultra,
     pro spe coniugii tempora parva peto:
dum freta mitescunt et amor, dum temperat usum,
     fortiter edisco tristia posse pati.
Si minus, est animus nobis effundere vitam;
     in me crudelis non potes esse diu.
adspicias utinam, quae sit scribentis imago;
     scribimus, et gremio Troicus ensis adest;
perque genas lacrimae strictum labuntur in ensem,
     qui iam pro lacrimis sanguine tinctus erit.
quam bene conveniunt fato tua munera nostro!
     instruis impensa nostra sepulcra brevi.
nec mea nunc primum feriuntur pectora telo:
     ille locus saevi vulnus amoris habet.
Anna soror, soror Anna, meae male conscia culpae,
     iam dabis in cineres ultima dona meos.
nec consumpta rogis inscribar Elissa Sychaei,
     hoc tantum in tumuli marmore carmen erit:
praebuit Aeneas et causam mortis et ensem.
     ipsa sua Dido concidit usa manu.



Dido Aeneasnak

Vedd ama dalt, mit zeng, mielőtt meghalna, Elissa,
Dardanides! Végső szóm, mit olvasol itt!
Meander mellett így zeng, leomolva a nyirkos
gyepre fehér hattyú, hogyha közel van a vég.
Szólok, alig hivén, hogy rád még hathat a kérés;
mit teszek, annak az ég istene ellen van.
Ám ha az érdem, a hír, s testem meg a lelkem erénye
veszve csuful, könnyű veszteni rád szavakat.
Kész vagy az útra tehát, és Didót itthagyod árván?
S majd egy szél viszi el vásznadat, esküdet is?
S oldani kész vagy már a szövetséget meg a gályát?
S Itáliába sietsz; merre, magad se tudod.
Karthagó születő fala, most- lett vára sem ejt meg?
Sem hogy uralma tiéd lett, amiként jogara?
Hagyva, mi kész, elmész a leendőért. Birodalmat
kaptál, s új akarsz lelni a föld kerekén.
S új földet ha találsz, ki ruházná rád az uralmát?
S földjét egy idegen népre ki bízza reá?
Új szerelem vár rád? Új Didót tudsz-e találni?
S néki, amit megszegj, adni megint szavadat?
Várat, olyat, mint Kathagó, vajh fel mikor építsz;
s nézel a népre alá majd nagy ormairól?
S ha ez meg is lesz mind, és terved az ég se zavarja,
lelsz-e, ki így szeret, ott majd feleséget, ilyet?
Mint kénes, viaszos fáklyáé, izzik a lángom,
és szivem, Aeneas, éjszaka, nappal idéz.
Hálátlan bizony ő, kit nem melegít fel ajándék,
már szabadulnék is tőle, ha volna eszem.
Mégsem gyűlölöm Aeneast, bár szándéka vészes,
sírok, csalfa, s a kín szítja tovább tüzemet.
Óvd menyedet, Venus, és szigorú bátyádat öleld át,
drága Amor, s legyen ő legderekabb daliád!
S ő, ki szerelmem- nem pirulok- megnyerte először,
gondjait osztva velem, küldene hírt sebesen!
Megcsal a képzeletem, megcsalja lebegve hamis kép,
mert anyjára az ő lelke bizony nem ütött.
Nem, te kövek, hegyek és bércek magas ormain álló
tölgyesnek fia vagy, és aki szült, fenevad!
Vagy, mit előtted most is a szél korbácsol, a vízé,
melyre kiszállni akarsz, bár dühe szembeszegül!
Mondd, hova? Itt a vihar. Pártoljon is engem az orkán!
Nézd csak, az Eurus mit hajt dühödött habokat.
Néked szóló hálámat hadd szórjam a szélbe;
hozzám szél meg a hab szívednél igazabb!
Annyit azért, noha rászolgáltál, csalfa, nem érek,
hogy, ha előttem a nagy vízre kifutsz, odavessz.
Őrzöd a gyűlöletet, mint kincsedet, állhatatosan;
érjen bár a halál, csak tőlem szabadulj;
majd elnyugszik a szél, elsímul csendben a hullám,
s Triton kék lovait hajtja habos vizeken.
Bár tudnál te is így együtt változni a széllel;
változol is: győzöl tölgyfakemény sziveden.
Hogy mire képes az őrjöngő tenger, te ne tudnád?
S bízol benne, habár annyi veszélybe sodort?
Hogyha a csendes víz biztat, majd oldj köteléket;
s még így is mi veszélyt rejt ez a végtelen ár.
Jobb, ha az esküszegő nem akarja kihívni a tengert:
büntet a víz gyakran hűtleneket, s legelőbb
esküszegő szeretőt: hiszen azt mondják, Amor anyja
Cythere habja felől szállt föl meztelenül.
Ártani ártómnak, s vesztőm elveszteni félek,
mégsem emésztheti lent víz a hajós idegent!
Élj, esdek. Ne a sír válasszon el, ámde, hogy elmégy,
s lássák benned- ez így jobb- a halálom okát.
Képzeld, hogy szélvész ragad el- de szavam sose váljék
jóslattá!- mit idéz akkor a gondolatod?
Tüstént csalfa szavad, hamis esküd tűnne elébed,
s hogy küldted, te galád fríg, a halálba Didót!
S látja szemed megcsalt szeretődnek majd komor árnyát,
míg testét lepi vér, s fürtje is összezilált.
S szólsz: „Mindez jogosan sújt, ó, távozzatok árnyak!”
S véled: ahány mennykő hull, akar ütni beléd.
Várj kicsikét, mígnem lecsitul szíved meg a tenger
s késésed dija nagy lesz: a veszélytelen út.
Nemcsak téged féltelek: óvd a szegény kis Iulust!
Dido gyilkosa vagy; néked elég ez a bűn!
Mit vétett a kis Ascanius, mit az isteneid, mondd?
Tűzből mentve ki, mind vesszen a vízbe veled?
Nincsenek is veled ők. Te hazug, hencegni hiába,
sem szobruk, sem atyád nem nehezűlne reád.
Árva szavad sem igaz! S nem is engem csapsz be először;
annyi sok áldozatod közt sokadik vagyok én!
S hogyha netán kérdik, hova lett szép Iulus anyja?
Lett a halál a sorsa, mert elhagyta ura.
S elbűvölt a koholt történet. Szítsd csak a máglyám,
joggal! A bűnhődés el sosem éri a bünt.
Nem kétlem, hogy tereád az istenek is haragusznak:
már hetedik tél űz földeken és vizeken.
Hogy kivetett a vihar, nyertél biztos menedéket,
s épp csak hallva neved, már neked adtam a trónt.
Hogyha segítséget nem adok még többet is ennél,
vadházasságom nem szennyez be soha.
Vesztem a nap, melyen egy barlang üregébe futottunk
égszinü zápor elől, ketten, hirtelenül.
Hangot hallottam. Véltem rivalognak a nimfák:
Végzetemet mondták itt ki az Eumenisek.
Tisztesség, odavagy! Bosszút! S megsértve Sychaeust,
én nyomorult, hozzá mily pirulón sietek!
Márvány szentélyem felszentelt dísze Sychaeus,
s hószinü gyapjuköpeny s lombkoszorúk fedik őt:
ismeretes hangját négyszer hallottam e helyről;
szólt hozzám, szeliden: „Élj csak Elissa, velem!”
Nincs haladék. Mint hű párod hozzás sietek már,
szörnyű vétkesnek szégyene bárha lefog.
Nézd el a bűnömet! Űzte serényen a bűnt, aki rávett
s kisebbíti talán majd az én szégyenemet.
Istennő anya, agg atya: jámbor terhe fiúnak;
hittem ezért, nem aláz engem véled a nász.
Hogyha talán tévedtem, esett az tisztes okokból,
s hogyha kitart, semmit nincs soha bánni okom.
Életemet végigkíséri e kín sose szűnve,
sorsom most is mostoha, mint ezelőtt.
Tyrusi oltárnál volt áldozat egykor a férjem,
s ily bűn hasznának most a fivérem örül.
Én, száműzve, uram hamvát hagyom ott s hazámat,
és rögös útakon, ím, űznek az elleneim.
Majd kikötök, tengert s bátyámat messzire hagyva,
s megveszem ott az öbölt, hogy kapd meg, te csaló!
S lett új városom itt, roppant bástyákat emeltem,
amellyekre figyel szomszéd nép, s irigyel.
Háboru kél. S én, jött- ment nő, helyt állok a harcban,
építek kapukat, szervezek új sereget.
Van kérőm is, ezer. S mind egyformán panaszolják,
ágyukat én sohasem vágyakozom, keresem.
Gaetul! Iarbasnak mért késel odaadni bilincsben?
Ebben a gaztettben támogatott kezem is.
Van bátyám is, véremmel mocskolni be átkos
jobbját, amellyet uram vére lepett legelőbb.
Tedd le az isteneket, s az ereklyéket be ne szennyezd,
bűnös ki nem jól tiszteli isteneit.
Tiszteled őket? Kár volt őket menteni tűzből
mindnek szégyene lett, hogy tűzből menekedt!
Didót is, te gonosz, tán már anyaként hagyod itten,
és egy részedet itt őrzöm a szívem alatt.
Osztja szegény csecsemő anyjának majdan a sorsát,
még a világra se jött, s gyilkosa már te leszel.
Anyjával fog majd Iulus testvére kimúlni,
kettőnk egy- sorsa vár: lesz ugyanegy a halál.
„Isten küldött!” Bárcsak tiltott volna betérned,
hogy sose lépjen a pun földre a trójai had.
Mondod, pártol az ég; hánykódsz bőszült viharokban,
a mely rád vár, ez a sors: hullámok hada, gyors!
Könnyebb lenne megint meglátnod Pergama várát,
bár, mint Hector alatt, lenne olyan viruló!
S nem Simois, honi víz vonz, ám Tiberisnek a habja,
s érj oda bár, hova vágysz, csak jövevény leszel ott.
Rejtve a táj. A hajóid elől elbújni törekszik,
hogy míg megleled is, vén leszel arra te már!
Hagyd a bolyongást. Pygmalionnak a kincse velem van:
vedd azt, mint hozományt, és vele népemet is.
Hozd át Iliumod jó jellel tyrusi földre,
s tartván szent jogarát, légy te felette király.
És a szived ha tusázni kiván, s ha kutatja Iulus,
hol nyerhet bátran küzdve vitézi csatát,
szerzek, mert akad ellenség sok, kit leigázhat;
békének s harcnak itt ugyanugy helye van.
Kérlek anyádra, meg íjas öcséd valamennyi nyilára;
s kit hoztál, ama sok trák istenre ugyanúgy,
- s az, ki veled menekült, úgy győzzön néped ezentul,
együtt küzdéssel balsors múljon így el
s töltse be éveit így Ascanius is, sok örömben,
és öreg Anchises csontja nyugodjon aként-
esdek, védd meg ez otthont: téged tisztel urának;
mondd, más volt-e hibám, mint hogy imádtalak én?
Nem Phthia szült engem, s nem fényes hírü Mycenae,
s férjem, atyám nem tört fegyveresen tereád.
Nos, lehetek vendéglátód, ha nem asszonyodul kérsz:
míg Didód a tiéd, jó neki bármi szerep.
Ismerem én a vizet, mely verdesi Afrika partját,
hogy melyik évszakban tilt avagy enged utat.
Hogyha a szél utat ád, majd tárd a szelekbe vitorlád;
mostan a könnyű hinár tiltja kifutni hajód.
Bízd rám. Én az időt figyelem. S indulni ha később
vágynál, itt magam én tiltalak időzni tovább.
Társaid is pihenőt kérnek, s félig kijavítva,
tépve hajód is: ők esdnek ezért kis időt.
Érdememért, meg azért, mit majd ezután teszek érted,
várva, remélve a nászt kélek, várj keveset.
Majd, ha szelídül a hab, s a szokás mérsékli szerelmem,
megtanulom bátran tűrni szivemben a kínt.
S hogyha nem, úgy van erőm eldobni az életemet már,
gyötreni engem nem lesz ezután sok időd!
Bárcsak látnád, hogy nézek ki, míg írom e szókat,
írok, ölemben már ott van a trójai kard.
Könnyeim arcomról a kivont pengére peregnek,
mellyel a vér fest majd könnyeim árja helyett.
Ó, hogy sorsomhoz milyen illő most adományod!
így nekem elhunynom vajmi kevésbe kerül!
Fegyver a keblem nem most járja keresztül először;
rajt sebet legelőbb vert a mohó szerelem.
Anna, te, nővérem, ki bünöm jól ismered, Anna,
tőled kapja porom majd meg a végadományt.
Elhamvasztva, fölém te ne írd, hogy „Elissa, Sychaeus
hitvese”- sírkövemen más ne legyen, csak e vers:
„Kardot adott s okot Aeneas őnéki halálra
és aki Didót meg- ölte: saját keze volt.”

(Muraközy Gyula fordítása)