2014. november 29., szombat

Magyar virtus a római korban

   Volt egy kedves szó a sumerben amelyet talán jószágnak, négylábú háziállatnak lehetne fordítani. Úgy hangzott: buru. Bari, barom, birka, bárány, borjú. Sokszor ilyen szócsaládoknál úgy érezzük, hogy milyen logikus a magyar nyelv. Aztán kiderül, hogy van egy alapszó valahol a távoli múltban. Csodálatos, hogy módunkban áll e titkok megfejtése! Az említett példa, nem gondolom, hogy további magyarázatot igényel. Magyaráz viszont az Etimológiák című, 2009-ben kiadott könyv.
   -Birka: "vagy cseh jövevényszó, vagy a "berreg" igével összefüggő hangutánzó eredetű szó." (Bocs, de  nem bírom ki, hogy amelyik birka berreg az bizonyára motorozik.)
   - Bari, bárány: szláv jövevényszó
   - Barom: "honfoglalás előtti török jövevényszó."
   - Borjú: "honfoglalás előtti csuvasos típusú török jövevényszó."
  Tehát a mai nyelvtudományunk a magyar nép számára kegyesen engedélyezi a honfoglalás előtt a borjúnak, baromnak végülis a marhának ismeretét. A birkáét nem, azt a szlávoktól vettük át. De vajon, hogy neveztük szegény gyapjast, amíg a szlávok, sőt a csehek, meg nem tanítottak rá, hogy így hívják? Izének? Mert ugye azt senki sem gondolja, hogy őseink a bizonyítottan legalább 10000 éve domesztikált birkával soha a Kárpát-medence előtt nem találkoztak.
   És ha már az előbb szóba került a marha. Ammianus Marcellinus szerint (Rerum gestorum XIX.11.10) Visoque imperatore ex alto suggestu iam sermonem parante lenissimum, meditanteque adloqui velut morigeros iam futuros, quidam ex illis furore percitus truci, calceo suo in tribunal contorto ´marha marha', quod est apud eos signum bellicum, exclamavit eumque secuta incondita multitudo vexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum principem ferebatur.  (thelatinlibrary.com), amikor Kr.u.359-ben a lázongó pannonok vezetője adófizetés helyett Konstancius császárhoz vágta csizmáját, így kiáltott fel: marha, marha! Nyilván ismeri ezt a történetet az Etimológiák szerzője is, különben honnan a bánatból vette az alábbiakat:
  -Marha: "latin eredetű német jövevényszó."
  Értjük ugye? Latin eredetű, mert Ammianusnál olvasható és német, hiszen a pannonokat germán törzsként aposztrofálják. Már csak azt nem értem, hogyan terjedhetett el széles körben a magyar nyelvben? Tán a honfoglaló magyarok a tábortűz fényénél fennhangon Ammianust olvastak? Érdekes asszociációs készségük lehetett, mivel a császárnak kiáltott marhából egyből levették, hogy ez nem lehet más, mint a honfoglalás előtti török jövevényszóval, a barommal megnevezett kérődző jószágunk. 
  És azt tudják, hogy miért cseh eredetű jövevényszó a birka a 2009-es Etimológiák szerint? Mert már az 1967-es történelmi- etimológiai szótárban is az. Az egyik cseh eredetű kitalálja, a másik meg követi.
 

2014. november 28., péntek

2014. november 27., csütörtök

Odüsszeia: Második ének- hogy legyen kedved elolvasni

Második ének: Az ithakaiak gyűlése, Télemakhosz elutazik (1-434)

   Athéné némi bűbájjal látja el Télemakhoszt, aki épp az első népgyűlést hívja össze, mióta Odüsszeusz elment. Az első, aki szóra emelkedik: Aigüptiosz. Az ő fia, Antiphosz is elment Odüsszeusszal Trójába, és a hazaúton a küklópsz Polüphémosz őt (is) megvacsorázta- de ezt most még nem tudja a boldogtalan apa, csak mi, olvasók tekinthetünk egy kicsit előre. Az apának még három fia van (az egyik pont Eurünomosz, Penelopé kérőinek egyike), de ez az egy, akiről nem tud semmit, nem hagyja nyugodni.
   Télemakhosz elmondja, hogy a házukat ellepték a kérők, valóságos invázió alá vették. Erre elsírja magát (ne tessék felháborodni, ez nem egy hisztis kisfiú kirohanása, hanem a férfivá serdülő, még támaszra szoruló fiú tehetetlensége, hogy nagyonis szüksége lenne az apja tanácsára, jelenlétére).
Antinoosz nem hagyja szó nélkül a kifakadást: Penelopé mindannyiukat hitegeti, és ennek lassan már négy éve. Mindig azzal hárítja el az egyenes választ, hogy amint befejezi Odüsszeusz halotti leplének megszövését, akkor fog férjet választani. Egy nő azonban leleplezte Penelopé titkát, és gyorsan le is buktatták: amit nappal megsző, éjszaka lebontja. Penelopé így ultimátumot kapott: addig ülnek a nyakán a kérők, amíg nem választ közülük, és amíg végre férjhez nem megy. (Egy kis kitérő: itt nyilván nem a lelkileg megtört nő fékezhetetlen vonzerejének nem tudnak ellenállni, hanem Odüsszeusz vagyonának, és a királyi trónnak. Itt azért megjegyzem, hogy Penelopé maga választhatja ki a neki tetsző akháj férfit: senki sem kényszeríti bele egy elrendezett házasságba.)
   Télemakhosz elátkozza a kérőket:bosszulatlanul haljon meg mind Odüsszeusz házában! (Ez elég vérmes dolog, egy halott szellemet örök nyugtalanságra kárhoztatni…) Zeusz két sasmadarat küld a hegyek tetejéről, akik a gyűlés fölé repülve megtépték egymást, majd jobbfele elrepültek. A jel mindenkit megdöbbentett. A legidősebb, Halitherszész Masztoridész értelmezi az égi jelenséget: Odüsszeusz már közel van, a kérők számára már elültette a halál magvait. Egyébként ez a Halitherszész volt az, aki jósolt Odüsszeusznak, mielőtt elment Trójába. Ő mondta ki, hogy Odüsszeusz csak húsz év múlva fog visszatérni, és minden társát el fogja veszíteni. Ez a jóslat most teljesedik be.
   Eurümakhosz (Polübosz fia) azonban leinti a jóslást, szerinte Odüsszeusz már rég meghalt valahol. Nyomatékosan figyelmezteti Télemakhoszt, hogy küldje végre vissza anyját az apja házába (Láertész), aki majd elrendezi Penelopé házasságát. Télemakhosz most mondja ki, hogy Püloszba és Spártába utazik, hogy apja felől érdeklődjön, és ha ott megtudja, hogy Odüsszeusz halott, akkor fogja csak férjhez adni az anyját.
   Mentór emelkedik szóra: gyalázatos ez a nép, hogy senki sem mozdul meg, hogy megtisztítsa Odüsszeusz házát a potyázó kérőktől. Mentór Odüsszeusz régi barátja; mikor elindult Trójába, Mentórra bízta a házát és a vagyonát, hogy vigyázzon rá, amíg ő távol van. Leiókritosz szerint viszont magának Odüsszeusznak sem lenne esélye a kérők hordáival szemben. Sőt, Penelopé tovább ülhet a parton és várhatja a híreket, nem csak Odüsszeuszról, hanem Télemakhoszról is.
   A gyűlés után Télemakhosz teljesen letört, a parton bóklászik, amikor Athéné Mentór alakját magára öltve erőt önt belé: felszerelnek egy hajót, és titokban útnak indulnak, hogy senki se tudjon róla. Télemakhosz új lendülettel veti magát a feladatba.
   A palotában Antinoosz nyájaskodni próbál Télemakhosszal, hogy üljön le szépen lakomázni közéjük, de Télemakhosz lerázza, hogy ő már nem egy ostoba, magatehetetlen kisfiú, aki eddig volt. A kérők gúnyolják. Télemakhosz azonban nem törődik velük, készülődik, a feladatára koncentrál. Eurükleiát, a kedves szolgálót (dajkája) küldi, hogy csomagoljon neki élelmet az útra (bort és őrölt lisztet visznek). A dajkát megesketi, hogy titokban tartja az utat, mert senki sem tudhat róla. Eurükleia gyanítja, hogy a kérők valamilyen úton el szeretnék tenni Télemakhoszt láb alól, nagyon félti.

2014. november 26., szerda

2014. november 25., kedd

Odüsszeia: első ének- hogy legyen kedved elolvasni

Első ének: Az istenek gyűlése, Athéné intelme Télemakhoszhoz (1-444)

   Zeusz Hermészen keresztül üzen Aigeszthosznak, hogy ne vegye nőül Agamemnón hitvesét (Klütaimnésztrát). Lám hiába minden isteni intelem, végül Agamemnón fia, Oresztész, meggyilkolta Aigiszthoszt. Az istenek ugyan azt is tudatták vele, hogy magára Agamemnónra sem kéne kezet emelnie, de hiába, Aigisztosz biztos volt a saját igazában.
   Pallasz Athénénak személyes favoritja Odüsszeusz, most az ő érdekébe fordul Zeuszhoz. Maga Zeusz is elismeri Odüsszeusz nagyságát, ám mivel Poszeidón haragszik Odüsszeuszra, mert az megvakította a kedvenc kicsi Polüphémoszát (óriás küklópsz, anyja egy nimfa, Porkhüsz lánya), így nincs mit tenni. Meg ugyan nem öli, de nem engedi hazamenni. Ám Athénét sem kell félteni, ha némi furfangról van szó: Hermészt küldi Ogügié szigetére, hogy megmondja a nimfának (Atlasz lánya Kalüpszóról van szó, de itt még nincs megnevezve), engedje Odüsszeuszt útjára, mert ez az isteni döntés.Athéné ezzel a lendülettel Odüsszeusz fiát, Télemakhoszt pedig Spártába tereli, hogy ott szerezzen híreket az apjáról. Hogyan is vette rá az istennő ezt a félig fiú, félig férfi Télemkhoszt, hogy útra keljen? Ithakába ment, és Mentész alakjában (Ankhialosz fia, Taphosz fejedelme), és emberi jelmezében betoppant Odüsszeusz házába. Itt lehangoló kép fogadta; a kérők kockáznak, szolgák hada bort és húst szolgál fel a léhűtő bandának (ja, és még istenkáromlók is, mert kockázni, szerencsejátékot játszani az istenek ellen való vétek- a sors útjai a halandók számára kifürkészhetetlenek, csakis akkor lehetséges, ha azt az istenek akarják, ők mutatnak meg valamit). Télemakhosz veszi észre a betoppanó vendéget, illedelmesen (!) bánik vele, Athéné megpillantja a fiúban apja szellemét (valljuk be még a bölcs istennőt is elbűvölte Odüsszeusz). Télemakhosz igazi görög úriember: görög szokásokhoz méltóan (és az ókorban ez volt az etikett) előbb megvendégeli a jövevényt, étellel, itallal ellátja, és csak miután a vendég jóllakott, kérdezi jövetele célját. Megbeszélik, hogy a kérők botrányosan viselkednek. Athéné- emberi jelmezében, de- kimondja, hogy Odüsszeusz hamarosan haza fog térni. A tátott szájú Télemakhosznak elsorolja a tennivalókat: másnap gyűlést kell összehívni, és szólítsa fel a kérőket a távozásra, majd pedig hajózzon el Püloszra Nesztórhoz, majd Spártába Meneláoszhoz és érdeklődjön az apja felől nyilván, ők látták utoljára valahol a messzi Trója lángoló partjainál). Csakis akkor engedje az anyját, Penelopét férjhez menni, ha azt hallja, hogy Odüsszeusz halott (mert Odüsszeusz hiányában a fiú-férfi Télemakhosznak kell kezébe venni a családi gyeplőt, latin kifejezéssel élve ő lesz a pater familias- ő dönt a család minden tagjának a sorsáról). Aténé egy kicsit felrázza ezt a jámbor és illedelmes fiút, hogy tessék egy kicsit tökösebben viselkedni, itt az ideje, hogy felnőtt férfiként viselkedjen.
   Egy énekes (Phémiosz, a lantos) a trójai hősök hazatéréséről énekel. A dalt meghallván a szobák rejtekéből előjön Penelopé (Íkariosz lánya), és megkéri, hogy ne énekeljen ilyen szomorú dalt, mert még mindig vérzik a szíve.
   Télemakhosz hazaküldi a kérőket, akik ugyan meg sem moccannak (nemhogy elindulnának), de mindenesetre elcsodálkoznak, hogy a kisfiú, akit eddig levegőnek néztek, mégis létezik. A kérők (Antinoosz és Eurümakhosz) Télemakhosz vagyonát és királyi örökségét vonják kétségbe („védje meg javait, ha tudja”). A kérők sejtik, hogy a titokzatos vendég (Athéné) borzolta így fel a kedélyeket, próbálják is kíhúzni a fiúból, hogy kapott-e valami hírt az apjáról. Télemakhosz azonban ügyesen eltereli a szót, nem árul el semmit. Ennyiben is marad a dolog, megy mindenki lefeküdni. Télemakhosz egész éjszaka Athéné szavain töpreng.

2014. november 22., szombat

Eridu, az első város

Egy kis ízelítő a Sumerhagyaték oldalról, ha érdekel az ősi sumer kultúra, a Közel- Kelet története, és az ókor- keletről!
 
  A sumerek első várossá növő települését Eridunak hívták. A Sumer Királylista szerint itt uralkodtak az első királyok. Ebben az esetben meglehetősen idős lenne a település, mert a lista szerint az első király, Alulim, 28800 évig, a második, Alalngar 36000 évig uralkodott, mindkettő még a vízözön előtt. Sokat gondolkodtam, hogy honnan jöhettek ezek a magas évszámok. Ennyire sűrű napjaik voltak az alattvalóknak? Vagy egy hosszabb időszakot az akkori legkarakteresebb királlyal jellemeztek? Netán ezzel akarták éreztetni, hogy a vízözön után már semmi sem az, ami volt?
Eridu teljes pompájában
   A régészek kb. Kr.e. 5400 körülre teszik az alapítását. A városnak 19 ásatási rétegét tárták fel, tehát az első, a legalsó rétegre még 18-szor ráépítettek. A sumer városoknak saját védőisteneik voltak, akik a templomban laktak, élő entitásként ugyan, de egy szobor testében. Eridu legalsó rétegében ez a templom akkora volt kb. mint egy szoba. Itt élt a védőistenük, Enki. A templom területe szent hely volt, az újabb építkezésekkor mindig ráépítették az újat a régi fölé. Ez nem jelenti, hogy a régit épen hagyták, volt, hogy lerombolták az agyagtéglából készült falakat,  de az újnak pont a régi templom felett kellett lennie. Idővel már akkora domb keletkezett az előző építményből, hogy egy teraszt képeztek ki belőle, és arra építették az új szentélyt. A terasz egy idő után a város fölé magasodott, meghatározva annak jellegzetes arculatát.
   Eridu kb. 3000 évig volt lakott. Ezek szerint átlag 150 évente átépítették az egész szentélyt, később a palotákat is, megnagyobbították, hozzátoldottak. Több kutató értetlenül áll e buzgóság előtt. Miért kellett ilyen gyakran, úgy minden harmadik nemzedéknek, egy új templomot építeni? Óriási munka, hiszen a templom és később a palota körzetének kiterjedése volt, hogy minden irányba elérte a 100 métert. Rengeteg agyagra lehetett szükség. Szerintem pont ebben van a buzgóságuk titka. Eridu a földművelésből lett gazdag. Sűrűn épített csatornarendszerekbe vezették  a bővizű Eufráteszt, gondoskodva hatalmas területek öntözéséről az egyébként nem túl csapadékos vidéken. Így előfordultak olyan évek, hogy akár háromszor is arathattak. A felesleg a kereskedéshez kellett, hiszen agyagon és mezőgazdasági terményeken kívül semmijük se volt. A gyors folyású Eufrátesz  megállás nélkül szállította a hegyekből a hordalékot. A csatornahálózatot folyamatosan kotorni kellett. A munkának egész évben szervezetten és fegyelmezetten kellett folynia. Az egyiptomiakat elkényeztette a Nílus, amikor minden évben kiöntött, majd lomhán visszahúzódva maga után hagyta a termékeny iszaprétegét. Itt folyamatosan tisztítani kellett a csatornákat. Az agyag egy részét a gátrendszer magasítására használták. De még mindig maradt felesleges agyagjuk. Úgy képzelem, hogy a város körül, ronda nagy dombok keletkeztek belőle. Egy idő után a helyzet tarthatatlanná vált, és a fölös agyagot úgy átlag 150 évente be- és ráépítették az összedöntött templomkörzetükre, palotanegyedükre. Így váltak azok egyre magasabbakká. Ha az új építések más miatt történtek, lelkük rajta.
 
Eridu napjainkban
   Mindenesetre a nagy építkezések után, gondolom, nagy ünnepségeket tartottak, legkevesebb azért, mert védőistenük 150 év után új hajlékot kapott. Szóval az ilyen dáridókat minimum egy hetesnek képzelem. Meglepő lenne, de nem zárható ki, hogy valahol itt lehet az alapja a rómaiak saeculares - százados ünnepének, amelyet etruszk átvételnek tartanak. A császárok ezt kb. 120 évente hirdették meg, legalább egy hétig tartott, és már maguk se tudkták igazán, hogy mit ünnepelnek.
    A bejegyzés végére kicsit eltértem a tárgytól, és megígérem, hogy ezentúl is el fogok, mert a történelmet szerintem csak összefüggéseiben érdemes szemlélni.

2014. november 21., péntek

A delphoi jósda hagyománya Homéroszról

1.) Hadrianus római császár Homérosz születési helye és szülei felől érdeklődött Delphoiban. Ezt a választ kapta:
Nemzetségét kérdezed és születése helyét is
az örökéletű dalnoknak. Ithakából ered ő,
atyja Télemakhosz, Nesztórnak leánya az anyja,
ő, ki a legbölcsebb férfit szülte, Epikaszté.

A játékos genealógia forrása az Odüsszeiának az az epizódja, amikor az apja keresésére indult Télemakhosz Nesztór házában találkozik Epikasztéval, akit másként Polükaszténak is neveznek. Lakomát készítenek neki.

Tlemakhoszt ezalatt fürdette a szép Polükaszté,
Néleidész Nesztór lánysarjai közt a legifjabb.
(Odüsszeia, III, 464-465, Devecseri Gábor fordítása)

2.) Egy késő antik hagyomány szerint Homérosz anyja halandó asszony, apja pedig démon volt. A költő Iosz szigetén fogant, ám születése előtt anyját erőszakkal Szmürnába vitték. Amikor Homérosz férfivá serdült, megkérdezte a Püthiától, kik a szülei és honnan származik. A válasz ez volt:

Kérded, merre hazád. De neked nincs, csak anyafölded.
Édesanyádnak földje Iosz szigete. Befogad majd,
ámde vigyázz, hogy messze kerüld el a gyermeki rejtvényt!

Mivel a görög ’patisz’, ’haza’ kifejezés szó szerint apai földet jelent, érthető, hogy egy démon apa és halandó anya gyermekének hazája nem, csak anyai földje van.
A gyermeki rejtvényt nem tudta elkerülni Homérosz. Öregkorában Iosz szigetén hazatérő halászokkal találkozott és odakiáltott nekik:

Arkadiéi halászok, jó volt-é a fogás ma?
A halászok így feleltek:
Otthagytuk a fogást. Azt hoztuk, ami nem akadt meg.

Homérosz nem tudta megfejteni a válaszban foglalt rejtvényt, és belehalt szégyenébe. Ez a híres „tetű-rejtvény”, amellyel Hérakleitosz egyik töredékében is találkozunk:

Csalódásban élnek az emberek még arra nézve is, hogy a láthatókat megismerjék, hasonlóan Homéroszhoz, aki a görögök közt bölcsebb volt mindenkinél. Hiszen őt is gyerekek, akik tetveszkedtek, tartották bolonddá, mondván: ahányat megláttunk és megfogtunk, azt otthagytuk, ahányat azonban nem láttunk meg, sem meg nem fogtuk, azt hoztuk magunkkal.”

(56. töredék, Kerényi Károly fordítása)

3.) Egy másik hagyomány szerint a delphoi szentélybe belépő Homéroszt a Püthia kérdezetlenül így szólította meg:

Ó, boldog s szomorú! (Hisz mindkettőre születtél.)

Kettős sorsú az életed: egyik a kettős- kétes
napsugarak feketéje, a másik, mint az öröklét.
Éled is és halod ezt, a halálodban nem öregvőn.

A jóslat ugyanazt a kettősséget jeleníti meg, amelyet az előző orákulumban a démoni apa és a halandó anya alakja képviselt: a költő egyidejűleg lakója az emberi és az emberfeletti világsíknak. A „napsugarak feketéjé”-nek képe valószínűleg Homérosz vakságára céloz. A szöveg autentikus szerkesztése szofista szerzőre utal.



2014. november 20., csütörtök

A gladiátorokról, az arénáról 4.

   "Hátra van még a legfényesebb és legnépszerűbb látványosság vizsgálata. „Szeretetajándék” a neve, mert kötelező, és a szeretetajándékot kötelességnek is nevezhetjük. Márpedig őseink kötelességüknek tartották, hogy halottaik tiszteletére megrendezzék ezeket a látványosságokat- miután már ilyen emberséges kegyetlenséggé finomultak. Annak előtte ugyanis azt tartotta a közhiedelem, hogy a halottak lelkét csak embervérrel engesztelhetik ki, tehát foglyokat vagy gonosztevő rabszolgákat vásároltak, és ölték meg a sírnál.
Később jónak látták a szórakozás palástját borítani erre a kegyetlenségre. Ezért embereket szereztek, jól- rosszul megtanították őket a fegyverforgatásra, hogy legalább lekaszaboltatni tudják magukat, aztán a halotti áldozatra kijelölt napon ezeket használták föl a sírnál- egyszóval gyászukban emberáldozattal vigasztalódtak. Ilyen volt ez a „szeretetajándék” eleinte; lassanként azonban mind népszerűbb, mert mind kegyetlenebb lett, a vadállatok is csak akkor leltek elég gyönyörűséget benne, ha embertesteket marcangolhattak szét…"

(Tertullianus: De spect. 12., Borzsák István fordítása)


2014. november 18., kedd

A gladiátorokról, az arénáról 3.

   "Pompeius második consulsága idején, a Győzelmes Venus templomának felavatásakor szintén 20, vagy egyes közlések szerint 17 elefánt küzdött a cirkuszban, mégpedig dárdavető gaetulicusokkal. Különösen az egyik keltett nagy feltűnést a viadal folyamán, mert amikor átdöfték a lábszárait, térden kúszott a lovasok ellen, sorra elragadta s a magasba hajigálta pajzsaikat, melyek lehullóban, a nézők gyönyörűségére, szabályos kört írtak le, mintha az állat nem dühében, hanem betanítva dobálná. Egy másik esetben az okozott megdöbbenést, hogy egyetlen találattól kimúlt: nem csoda, a szeme alatt behatoló dárda létfontosságú részt sértett meg a fejében. Egyébként az egész elefántcsapat kitörést kísérelt meg, ami a körös- körül felállított védőrács ellenére is rémületet keltett.
Később a diktátor Caesar, hogy ilyesminek elejét vegye, mikor hasonló látványosságot tervezett, vizesárokkal vette körül a porondot; ezt aztán Nero császár feltöltette, s a lovagok ülőhelyét bővítette ki vele.
Pompeius elefántjairól még csak annyit, hogy amikor menekülési kísérleteik csődöt mondtak, leírhatatlan mozdulatokkal igyekeztek szánalmat ébreszteni a tömegben, s trombitálásukkal szinte elsiratták magukat, úgy könyörögtek. Csakugyan, a közönség lelke mélyéig meghatódott: nem törődtek sem hadvezérük méltóságával, sem azzal, hogy ezt a bőkezű látványosságot az ő kedvükért eszelték ki, könnyes szemmel ugráltak fel mind, és vad átkokat szórtak Pompeiusra- melyek később rendre teljesedtek."

(Plinius: Nat. Hist. 8,20-21, Maróti Egon fordítása)


2014. november 17., hétfő

A galdiátorokról, az arénáról 2.

   "Képzeljünk el egy átlagembert, aki halála előtt kap még egy órányi haladékot legfőbb urától, legyen az az isten vagy a király, hogy fordítsa valami nemes cselekedetre vagy élvezze ki tetszése szerint, de aztán visszavonhatatlanul vége: vajon ez az ember utolsó óráján inkább egy ringyóval szórakozna és ariusiai bort inna, ahelyett, hogy megölné Archiast, s Thébát felszabadítaná? Én bizony kötve hiszem. Lám, még a gladiátorok is, persze nem az elállatiasodott barbárok, csak a görögök, bármennyi ínycsiklandó falatot is raknak elébük fellépésük előtt, hátralevő idejükben inkább asszonyukat bízzák barátaikra vagy szolgáikat szabadítják fel, és nem a has örömeinek hósolnak."

(Plutarchos: Non posse suaviter vivi 17.,Kapitánffy István fordítása)


2014. november 16., vasárnap

A gladiátorokról, az arénáról

   "Alaptalan a véleményed, hogy csak nagy férfiakban volt meg az erő ahhoz, hogy széttörjék az emberi rabság bilincseit; nem áll az, amit mondasz, hogy erre legfeljebb egy Cato lehetett képes, aki, mikor kardja nem végzett vele, sebét feltépve adta ki a lelkét! Roppant elszántság árán megvetett sorsú emberek is jutottak már biztos révbe, mert ha nem adatott meg könnyűszerrel meghalniuk, s nem választhatták meg kedvükre haláluk eszközét, megragadták azt, ami kezük ügyébe akadt, s az erős akarat tulajdonképpen ártalmatlan tárgyakat is fegyverré változtatott!
Minap a vadállat- viadalok kaszárnyájában az egyik germán, akit a másnap reggeli látványosságra osztottak be, félrevonult, hogy elvégezze szükségét: más zugot nem talált, ahová ne kísérte volna őr. Itt az ürülék letakarítására használt fanyelű szivacsot nyelestől a torkába gyömöszölte, s légcsöve elzárásával vetett véget életének. Ez volt csak a halálmegvetés! Az igaz, nem éppen ízléses vagy mutatós: mert van- e nagyobb ostobaság, mint undorodva meghalni?"

(Seneca: Ep. 70, 19-20, Maróti Egon fordítása)


2014. november 14., péntek

Az aquincumi amfiteátrumok

   A római birodalmi építészetet- a körszínházak tervezésében is- teljes mértékben a szükségesség és a hasznosság szempontjai irányították. Így például a tojásdad alakot az követelhette meg, hogy a gladiátorcsapatoknak tér álljon a rendelkezésre az előrerohanásra és visszavonulásra. A körszínházak építésénél nagy térséget kellett gyorsan és kevés anyagi erő árán beépíteni. Így alkalmazták itt is az opus caementicum, a rómaias beton, az „öntött falazás” technikáját. A katonai mérnökök munkája is megérződik a tervezésen: Pompeji városfalához hasonló szerkezetben építették meg a nézőtér alapépítményét, ahogyan Vitruvius építészeti író a legerősebb sáncműhöz javasolta; a két párhuzamos körfalat keresztfalak és földkitöltés kapcsolta össze.
   Építészettörténetileg az amfiteátrum eredeti római alkotás. A görög színház legfeljebb csak akkor szolgáltathatott volna kiindulópontot, ha az „amphitheatron” szó dupla színházat jelentene. Ez a szó valójában olyan épületet jelent, amelynél a nézőtér, a „theatron” körbe fut.
   Az aquincumi amfiteátrumok méreteikkel, építészeti megoldásukkal, műemlékeink között ma is értékes helyet foglalnak el. A mai szemlélőre még rom- állapotukban is lenyűgöző hatást gyakorolnak. A római birodalom rabszolgatartó urai a tömegeket akarták maguknak megnyerni az ilyen monumentális építményekkel. Az arénában lezajló játékokkal megpróbálták a nép figyelmét eltéríteni egyre szaporodó és növekvő bajoktól. Ez a törekvés egy ideig sikerült. A római rabszolgatartó társadalom elpusztult a rabszolgák forradalma és a barbár hódítások közös csapásai alatt.

Szilágyi János: Az aquincumi amfiteátrumok, 1956.

a trieri amfiteátrum makettje

2014. november 13., csütörtök

Adamik Tamás- könyvbemutató

  2014. november 12-én este az ELTE BTK épületében került sor Adamik Tamás új könyvének a bemutatójára. Egész sokan kíváncsiak voltak rá, pedig nem is Ő néz vissza az emberre minden metró- plakátról (pedig lehetne). Szóval egy hangulatos kis könyvbemutató volt, Ritoók Zsigmond és Takács László részvételével- akik méltatták a könyvet. Adamik Tamás ezúttal a középkor izgalmas világát mutatja meg, az ő szeretnivaló, izgalmas és szenvedélyes stílusában. Ritoók Zsigmond a latin kultúra szerelmese, azt hiszem ez már nem fog megváltozni. Olyan szeretettel és humorral tud beszélni... eddig még csak az írásait ismertem, de hatalmas élmény volt élőben hallgatni. Takács László pedig a britanniai középkori irodalomról egy olyan zseniális előadást tartott, hogy végül mindenki nevetett. Adamik Tamás azt hiszem a latin nyelv legnagyobb élő magyar művelője, egy olyan zseniális szellem, akit csak követni lehet. Remélem még sok könyvet fog írni, az első, amit olvastam tőle, Martialisról szólt. Ez a világlátás volt, amibe beleszerettem, ami miatt elkezdtem az ókori költészetbe belemerülni. A szenvedélye. El is vittem ezt a könyvemet is dedikáltatni. Íme a képek a zsákmányomról, és az aláírás:





 

2014. november 11., kedd

Aquincum, a polgárvárosi amfiteátrum

   A jelenlegi Aquincumi Múzeumtól északnyugatra, az esztergomi vasútvonal és a Szentendrei út szögletében láthatók a polgárváros amfiteátrumának nyomai. A két amfiteátrum között feltűnő a méretbeli különbség, ami magában véve is jelzi a polgárváros kisebb jelentőségét. Körszínházának ellipszise 86,5, illetőleg 75,5 méter hosszú tengelyvonalakon alapul. Ezért nézőtere, kb. 3320 négyzetméternyi területével, csak 6-7000 főnyi közönséget fogadhatott be. Ez a szám megfelel a polgárváros felnőtt, szabad lakosságának. Aquincum két városában i.sz. 150 körül eszerint, a gyermekekkel és a rabszolgákkal együtt, mintegy 50-60 ezer főnyi lakosság élhetett.

   A polgárvárosi körszínház külső övező fala csak 125-170 cm vastagság között változik. Viszont negyvenhat, vagyis a katonai amfiteátruménál több sugárirányú támfal, illetőleg támpillér erősítette. Az aréna felé elágazó sugárirányú falak valószínűleg az ülősorok besüppedését akadályozták meg. Az ülősorok a két övező fal közét feltöltő földlejtőn nyugodtak ebben a körszínházban is.
   A polgárvárosi amfiteátrum alaprajzi tervezése kevésbé világos és egységes. A külső körfalból befelé és kifelé elágazó támfalakat kissé rendszertelenül helyezték el. Az aréna felé tartó falak tudatosan sűrűsödhettek az északnyugati és délkeleti karéjrésznél, ahol a külső zárófalhoz a két lépcsőtorony kapcsolódott. Eszerint, mint a pompeji amfiteátrumnál látható, a közönség itt nem sok kisebb kapun át, a nézőtér alá vágott folyosókon, hanem a lelátó koronájához épített lépcsőtornyokon keresztül juthatott ülőhelyére. A 17-20 méter hosszú, 3-4 méter széles lépcsőtornyokból már csak falnyomokat találtak a feltáráskor. A pompeji amfiteátrumnál kétoldalú lépcsőtornyok voltak, de Aquincumban csak egyoldali lépcsőfeljárattal számolhatunk. Melléklépcsők nyomai a keleti és a nyugati főkapu két oldalán bukkantak fel. Ezek azonban 50 cm keskenyek voltak és lehet, hogy az elkülönített díszülőhelyekhez vezettek. A nézőknek előbb kívülről kellett felmenniük a lelátó tetejéig, majd innen jutottak le a lejjebb lévő ülősorokba.

   A gladiátorok díszes menete a nyugati kapun vonulhatott be, amerre a viador- laktanya falnyomait állapították meg. A polgári amfiteátrum főkapuinak oldalfalait több szobor díszítette; a keleti kapuban egy, a nyugatiban három, falba vágott üreg tanúskodik erről. Az egyikben az a Fortuna mészkő- szobrocska állott, amelynek 42 cm magas torzóját a régészek megtalálták. Egy másik fülke márvány férfiszobrát fej nélkül találták meg; ez Apollo istent ábrázolhatta.
„Libitinae porta”-ját ennél a körszínháznál is az aréna északi oldalán létesítették. Nemezis szentélye a nyugati főkapunál épült. Az aréna szennyét az a kőfalakból alkotott csatorna vezette el, amely a keleti főkapu kőburkolata alatt visz a Duna irányába. Az aréna porondjának keményre döngölt agyagtalaját itt is kaviccsal kevert homok fedte. A porondot környező mellvédfal vörösbarna trachit kőkockákból épült. Eredetileg 2 méter magas lehetett, de ezen felül még 60 cm magas kőhasábokból rakott korláttal toldották meg. Néhány ilyen korlátkő jelenleg is az aréna körül látható. Legfelül a mellvédre kb. 75 cm széles és 40 cm magas kőlapokból a falánál szélesebb párkányt fektettek. A pódium eszerint mintegy 3 méter magas mellvédet képezett. A küzdőtér egyébként csak 53,3x45,5 méter kiterjedésű volt, de még így is nagyobb lehetett a pompeji arénánál. A küzdőtér méretei alapján a polgárvárosi körszínház az eddig feltárt, hasonló építmények sorában középhelyet foglalt el. A nézőtér befogadóképessége alapján harmincnegyedik helyen áll a birodalmi amfiteátrumok között (1956-os adat).

   Az aréna peremén sorban lerakott kőtömbök közül azok, amelyek nem a mellvéd, korlát vagy párkányzat tartozékai voltak, az előkelő nézők ülőpadjai lehettek. A lakosok nevüket vagy nevük kezdőbetűit bevésték a kőlapokba, amelyek a legújabbkori kőanyagkitermelés során a nézőtér lejtőjéről kerülhettek a jelenlegi lelőhelyükre. Az ülőpadok magassága 25-67 cm között változott, szélességül 35-70 cm, hosszúságuk 67-163 cm. Feltűnő, hogy az egyik kőhasábon egy nő foglalt magának helyet: G(aia) Valeria Nonia. Természetes, hogy az előkelők nem a kőlapok kemény felületén ültek órákon át, hanem párnákat hozattak a rabszolgáikkal. A pompeji amfiteátrum példájára itt sem szektorok és kapuk különítették el a társadalmi csoportokat, hanem a nézőtéren vontak övezeteket. A legalsó sorokat az előkelőségeknek, tisztségviselőknek tarthatták fenn, a középső lelátó- részlegeket a jegyet vásárló vagy az ingyen jegyekkel rendelkező polgárok számára jelölhették ki. A felső sorba a belépés itt is szabad lehetett. Augustus császár rendelete szerint a nők csak a legfelső sorokban helyezkedhettek el. Az említett „ingyen” jegyeket azok a gazdagok vásárolhatták meg, akik a jegyek osztogatásával népszerűséget akartak szerezni a szegények körében.
   Az aréna teréből nagy tömegben kerültek elő a tetőfedő téglák. Aquincum éghajlata miatt állandó tetővel fedhették a nézőtér egy részét. Másutt, pl. a katonai körszínháznál is, a tűző napsütés vagy a zápor ellen vitorlaponyvát feszíthettek ki. A téglatetőt fapillérek tarthatták, erre egyik pódiumfedő kőlapon látható két, hosszúkás négyszögű lyuk is utal. A küzdőtér földjéből őz, farkas- és vadkancsontokat vetett fel az ásó. Nyilvánvalóan az állatviadalok alkalmával elhullott állatok maradványai.

  Az amfiteátrum romjait ma földtöltés veszi körül, amelyet a feltáráskor kiemelt földből emeltek. A töltés a rajta nőtt fák koronájával együtt csökkenti a szelek romboló erejét és völgykatlanszerű védett térbe zárja az antik műemléket.

2014. november 10., hétfő

2014. november 7., péntek

Aquincum, katonavárosi amfiteátrum- második rész

itt olvashatod az első részt

    A nézőteret övező belső alacsonyabb és a külső magasabb fal között feltöltött földlejtőbe rögzítették a „lelátó” padjait. Ezek fából készülhettek. A nézőtéri torlódásnak elejét vette az a körülmény, hogy a 20 bejáraton át a közönség arányosan elosztva juthatott fel a lelátóra. Tehát minden hat- hétszáz néző számára külön kapu jutott. Ugyanekkor a nézőtér egyes körcikkeit fenntartották a városkerületek, különféle testületek, előkelőségek, stb. számára, amint azt Nyugat- Pannónia fővárosának (Carnuntum) amfiteátrumából előkerült feliratos kőemlékek bizonyítják.

    Az amfiteátrumi játékok az elhunytak vallásos tisztelet kapcsán rendezett párviadalokból fejlődtek ki. A viadalokat fegyverzet és harcmód szerint különböztették meg. A fegyvereket csak a viadal kezdetének pillanatában adták át a harcosoknak. A bátorsághoz tartozott, hogy a gladiátor lekicsinylően tekintsen az első kapott sebekre, még ha a közönség fel is kiáltott láttukra.

   Seneca jegyezte fel, milyen szavakkal fakadt ki a gyáva magatartás ellen a közönség, az „ezerfejű caesar”: „Öld meg, égesd, korbácsoljad!”- kiáltották az arénába.- „Miért esik ez ennyire húzódva a kard élébe?”; „Miért öl ez ilyen gyengeszívűséggel?”; „Miért hal az meg annyira kelletlenül?” A nézőközönség ugyanis tiszteletlenségnek tekintette, ha a gladiátor nem vállalta szívesen és bátran a halált. A megfutamodókat korbáccsal és tüzes vassal kergették vissza a porondra. Megengedett szokás volt, hogy a harcképtelenné vált viadorok fegyverüket letegyék, majd bal hüvelykujjuk felemelésével kérjék a kegyelmet, az „elbocsátást”. A közönség kendőlobogtatással vagy a hüvelykujj felemelésével jelezte a megkegyelmezést és a hüvelykujj lefele tartásával a halált: „Fogadd magadba a kardot!”- kiáltották. Az elesett harcosok testéhez tüzes vasat érintettek, hogy megbizonyosodjanak: nem színlelik-e a halált. A győztesek pálmaágat kaptak, olykor pénzjutalmat, végül- minden viadalt ha túléltek és megöregedtek-, mint veteranusok elbocsátásban részesültek. Az arénában halálos ítéleteket is végrehajtottak. Az elítélteket gladiátoroknak öltöztették, esetleg cölöpökhöz kötözték, ahol a vadállatok szétmarcangolták őket.

    Tacitus panaszolja: „…városunk sajátos fonákságai a színház túlzott kedvelése és a gladiátorok meg a lovak iránti szertelen érdeklődés… Ha ilyen dolgok érdeklik leginkább ifjúságunkat, mennyi idő marad a tudományok számára? Vajon hány embert találsz, akik egyébről hajlandók beszélni?” Epiktétosz jegyezte fel, hogy a fiúk a viadorokat utánozzák a játékaikban. Aquincumban is számos tárgy került elő gladiátorok ábrázolásaival, ami uralkodó népszerűségükre utal. Pompeji falkarcolatokon gladiátorokat neveznek meg, mint a „lányok vágyát és büszkeségét”, a „leánykák urát” és a „lányok orvosát”.

    A játékok rendezői az aquincumi katonai amfiteátrumnál a legio altisztjei közül kerültek ki. Az Aquincumi Múzeum előcsarnokában látható az egyik játékmester síremléke, amelyre állatviadal- jeleneteket faragtak; bikának medve, lónak vadmacska vagy párducszerű állat az ellenfele. Aquincumban, mint határmenti katonai központban, a gladiátorok a frissen ejtett hadifoglyok közül kerülhettek ki. A küzdőtér rendkívüli mérete azt a feltevést is lehetővé teszi, hogy a legiói körszínház arénájában nagyszabású gladiátor- csaták és vízi ütközetek játszódhattak le. A műsorszámok szüneteiben itt is működhettek a szavalókórusok; a nézőtéri tömeg kórusban próbált a helytartótól és a hatalmasoktól „népszerű” intézkedéseket kivívni.

   A legiói körszínház közelében, -miként a Titus császár által befejezett Colosseumnál- diadalív állhatott. Felajánló emléktábláját megtalálták. Ebből kitűnik, hogy az amfiteátrumot Antoninus Pius császár (138-161) előtti hódolatként a legio II adiutrix emelte. A legio egyébként három évszázadon keresztül állomásozott Aquincumban. Az amfiteátrum építése előtt érkeztek vissza osztagai az algériai harctérről.

   A legiói amfiteátrum i.sz.375 körüli időkig szolgált a véres játékok színhelyéül. Ekkorra egyrészt már elterjedt a kereszténység, amely élesen tiltotta híveinek a császárkultusz ápolását előmozdító körszínházi ünnepségek látogatását; másrészt ebben a korszakban már annyira sűrűsödtek az ellenséges betörések a Duna túlsó partjáról, hogy az amfiteátrum hatalmas épületét és erős falait is belevonták a határerődítmény- rendszerbe. Ennek bizonysága például az, hogy a húsz nézőtéri bejárat kapunyílásait elfalazták s így biztosabban lezárt körerődítményt nyertek. Az elzáró falazatba olyan téglákat is beleépítettek, amelyek- bélyegek szerint- i.sz.364-375. években készülhettek. Az elzáró falak feletti rétegben talált IV. századi római érmék bizonyítják, hogy az építmény lerombolása már a római uralom végén bekövetkezett. A tudományos kutatások során a körszínház déli főkapujának kövezete alól előkerült longobárd kincslelet (két darab aranyozott ezüst- csésze, két darab aranyozott ezüst- gomb, stb.) pedig arra enged következtetni, hogy az építmény a népvándorlás idején elhagyatott lehetett. Ugyanis sűrűbb forgalom esetén hamarosan kiforgatta volna egy jármű a meglazított kőlapot és így napfényre tárja az elrejtett kincset. Más felvetés szerint a longobárd germán nép- amely a várakkal és azok hadi előnyeivel már megismerkedhetett-, az építményt várként használta. Aquincum építményeit- így az amfiteátrumot is- a honfoglaló magyarok még jó állapotban láthatták. Anonymus valószínűleg ezért azonosíthatta a polgárváros vagy ennek körszínházának romjai „Attila király városával”, a legiói amfiteátrumot pedig „Kurszán vezér várával”. Tény az, hogy a X-XVIII. századokra jellemző összefüggő falmaradványt nem találtak a feltárás során. Az egyetlen gótikus pillér- vállrész és néhány apró építészeti töredék alapján legfeljebb kisebb építményre lehet következtetni. Van egy olyan felvetés is, hogy valamelyik királynak vagy királynénak faépület- nyaralója állt itt a XIII-XV. századokban. Viszont az előkerült vasbilincsek és lefejezett csontvázak arra utalnak, hogy valamikor „elátkozott kivégzőhely” volt ez a romos domb, amire a XVII-XVIII. századi elnevezései is utalnak: Kutyadomb, Sintérhegy, Galgenberg. A német mondák Etzilburgját, Attila várát alighanem ide képzelték el. A Dilich- féle rézmetszet még 1606-ban lapos dombon kiemelkedő körfalat és romok képét örökíti meg, egy templom romjai mögött. A kép azt bizonyítja, hogy a katonai amfiteátrum körfalai 1606-ban még mindig jó állapotban voltak láthatók.



Szilágyi János: Az aquincumi amfiteátrumok


2014. november 6., csütörtök

Aquincum, katonavárosi amfiteátrum - első rész

    Mint minden római amfiteátrum, az aquincumi legió körszínháza is tojásdad idomú, bár kissé szabálytalan, mandulaalakszerű ellipszis. Ezt a szabálytalanságot az magyarázhatja meg, hogy az amfiteátrum építői a talajban természetes mélyesést találhattak. E köré emelték a nézőtér építmény- gyűrűjét. Pompeji körszínháza szintén ilyen természetes mélyedésben feküdt.
   Az aquincumi legiói város körszínháza szerkezetileg a „földamfiteátrumok kevert dunavölgyi csoportjába” tartozik. Ezeknél az ülősorok terheit a kőfalas boltozatokon, valamint a ki- és beugró támfalakon kívül, döngölt agyag viseli. A lejtősen feltöltött agyagföld- tömeget két szélé egy- egy körfal határolta, amely meggátolta a földlejtő szétlaposodását. A belső övező fal (a pódium), a feltárásig helyenként 2,5 méter magasságban maradt fenn. Eredetileg 3-4 méter magasságig emelkedett, hogy mint mellvédfal védje a nézőköröndöt a vadállatok ellen. A külső záró körfal a legóvatosabb számítás szerint is mintegy 12-13 méter magas lehetett. A valamivel kisebb carnuntumi polgárvárosi amfiteátrum külső övező falának eredeti magasságát az osztrák kutatók 18 méter magasra becsülik.
   A két övező fal közé töltött földtömeg oldalnyomásának ellensúlyozására a külső körfalat átlag 230 cm vastagra építették. A fal két szélét kőkockákból rakták, magját mészbe oltott kisebb- nagyobb kövek, téglák, régi sírkövek halmazából öntötték ki. A mellvédfalat mészkő tömbökből építették fel. A külső körfalat kívülről, 24 ponton még támpillérekkel is biztosították. A nézőteret alátámasztó földtömeg tartórendszerébe a külső övező falból befelé sugárirányú falak is beleszámíthatók. Utóbbiak- az alaprajzban- 24 db szögletes, U-alakú falazatot képeznek. Ezek a befelé tartó, egyenes sugárirányú falak azonban csak a nézőtér közepén elképzelt vonalig épültek meg. Az U-alakú falazatok közötti folyosók 20 kisebb kapuján keresztül, a nézőtér- lejtő külső fele alatt vágott lépcsőzeteken jutott fel a nézőtérre a közönség.
A közönség számára létesült kapukon kívül a külső övező falban még négy nagyobb kapunyílást is hagytak az építők, nagyjában a négy világtájnak megfelelően. A nyugati (NyÉNy) és a keleti (KDK) kapunyílásokba alighanem a vadállatok ketrecépítményeit helyezték el. A játékok e fontos szereplőit a mai Szőlő- és a Korvin Ottó utca felőli kapukon át hajtották be.
Az északi (ÉÉK) és a déli (DDNy) kapukon keresztül vonulhatott be a gladiátorok díszes menete, illetőleg a rendezők, zenészek, stb. csapata.
   Az amfiteátrum alaprajzában igen érdekesek a csatorna- rendszer vonulatai, amelyek a küzdőtér (arena) felületét a hossz- és kereszttengely irányaiba, valamint a belső övező (mellvéd) fal tövében körülvezetve hálózzák be. A csatorna a körbefutó részeknél csak 40 cm széles, 50 cm mély. A keresztbe elágazó vízvezetékek már 2,4 méter szélesre bővültek a kapuk alatt. Utóbbiak a küzdőtér közepén lévő gödör- félébe, párologtató medencébe torkollottak. A csatornarendszert és a párologtatót is kőfallal bélelték. A medencében a feltáráskor oszlopok és lábazatok töredékeit találták. Egyes kutatók szerint ezek a kőoszlopok a párologtató födémét tartották. Az is lehet, hogy inkább a főkapu vagy a helytartói páholy díszei lehettek. A medence mintegy 6 méter mély, 9,4 méter hosszú és 8,4 méter széles terét az 1935-40. évi feltárás után betemették.
   Az amfiteátrum épülettömbjén kívül a csatornázásnak nem mutatkozott folytatása. Így majdnem bizonyos, hogy a csatornák csak a küzdőtér szennyét lemosó vizet vezették el a medencébe, ahol a víz lassan elszivárgott vagy elpárolgott.
   A lehetőségek közé sorolhatjuk azonban még azt a feltevést is, hogy a gladiátori párviadalokon és a vadállat- küzdelmeken kívül az amfiteátrum porondján vízi ütközeteket (naumachiae) is tartottak, vagyis ez a csatornázás az aréna elárasztására is szolgálhatott. Hasonló csatorna- rendszert pl. Puteoli és Sarmizegethusa körszínházában építettek.
   Amfiteátrumunk alaprajzában 5 kis cella (spoliarium) négyszöge rajzolódik ki. Rendeltetésüket nem tudni pontosan. Az északi főkapu sarkban lévő helyiség lehetett a porta Libitinae, vagyis a Halál (Temetés) istennőjének a kapuja. Átmenetileg itt helyezték el a porondon elesett gladiátorok, állatok tetemeit, hogy majd a játék lepergése után, a főkapun át elszállítsák. Ennek a cellának a főkapu terébe is vágtak ajtónyílást, míg a többihez csak az arénából nyílott ajtó. Ennek az lehetett oka, hogy a főkaput erős kapuszárnyakkal le kellett zárni a vadállatok szereplésének idejére. A spoliarium kisebb ajtóin át közlekedni lehetett a főkapu lezárásának ideje alatt is.
   A keleti oldalon az egyik cella Nemesisnek, a Végzet istennőjének szentélyéül szolgálhatott. Ezt az istennőt állították vallásos kultuszuk középpontjába a gladiátorok, akik rendszeresen szembenéztek a halállal. A többi cellát a rendezőség, a szolgák, stb. várakozó helyiségeiül és raktározás céljára használhatták fel.
A legio amfiteátruma alaprajzilag olyan tojásdad terület- darabot ölel fel, amelynek hossztengelye 131,84 méter, kereszttengelye pedig 108,42 méter. Maga a küzdőtér ugyanezekben az irányokban 89,58, illetve 66,11 méterre terjed ki. Eszerint a nézőtér körgyűrűje, vízszintes síkban kiterítve, kb. 21 méter szélességet tett ki. Körüljárása a belső övező falnál 340 méter, a külsőnél 414 méter hosszú út megtételét jelentette. Ezekkel a méretekkel a legio amfiteátruma kétség kívül Aquincum legmonumentálisabb építményének tekinthető. Sőt, az antik világbirodalom többi részeiben emelt körszínházakkal is állja az összehasonlítást. Tarraco, Puteoli, Pompeji, Verona és Róma amfiteátrumai (és még néhány) foglaltak el nagyobb területet, mint az aquincumi körszínház. Az Alpoktól északra a birodalom legnagyobb amfiteátruma az aquincumi legio és városa számára épült!
   Az emeletes építkezés lehetővé tette, hogy a nézők a nézőtér legtávolabbi részéről is jól láthassák a porond eseményeit.
   A nézőtér legalább 13 000 nézőt fogadhatott be. Ezzel megkaptuk a legio város felnőtt szabad lakosságának minimális számát a körszínház építésének idejében. Egész Aquincum felnőtt, ogilag szabad lakosságának felbecsüléséhez még számításba kell vennünk a polgárvárosi amfiteátrum befogadó képességét is. Az állatviadalokat, a gladiátorok élet- halálra menő párharcait, nyilvánvalóan mindenki megnézte- legalábbis a kereszténység elterjedése előtt, amely ellenszenvet tanúsított a véres játékokkal szemben.


2014. november 5., szerda

A katonaváros amfiteátrumának története

    A katonaváros és tábor amfiteátrumának romjait Budapesten, a III. ker. Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Szőlő utcák (Bécsi út) közötti területen tárták fel. Megtalálásának történetéből érdemes megemlíteni, hogy a XVII. század vége felé a romjai mutató dombot Marsigli hadimérnök még tábori erődítménynek nézte. Ugyanígy a másik aquincumi körszínházat rejtő „Csigadomb”-ot is. Az olasz hadimérnöknek erről szóló könyve csak 1726-ban jelent meg Amszterdamban. Az óbudai felszínre kinyúló romokat talán ennek hatására figyelte meg alaposabban Pococke Richard angol utazó, aki 1730 körül fordult meg itt. Ő már amfiteátrumnak vélte a „Királyhegy” régi maradványait.
    Az amfiteátrum története bővelkedik a kalandos fordulatokban. Az épület építésének idejét az északi kapu közelében előkerült feliratos tábláról pontosan ismerjük. Eszerint ezen a helyen az Aquincumban állomásozó legio II adiutrix építkezett itt Antoninus Pius uralma idején, 145 és 161 között. Ez az emléktábla, amelyet két szárnyas Victoria- figura és a legio címerállata, a Pegazus díszít, alighanem az amfiteátrum északi kapuját, a porta pompae-t ékesíthette, bár egy felvetés szerint az északi kapu szomszédságában állt (de csupán feltételezett) diadalív homlokzatán volt elhelyezve. Nagyon valószínű azonban, hogy a felirat már csak az épület megújítását, egy korábbi, fakonstrukciójú amfiteátrum kőbe való átépítését örökítette meg. E feltételezett első amfiteátrum talán Hadrianus császár uralma alatt, az aquincumi legiós tábor végleges felépítése idején történhetett.

   A IV. század vége felé az amfiteátrum bejáratait elfalazták, ezáltal jól védhető erődítménnyé alakították át. Az elzáró falak feletti rétegekből római érmék kerültek elő, ami azt mutatja, hogy az erőd még a római uralom alatt elpusztult. Ezután a népvándorlás népei használták a kitűnően védhető épületet. A hatalmas földépítmény túlélte a népvándorlást, és a magyar honfoglalás idejére a legenda ide helyezi Attila várát. A középkori források emlegette Kurszán várát a kutatások az amfiteátrumban bizonyítottnak vélik (azért ez ma is egy vitatott kérdés, szerintem inkább egy elméletnek kell tekinteni a sok közül).
A magyar középkor folyamán még mindig álló falak között (erről egy 1606-ban készült metszet tanúskodik) valamiféle börtön vagy talán kivégzőhely lehetett, amint a feltárás során előkerült vasbilincsek és fejetlen csontvázak bizonyítanak. Erre utalnak az amfiteátrum helyének XVII-XVIII. századi nevei is: Sintérhegy, Galgenberg.
   Az 1800-as évek kezdetén új házak csoportját építették a romok elegyengetett rétegszintje fölé. Ez a házcsoport közel másfél évszázad tartalmára elrejtette az antik építmény romjait. Amikor pedig az 1879-82. években kiásták a polgárváros amfiteátrumát, hiába tűnt fel az óbudai Királydomb különös, köridomú csoportja, ez alatt még Theodor Mommsen, a hírneves történész sem egy amfiteátrumot, hanem egy olyan színházat sejtett, amelyben színdarabokat és játékokat mutattak be. Hihetetlennek látszott ugyanis, hogy Aquincumban két amfiteátrum lett volna, amikor magában Rómában is csak az ókor vége felé épült meg a második körszínház. De érdekes, hogy már a XIX. század elején akadt egy olyan tudós, Német Sándor, aki a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban megkockáztatta azt a véleményt, hogy ez a hatalmas föld- és kőtömeg bizonyára római amfiteátrum. A vélemény elhangzott, de senki sem hederített rá, sőt mosolyogtak is rajta, amikor előkerült a földből a polgárváros amfiteátruma.

   A vita csak 1925-ben dőlt el a köridomú házcsoport alatt rejlő építmény rendeltetéséről. A nyilvános parknak szánt területen ekkor bontották le az egyik roskatag házikót. A régészek leáshattak a szabaddá vált helyen. Kuzsinszky Bálint és Nagy Lajos végleges bizonysággal megállapíthatták, hogy a XIX. századi házcsoport pincefalait egy amfiteátrum sugárirányú falaira alapozták. A teljes feltárás az 1935-40. évek folyamán történt, Szilágyi János és Nagy Tibor vezetése alatt.


 És itt az építési tábla, amit az Aquincumi Múzeumban tekinthettek meg. A felirata:
Imp(eratori) Caesari/ Tit(o) Aelio/ Hadriano/ Anto(n)ino/ Aug(usto) Pio p(atri) p(atriae)/ co(n)s(uli) IIII leg(io) II Adi(utrix) p(ia) F(idelis)
Titus Aelius Hadrianus Antoninus Pius császárnak, a haza atyjának, negyedízben consulnak. A kötelességteljesítő, hűséges (pia fidelis) legio II Adiutrix.
A legio II Adiutrix kitüntető jelzője volt a pia, fidelis- „kötelességteljesítő, hűséges”.
A folytatásért katt ide.