2015. február 28., szombat

Odüsszeia: Tizenhatodik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizenhatodik ének: Télemakhosz felismeri Odüsszeuszt (1-481)

   Eumaiosz nagyon megörül a hazatérő Télemakhosznak, össze – vissza csókolgatja, beviszi a kunyhóba. Télemakhosz nem ismeri fel az elváltoztatott Odüsszeuszt (meg amúgy sem emlékezhet rá; ő még kisgyermek volt, amikor apja elment). Nagyon kedves a vendéggel, de elmondja, hogy a házába nem viheti, mert nem bír a kérőkkel. Ad neki ruhát é fegyvert, de a házat ellepő kérők ellen képtelen felfegyverezni, elmeséli az otthoni helyzetet.
   Odüsszeuszék nem egy szapora nemzetség: Arkeiszosz egyetlen fia volt Láertész, Láertész egyetlen fia Odüsszeusz, Odüsszeusz egyetlen fia Télemakhosz. Télemakhosz elmondja, hogy anyja már hajlik a házasságra, csak nem tud dönteni. Eumaioszt küldi el, hogy vigye el Penelopénak a hírt, hogy épségben hazatért.
   Amikor Eumaiosz elmegy, Athéné bukkan fel női alakban (a kutyák látják, de nem ugatnak, hanem elpucolnak) Odüsszeusz előtt, de Télemakhosz számára láthatatlanul. Pálcájával megérinti és visszaváltoztatja Odüsszeuszt a régi alakjába, még szép ruhát is ad rá. Odüsszeusz így lép vissza a kunyhóba, Télemakhosz istennek véli. Odüsszeusz felfedi kilétét, sírva örülnek egymásnak. Odüsszeusz elmeséli Ithakába jutásának történetét.
   Télemakhosz sorra veszi a kérőket: 52 ember plusz a szolgák (6) Dúlikhionból, 24 férfi Számé szigetéről, 20 férfi Zakhüntoszból, 12 férfi Ithakából, Medón a dalnok és két szolgáló (Medón nem kérő; a kérők a környező szigetekről jöttek). Tervet szőnek. Odüsszeusz koldus alakjában fog bemenni a házba és Télemakhosznak tűrnie kell, bármily rútul bánnak is vele. Télemakhosz pedig szépen elvegyül a kérők között, és közben szépen elpakolja Odüsszeusz összes fegyverét a hálóterembe. Télemakhosz aggódik, hogy ketten nem győzhetnek ekkora seregen, de Odüsszeusz megnyugtatja, hogy őket Pallasz Athéné és maga Zeusz segíti. Ez jó próba lesz a nőkre és a szolgálókra nézve is: ki az, aki becsüli Odüsszeuszt és Télemakhoszt, és ki az, aki már nem áll mellettük.
   Penelopé megkapja a hírt, hogy Télemakhosz hazatért. A kérők ezt nem értik, hogyan történhetett, ám nem tesznek le tervükről, hogy a fiút eltegyék láb alól. Most a városon kívül, egy szántóföldön akarják megölni. Az egyetlen kérő, aki nem akakrja megölni Télemakhoszt: Amphiszomosz (Núszosz Arétiadész fia) Dúlikhiónból. Vele szimpatizál Penelopé a leginkább. Penelopé megtudja, hogy meg akarják ölni a fiát. Eurümakhosz, az egyik kérő megnyugtatja, hogy Télemakhosznak nem eshet bántódása.
   Athéné visszaváltoztatja Odüsszeuszt a koldus képébe, mire visszatér Eumaiosz.

   Kitérő: Penelopé kérői csupa olyan ifjak, akiknek apjukat még Odüsszeusz király mentette meg szorult helyzetükből. Sokakat Odüsszeusz csecsemőként még a térdén ringatott =ezek a fiúk Télemakhosz korúak lehetnek, nagyon fiatalok (a hatalmat és a vagyont akarják).

Odüsszeia: Tienötödik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizenötödik ének: Télemakhosz megérkezik Eumaioszhoz (1-557)

   Athéné felkeresi Télemakhoszt Spártában, és sürgeti, hogy menjen mielőbb haza, mert az anyját férjhez akarják adni Eurümakhoszhoz. Azt is elmondja, hogy a kérők meg akarják ölni a hazafele vezető úton, így ha utazik, éjszaka tegye azt. Legelőször a kondáshoz menjen.
   Télemakhosz azonnal felébreszti Peiszisztratoszt és útnak is indulnak. Jelet is kapnak: a lovaktól jobbra egy sas szállt fel, karmai között egy kövér, fehér lúddal. Helené értelmezi a jelet: Odüsszeusz már otthon van. Meneláosz és Helené elbúcsúztatja őket, ajándékot is adnak. Helené egy szépen hímzett ruhát ad Télemakhosz jövendőbeli feleségének, Meneláosz egy arany vegyítőedényt ad.
   A következő éjszaka (szárazföldön mennek, szekérrel) elérik Phérai várát, itt lakik Dioklész (Alpheiosz unokája, Orszilokhosz fia). Másnap tovább indulnak, elérik Püloszt. Nem mennek be Püloszba, mert Télemakhosz nem szeretne több időt veszíteni és Nesztór nagyon nyájas vendéglátó. Ezért Peiszisztratoszt kéri meg, hogy mentse ki Nesztórnál. Peiszisztratosz azonnal felpakolja Télemakhoszt és a kincseket a hajóra, ő pedig megy Püloszba (Nesztór még a hajóról is lerángatná Télemakhosz, csak hogy vendégül láthassa). Télemakhosz a hajón Athénének áldoz, amikor odarohan hozzá Theoklümenosz (Argoszból jött futva, Polüpheidész, a jós fia) és felzaklatva kérdi Télemakhosz nevét. Télemakhosz fel is fedi kilétét, Theoklümenosz fedig felkéredzkedik a hajójára. Télemakhosz nem tagadja meg tőle a segítségnyújtást.
   Theoklümenosz: Püloszban élt hajdan, Melampúsz törzséből született, hazájából Néleusz űzte el. Argoszba ment, ott két fia született: Antiphatész és Mantiosz. Antiphatész fia Oikleusz, az ő fia Amphiaráosz. Amphiaráosz két fia Alkmáón és Amphilokhosz. Amphilokhosz testvérének két fia Kleitosz és Polüpheidész (Apollón papja, jós). Törzsbeli embert ölt, a vérbosszú elől menekül.
   Odüsszeusz mindeközben próbára teszi a kondást. Azt mondja, hogy el fog menni a városba, Odüsszeusz palotájába koldulni, és hátha adnak neki munkát is. Ám Eumaiosz lebeszéli róla, inkább maradjon közöttük, van élelem elegendő. Beszélgetnek Odüsszeuszról. Odüsszeusz apja, az agg Láertész ugyan még él, de elemészti a bánat eltűnt fia miatt, szeretne inkább meghalni. Eumaiosszal jól bántak Odüsszeusz szülei, szerette őket nagyon. Eumaoisz elmeséli a saját történetét is. Szürié szigetéről származik, az apja Ktésziosz Ormenidész, a sziget két városának királya volt. Volt egy phoinix szolgálólány (a lány Szidónból származott, apja Arübász, taphoszi rablók ragadták el rabszolgának), aki szerelembe vegyült egy phoinix hajóssal, aki a szigeten járt. Azt tervezték, hogy a hajós hazaszökteti a lányt Phoinikiába. A szolgálólány ellopta a gazdája kulcsait, és a kisfiút is (ez Eumaiosz), így szökik el a palotából. A szolgáló útközben meghalt, a phoinix hajósok pedig a kisfiút Ithakán eladták rabszolgának. Láertész, Odüsszeusz apja vette meg a fiút.
   Hajnalban Télemakhoszék kikötnek Ithaka partjainál. Theoklümenosz téblábol, hogy hova is menjen. Télemakhosz nem tudja a saját házukba hívni, azt javasolja, hogy Eurümakhoszhoz menjen, anyja kérőjéhez. Ám amikor ezt kimondta, egy sólyom szállt fel jobbra tőlük, karmai közt egy galambot tartva. Ezt jó jelnek tekintették. Télemakhosz megkéri a barátját, Peiraiosz Klütidészt, hogy szállásolja el a vendéget maguknál, amíg Odüsszeusz házában nem oldódik meg a kérők ügye. Télemakhosz pedig elindul Eumaiosz kunyhójához.

Odüsszeia: Tizennegyedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizennegyedik ének: Odüsszeusz látogatása Eumaiosznál (1-533)

   Eumaiosznál az őrző kutyák megtámadják Odüsszeuszt, Eumaiosz éppen csak ki tudja menekíteni régi gazdáját (nagyon megalázó, hogy saját birtokán támadnak rá a kutyák). Eumaiosz beinvitálja Odüsszeuszt a kunyhójába (nem ismeri fel, mert Athéné elvarázsolta), a lehető legnagyobb vendégszeretettel fogadja, pedig nagy szegénységben él. Panaszkodik az új helyzetre, siratja régi gazdáját. Eumaiosz elmondja, hogy akárhány vándor vetődik Ithakára, mind Penelopé térdeinél köt ki, mert az asszony híreket szeretne tudni férjéről, és ezért sokat is fizet (sok szélhámos fosztotta már ki így Odüsszeusz hiszékeny feleségét).
   Odüsszeusz vigasztalja a nekikeseredett kondást, hogy bízzon, mert Odüsszeusz hamarosan hazatér. Eumaiosz említi azt is, hogy a kérők cselt szőnek Télemakhosz ellen (egészen konkrétan meg akarják ölni). Ekkor viszont Odüsszeusz adja elő a kitalált történetét önmagáról: Krétáról jött, Kasztór Hülakidész ágyastól született fia, Ídomeneusszal hajózott Trójába, Trója után Egyiptomba hajózott, de a társai parancsa ellenére feldúlták a várost, ám az egyiptomiak megvédték magukat, a király túszaként – vendégeként élt ott két évig, majd egy phoinikiai tolvajjal elhajózott Phoinikiába, de a ravasz phoinikiai egy évvel később Libüában eladta rabszolgának. Új gazdájával hajózott, amikor hajótörést szenvedetek, amit csak Odüsszeusz élt túl, a theszprótok földjén kötött ki, ahol Pheidón, a fejedelem látta vendégül. De ők is csak rabszolgának akarják eladni, amikor Ithakánál hajóznak, Odüsszeusz elszökik tőlük.
   Eumaioszt teljesen meghatja az Odüsszeusz által elmesélt történet, bár azt, hogy Odüsszeusz hazatér, nem akarja elhinni, fogadást kötnek. Megjön a többi kondás, mindenki nagy tisztelettel bánik a vendéggel. Lakomáznak. Odüsszeusz próbára teszi Eumaioszt, hogy vajon a kondás odaadja-e neki egy szem köpenyét az éjszakára. Odaadja. Eumaiosz egy subában a disznók között alszik. Odüsszeusz örül, hogy a kondás így vigyáz a vagyonára a távollétében is.

2015. február 22., vasárnap

2015. február 21., szombat

Odüsszeia: Tizenharmadik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizenharmadik ének: Odüsszeusz elhajózik a phaiákoktól és megérkezik Ithakába (1-440)

   Maga Alkinoosz pakolja össze Odüsszeuszék hajóját, sok szép és értékes ajándékkal halmozza el (a kincseket a padozat alá rögzíti, hogy ne „zavarja” az evezősöket). Zeusznak áldoznak, lakomáznak. Útnak indulnak, Odüsszeusz elalszik a fedélzeten.
Megérkeznek Ithakába, Phorküsz (tengeri isten) kikötőjénél teszik ki az alvó Odüsszeuszt (ez egy természetes kikötő, egy szélvédett öböl, ahol még ki sem kell kötni a hajókat, olyan csendes a víz). Kincseit egy olajfa alá teszik, ha felébred, megtalálja. Itt van egy barlang, a Néiaszok (nimfák) szent pihenőhelye. A barlangban vegyítővödrök, kétfülű kancsók vannak – kőből. A nimfák itt szoktak vásznakat szőni kő szövőszékeken. A barlangnak két bejárata van és források vannak benne.
   Poszeidón dühöng, hogy Zeusz engedte ilyen simán hazajutni. Zeusz igazat és szabad kezet ad neki. A phaiákok hazatérő hajóját Poszeidón kővé változtatja, így hajó formájú hegylánc torlaszolja el a szigetüket (Poszeidón rácsap a hajóra, ami kővé válik és a mélyben gyökeret ereszt). Szkheira: a phaiákok szigete. Alkinoosz tudja, hogy ezzel apja jóslata teljesedett be. Poszeidónnak tizenkét bikából mutatnak be áldozatot, és megígéri, hogy többé senkit sem juttat haza.
   Odüsszeusz felébred, de Athéné ködbe burkolta (hogy ne ismerjék fel és ne essen bántódása), így nem ismeri fel szülőföldjét. Athéné fiatal pásztor alakjában elmondja Odüsszeusznak, hogy Ithaka földjén van. Odüsszeusz nem akarja magát kiadni, azt mondja az ifjúnak, hogy Krétáról jött. Athéné felkacag és felfedi magát. Együtt szövik a tervet, hogyan tovább. Odüsszeusz végre elhiszi, hogy tényleg Ithaka földjén van. A kincseket elrejtik a barlangban.
Odüsszeusz ha nem vigyáz, könnyen Agamemnón sorsára juthat. Athéné csúf vénemberré változtatja Odüsszuszt (aki amúgy szőke), hogy senki se ismerjen rá. Odüsszeusz először a kondáshoz, Eumaioszhoz megy. A disznók a Holló – szikla alatt, Arethúsza vizénél legelnek. Athéné közben Spártából hazahívja Télemakhoszt.

2015. február 20., péntek

Odüsszeia: Tizenkettedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizenkettedik ének: A Szirének, Szkülla és Kharübdisz, Héliosz tehenei (1-453)

   Aiaié szigetén kötnek ki ismét, Elpénórt tisztességesen eltemetik. Kirké mondja el Odüsszeusznak a további teendőket: a Szirének dala elveszi az ember eszét, így tömje be viasszal a fülét, ha feléjük közelít. (Homérosz szerint két Szirén van – ez vita tárgyát képezi az ókori szerzők között, hogy hány Szirén is van). Ha elhagyják a Szirének földjét, Odüsszeusz előtt két út van: azt ugyan Kirké nem tudja, hogy Odüsszeusz melyiket fogja választani, csak a két lehetőségről tud. Az egyik a Bolygó Sziklák útja (még egy galamb sem tud leszállni a sziklára; itt csak az Argó menekült meg, Héra maga mentette meg Iaszónt, mert kedvelte), a másik Szkülla és Kharübdisz útja (Kirké inkább ezt javasolja).
   Szkülla: egy szörny, még az istenek is tartanak tőle. Éles a hangja, tizenkét lába van, levegőben leng valamennyi, hat hosszú nyaka van, mindegyiken félelmetes fej, a fejekből három sor foga rémít, a fogak mérgesek („tele éjszínű szörnyű halállal”). A teste serékig benn áll az üregben, a fejek a nyílásból kihajolnak. Egy hihetetlen simaságú, égig érő sziklában van egy barlang, ott tanyázik a Szkülla. A barlang olyan magasan van, hogy még nyíllal sem lehet odáig fellőni. A barlang belül mély, leér egészen Ereboszba („szörnyen ugatva üvöltő Szkülla”).
   Egy másik szirt, szemben a Szkülláéval, rajta egy sűrűlombú fügefa, itt van a Kharübdisz. A Kharübdisz naponta háromszor szívja be és löki ki a tengervizet.
   Odüsszeusz megkérdi, hogyan tudná legyőzni ezeket? Kirké elmondja, hogy ha elhajóznak Szkülla mellett, az hat társát ki fogja rántani (mert „csak” hat feje van), eközben Odüsszeusz kiáltsa Szkülla anyjának a nevét: Kratáisz; ez majd megfékezi, nehogy újra támadjon. Kirké szerint még mindig biztonságosabb a Szkülla felé hajózni, mert az hat embert fog megölni, ellenben Kharübdisz mindannyijukkal végezne.
   Ezek után Trínakié szigetére fognak kerülni, ahol Éeliosz tehéncsordája és hét juhnyája legel. Ezek az állatok halhatatlanok, istennők őrzik őket: Lampetié és Phaetúsza (két nimfa, Éeliosz Hüperión és Neaira lányai). Ezeket az állatokat tilos bántani!
Hajnalban útnak is indulnak. A Szirének énekét Odüsszeusz természetesen hallani akarja, így az árbochoz kötteti magát, társai fülét pedig viasszal tömi be. A Szirének a minden tudás ígéretével csábítják Odüsszeuszt. Alighogy elhagyták a Sziréneket, hatalmas robajra lettek figyelmesek. Közeledtek Szkülla és Kharübdisz felé. Odüsszeusz felfegyverezve állt a hajó orrában, ám a Szkülla ellen tehetetlen, ki is rántja hat társát a hajóból. Odüsszeusz szomorú, hogy nem tudott társain segíteni, de tovább is hajóznak Héliosz marhái felé.
   Odüsszeusz tudja, hogy nem jó ötlet a szigeten kikötni, ám Eurülokhosz meggyőzi, hogy éjszaka hajózni még rosszabb ötlet, így kikötnek. Odüsszeusz megesketi a társait, hogy semmilyen állatot nem ölnek le. Ám egy hónapon keresztül fújt Notosz szele, és kifogytak az élelmiszerből. Odüsszeusz hiába könyörög az istenekhez, nem tudnak továbbmenni.
   Gyalázatos dolognak tartják az éhenhalást, ezért vadakra, madarakra és halakra vadásznak, ám Eurülokhosz az, aki felbuzdítja a többieket, hogy dézsmálják meg Héliosz marháit. A marhamészárlást áldozatbemutatásnak tüntetik fel, ám az isteneket nem lehet becsapni. Héliosz borzasztó haragra gerjed: ultimátumot ad Zeusznak, vagy megbünteti Odüsszeuszt és társait méltóképpen, vagy ő maga, Héliosz fényét leviszi Hádészba (és nem lesz többé fényesség a földön, csak a sötét).
   A dézsmálók isteni jelet kapnak: a marhák mozogni és bőgni kezdenek a nyárson – minden elveszett. Hat napon át lakomáznak, végül a hetedik napon útnak indulnak, ekkor Zeusz villámaival megsemmisíti a hajójukat. Odüsszeusz egy hajódarabon menekül, ám a vihar Kharübdisz felé sodorja. A Kharübdisz éppen kifele lövelli a vizet, Odüsszeusz a szikla tetején lévő fügefán köt ki. Ki kell várnia, mire a Kharübdisz újra kifújja a vizet. Ekkor bukkan fel az árboca, leugrik és belekapaszkodik. Szkülla az istenek akaratából épp nem néz oda. Kilenc napon át hánykódik a tengeren, amikor végre kiköt Ogügié szigetén. Ott él Kalüpszó nimfa.

  Egy kis kitérő: A görög világ nem csak veszélyes, hanem végzetes is. Amit a Sors elrendelt, az így vagy úgy, de teljesülni fog. Itt nincs happy end, az emberi élet küzdelmes és kihívásokkal teli. Itt senki sem menti meg a világot, ám az élet mégis szép, mert szép maga a küzdelem, és szép a halál, amikor a hős megtette, amit meg kellett tennie.

2015. február 12., csütörtök

Mercuriusnak szentelt oltárkő

Mercurio sacrorum

Mercuriusnak szentelve

Mercurius (a görög Hermés római megfelelője) a kereskedők és utazók istene volt, de a tolvajok is hozzá fohászkodtak. A meglehetősen szűkszavú oltárkövet a díszítése alapján kr.u. 3. század első évtizedeire keltezik.


2015. február 9., hétfő

Odüsszeia: Tizenegyedik ének - hogy legyen kedved elolvasni

Tizenegyedik ének: Neküia (1-640)

   Odüsszeusz bemutatja az áldozatot a halottaknak, akik elő is jönnek, mind az áldozati vér körül nyüzsögnek. Elsőnek Elpénór szelleme érkezett (aki Kirkénél leesett a tetőről), akit még el sem temettek. Utána Odüsszeusz anyja, Antikleia (Autolükosz lánya) jelenik meg, Odüsszeusz nem is tudta, hogy az anyja meghalt, míg ő távol volt. A halottak mind a vért akarják, de Odüsszeusz nem engedi őket oda.
   Végre felbukkan Teiresziász szelleme is, akit enged inni az áldozati vérből. Elmondja, hogy a Földrázó Poszeidón haragszik Odüsszeuszra, amiért megvakította fiát. Thrínakié szigetén legelnek Héliosz tehenei, oda kell menniük. Héliosz mindent lát, és a szent marhákból egyet sem szabad megölniük, mert Hélioszt nem lehet kicselezni. Ám ha mégis megöl egyet a szent marhákból, beláthatatlan nagy vész vár rá. Otthon, miután majd megölte a kérőket, egy evezővel a vállán kell útnak indulnia, és addig menni, amíg olyan népet nem talál, akik nem ismerik az evezőt (egy másik vándor magszórónak fogja nevezni az evezőlapátot, na ott kell leszúrni az evezőt és Poszeidónnak engesztelő áldozatot bemutatni). Ha így cselekszik, hosszú öregkor vár rá, a halála majd a tenger felől fog közelíteni. Odüsszeusz megkérdezi Teiresziászt, hogy ő látta ugyan az anyja szellemét, de az anyja nem látta őt, nem tudott hozzá szólni. Miért? A holtak csak a vér által tudnak megnyilatkozni (beszélni).
   Odüsszeusz Teiresziász távozása után az anyját is az áldozati vérhez engedi. Antikleiát az otthoni dolgokról, a fiáról és a feleségéről kérdezi. Antikleia hosszas betegség után halt meg, elmondja az otthoni helyzetet is, mire Odüsszeusz sírva fakad a megindultságtól. Antikleiától tudjuk meg azt is, hogy a halotti máglya elemészti a húst és az inakat, a halott szellem már test nélkül röpköd, megfoghatatlan és megölelhetetlen. Odüsszeusz egyesével a vérhez engedi a többi halottat is, elmondatja velük az életüket.
   Türó szólal meg (Szalmóneusz lánya, Aiolidész Krétheusz felesége. Poszeidón lángra lobbant iránta – magáévá is tette – fiai születtek: Peliász és Néleusz), utána Antiopé meséli el az életét (Ászóposz lánya, Zeusz kedvese), majd Alkméné (Amphitrüón felesége, Zeusztól született fia Héraklész), Megaré (Kreón lánya, Amphitrüón fia vette feleségül), Epikaszté (Oidipusz lánya, öngyilkos lett: felkötötte magát), Khlórisz (Néleusz felesége), Léda (Tündareósz felesége, fiai Castor és Pollux), Íphimedeia (Aóleusz felesége), Phaidra, Prokrisz, Ariadné (Artemisz ölte meg), Maira (Artemisz társnője, Zeusszal esett szerelembe, ezért kellett bűnhődnie), Klümené, Eriphűlé (férjét egy nyakláncért árulta el) is feltűnik Odüsszeusz előtt. Nem mindegyikükkel beszél, de az ő szellemüket látja.
   Odüsszeusz végére ér a történetnek, ismét a phaiákok között van. Arété királynő szorgalmazza, hogy segítsenek neki hazajutni. Alkinoosz kimondja a döntő szót: segítenek hazajutni Odüsszeusznak. Odüsszeusz azt is elmondja, hogy találkozott Agamemnón szellemével. Agamemnón maga mesélte el, hogy hazatérve hites felesége, Klütaimnésztra a szeretőjével együtt hogyan mészárolták le őt (Aigiszthosz) és embereit (és Kasszandrát, akit rabnőjeként vitt magával a hites feleségéhez) a lakomán. Agamemnón figyelmezteti Odüsszeuszt, hogy ne egyenesen térjen haza, hanem titokban, előbb fürkéssze ki a helyzetet, csak azután állítson be. Bár Agamemnón úgy érti, hogy a nőkben nem lehet megbízni, így Odüsszeuszt is erre figyelmezteti, hogy ne bízzon a feleségében, a nők kiszámíthatatlanok.
   A trójai háborúban elesett társakkal is találkozott: Akhilleusz, Patroklosz, Antilokhosz, Aiasz. Akhilleusz meg is szólja és elmondja, hogy inkább élne utolsó nincstelenként, mint lenne a holtak fejedelme (ezzel az ókori halál – filozófiát mondja ki). Neoptolemosz (Akhilleusz fia) még harciasabb, mint az apja (ő még él), erre Akhilleusz kifejezetten büszke. Telamón fia Aiasz viszont még halálában is haragszik Odüsszeuszra, mert az elnyerte tőle Akhilleusz fegyvereit. Odüsszeusz ugyan bocsánatot kér tőle, de Aiasz nem szól hozzá, csak elmegy.
   Látja még Mínoszt (a holtak királya, Zeusz fia, az alvilág bírája), Óriónt, Titüoszt és Tantaloszt (az istenek asztaltársa és a titkok kifecsegője; ő egy tóban áll, de nem bír belőle inni, mert a ví elhúzódik tőle, a fák fölötte pedig elhúzzák a gyümölcseiket, amikor értük nyúl), Sziszüphoszt (Aiolosz fia, egy sziklát görget, ami mindig visszahullik), Héraklész képmását(!) (mert ő maga az örök istenek között él, csak a képmása van jelen az alvilágban), akinek a felesége Hébé (az ifjúság istennője), Thészeuszt, Perithooszt. A holtak szinte ellepik Odüsszeuszt, aki futva menekül a szellemek elől.

  Neküia= alvilágjárás Ez az Odüsszeia egyik legvitatottabb pontja, hogy az eredeti szövegtörzshöz tartozik-e vagy sem, egyes vélemények szerint utólagosan került bele a történetbe. Tény, hogy már témájánál fogva is nagyon kilóg az egész eposzból, de szerintem ez Odüsszeusz belső utazása, a lélek legmélyére. Kicsit másképp ugyan, mint a „világi” kalandjai, de ezek a tapasztalások, beszélgetések is rengeteg dologra megtanítják. Az alvilágjárás után már nem lesz ugyanaz az ember, mint előtte volt. Ő is, hasonlóan a többi antik alvilágjáró hőshöz (Orpheus, Héraklés) belenézett a mély és sötét kútba, és az visszanézett rá. És Homérosz írói ereje pont ebben van, hogy az olvasó is belenéz ebbe a kútba, ami kultúrától és időtől függetlenül jelen van minden élő entitás létében, egyszer mindenkinek bele kell néznie.

2015. február 5., csütörtök

Ovidius: Hősnők levelei II.

II. Phyllis Demophoonti
Hospita, Demophoon, tua te Rhodopeia Phyllis
     ultra promissum tempus abesse queror.
cornua cum lunae pleno semel orbe coissent,
     litoribus nostris ancora pacta tua est—
luna quater latuit, toto quater orbe recrevit;              
     nec vehit Actaeas Sithonis unda rates.
tempora si numeres—bene quae numeramus amantes—
     non venit ante suam nostra querela diem.
Spes quoque lenta fuit; tarde, quae credita laedunt,
     credimus. invita nunc es amante nocens.              
saepe fui mendax pro te mihi, saepe putavi
     alba procellosos vela referre Notos.
Thesea devovi, quia te dimittere nollet;
     nec tenuit cursus forsitan ille tuos.
interdum timui, ne, dum vada tendis ad Hebri,              
     mersa foret cana naufraga puppis aqua.
saepe deos supplex, ut tu, scelerate, valeres,
     cum prece turicremis sum venerata sacris;
saepe, videns ventos caelo pelagoque faventes,
     ipsa mihi dixi: 'si valet ille, venit.'              
denique fidus amor, quidquid properantibus obstat,
     finxit, et ad causas ingeniosa fui.
at tu lentus abes; nec te iurata reducunt
     numina, nec nostro motus amore redis.
Demophoon, ventis et verba et vela dedisti;              
     vela queror reditu, verba carere fide.
Dic mihi, quid feci, nisi non sapienter amavi?
     crimine te potui demeruisse meo.
unum in me scelus est, quod te, scelerate, recepi;
     sed scelus hoc meriti pondus et instar habet.              
iura fidesque ubi nunc, commissaque dextera dextrae,
     quique erat in falso plurimus ore deus?
promissus socios ubi nunc Hymenaeus in annos,
     qui mihi coniugii sponsor et obses erat?
per mare, quod totum ventis agitatur et undis,              
     per quod nempe ieras, per quod iturus eras,
perque tuum mihi iurasti—nisi fictus et ille est—
     concita qui ventis aequora mulcet, avum,
per Venerem nimiumque mihi facientia tela—
     altera tela arcus, altera tela faces—              
Iunonemque, toris quae praesidet alma maritis,
     et per taediferae mystica sacra deae.
si de tot laesis sua numina quisque deorum
     vindicet, in poenas non satis unus eris.
Ah, laceras etiam puppes furiosa refeci—              
     ut, qua desererer, firma carina foret!—
remigiumque dedi, quod me fugiturus haberes.
     heu! patior telis vulnera facta meis!
credidimus blandis, quorum tibi copia, verbis;
     credidimus generi nominibusque tuis;               
credidimus lacrimis—an et hae simulare docentur?
     hae quoque habent artes, quaque iubentur, eunt?
dis quoque credidimus. quo iam tot pignora nobis?
     parte satis potui qualibet inde capi.
Nec moveor, quod te iuvi portuque locoque—              
     debuit haec meriti summa fuisse mei!
turpiter hospitium lecto cumulasse iugali
     paenitet, et lateri conseruisse latus.
quae fuit ante illam, mallem suprema fuisset
     nox mihi, dum potui Phyllis honesta mori.              
speravi melius, quia me meruisse putavi;
     quaecumque ex merito spes venit, aequa venit.
Fallere credentem non est operosa puellam
     gloria. simplicitas digna favore fuit.
sum decepta tuis et amans et femina verbis.              
     di faciant, laudis summa sit ista tuae!
inter et Aegidas, media statuaris in urbe,
     magnificus titulis stet pater ante suis.
cum fuerit Sciron lectus torvusque Procrustes
     et Sinis et tauri mixtaque forma viri              
et domitae bello Thebae fusique bimembres
     et pulsata nigri regia caeca dei—
hoc tua post illos titulo signetur imago:
     hic est, cuius amans hospita capta dolo est.
de tanta rerum turba factisque parentis              
     sedit in ingenio Cressa relicta tuo.
quod solum excusat, solum miraris in illo;
     heredem patriae, perfide, fraudis agis.
illa—nec invideo—fruitur meliore marito
     inque capistratis tigribus alta sedet;              
at mea despecti fugiunt conubia Thraces,
     quod ferar externum praeposuisse meis.
atque aliquis 'iam nunc doctas eat,' inquit, 'Athenas;
     armiferam Thracen qui regat, alter erit.
exitus acta probat.' careat successibus, opto,              
     quisquis ab eventu facta notanda putat!
at si nostra tuo spumescant aequora remo,
     iam mihi, iam dicar consuluisse meis—
sed neque consului, nec te mea regia tanget
     fessaque Bistonia membra lavabis aqua!              
Illa meis oculis species abeuntis inhaeret,
     cum premeret portus classis itura meos.
ausus es amplecti colloque infusus amantis
     oscula per longas iungere pressa moras
cumque tuis lacrimis lacrimas confundere nostras,              
     quodque foret velis aura secunda, queri
et mihi discedens suprema dicere voce:
     'Phylli, fac expectes Demophoonta tuum!'
Expectem, qui me numquam visurus abisti?
     expectem pelago vela negata meo?               
et tamen expecto—redeas modo serus amanti,
     ut tua sit solo tempore lapsa fides!
Quid precor infelix? te iam tenet altera coniunx
     forsitan et, nobis qui male favit, amor;
iamque tibi excidimus, nullam, puto, Phyllida nosti.              
     ei mihi! si, quae sim Phyllis et unde, rogas—
quae tibi, Demophoon, longis erroribus acto
     Threicios portus hospitiumque dedi,
cuius opes auxere meae, cui dives egenti
     munera multa dedi, multa datura fui;              
quae tibi subieci latissima regna Lycurgi,
     nomine femineo vix satis apta regi,
qua patet umbrosum Rhodope glacialis ad Haemum,
     et sacer admissas exigit Hebrus aquas,
cui mea virginitas avibus libata sinistris              
     castaque fallaci zona recincta manu!
pronuba Tisiphone thalamis ululavit in illis,
     et cecinit maestum devia carmen avis;
adfuit Allecto brevibus torquata colubris,
     suntque sepulcrali lumina mota face!              
Maesta tamen scopulos fruticosaque litora calco
     quaeque patent oculis litora lata meis.
sive die laxatur humus, seu frigida lucent
     sidera, prospicio, quis freta ventus agat;
et quaecumque procul venientia lintea vidi,              
     protinus illa meos auguror esse deos.
in freta procurro, vix me retinentibus undis,
     mobile qua primas porrigit aequor aquas.
quo magis accedunt, minus et minus utilis adsto;
     linquor et ancillis excipienda cado.              
Est sinus, adductos modice falcatus in arcus;
     ultima praerupta cornua mole rigent.
hinc mihi suppositas inmittere corpus in undas
     mens fuit; et, quoniam fallere pergis, erit.
ad tua me fluctus proiectam litora portent,              
     occurramque oculis intumulata tuis!
duritia ferrum ut superes adamantaque teque,
     'non tibi sic,' dices, 'Phylli, sequendus eram!'
saepe venenorum sitis est mihi; saepe cruenta
     traiectam gladio morte perire iuvat.              
colla quoque, infidis quia se nectenda lacertis
     praebuerunt, laqueis inplicuisse iuvat.
stat nece matura tenerum pensare pudorem.
     in necis electu parva futura mora est.
Inscribere meo causa invidiosa sepulcro.              
     aut hoc aut simili carmine notus eris:
phyllida demophoon leto dedit hospes amantem;
     ille necis causam praebuit, ipsa manum.

Phyllis Demophoonnak

Demophoon! Akinél vendég voltál, rhodopéi
Phyllis bús: túl az ígérted időn!
Hisz megigérted, hogy gályád horgonyt vet e parton,
mígnem a holdsarló egyszer egészre telik.
Négyszer tűnt el a Hold, s négyszer tellett ki kerekre
s itthoni vízre nem ért Attica- földi hajó!
Nézd az időt, mit olyan jól számon tart a szerelmes:
nem hallik panaszom hangja korántse korán!
Túl sok volt a remény. Csak későn hisszük el azt, mit
fáj elhinni. A kín tép, de tiéd vagyok én!
Áltattam magamat sokszor érted, s hittem elégszer:
hozza felém hószín vásznad a déli vihar.
Theseus ellen szólt átkom, hogy jönni nem enged,
tiltani útad bár tán az eszébe se volt.
S gyakran reszkettem, hogy a Hebrus torkolatában
majd a fehér tarajú hab töri össze hajód.
Gyakran szállt az imám érted fel z égbe, te hűtlen,
s tömjénáldozatom kérte az isteneket.
Gyakran látva: a szél hogy kedvez az égen a vízen,
súgta eként ajkam: „Jönni fog ő, hacsak él!”
Végül a hű szerelem mindent kitalált, sietőt mi
feltartóztathat, s leltem ezernyi okot.
Ám késel, s a sok isten sem hoz vissza, hiába
esküdtél s lelkem tiszta szerelme se hat.
Nemcsak a vásznadat, esküdet is rábíztad a szélre,
s messze vitorlád, jaj, s jaj, hazudott szavad is!
Balga szivem szeretett. Nos, vétkem egyéb van-e, mondd hát!
Méltóvá tehetett volna reád e hibám!
Elvetemült! Téged befogadtalak- ennyi a vétkem!
S úgy-e, te sem tagadod: érdem volt ez a bün!?
Hol van az eskü, a jog? S hogy jobbunk összefonódott?
És az isten, akit hívott szád, a hazug?
Sok közös évet ígért ajkad. Hova lett Hymenaeus,
egybekelésünknek záloga és kezese?
Felkavarult, hullámzó, szélvész üzte vad árra
min már annyiszor át- kelt s fog is újra hajód-esküdtél, s nagyatyádra (ha ő is nem hazudott lény)
rá, aki elnyugtat szélviharos vizeket,
s drága Venusra, s a két fegyverre, mivel leigázott:
egyik a nászra kigyúlt fáklya, a másik az íj,
sőt Junóra, a hitvesi ágy őrére s a fáklyás
istennő rejtett ünnepi titkaira!
S hogyha e sok sértett isten büntetni akarna
mind, lakolásra kevés lesz a te árva fejed!
S én kijavíttattam gályáid is őrületemben,
hogy, melyen elmenekülsz, légyen erős a hajó.
Sőt, evezőt adtam, hogy könnyen fuss meg előlem;
haj, magam által ütött seb fájdalma gyötör!
És hittem sohasem szűnő nyájas szavaidnak;
származatod s a sok nagy ős neve megihletett!
Hittem a könnyednek. Lehet ezt is eként kitanulni,
hogy cselből, mikor úgy tetszik, omoljon a könny?
Hittem az égnek is én. Minek is volt ennyi bizonyság?
Nem mindegy, melyik is volt, amivel becsapott?
Az nem bánt: teneked kikötőt adtam s menedéket;
ám több jót ezután tenni sulyos hiba volt.
Szégyen! A vendéget befogadtam az ágyba is aztán,
s testünk ó, iszonyat, összefonódva hevert!
Bár az előző éj lett volna nekem legutolsó,
Phyllist még tisztán éri el akkor a vég!
Többre tüzelt a remény, s hittem, van elég jogom erre,
mert, mit az érdem nyújt, mind jogosult a remény!
Ifju, hiszékeny lányt megcsalni aligha dicsőség;
rászolgált a szivem, hogy viszonozd a hevét.
Ámde becsapta szavad lényemben a nőt, a szerelmest;
ez legyen, adja az ég, legragyogóbb sikered!
Álljon az Aegeidák közt szobrod Athénban, előtted
tetteit elsoroló talapzaton meg atyád:
melyre felírva Sciron, s bősz Procrustes neve lesz majd,
és Sinis meg a fél- emberi, fél- bika lény;
meghívott Thebae s kéttestű szörnyek eleste,
s árnyak Urának feltört, csupa köd kapuja.
S álljon, mindez után, ott szobrod ilyen felirattal:
„Ez megcsalta, kinél szállt, s ki szerette, a nőt!”
Mert az atyád sok tettéből csakis egy van eszedben:
az, mikor egykoron ott- hagyta a krétai nőt.
Egy volt vétke: csak ez, ez az egy, amiért te csodálod,
ezt örökölted, e cselt tőle, te, esküszegő!
Bár- nem irigylem- a lány immár jobb férjnek örülhet,
s húzzák, míg magasan trónol, a tigrisek őt.
Nem kérik kezemet, kiket úgy lebecsültem, a thrákok;
s mondják: többet elért, mint ők, egy idegen.
„Jobb lesz- az egyik szól- bár bölcsen Athénba utazna,
s más legyen úr harcos Thrákia népe felett!”
Tettet a vég igazol? Kívánom, célt sose érjen,
az, ki szerint az a tett jó, mi elér valamit.
Ám, ha vizünkön tajtékot netalán eveződ ver,
az lesz, amit tettem jó nekem és nekik is.
Nem volt bölcs ez a tett. Te se térsz soha már palotámba,
s fáradt tested nem mossa le bistoni víz.
Őrzi szemem búcsút intő alakodnak a képét,
míg kikötőmben várt készen az útra hajód.
S volt merszed szeretődet ölelni, nyakába borulni,
és árasztani rá egyre csókjaidat!
S összevegyíteni volt merszed könnyeimmel a könnyed,
és panaszolni, hogy oly jó a hajódnak a szél!
S mondani nékem ilyen végbúcsút, útnak eredve:
„Phyllis, várd hamarost Demophoont, ki tiéd!”
Várjak rád, aki elment, hogy soha vissza ne jöjjön?
Várjam a vásznad, amit többet e víz sose lát?
Mégis várlak! Jöjj, későn bár, látni szerelmed,
mint aki csak késett, ámde megállta szavát!
Mért esdek balgán? Lehet új, második feleséged,
S várhat végzetemül engem is új szerelem.
Mert eltüntöd utánPhyllist nem is ismered immár.
Jaj, ha meg is kérded: „Phyllis? Ugyan ki lehet?”
Demophoon, hosszas bolyongástól űzve te szállást
kaptál tőle, lakást és vele thrák kikötőt.
Hogy segitettelek én! Ez a gazdag kéz nyomorodban
hány adományt nyújtott, s mennyi, mit adni akart!
Úrrá tettelek én a lycurgusi nagy birodalmon,
mellyet uralni alig képes az asszonyi kéz.
Hol Rhodope jeges árja az árnyas Haemusig ér el,
a szent Hebrus gyarapult habbal özönlik alá,
szűz- magam áldoztam néked- s hány rossz jel ijesztett-
s ármányteli kéz oldta le szűzi övem.
Tisiphone, mint nászasszony, vad haragon üvöltött,
s gyászhangon huhogott búsan az éji madár.
S ott volt Allecto, a nyakán sok kurta kígyóval,
s ránk siri fáklyáknak nagy sora szórta a fényt.
S mégis, a szirtek közt bolygok, habverte fövényen,
honnan a végtelen ár távola tárul elém.
S engedjen fel a föld nyáron bár, s égjen a télnek
csillaga; nézem, a szél merre sodorja az árt.
S lássak a távolból közeledni akármi vitorlát,
tüstént azt hiszem, ott jönnek az isteneim!
Mert rohanok le a vízhez; alig tart vissza a tenger,
meddig a hullámzó víz habos árja elér.
S jó a hajó mennél közelebb, én gyengülök egyre,
s hogyha kísérők nincsenek, összeesem.
Ott egy öböl, gyengén hajlott sarlóra hasonló,
melynek két szarván két nagy orom magasul.
Tervem: a testemet itt belevetni a lomha habokba!
S hogyha maradsz hűtlen: így teszek én, eszerint.
Majd vigye el belehullt testem partodra a tenger,
s temagad lássál eltemetetlenül ott!
S bárha keményebb vagy mint vas, gyémánt a szived, szólsz:
„Phyllis, nem kellett volna követned eként!”
Veszni szeretnék méregtől, vagy penge vasától
folyjon bőven a vér, míg a szivembe hatol.
S mert hagytam, hogy fonja nyakam hűtlen kezed által,
kívánom, nyakamat fojtsa szorítva hurok.
Büntessen kora vég, elvesztvén tiszta szemérmem,
s megválasztani, mint haljak, alig van idő.
Síromon, elhunytom gyűlölt okaként, neved álljon,
szégyent hozva reád, légyen ilyen felirat:
„Meghalt Phyllis, hűtlen Demophoon szeretője,
tettes a vendég volt, ő csak a végbevivő.”

(Muraközy Gyula fordítása)

2015. február 2., hétfő

Perselykőbe illesztett sírkő töredéke (i.sz.2. sz. első fele) II.

[…]ina Setesmatutes (?) filia gener Flavius Seccio

[…]ina Setesmatus (?) lánya és az elhunyt veje, Flavius Seccio (állítják a sírkövet).

A kelta származású Flavius Seccio, valamikor a Flavius császárok uralkodása alatt (i.sz.69-96) kapott római polgárjogot. A feliraton töredékesen megmaradt másik név (Setesmatus) is kelta eredetre vall.