2015. augusztus 31., hétfő

Aquincumi síkövek - Oresztész domborműve



Domborműve hátrakötözött karú ifjút ábrázol, a görög drámai hőst, Oresztészt. Euripidész Iphigeneia a tauroszok között c. drámájából ismerjük a jelenetet: a tauroszok a hozzájuk érkezett idegeneket feláldozzák Artemisz istennőnek. Ebbe az országba érkezett meg Oresztész, nem sejtve, hogy Artemisz papnője halottnak hitt testvére, Iphigeneia. A testvérek csak a véletlen folytán ismerik föl egymást. A dombormű a még fogoly Oresztészt ábrázolja.





2015. augusztus 29., szombat

...mert annyira görög

   Devecseri Gábor Epidauroszi tücskök, szóljatok c. regényes útleírását olvasom. Devecseriről amúgy is csakis legeslegfelső fokban modhatok bármit, de ez a könyv nagyon belopta magát a szívembe. Emberi, görög és napfénnyel teli. A múlt és a jelen keveredik benne, a mítosz és a (vélt) valóság. És minden sorában ott ragyog a görög napfény, ami semmihez sem fogható... valami ilyesmi jutott róla eszembe:



2015. augusztus 26., szerda

A phaistosi korong

   Tanulmányok garmada született a phaistosi koronggal kpacsolatban. Ez is egy olyan dolog, mint Atlantisz, mindenkinek van véleménye, mindenki tudni véli a tutit, ám ha jobban megnézzük az eredményeket: semmit sem tudunk. Egy nagy kérdőjel.
  Születtek már komoly tanulmányok róla, mely szerint jóseszköz, titkos írás, misztikus üzenet, vásári vicc, fel nem fedezett nyelv, halandzsa, értelmetlenség, és még ezer más lehetetlen elmélet. Csak az interneten is tíz különféle verziót találtam róla.
   Talán pont ez a titokzatossága és érthetetlensége az, ami magához vonzza az embert. A legelső görögországi utamon ez a korong volt, amit magammal hoztam szuvenírként (egy agyag másolat, természetesen nem az eredetit műkincsraboltam el). Mert magával ragadott. Mert én is azt éreztem, hogy csak egy kicsi kéne hozzá, és akár rá is jöhetnék, hogy mi ez. Nyilván a katarktikus felfedezés elmaradt, ám a korong ma is ott lakik az asztalomon, és néma csigavonalaival szfinxként ösztökél, ha megakadok...


Gyönyörködjetek és gondolkodjatok:-)

2015. augusztus 22., szombat

Ovidius: Hősnők levelei IV.

IV. Phaedra Hippolyto
 
Quam nisi tu dederis, caritura est ipsa, salutem
     mittit Amazonio Cressa puella viro.
perlege, quodcumque est—quid epistula lecta nocebit?
     te quoque in hac aliquid quod iuvet esse potest;
his arcana notis terra pelagoque feruntur.               5
     inspicit acceptas hostis ab hoste notas.
Ter tecum conata loqui ter inutilis haesit
     lingua, ter in primo restitit ore sonus.
qua licet et sequitur, pudor est miscendus amori;
     dicere quae puduit, scribere iussit amor.               10
quidquid Amor iussit, non est contemnere tutum;
     regnat et in dominos ius habet ille deos.
ille mihi primo dubitanti scribere dixit:
     'scribe! dabit victas ferreus ille manus.'
adsit et, ut nostras avido fovet igne medullas,               15
     figat sic animos in mea vota tuos!
Non ego nequitia socialia foedera rumpam;
     fama—velim quaeras—crimine nostra vacat.
venit amor gravius, quo serius—urimur intus;
     urimur, et caecum pectora vulnus habent.                20
scilicet ut teneros laedunt iuga prima iuvencos,
     frenaque vix patitur de grege captus equus,
sic male vixque subit primos rude pectus amores,
     sarcinaque haec animo non sedet apta meo.
ars fit, ubi a teneris crimen condiscitur annis;               25
     cui venit exacto tempore, peius amat.
tu nova servatae capies libamina famae,
     et pariter nostrum fiet uterque nocens.
est aliquid, plenis pomaria carpere ramis,
     et tenui primam delegere ungue rosam.               30
si tamen ille prior, quo me sine crimine gessi,
     candor ab insolita labe notandus erat,
at bene successit, digno quod adurimur igni;
     peius adulterio turpis adulter obest.
si mihi concedat Iuno fratremque virumque,               35
     Hippolytum videor praepositura Iovi!
Iam quoque—vix credes—ignotas mittor in artes;
     est mihi per saevas impetus ire feras.
iam mihi prima dea est arcu praesignis adunco
     Delia; iudicium subsequor ipsa tuum.               40
in nemus ire libet pressisque in retia cervis
     hortari celeris per iuga summa canes,
aut tremulum excusso iaculum vibrare lacerto,
     aut in graminea ponere corpus humo.
saepe iuvat versare leves in pulvere currus               45
     torquentem frenis ora fugacis equi;
nunc feror, ut Bacchi furiis Eleleides actae,
     quaeque sub Idaeo tympana colle movent,
aut quas semideae Dryades Faunique bicornes
     numine contactas attonuere suo.               50
namque mihi referunt, cum se furor ille remisit,
     omnia; me tacitam conscius urit amor.
Forsitan hunc generis fato reddamus amorem,
     et Venus ex tota gente tributa petat.
Iuppiter Europen—prima est ea gentis origo—               55
     dilexit, tauro dissimulante deum.
Pasiphae mater, decepto subdita tauro,
     enixa est utero crimen onusque suo.
perfidus Aegides, ducentia fila secutus,
     curva meae fugit tecta sororis ope.               60
en, ego nunc, ne forte parum Minoia credar,
     in socias leges ultima gentis eo!
hoc quoque fatale est: placuit domus una duabus;
     me tua forma capit, capta parente soror.
Thesides Theseusque duas rapuere sorores—               65
     ponite de nostra bina tropaea domo!
Tempore quo nobis inita est Cerealis Eleusin,
     Gnosia me vellem detinuisset humus!
tunc mihi praecipue (nec non tamen ante placebas)
     acer in extremis ossibus haesit amor.               70
candida vestis erat, praecincti flore capilli,
     flava verecundus tinxerat ora rubor,
quemque vocant aliae vultum rigidumque trucemque,
     pro rigido Phaedra iudice fortis erat.
sint procul a nobis iuvenes ut femina compti!—               75
     fine coli modico forma virilis amat.
te tuus iste rigor positique sine arte capilli
     et levis egregio pulvis in ore decet.
sive ferocis equi luctantia colla recurvas,
     exiguo flexos miror in orbe pedes;               80
seu lentum valido torques hastile lacerto,
     ora ferox in se versa lacertus habet,
sive tenes lato venabula cornea ferro.
     denique nostra iuvat lumina, quidquid agis.
Tu modo duritiam silvis depone iugosis;               85
     non sum militia digna perire tua.
quid iuvat incinctae studia exercere Dianae,
     et Veneri numeros eripuisse suos?
quod caret alterna requie, durabile non est;
     haec reparat vires fessaque membra novat.               90
arcus—et arma tuae tibi sunt imitanda Dianae—
     si numquam cesses tendere, mollis erit.
clarus erat silvis Cephalus, multaeque per herbas
     conciderant illo percutiente ferae;
nec tamen Aurorae male se praebebat amandum.               95
     ibat ad hunc sapiens a sene diva viro.
saepe sub ilicibus Venerem Cinyraque creatum
     sustinuit positos quaelibet herba duos.
arsit et Oenides in Maenalia Atalanta;
     illa ferae spolium pignus amoris habet.               100
nos quoque quam primum turba numeremur in ista!
     si Venerem tollas, rustica silva tua est.
ipsa comes veniam, nec me latebrosa movebunt
     saxa neque obliquo dente timendus aper.
Aequora bina suis obpugnant fluctibus isthmon,               105
     et tenuis tellus audit utrumque mare.
hic tecum Troezena colam, Pittheia regna;
     iam nunc est patria carior illa mea.
tempore abest aberitque diu Neptunius heros;
     illum Pirithoi detinet ora sui.               110
praeposuit Theseus—nisi si manifesta negamus—
     Pirithoum Phaedrae Pirithoumque tibi.
sola nec haec ad nos iniuria venit ab illo;
     in magnis laesi rebus uterque sumus.
ossa mei fratris clava perfracta trinodi               115
     sparsit humi; soror est praeda relicta feris.
prima securigeras inter virtute puellas
     te peperit, nati digna vigore parens;
si quaeras, ubi sit—Theseus latus ense peregit,
     nec tanto mater pignore tuta fuit.               120
at ne nupta quidem taedaque accepta iugali—
     cur, nisi ne caperes regna paterna nothus?
addidit et fratres ex me tibi, quos tamen omnis
     non ego tollendi causa, sed ille fuit.
o utinam nocitura tibi, pulcherrime rerum,               125
     in medio nisu viscera rupta forent!
i nunc, sic meriti lectum reverere parentis—
     quem fugit et factis abdicat ipse suis!
Nec, quia privigno videar coitura noverca,
     terruerint animos nomina vana tuos.                130
ista vetus pietas, aevo moritura futuro,
     rustica Saturno regna tenente fuit.
Iuppiter esse pium statuit, quodcumque iuvaret,
     et fas omne facit fratre marita soror.
illa coit firma generis iunctura catena,               135
     inposuit nodos cui Venus ipsa suos.
nec labor est celare, licet peccemus, amorem.
     cognato poterit nomine culpa tegi.
viderit amplexos aliquis, laudabimur ambo;
     dicar privigno fida noverca meo.               140
non tibi per tenebras duri reseranda mariti
     ianua, non custos decipiendus erit;
ut tenuit domus una duos, domus una tenebit;
     oscula aperta dabas, oscula aperta dabis;
tutus eris mecum laudemque merebere culpa,               145
     tu licet in lecto conspiciare meo.
tolle moras tantum properataque foedera iunge—
     qui mihi nunc saevit, sic tibi parcat Amor!
non ego dedignor supplex humilisque precari.
     heu! ubi nunc fastus altaque verba iacent?               150
et pugnare diu nec me submittere culpae
     certa fui—certi siquid haberet amor;
victa precor genibusque tuis regalia tendo
     bracchia! quid deceat, non videt ullus amans.
depudui, profugusque pudor sua signa reliquit.               155
     Da veniam fassae duraque corda doma!
quod mihi sit genitor, qui possidet aequora, Minos,
     quod veniant proavi fulmina torta manu,
quod sit avus radiis frontem vallatus acutis,
     purpureo tepidum qui movet axe diem—               160
nobilitas sub amore iacet! miserere priorum
     et, mihi si non vis parcere, parce meis!
est mihi dotalis tellus Iovis insula, Crete—
     serviat Hippolyto regia tota meo!
Flecte, ferox, animos! potuit corrumpere taurum               165
     mater; eris tauro saevior ipse truci?
per Venerem, parcas, oro, quae plurima mecum est!
     sic numquam, quae te spernere possit, ames;
sic tibi secretis agilis dea saltibus adsit,
     silvaque perdendas praebeat alta feras;               170
sic faveant Satyri montanaque numina Panes,
     et cadat adversa cuspide fossus aper;
sic tibi dent Nymphae, quamvis odisse puellas
     diceris, arentem quae levet unda sitim!
Addimus his precibus lacrimas quoque; verba precantis               175
     qui legis, et lacrimas finge videre meas!


Phaedra Hippolytusnak

Hős amazon fia! Élj üdvben, melyet ha nem osztasz
meg vele, már sose lesz boldog a krétai nő!
Bármilyen, olvasd el levelem. Mit is áthat az írás?
Tán olyat is lelhetsz benne, mi kedvre derít.
Lám, a betűk visznek sok titkot a vízen, a földön,
és aki ellenség, ebből kémleli ki.
Szólni veled háromszor akart s némult el az ajkam,
s háromszor a szó ajkaimon megakadt.
Mint lehet és illő, hogy erény s szerelem keveredjék:
és a kimondhatatlant Amor iratta le most.
S bármit rendel Amor, vészes megvetni parancsát;
s tisztelik őt, jogosan, még a nagy istenek is,
Ő szólt rám, neked én mikor írni haboztam először:
„Írj! S az a vasszivü majd nyújtja, legyőzve, kezét!”
Ő védjen! S ahogy éget most parazsával a vágynak,
üsse a szívedet át- esdek- aként nyila majd.
Nem bujaság késztet tépnem hitves- köteléket,
folt, fürkésszed akár- hogy, nem esett hiremen.
Késve Amor jobban kínoz, láng perzseli bensőm,
Perzseli: titkos seb kínja emészti szivem.
Mint iga zsenge tinót felsért eleinte, s a zablát
ménesből kifogott ló is alig türi el,
újonc keblem eként retteg lángolni először,
s mert sose hordta, inog lelkem a terhe alatt.
Mestere lesz, ki a bűnt kora éveitől gyakorolta,
ám hevesebb lánggal ég, aki késve szeret.
Őrzöd erényed? Öröm lesz tőle hamar szabadulnod
s épp ugyanúgy vétünk majd közösen, te meg én.
Tépni de jó a gyümölcsöt a roskadozó, teli gallyról!
S rózsát lágy ujjal törni, amint kivirult!
s bárha a hírem, amit tisztán őriztem idáig,
új, soha- volt szégyen ékteleníti netán,
boldogság, hogy ilyen méltó lobogás heve perzsel;
hűtlenség is jobb, mint a silány szerető.
Hogyha Juno nékem férjét (bátyját) fölajánlja,
akkor sem Jupiter kéne, de Hippolytus.
Most is- alig hinnéd- új dolgok vonzanak engem,
mert örömöm főként űzi a bősz vadakat.
Belia, hajlott íj híres viselője, az úrnőm
immár, s mit te szeretsz, azt teszem én magam is.
Járnom a berket öröm, s hálóknak hajtani szarvast,
s űzni vadászebeket át a hegyek magasán.
Vagy remegő dárdát röppenteni fürge kezemmel,
s elnyugtatni gyepes földön a tagjaimat.
Gyakran öröm könnyű kocsival kanyarodni a porban,
gyors paripám száját fogva kemény zabolán.
Mint Bacchus- dühitett Eleleis- ha futok olykor,
s mint a sereg, mely ver vad dobot Ida alatt.
S mint kire félisten Dryasok s kétszarvu Faun- had
bűve hatott, a szivem bűntelenül remeg így.
Mert rohamom múltán mondták, hogy láz ragadott el;
s hallgatok és tudom én: vad szerelem tüze fűt.
Ily szerelemre fajtámnak talán a végzete késztet,
mert az egész nememet készti adózni Venus.
Europét, Jupiter, bika képét öltve magára
tette magáévá, s innen ered a nemünk.
Pasiphaae, az anyám, csalfán egyesült a bikával,
s magzata, mit megszült méhe, a szégyene lett.
Rejtekutas házból néném mentette ki hűtlen
Aegidest, adván útmutató fonalat.
S most követem fajtám törvényeit én, az utolsó
sarj, bizonyítván, hogy Minos utódja vagyok.
Végzet az is, hogy néném s én vágytuk ugyanegy vért,
ő az apádra, viszont én rád vágyakozom.
Theseus s Theseides két nővért vitt el, e házon
győzve, emeljetek így két diadaljelet is!
Elmentem megnézni Ceres földjét, Eleusist;
bár sose enged el ily útra a gnosusi föld!
Itt ragadott el- bár vonzott már- végleg a lényed,
s perzselt vad szerelem lángja a csontomig.
Hószinü volt a ruhád, a hajad koszorúzva virággal,
s hordta fehér arcod tiszta pir árnyalatát.
Vélte tekintetedet más nő ott durva- keménynek;
Phaedra szerint nem volt durva az, ámde merész.
Nőként felcicomált ifjat nem kedvel a szívem;
férfias egyszerüség vágya szerény viselet.
Néked az egyszerüség illik s nem a felbodorított
haj, s nemes arcod szép, olykor a por ha lepi.
Fékezd büszke nyakát, kanyarodva, szilaj paripádnak,
s látva, milyen kis kört jár be, elámulok én.
Vagy ha erős kézzel hajlós gerelyed kihajítod,
rád szegeződik a szem, nézni szilaj karodat.
S markolj bár széles vasu somkopját vadak ellen,
s bármibe is kezdjél, az szemeimnek öröm.
Csak lelked hidegét hagynád szirt közt a vadonban!
Nem jogos az, közönyöd hogyha halálba taszít!
Folyvást űzni mit ér, mit a kurta ruháju Diana
űz örömest, és el- venni Venus jogait?
Mit pihenés nem vált, nem folytathatni örökké,
fáradt test így ujul, s gyűjt a jövőnek erőt.
Íjad (a fegyverben szintén követed te Dianát)
könnyen elnyered majd, meg ha sosem lazitod.
Szerte az erdőkben Cephalus hírt nyert, s tömegestül
hullt el, ütéseitől rogyva le fűre, a vad.
Mégsem nézte le azért a szép Aurora szerelmét!
Ő pedig agg férjét elfeledé örömest.
Összefonódva feküdt Venus és Cinyras fia gyakran,
éppen, ahol gyep akadt, egykor a tölgyek alatt.
Maenali nőt szeretett Oenides rég, Atalantát,
s néki vadászzsákmányt vitt szive zálogaként.
Bár odatartoznánk hamarost mi magunk is ezekhez,
mert, ha Venust elűzöd, vad lesz ám a vadon.
Kísérőd leszek én. S nincs görbe agyarral ijesztő
vadkan, s mély üregű szikla, mi visszariaszt.
Ostroma két tenger habjának döngeti Isthmust,
s hallja a keskeny föld kétfelöl egyre e zajt.
Troizénban laknék veled én pittheusi földön;
s már jobban tetszik, mint a hazám, az a táj.
Távol van s leszen is Neptunus sarja sokáig:
Pirithous az, aki tartóztatja soká.
Theseus Pririthoust Phaedránál többrebecsülte,
s Pirithoust nálad, látnivaló ez a tény.
S nemcsak ez egy sértést kellett őtőle lenyelnünk;
megbántott sulyosan téged is, engemet is.
Bátyámat leütötte, s a csontját összetiporta,
nénémet pedig el- hagyta, egyék a vadak.
Téged bárdviselő nők legbátrabbika szült meg:
s érdemes arra- olyan hős- szívű-, hogy fia légy!
Kérded, anyád hol van? Theseus pengéje megölte,
S nem mentette meg őt léted záloga sem.
Hitvese sem lett ő, s nem gyúlt nászukra ki fáklya.
S mért? Hogy fattyu maradj, trónra ne lépj sohase!
megtartottuk, azért nem szivem, ő a hibás!
Bárha szülés közben, te, világnak leggyönyörübbje,
méhem megszakadott volna, segitve neked!
Tiszteld hát csak apád ágyát, érdemli bizonnyal:
hűtlen lett hozzá nagyon is tetteivel!
S mostoha gyermekkel hogy hálni a mostoha vágyik,
meg ne ijesszen e szó, mely már mit se jelent.
El kellett amaz ős erkölcsnek tűnnie később,
pór Saturnus alatt hajdanidőn ami volt.
Erkölcsnek gyönyörűséget gondol Jupiter most,
S éppugy vélte huga, lévén hitvese is.
Úgy lesz erős a rokon kötelék igazán, ha csomót is
kötne Venus keze majd egybefogó kapocsul!
Vétsünk ugy, ahogy ő. Vonzalmunk lenne titokban:
elfedi vétkünket anya- fiú szerepünk.
Dícsérnek minket, látván, egymást megöleljük
s mondják: jó a viszony mostoha és fia közt.
Nem kell éjjel a zord férjnek kapuján behatolnod,
s töprengned, hogyan is játszd ki a szemfüles őrt.
Egy- ugyanaz volt házunk, s egy lesz ezután is.
nyíltan adok csókot, s nyílt az a csók, amit adsz.
Biztosan élsz velem itt, s fognak dícsérni a bűnért,
s még ha az ágyamban látnak is, az sem ijeszt!
Csak ne habozz, váltsd végre valósággá viszonyunkat.
s téged védjen Amor úgy, ahogy engem emészt.
Hullva eléd sem szégyellek hozzád könyörögni.
Jaj, hol büszke szavam? Hol van a gőg? Odalett!
Elszántan- ha lehet küzdvén letiport szerelmet-
küzdöttem sokat így, mert nem akartam a bűnt.
Vesztettem, s most én, a királynő, hullok elébed,
bánom is én- szeretlek!- hogy mi szabad, mi tilos!
Veszve szemérmem, fut, s odalettek mind lobogói-
lágyulj, vasszivü, lásd, vallok, azért könyörűlj!
Mit használ, hogy Minos, atyám, ura volt a vizeknek,
s mennykővel vertek dédnagyatyám kezei?
S hogy koronát nagyapám feje hordott lángsugarakból,
és a szelid Napot ő hozza bíborszekerén?
Már Amor is megalázott! Sok- sok elődeimet szánd!
s óvni ha nem kívánsz engem, enyéimet óvd!
Jupiter ős szigetét, Krétát kaptam hozományul,
s vágyam: Hippolytus bírja egész palotám!
Zord szivü, enyhüljél! A bikával anyám ha kikezdett,
tán te se vagy zordabb, mint ama vad bika volt?
Drága Venusra, ki fő úrnőm, esdek, könyörüljél,
nőt, aki nálam több rangban, aligha találsz.
Védjen a gyors istennő ugy titkos pagonyokban,
s küldjön a mély erdő úgy lenyilazni vadat,
s védjen aként a szatir- s hegyi- istennép, meg a Pán- had,
s mit gerelyed leterít, hulljon a vadkan aként,
és vizet adjanak úgy- enyhíteni szomjad- a nimfák,
bár hírlik rólad, gyülölöd azt, aki nő.
Kérésemhez a könny is hull. S olvasva az esdő
írást, képzeld el hozzá könnyeimet is!

(Muraközy Gyula fordítása)

2015. augusztus 20., csütörtök

Aurelius Bitus sírköve



D(is) M(anibus)./Aur(elio) Bito corn(icini) leg(ionis) II Ad(iutricis)/ stip(endiorum) XVLLL bello desi(derato) vixsit (!)/ ann(is) XXXVIII m(ensibus) III etVital(i) filio/ vix(it) ann(is) IIII m(ensibus) XI d(iebus) XVIII et Bitill(a)e/ fili(ae) et Dalmatio filio et Quintili/liano pilio (!) posu(it) Aurelia Qu(i)n/tilila coniu(gi) et filibus suis me/moriam.



A halotti isteneknek. Aurelius Bitusnak, a legio II Adiutrix kürtösének, aki 18. szolgálati évében eltűnt a háborúban; 38 évet és 3 hónapot élt; és fiának, Vitalisnak, aki 4 évet, 11 hónapot és 18 napot élt és leányának, Bitillának és Dalmatius fiának és Quintililianus fiának. Aurelia Quintilila állította a sírkövet férje és gyermekei emlékezetére.



   A sírkő oromzatában rozetta és akanthuslevéldísz található. Két oldalán palmettás sarokakrotérionok. A képmező domborműve az elhunyt apát és kis posztmanensen mellette álló fiát ábrázolja katonai viseletben:öves tunica, vállukon köpeny, kezükben irattekercset tartanak, az apánál kürt és fegyverek vannak (kard, tőr, pajzs). A mező két oldalán szalagfonat dísz, a mező alatt pedig a halotti áldozat ábrázolása. A feliratos mező két oldalán egy- egy pillér. A domborművön és a felirat betűiben zöld, kék és vörös festéknyomok. (A rómaiak festették a sírköveket.)







2015. augusztus 17., hétfő

Trójai háború

   Nemrég egy kommentben egy névtelen olvasó megosztott egy linket, Dobos Csanád Iliász-elemzését a Napút szerint. Azt gondolom mindenképp fontos elolvasni, egy kis kommentként pedig gyakorlatilag elvész a blogon. Olvassátok, és remélem a jövőben is ajánlotok érdekes cikkeket, tanulmányokat! Nyitott vagyok mindenre és végtelenül kíváncsi a világra...



 Jó olvasást és nagyon köszönöm annak, aki ezt megosztotta!

2015. augusztus 16., vasárnap

Vasárnap - Dies Solis

   Az Orpheus-hét végére egy kis virtuális csemegével készültem. Orpheus története a "modern" művészetben, mert az ókori témák mind a mai napig foglalkoztatják a művészeket. Hozzám személy szerint a festészet áll igazán közel, így ezek közül szemezgettem igazi kincseket, a teljesség igénye nélkül.
John William Waterhouse
 
Ary Scheffer


Gustave Moureau

Francois Boucher

Christian Gottlieb Kratzenstein

Giovanni Burino

Peter Paul Rubens

Edward Poynter

George Frederick Watts

Peter Paul Rubens

Frederic Leighton

Henri Martin

Henri Martin

Henri Martin

James Barry

Emile Levy

Christopher Nugent

Francesco Bassano

Roelandt Savery

Giovanni Bellini

John Roddam Spencer Stanhope

Hugues Jean Francois Duqueylard

Francois Perrier

Franz von Stuck

Gustave Moureau

Alexandre Séon

Sebastian Vrancx