2015. július 27., hétfő

Új olvasónapló!

   Új  olvasónapló az oldalsávon! Ide, a fő hírfolyamba nem tettem fel, mert elég hosszú lett, de az oldalsávra vetve tekinteteteket megtaláljátok Szophoklész Oedipus királyát. Természetesen érkezik a többi dráma is. Kisvártatva.

 

2015. július 21., kedd

Tükröm, tükröm...



   Az évezredek jönnek – mennek, de vannak dolgok, melyek sohasem változnak: a szépség iránti olthatatlan vágy, a loknikba oltott önkifejezés. A hajviselet mindig is meghatározó eleme volt az önkifejezésnek, legyen szó fiatalokról vagy idősekről, férfiakról vagy nőkről, társadalmi helyzettől függetlenül. Egy jól kiválasztott frizura messze túlmutat azon, hogy az ember szebbnek, csinosabbnak, vonzóbbnak tűnik tőle. A hajviselet a társadalmi hovatartozás eszköze (is).
   A költők képzeletében persze a haj, hajviselet a szépség kifejeződése. A szépségé, az oly megragadhatatlan fogalomé. Amit mindenki felismer, ami szüntelen jelen van, mégis megfoghatatlan, leírhatatlan. A hajviselet lehet egy ember személyiségének szemmel látható kifejeződése. Erő és gyengédség, fiatalság és hatalom, bölcsesség és szabadság. De miért is oly fontos ez, nekünk, embereknek? Egy szép haj olyan, mint egy korona.
hogy az örök fiatalság megragadása és megtartása. Mert csak az szép, ami fiatal, ami üde, ami zsenge? Lehet. Augustus hiába mutatott nőideált az erényes, szerény, szorgalmas tiszta nők képében, erőfeszítései már a saját korában is hiábavalónak tűntek. A matrónák legyenek bármily alázatosak és feddhetetlenek, mentesek mindennemű női cselvetéstől, a költők mégsem őket tették halhatatlanná. Corinna, Lesbia, a hírhedt Clodia vagy a legendás Elephantisz – nem a női eszmény mintaképei, mégis, ma is ismerjük őket.
   A rómaiak már ismerték a parókát, bár a vendéghajak nem örvendhettek osztatlan sikernek. Martialis a természetes szépség híve:
Műfogaid sose szégyelled, sem a bolti parókád!
Honnan szedsz szemet, ó Laelia? Nincs eladó!
(Martialis, 12,23 Kárpáty Csilla fordítása)

Ej, be hamar holló lettél, hattyúmadarcskám!
Ifjúnak hazudod, festve hajad, magadat.
Rászedhetsz sokakat, Proserpina tudja, hogy ősz vagy:
majd lecibálja, ne félj, rólad a skalpodat ő.
(Martialis, 3,43 Hegyi György fordítása)

Venus és Amor földi helytartója, Ovidius egész sor tanáccsal látta el női olvasóit, hogy milyen frizurát készítsenek. Az akkori stylist még nem pontokba szedett utasításokkal vezette a szépülni vágyó hölgyeket, hanem szépen gördülő versekkel kényeztette az érzékeny lelkű olvasóit:

Hajviselet nem is egy van; ezért ki – ki jól tegye latra,
hogy melyik illik: előbb nézze ki tükre előtt.
Hosszudad archoz a választék, nem a hajtorony illő:
így fésülte, haránt, Laodamia haját.
Ám kerek orcához jól illik a fej tetejére
feltűzött kicsi konty, mely kitakarja fülét.
Másnak a két vállán repdessen a fürtje; ilyen vagy,
míg lanton követed, Phoebusom, énekedet.
Más meg kösse csak össze; Diána, ruhád felövezve
így kötöd össze hajad, hajtva riadt vadakat.
Ehhez az illik jól, ha sörénye lazán, lobogón leng;
fonjon más ehelyett hajfonatot, feszeset.
Ezt csinosan cicomázza a Cylléné – beli fésű;
tűzze le hajtűvel kunkori tincseit az.
(Ovidius:Ars amatoria 3,135-148, Kárpáty Csilla fordítása)

  A női szépítkezést, bonyolult frizurákat, ékszereket, krémeket, festékeket Plautus sem hagyhatta szó nélkül. Komikus szereplői között feltűnnek a nők, akik semmi mással nem tudnak foglalkozni, mint önmagukkal, hogy másoknak tessenek. Persze kérdés az, hogy azok a nők, akik mondván a férfiaknak akarnak tetszeni, hogyan ítélik meg azt a helyzetet, amikor a férfiak már kinevetik őket a túlzott cicomáért.


2015. július 19., vasárnap

Priamosz és Akhilleusz domborműves tábla



   A síremlékhez tartozó dombormű jelenetet ábrázol Homérosz Iliász c. eposzából. Priamosz trójai király elesett fia, Hektór meghurcolt holttestének kiadását kéri az ellenség egyik vezérétől, Akhilleusztől. (Akhilleusz Hektór holttestén ül.) Az öreg Priamosz szavai megindulva Akhilleusz kiadatja Hektór holttestét, hogy eltemessék. A hős temetésével fejeződik be az Iliász.



Lelőhely: A polgárváros melletti Aranyárok menti temető/Gázgyár ún. Finály jégverem helyén


2015. július 17., péntek

Phaedrus: A húsdarabbal úszó kutya



IV. Canis per Fluvium Carnem Ferens
 

Amittit merito proprium qui alienum adpetit.
Canis, per fluvium carnem cum ferret, natans
lympharum in speculo vidit simulacrum suum,
aliamque praedam ab altero ferri putans
eripere voluit; verum decepta aviditas
et quem tenebat ore dimisit cibum,
nec quem petebat adeo potuit tangere.





IV. A húsdarabbal úszó kutya



Magáét méltán veszti, ki máséra vágy.

Szájában húsdarabbal úszott egy kutya,

S a víz tükrében megpillantva önmagát,

A „másik” ebnek prédájára éhesen

Kapott utána, ámde pórul járt nagyon,

Mert vízbe pottyant szájából a húsdarab,

S a vélt zsákmány reménye is dugába dőlt.



(Terényi István fordítása)

2015. július 13., hétfő

Variációk Lesbiára-egy vers ezer arca


   A fordítás, műfordítás rég óta piszkálja a fantáziámat. Hogy mitől jó, mitől rossz, miként működik, hogyan hat. A szavak titkos kémiája, ahogyan átitatják az olvasó lelkét és beeszik magukat a legmélyebb gondolatainkba. A nyelv hatalma, a szavak ereje, az üzenet ezer arca, az értelmezések lehetőségei. Éppen ezért felkerestem a számomra oly kedves Catullus vers magyar fordításait (Vivamus, mea Lesbia…) és Lesbia alakja ezer és ezer módon körvonalazódott bennem. Nincs két vers, amelyik egyformán mutatná meg ezt a titokzatos nőt. Nyilván, az élő embert (vagy eszményt, álomképet) sem lehet néhány szó börtönébe zárni, határozott vonalakkal körülrajzolni. Lesbia, a nő, aki a költő szerelmétől lett halhatatlan, az utókor férfiszemein keresztül tárul most elénk. Hol éterien, hol viccesen, hol bukolikusan, hol romantikusan. Íme Lesbia arcai, ahogyan hét gondolkodó férfi tükrözi őt vissza:



először lássuk az eredetit:


 
V. Ad Lesbiam



Vivamus mea Lesbia, atque amemus,
rumoresque senum severiorum
omnes unius aestimemus assis!
soles occidere et redire possunt:
nobis cum semel occidit brevis lux,
nox est perpetua una dormienda.
da mi basia mille, deinde centum,
dein mille altera, dein secunda centum,
deinde usque altera mille, deinde centum.
dein, cum milia multa fecerimus,
conturbabimus illa, ne sciamus,
aut ne quis malus invidere possit,
cum tantum sciat esse basiorum.




V.



Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
egy garasra se tartsuk ümmögésük.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókokat, ezret, újra százat,
aztán újra csak ezret, újra százat
s még, még, újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
számuk összezavarjuk, elfelejtjük:
egy gonosz se legyen, ki tudva számát
csókjainknak, irígyen árthat nekünk!


(Devecseri Gábor fordítása)


V.

üss! a kő dudogó napádat! édes
Erzsim! hadd haragudjék, hadd eméssze
dünnyögéseivel hektiás tüdőjét!
Ne gondolj vele, mit locsog felőlünk,
ha vendégeivel guzsalynak ülvén,
minket s másokat ízre- porra nyelvel.
Csússz hozzám csak azért is; ő moroghat!
s nyomd bátran ajkamra gyönge szácskád.
Adj egy csókot, hamar!- még egyet!- újra
nem lát most- hamar egyet!- ah, ne rettegj,
nyomd jobban!- szaporázd s ne kapd el ajkad!
Adj százat!- hamar!- ezret!- újra százat!
adj, adj harmadik ezret!- újra százat!
ismét más ezret!- meg újra százat!
add számláltalan!- hogy se mi ne tudjuk
számban tartani, mennyi csókot adtál,
se zsoltárra szorúlt napád ne győzze
édes vétkeinket rovásra róvni!


(Kazinczy Ferenc fordítása)

V.

Éljünk, Lesbia lelkem! és szeressünk,
és a mord öregek komor beszédeit
egy fél pénzre becsüljük öszveséggel.

Lám a nap lemegyen, s meg újra felnő.
Nékünk egyszer enyész rövid világunk
s hosszú éjet örökre kell alunnunk.
Adj csókot nekem ezret, újra százat,
osztán adj ezret, majd újra százat,
osztán más ezret, meg újra százat,
osztán majd ha sok ezret véendünk,
tévesszük mi is össze, hogy ne tudjuk
vagy hogy meg ne sokallja más irigyszem,
számát tudva mi ennyi csókjainknak.

(Földi János fordítása)




V.

Éljünk, Lesbia kedves, és szeressünk!
Csak mormogjanak a mogorva vének,
fittyet hányunk vígan a sok beszédre.
Nézd: a nap lemegy este, de reggel éled;
de mi, hogyha kis életünk kilobbant,
a hajnaltalan álmu éjbe hullunk.
Adj hát csókot a számra százat, ezret,
aztán ezret elölről, újra százat,
ezret, százat, ezerre százat ismét,
és majd, hogyha ezernyi százat adtál,
eltévesztjük a számítást a végén,
hogy ne tudjuk a számot sem mi, sem más:
így tán nem lesz irígye csókjainknak.

(Rónai Pál fordítása)





V.



Éljünk Lesbia, és szeressük egymást,
hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!
A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
bennünket, ha kihúnytunk, semmi többé
föl nem ver soha örök éjszakánkból.
Csókot ezret előbb, utána százat,
s ezret másikat adj, és újra százat,
ezret újra utána, s újra százat,
s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,
belezavarodtunk a számolásba,
s jobb ha nem sejti az irigy gonosz, hogy
ennyi csók is létezik a világon!

(Szabó Lőrinc fordítása)



V.

Éljünk, Lesbia- édes, és szeressünk,

házsártos nagyapók ha zsörtölődnek,

egyetlen garas ára sincs szavuknak.

Ellobbanhat a nap, megint fölizzik:

bennünk hogyha a kurta fény kilobban,

már csak egy örök éj nagy álma vár ránk.

Adj hát csókot ezert, s utána százat-

s ezret újra, utána százat, aztán

újra ezret, utána újra százat.

S majd ha már sok ezerre nőtt a számuk,

elkeverjük a nagy csomót: magunk se

lássuk, mennyi- s irígy gazok s tudják

számon tartani csókjaink özönjét.



(Kardos László fordítása)



V.



Éljünk, Lesbia, éljünk és szeressünk
és a mord öregek sok zsémbelődő
szitkát többre ne tartsuk egy garasnál.
Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét:
ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer,
mindörökre lehull az éj s az álom.
Adj hát csókot, ezert, utána százat,
aztán újra ezert és újra százat
és harmadszor ezert és újra százat.
És ha már sokezerre gyűlt a csókunk
- úgysem fontos a szám -, zavarjuk össze:
ellenség nehogy elkivánja tőlünk,
hírét hallva, hogy ennyit csókolózunk.



(Dsida Jenő fordítása)