2014. szeptember 29., hétfő

Ha már utazol...5.

Az egyiptomi Szfinx



   Az egyiptomi Szfinx mindig is a titokzatosság és rejtélyesség jelképe volt. Egyesek szerint Kheopsz fáraó, mások szerint Khephrén fáraó építtette, s a Szfinx arca valószínűleg őt ábrázolja. A háttérben magasodó óriási építmények arányaihoz képest az egyiptomi Szfinx egy ülő macskának tűnik. Az emberfejű, fekvő oroszlán a kőbánya mélyedésében áll, valószínűleg a kőfejtés közben határozta el az építtető, hogy egy tömbből faragtatja ki a 21 méter magas és 74 méter hosszú kolosszust. Az arc legszélesebb része 4,2 méter. A Szfinx a halotti város őrzője, a királyi hatalom dicsőítője. Fejét királyi hajviselet, fejkendő díszíti, de ez koronként változott, hol volt koronája, hol levették azt. Az egyiptomi Szfinx orra részben, szakálla teljesen hiányzik. Eredetileg gipsszel vonták be, a nyomok azt mutatják, hogy festve volt. A mellső lábai között álló gránitsztélén olvasható az istenszobor egyik legendája. A Kr. e. XV. századi IV. Thotmesz fáraó gazellavadászat után a Szfinx árnyékában lepihent. A felséges Napisten megjelent álmában, s azt kérte, szabadítsa ki a vastagon rárakódott sivatagi homokból, s királlyá teszi őt. Az álom valósággá vált. A Szfinx az évszázadok során valóságos zarándokhely lett. Az erre járó Napóleon is beleszeretett, ő is kiszabadíttatta, az akkor is homok lepte szobrot. Az eredetileg színesre festett óriáson az idő mellett, a kalandozók is nyomot hagytak, többször elcsúfították. A görögök kifejezetten megrémültek a Szfinx látványától. Félelemből kalapácsokkal verték szét az arcát. Az orr feltehetőleg ekkor tört le. A világháborúban a katonák céltáblának használták a Szfinx fejét. Az eredeti arcot valamikor valamelyik fáraó szakállal toldotta meg, amely azóta eltűnt. Több kődarabról hiszik, hogy az volt az áll alá támasztva, de egyikről sem tudták bizonyítani. A jelenlegi állapot 1936–37-ben alakult ki, amikor a Kairói Egyetem kutatói elvégezték az utolsó simításokat a Szfinx és a hozzákapcsolódó épületeken rekonstruálásán. 1980-ban újabb restaurálás vált szükségessé, mert a növekvő páratartalom, a víz beszivárgása és a légszennyezés komoly károkat okozott a szobornál. A helyreállítás azonban katasztrofális eredménnyel járt, mivel a rögzítéshez cementet használtak, és a nem megfelelő anyag miatt szinte lepattogzott az újonnan feltett mészkő borítás. Ekkor elhatározták, hogy kisebb mészkő lapokkal és másféle anyaggal újrakezdik a restaurációt és visszaállítják a Szfinx eredeti állapotát. Ma már turistáknak tilos a Szfinx megérintése, korlát védi az újabb „balesetektől”, de így is évente százezrek zarándokolnak Gízába, hogy legalább egyetlen pillantást vethessenek erre a titokzatos csodalényre.

2014. szeptember 24., szerda

Ovidius: Hősnők levelei I.

I. Penelope Vlixi
Haec tua Penelope lento tibi mittit, Ulixe
     nil mihi rescribas attinet: ipse veni!
Troia iacet certe, Danais invisa puellis;
     vix Priamus tanti totaque Troia fuit.
o utinam tum, cum Lacedaemona classe petebat,               5
     obrutus insanis esset adulter aquis!
non ego deserto iacuissem frigida lecto,
     nec quererer tardos ire relicta dies;
nec mihi quaerenti spatiosam fallere noctem
     lassaret viduas pendula tela manus.               10
Quando ego non timui graviora pericula veris?
     res est solliciti plena timoris amor.
in te fingebam violentos Troas ituros;
     nomine in Hectoreo pallida semper eram.
sive quis Antilochum narrabat ab hoste revictum,               15
     Antilochus nostri causa timoris erat;
sive Menoetiaden falsis cecidisse sub armis,
     flebam successu posse carere dolos.
sanguine Tlepolemus Lyciam tepefecerat hastam;
     Tlepolemi leto cura novata mea est.               20
denique, quisquis erat castris iugulatus Achivis,
     frigidius glacie pectus amantis erat.
Sed bene consuluit casto deus aequus amori.
     versa est in cineres sospite Troia viro.
Argolici rediere duces, altaria fumant;               25
     ponitur ad patrios barbara praeda deos.
grata ferunt nymphae pro salvis dona maritis;
     illi victa suis Troica fata canunt.
mirantur iustique senes trepidaeque puellae;
     narrantis coniunx pendet ab ore viri.               30
atque aliquis posita monstrat fera proelia mensa,
     pingit et exiguo Pergama tota mero:
'hac ibat Simois; haec est Sigeia tellus;
     hic steterat Priami regia celsa senis.
illic Aeacides, illic tendebat Ulixes;               35
     hic lacer admissos terruit Hector equos.'
Omnia namque tuo senior te quaerere misso
     rettulerat nato Nestor, at ille mihi.
rettulit et ferro Rhesumque Dolonaque caesos,
     utque sit hic somno proditus, ille dolo.               40
ausus es—o nimium nimiumque oblite tuorum!—
     Thracia nocturno tangere castra dolo
totque simul mactare viros, adiutus ab uno!
     at bene cautus eras et memor ante mei!
usque metu micuere sinus, dum victor amicum               45
     dictus es Ismariis isse per agmen equis.
Sed mihi quid prodest vestris disiecta lacertis
     Ilios et, murus quod fuit, esse solum,
si maneo, qualis Troia durante manebam,
     virque mihi dempto fine carendus abest?               50
diruta sunt aliis, uni mihi Pergama restant,
     incola captivo quae bove victor arat.
iam seges est, ubi Troia fuit, resecandaque falce
     luxuriat Phrygio sanguine pinguis humus;
semisepulta virum curvis feriuntur aratris               55
     ossa, ruinosas occulit herba domos.
victor abes, nec scire mihi, quae causa morandi,
     aut in quo lateas ferreus orbe, licet!
Quisquis ad haec vertit peregrinam litora puppim,
     ille mihi de te multa rogatus abit,               60
quamque tibi reddat, si te modo viderit usquam,
     traditur huic digitis charta notata meis.
nos Pylon, antiqui Neleia Nestoris arva,
     misimus; incerta est fama remissa Pylo.
misimus et Sparten; Sparte quoque nescia veri.               65
     quas habitas terras, aut ubi lentus abes?
utilius starent etiamnunc moenia Phoebi—
     irascor votis, heu, levis ipsa meis!
scirem ubi pugnares, et tantum bella timerem,
     et mea cum multis iuncta querela foret.                70
quid timeam, ignoro—timeo tamen omnia demens,
     et patet in curas area lata meas.
quaecumque aequor habet, quaecumque pericula tellus,
     tam longae causas suspicor esse morae.
haec ego dum stulte metuo, quae vestra libido est,               75
     esse peregrino captus amore potes.
forsitan et narres, quam sit tibi rustica coniunx,
     quae tantum lanas non sinat esse rudes.
fallar, et hoc crimen tenues vanescat in auras,
     neve, revertendi liber, abesse velis!               80
Me pater Icarius viduo discedere lecto
     cogit et immensas increpat usque moras.
increpet usque licet—tua sum, tua dicar oportet;
     Penelope coniunx semper Ulixis ero.
ille tamen pietate mea precibusque pudicis               85
     frangitur et vires temperat ipse suas.
Dulichii Samiique et quos tulit alta Zacynthos,
     turba ruunt in me luxuriosa proci,
inque tua regnant nullis prohibentibus aula;
     viscera nostra, tuae dilacerantur opes.               90
quid tibi Pisandrum Polybumque Medontaque dirum
     Eurymachique avidas Antinoique manus
atque alios referam, quos omnis turpiter absens
     ipse tuo partis sanguine rebus alis?
Irus egens pecorisque Melanthius actor edendi               95
     ultimus accedunt in tua damna pudor.
Tres sumus inbelles numero, sine viribus uxor
     Laertesque senex Telemachusque puer.
ille per insidias paene est mihi nuper ademptus,
     dum parat invitis omnibus ire Pylon.               100
di, precor, hoc iubeant, ut euntibus ordine fatis
     ille meos oculos conprimat, ille tuos!
hac faciunt custosque boum longaevaque nutrix,
     Tertius inmundae cura fidelis harae;
sed neque Laertes, ut qui sit inutilis armis,               105
     hostibus in mediis regna tenere potest—
Telemacho veniet, vivat modo, fortior aetas;
     nunc erat auxiliis illa tuenda patris—
nec mihi sunt vires inimicos pellere tectis.
     tu citius venias, portus et ara tuis!               110
est tibi sitque, precor, natus, qui mollibus annis
     in patrias artes erudiendus erat.
respice Laerten; ut tu sua lumina condas,
     extremum fati sustinet ille diem.
Certe ego, quae fueram te discedente puella,               115
     protinus ut venias, facta videbor anus.
PENELOPE ULIXESNEK
Penelopéd ír most néked, mert késel, Ulixes,
ám nem válaszodat várja, de jöjj te magad!
Trója görög nőktől gyűlölt fala rom bizonyára;
s ért vajon ennyit egész Trója s a vén Priamus?
Bár lett volna a gaz csábító és a hajói
sírja a bősz ár, míg Spárta felé evezett!
Nem hálnék egyedül, borzongó testtel az ágyon,
sírva magányomban, mennyire lomha a nap.
És nem vágyna sohasem megcsalni a végtelen éjjelt,
szüntelenül fonalat fonva, sodorva kezem.
Ám mikor is nem félt sose- volt vésztől ez a lélek?
Aggályos gondtól súlyos a hű szerelem!
Sápasztotta e név: Hector, mindannyiszor arcom,
s véltem, a trójaiak nagy hada ront tereád.
S hallva, hogy Antilochust Hector rárontva megölte,
tüstént Antilochus lett riadalmam oka.
S öltve Menoetiades idegen fegyvert, mikor elhullt,
sírtam, hogy cseleid nem koszorúzza siker.
S lyciabéli gerelyt hogy Tlepolemusnak a vére
langyosított, vesztén újra gyötört csak a kín.
S végül: bárki esett a görög hadból el a harcban,
jégnél is fagyosabb lett, mint tiéd, a szivem.
Ám megvédte az ég áldott kegye tiszta szerelmem;
Trója rom és hamu lett, míg uram élve maradt!
Otthon bár az achiv vezető mind, füstöl az oltár,
s barbár préda dusit otthoni isteneket.
Áldoz az ifjú nő hálásan, mert ura megjött,
s zengi el ő, levert Trója mi sorsra jutott.
S bámul a rokkant vén, meg a félénk, gyenge leányhad,
s csügg szóló ajkán asszonya ott maga is.
S felrajzolta néhány csepp borral az asztala lapján
olykor egész Tróját némelyik és egész csatát.
„Itt folyt el Simois; Sigaeum földje ez; arra
égbe a vén Priamus szép palotája szökött.
Itten Ulixes vert tábort, ott Aeacides, s ott
állt Hector csupaseb testénél meg a ló.”
Hogy téged nyomozott fiam, Nestor neki mindezt
elmondotta, a vén, nékem utána fiam.
Elmondotta: Dolont s Rhesust hogy szúrta le kardod;
s ennek az álom lett veszte, amannak a csel.
S hogy- tieid nagyon is feledőn- hős éjjeli csellel
mint törtél be a thrák tábori sánca mögé.
S egy segítőtárssal hányat vágtál le hadukból-
óvatosabb volt, míg rám is ügyelt a szived!
Féltem, amíg nem jött meg a hír: győzvén tieidhez
tértél vissza kocsin s Ismarus adta lovon.
Ámde mit ér nekem az, hogy Trója ledőlt kezetektől,
s hogy, hol előbb fal volt, puszta vidék ma a hely?
Hogyha olyan lesz, mint mikor állt még Trója, a sorsom,
s eltűnt férjem után téphet örökre a vágy?
Másnak rom; nekem áll csak Trója, amelynek a földjét
győztes műveli már, zsákmány- barmaival.
Trója helyén ma vetés virul és- meghízva a frígek
vérétől,- mindig dús aratást ad a föld.
Fű fed rom- falakat, s kivetik félig temetetlen,
volt katonák csontját szántva a görbe ekék.
Kése- győzve. De hogy milyen okból rejt el a messzi
föld és merre: nekem- vas szivü!- tudni tilos!
Vendég- bárki legyen- ha felénk fordítja hajóját,
rólad ezer kérdést hall, mielőtt elevez.
S egy levelet kap, mit kezem írt, hogyha néked odaadja,
hogyha veled valahol összetalálkozik ő.
Elküldtük Neleus földjére, Pylusba, az aggott
Nestorhoz, de Pylus csak kusza hírt tudatott.
És, hova elküldtük szintén, hős Spárta se tudja,
hol vagy, sem hosszú elmaradásod okát.-
Ó, mit Phoebus emelt, bár állana még az a várfal!
Bánom könnyelműn tett fogadalmaimat!
Tudva, hol is harcolsz, csak a háboru gondja gyötörne,
s oly sok nőével volna közös panaszom.
Balgán mindentől remegek, nem tudva, mitől kell
félnem; a gondok előtt végtelenül nagy a tér.
És, ami vészt rejthet tenger, vagy a föld szine, mindről
azt hiszem én, emiatt késel ilyen sok időt.
S míg magamat balgán kinozom, tán fordul a vágyad,
s rabbá is tehetett egy idegen szerelem!
S elmondod neki tán, feleséged mily müveletlen,
és hogy a gyapjút jól fonja, csak arra való!
Bár tévednék, s tűnjön e vád el a híg levegőbe!
Mért köt a messzi vidék, hogyha jöhetsz szabadon?
Icarius kívánja- atyám-, hogy az özvegyi ágyat
hagyjam el, és szid, hogy túl sok a várakozás.
Szidjon csak, de tiéd vagyok én, s csak mondjanak annak:
mindig Ulixesnek hű felesége leszek.
Őt meggyőzi talán a kegyes szeretet s a szemérmes
kérés; enyhül, s nem sürget olyan hevesen.
Dulichium, Samos és a hegyes tájéku Zacynthus
küldte reám kérők durva, falánk seregét.
Ők az urak, mert nincs, aki megvédené palotádat,
s dúlják szemtelenül kincseidet s szivemet!
Durva Medont, Polybust, Pisandert mondjam? A kapzsi
Eurymachus s rabló Antinous kezeit?
S mind, akiket hizlalsz- vétkessen kéve- az önnön
véreddel szerzett zsákmányt hagyva nekik?
Irus, a koldus, meg, ki haduk táplálni a nyájad
hajtja: Melanthius is szégyenedet növelik.
Hárman mit tehetünk, gyengék? Én, férjtelen asszony,
Laertes, aki agg, s Telemachus, ki gyerek?
Tőle minap majdnem megfosztott durva cselük, mert
vélük szembeszegült, útra Pylus fele kelt.
Istenek, adjátok, hogy a végzet rendje szerint ő
fogja le majd szememet, s majd a tiédet is ő.
Csordánk pásztora csak meg az aggott dajka a hívünk,
s harmadikul, ki a csúf illatu ólra ügyel.
Annyi az ellenség! Így kormányozni Laertes
nem képes, fegyvert sem tud emelni keze.
Telemachus majd férfiu lesz- ó, bárha megérné!-
ámde ma atyjától várna segélyt maga is.
S én se tudom gyűlölt seregük tovaűzni a házból;
jöjj te sietve, nekünk biztos öböl, menedék!
Van fiad- éljen is ő, esdek- s még zsenge korában
kell kitanítanod őt apja erényeire.
Laertesre tekints: már várja, te fogd le szemét majd,
az napján, amelyet végül a sors neki szán.
Szinte leányként hagytál itt, s meglátod- azonnal
jöjj bár- engemet is vénre aszalt az idő!

(Muraközy Gyula fordítása)

2014. szeptember 22., hétfő

Kedvencek az Aquincumi Múzeumból


Mercurius (ülő)
Lelőhely: Óbuda, hamvasztásos sírból
Magassága: 14,5 cm, szélessége: 7,3 cm

Egykor kocsidísz volt. A trón alakú üreges bronztagozaton ülő helyzetben homloknézetben mutatja be Mercuriust. Fürtös fején szárnyakkal díszített kalapot (petasos) láthatunk. A fiatal arcon a szemeket egykor ezüstberakás díszíthette. Ezüstlemezes borítás nyomai láthatók a trónus rozettákkal díszített pillérein. Jobbja leeresztett, csuklóból letört, erszényt (marsupium) tarthatott. A bal kar tőből letört, de a köpenyen a hírnökbot (caduceus) nyoma. A köpeny a bal vállról hátraomlik, majd hátulról a bal combon átvetve a két láb között lecsüng.
Tömör öntés. Érdes, zöld foltos patina.
II. század, Galliai import


Satyr

Lelőhely: Óbuda, Hajógyár
Magassága: 19,6 cm

A jobb lábbal táncot lejtő, meztelen figurát balra néző fejtartással, jól megmunkált frizurával, jellegzetes hegyes fülekkel, mosolygó arckifejezéssel ábrázolták. A test súlya a bal lábon volt, mely ma már a lábszár alsó részétől letört. A jobb láb a bokánál és a térd alatt sérült. Hátul a deréktájékon kis farok látható. A jobb kara váll alatt letört, valószínűleg azt a szeme elé tarthatta. A baljában lagobolon, a bal karján esetleg párducbőr lehetett. A fej és a test megmunkálása arányos. A kéz és a láb megformálása elnagyolt.

Tömör öntés. Feketezöldes patina.
I-II. század, itáliai import.

Itt pedig együtt, egy vitrinben...
A szobrok az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán tekinthetők meg.

2014. szeptember 17., szerda

Limes- erődítmények: Cornacum

emléktábla a Március 15-e téren
Az időszámításunk kezdetekor az illír Cornacates törzs telepedett le környékén. Innen származik ókori neve, Cornacum. Az itinerariumok szerint 16 római mérföldre feküdt Teutoburgiumtól.
A katonai tábor maradványai és pontos helye nem ismert. A kiásott római fegyverek, egy pikkelypáncél és egy arcos sisak töredékei egyértelműen a hely katonai jelentőségére utalnak.
A közelben egy római település is létrejöhetett, ahonnan több előkerült leletet, érméket a helyi múzeumban és magángyűjteményekben őriznek.
Az erődben állomásozó egységek: cohors I Montanorum, cohors II Aurelia Dardanorum Antoniniana, equites Dalmatae
A tábort az első században alapították és az ötödik században is használták.
(forrás:ripapannonica.hu)

2014. szeptember 16., kedd

Gladiátorok a plebs szemével- második pillantás

   A Pompejiben talált graffittin diadalmas harcos látható pálmaággal. „Campaniaiak, ti is ott pusztultatok a nuceriaiak feletti győzelmünkben”- olvasható a feliraton. A gladiátorok egymással ellenséges városi rajongótáborai közötti viszályról van itt szó, melynek során a szurkolók az i.sz.59-es felkelést kihasználva nemcsak a másik kerületből származó nuceriaiakkal rendezték az ügyeiket, hanem egymással is leszámoltak. Ahogyan a nép látta az imádott, rajongott, tisztelt és megvetett gladiátorokat. Ismeretlen művész keze nyoma egy pompeji falon.
Nézd meg a másik pompeji graffittit is, itt!
 

2014. szeptember 15., hétfő

Gladiátorok a plebs szemével - első pillantás


 A tanonc, M[arcus] Attilius, a myrmillo és Lucius Raecius Felix, a trák harcát bemutató falfirka Pompejiből. Az újonccal szembenéző trák egy sor győzelmet tudhatott már maga mögött, ám a csupán második párharcát folytató tiro mégis alaposan ellátta a baját. Ugyanakkor életben maradt, hogy másokkal is harcolhasson majd. Ahogyan pompeji népe látta a gladiátorokat. Valaki a falra véste - szó szerint -, mert fontosnak tartotta megörökíteni. Elmesélni egy történetet. Nekünk (is). 
Nézd meg itt a másik pompeji graffittit is!

2014. szeptember 12., péntek

Gorsium: Vezető a régészeti parkhoz

   Az 1958 óta folyó ásatás egy addig meghatározhatatlan római település teljes feltárásának szándékával indult. Ez különlegesen nagy vállalkozást jelent: be nem épített területen fekvő római település nyomai mintegy 200 hektáron figyelhetők meg. Az elmúlt több, mint 40 év alatt a teljesen feltárható római városból és környezetéből mindössze 7% látható a régészeti parkban.
   A feltárt épületek, szintek négy korszakhoz tartoznak. A legkorábbi réteg a kr.u. 1. század második felében, a római hódítás időszakában létrehozott katonai táboré. Ebből, a táborárok részlete kivételével, semmi sem látható. A szentkerület évei- a II. század elejétől a III. század közepéig tartott- a szabadtéri múzeum leglátványosabb és legfontosabb időszaka. A késő római időszakot, Herculia névvel, ugyancsak jelentős középületek, templomok maradványai képviselik. Az utolsó periódushoz a középkori templom és a temető tartoznak.
   Gorsium- Herculia látnivalói- térben- jelenleg három egységet alkotnak. A település központja, ahol a katonai tábor, a szentkerület, a helytartói székhely volt- a fallal körülvett város délkeleti sarka- a déli városrész feltárt részei. Kiindulópont mindhárom helyhez a jegyárusító pavilon, a város még fel nem tárt déli kapuja mellett.
   Az észak felé, a városközpontba vezető út két oldalán az ásatások során előkerült kőemlékek egy csoportja látható. Közülük P. Aelius Respectus és családjának fehér márvány sírköve a legjelentősebb. A kőtári útról bal felé elágazás vezet a 150 méter hosszúságban kibontott nyugati városfalhoz, amelyet 47 méterenként tornyok erősítettek meg. A délkeleti saroktorony a kikötőhöz vezető nagy, kövezett téren épült. A széles, kanyargó folyóba- mai neve Sárvíz, az ókorban Boliának nevezték- hosszú, kövezett móló nyúlt. Ennek az északi oldalán kialakított öböl volt a városi kikötő. A kikötésre alkalmas cölöpök ma is láthatók.

   A városközpont a nyugati és a keleti városkapu között húzódó főutca (decumanus maximus) két oldalán alakult ki. A nyugati városkapu erős falakkal épített négyszögletes helyiségből állott, külső oldalán két nagy torony védte. A kapu előtti térben látható falmaradványok feltehetően a II/III. századi város vámépületéhez tartoztak. A főutca déli oldalát a helytartói testőrség laktanyája foglalja el, amelynek keleti végén építették fel a tatárjárás után Föveny kis középkori templomát. Az utca északi oldalán, a laktanyával szemben, a nagy palota látható, központi udvar körül kialakított helyiségekkel. Bal oldalán négy helyiséges fürdő, az északi oldalon reprezentatív termek. A felsorolt épületek- a középkori templom kivételével- a IV. századi városhoz tartoznak. A palota építését megelőző időszakból származik a III. században elpusztult templom. A főutca melletti következő jelentős épület a IV. század végén épült ókeresztény bazilika. A templom északkeleti sarkán az V. század elején téglából kis keresztelőmedence épült. Ugyanebből az időszakból való a Krisztus- monogrammal díszített márvány oltárkorlát, a hazai V. századi keresztény művészet egyedülálló alkotása. Valószínűnek látszik, hogy a bazilika megújulása idején, a római uralom utolsó évtizedeiben püspök költözött a város falai közé. A korai kereszténységben a keresztelés a püspök tevékenységéhez tartozott.
   A védőépületben a bazilika előtti lakóház mennyezetének és egyik falának freskói láthatók. A bazilika keleti oldalát a II. és a III. periódushoz tartozó emlékek teszik nehezen áttekinthetővé. A IV. században itt volt az észak- dél irányú főutca (cardo maximus), amely az északi és a déli városkaput kötötte össze. A korábbi épület a szentkerület ünnepségére érkező követek szállásául szolgált. A tágas belső teret a nyugati, déli és keleti oldalon kis szobák sora vette körül, az északi oldalon lévő termek tanácskozások céljára szolgáltak. A szállóhelytől északra emelkedett a négycellás capitoliumi templom, amelyben eredetileg Iuppiter, Iuno és Minerva kultusszobrai álltak (ezek közül egészében csak Iuno Intercisába hurcolt ülő szobra marat meg, továbbá a Iuppiter- szobor feje). A cellák mellett egy áldozati hely látható. A templom mögött már az északi városfal húzódott, kisméretű északi kapuval és két toronnyal. A vendégház keleti oldala fölött, a decumanus maximus mellett egy másik ókeresztény templom falai láthatók.

   Az észak- déli irányú utcától keletre eső tágas területet a szentélykerület (area sacra) épületei illetve a központi tér (forum) foglalták el. A központban hatalmas, 90 méter hosszú teret alakítottak ki, amely a Római Birodalom legfontosabb terének a Forum Romanum hosszával azonos. A tér két végét egy- egy templom zárta le. Ezek közül a keleti oldalon lévő 40 méter hosszú, 14 méter széles volt, a legnagyobb ismert antik templom Pannoniában. Ebben láthatjuk a szentkerület legfontosabb épületét, az istenné nyilvánított császárok templomát. Valószínű, hogy a II. század második felében, a marcomannok ellen vívott háborúban súlyos kárt szenvedett templomra vonatkozik az a felirattöredék, amely szerint Septimius Severus császár saját költségén hozatta rendbe a templomot. A tér nyugati oldalát másik templom zárja le. A templom közelében előkerült Silvanus- oltárok és –szobrok alapján a háromcellás templom valószínűleg a helyi kelta lakosság legjelentősebb istenségeinek tiszteletére épült. A tér északi oldalát reprezentatív fal zárta le: három lépcsősor vezetett fel a fal mögött magasabb szinten létrehozott csarnokokhoz, illetve a keleti oldalon lévő épületekhez. A lépcsők között két díszkút látható: a medence fölött elhelyezett reliefen víziistenek láthatók, akik korsóból öntik a vizet a medencébe.
   A lépcsőkön át megközelíthető felső szintet a szentkerület szertartásainak helyet adó két nagy csarnok foglalta el. A nyugati oldalon, a 60 méter hosszú csarnok apszissal záródó végében nagyméretű oltár állott, a feltáráskor talált nagy tömegű égett gabonamag alapján az áldozat színhelyének tekinthető. A mellette lévő épület déli, a forum felőli nagy csarnoka öt helyiségre oszlott, valószínűleg a provincia öt városának küldöttjeinek elhelyezésére. Az ötrészes csarnok túlsó oldalán keresztben kialakított teremből lépcsőn, oszlopokkal díszített, fedett fülkébe lehetett felmenni, ahonnan a szertartások alkalmával a főpap- látogatása esetén a császár- a városok küldöttjeihez szólhatott. A négyszögletű fülke mögötti, oszlopokkal díszített téren egy forrásszentély, egy kis méretű templom, a középen két négyszögletes bennszülött templom állott. Valószínű, hogy az ötrészes csarnokot északon lezáró helyiség, valamint a kis templomok terét nyugati és északi oldalán oszlopokkal díszített falak adtak helyet a Róma fennállásának 900. évfordulójára készített mitológiai reliefeknek.
Az ötrészes nagy csarnok keleti oldalán állott a tartománygyűlés reprezentatív épülete gazdag freskó- és stukkódíszítéssel. Az épület padlója alatt került elő a tartománygyűlés/szentkerület említett pénztára.
   A további épületek közül egyikük talán Marcus Aurelius istenné nyilvánított császár hamvait őrizte.
   A keleti városfal az Aquincum felé nyíló városkaputól (még nem összefüggően) a déli saroktoronyig követhető nyomon. A falaknak (mint az északi oldalon is) csak nyoma volt megállapítható, a középkorban Székesfehérvár építkezéséhez az alapokig elbontották. A városfal délkeleti sarkában egy nagyobb, feltételezhetően egyházi vonatkozású épület került elő.

   A városfalon kívül kialakult negyedekből egyenlőre csak a déli városrész látható. Az I-II. században földbe ásott putrik egy sora került itt bemutatásra, IV. századi épületek, továbbá a városnegyed elhagyása után kialakított temető.
   A temető szomszédságában húzódott Gorsium második katonai táborra utaló árka. A „tábor” területén nem kerültek elő falak, barakkok, parancsnoki épület, a római erősség más építménye. A „tábor” területén egyetlen épület volt. Ennek alapján valószínűtlen, hogy állandó helyőrség katonai táborának tekintsük. Lehetséges, hogy a marcomann háborúk idején, átvonuló csapatok számára fenntartott terület volt. Valószínűbb azonban, hogy a Gorsiumban egymást keresztező hét út csomópontjában az útellenőrzést végző beneficarii állomáshelyét feltételezhetjük benne. A IV. század végéig használták.
   Az épületmaradványokban elhelyezett kőemlékek mellett a teleülés történetéről és leletanyagának kiemelkedő darabjaiból az egykori uradalmi pincében rendezett kiállítás ad kiegészítő képet.

(Fitz Jenő:Gorsium- Herculia; rövis vezető a régészeti parkban)

2014. szeptember 10., szerda

Gorsium- Herculia története

   A rómaiak a Sárvíz átkelőhelynél az 1. század közepén jelentek meg. Az Itáliából Aquincumba vezető utat itt keresztezte az említett, ugyancsak stratégiai fontosságú, a Balkánt Brigetióval összekötő út. Az útcsomópont védelmére a rómaiak katonai tábort hoztak létre. Az erősségben, amelyet a II. század elejéig palánkfal és előtte árok védett, 500 főnyi lovasság állomásozott.
   A Duna túlsó partján, a Kisalföldön lakó germán, illetve a Duna- Tisza közén megtelepedett szarmata népekkel folytatott háborúk tapasztalatai alapján, Róma a folyó partján erődök sorából álló védelmi vonalat (limest) épített ki. Ennek hátterében a gorsiumi táborra nem volt többé szükség. 103-ban a tábor utolsó helyőrsége elvonulta dákok elleni háborúba, a barakkokat és a palánkfalakat a következő években lerombolták, a várárkot betemették. A megszűnt erősség helyén 106-tól jelentős építkezések kezdődtek. Traianus császár Gorsiumot jelölte ki az ekkor szervezett Alsó- Pannonia (Pannonia Inferior) provinciáiban a császárkultusz és a tartománygyűlés székhelyéül.


   Másutt, ahol az elvonuló katonák helyét polgári világ váltotta fel, a kialakuló város megtartotta a korábbi erődítés szerkezetét: a fő útvonalak továbbra is keresztben metszették egymást, középen a város politikai és gazdasági központja, a forum épült fel. Gorsiumban azonban más jellegű korszak kezdődött. A volt katonai tábor területén nem város, hanem szentkerület jött létre. A nagy forgalmú utak ettől kezdve a falakon kívül keresztezték egymást.

   A tartománygyűlés, a provincia városainak és bennszülött kerületeinek küldötteivel, évente egyszer ült össze. Az ünnepséget, a provincia oltárán, az istenné nyilvánított császár üdvére, elismerésére szóló áldozat vezette be. A szertartást a provincia főpapja végezte, akit minden évben valamelyik város duumvirjei közül választottak. Az áldozat után került sor a tartománygyűlésre. A concilium provinciae hatáskörrel nem rendelkezett, a befolyt pénzek felhasználásáról döntöttek: egy- egy szobor, dicsőítő felirat állításáról valamelyik volt helytartó érdemeinek elismerésére, vagy a provincia védelmében kitűnt hadvezér iránti hálából. A hatalmukkal visszaélő birodalmi tisztviselők ellen közvetlenül a császárnak tehettek panaszt- ilyen fellépésnek pannoniai emléke nem maradt fenn. Az olykor szenvedélyes, komoly tárgyalásokat ünnepi lakoma és amphiteatrumi játékok követték.


   A tartománygyűlés és a hozzá kapcsolódó ünnepség nemcsak évente felvonuló sokaságot jelentettek a város kereskedői és a mesteremberek számára, de folyamatos építkezéseket, művészi alkotásokat, magas színvonalú virágzó műhelyeket, festőket, kőfaragókat, messziről hozott művészeket. A szentélyek és a nagy csarnok építése mindjárt az első helytartó, P. Aelius Hadrianus alatt megindult. Hadrianus, aki egy évtizeddel pannoniai megbízatása után Traianus utódaként a császári trónra lépett, ismert volt az építészet iránti érdeklődéséről, a művészetek pártolásáról, az építkezésekben egyéni elképzeléseinek megvalósításáról. A gorsiumi szentélyek és oszlopcsarnokok is magukon viselték a helytartó keze nyomát, igényességét. A Gorsiumban, Dunaújvárosban és Székesfehérvárt előkerült kőemlékek (az utóbbit két helyre a III. század végén, illetve a középkori királyi építkezések számára hurcoltak el köveket, faragványokat, az összeomlott gorsiumi épületekből) átlagon felüli színvonalról és idegenből hozott mesterek évtizedeken át tartó tevékenységéről tanúskodnak. A freskók és a stukkók, amelyek a főpapi rezidenciában, a tartománygyűlés hivatalos helyiségeiben, illetve a lakomák színhelyén kerültek elő, méltóak voltak az ünnepélyes térhez, amelynek falait díszítették.


   A feltárás- szerencsés módon- Gorsium különösen értékes központját hozta felszínre. Ez azt is jelenti, hogy magáról a városról, amely a szentkerülettől északra fekszik, még alig tudunk valamit. A császárkultuszban is szerepet játszó amphiteatrum, légifelvételek alapján, a legnagyobb volt Pannoniában, ami megerősíti a régészeti megfigyeléseket: Gorsiumban Pannonia egyik nagy városát kell látnunk, amely- egyedülálló módon- teljes egészében feltárható. Az ókori város mellett a lakosság összetételéről, a városvezetés jellegéről is kevés adatunk van: a nagy temetők feltárására még nem került sor. Mindezek mellett Gorsium történetének megfogalmazásában különös nehézséget okoz a feliratos emlékek problémája: 260 után, amikor Gorsiumot barbár támadás megsemmisítette, kőemlékeinek nagy részét az ugyancsak elpusztított Duna- menti katonai táborok számára Intercisába hurcolták. (A Gorsiumból származó kövek meghatározása sok esetben bizonytalan.)


   A császárkultusz szolgálatában álló személyzet, az építkezések és a hozzájuk tartozó művészeti alkotások ide szerződtetett mesterei és kézművesei, a forgalmas útcsomópont előnyeit kihasználó kereskedők, iparosok eleven kolóniát alkottak. Más világ alakult ki az oszlopos templomok és az ünnepélyes középületek körzetén kívül. Az előkerült sírkövek egy része jellegzetesen kelta neveket őrzött meg, képes mezőikből egyszerű parasztasszonyok tekintenek alá, fejükön fátyollal leborított turbánszerű kendővel, vállukon nagy, lapos kapcsolótűkkel, fibulákkal, nyakuk körül sodrott nyakpereccel, vastag karkötőkkel csuklójukon. A férfiak helyi eredete- a sírkövek alapján- kevésbé követhető nyomon. Java részüket 18 éves korukban katonáknak sorozták, 25 évi szolgálat után, bőséges végkielégítéssel, római polgárok lettek. Méltóságteljesen, római öltözetben látjuk őket, kezükben római polgárságuk irattekercsével. A helyi népesség jelenlétére és arányára a kelta ízlés szerint készült szürke bögrék, díszedények és a mindennapi élet különféle használati tárgyai utalnak. Az I. század közepén, amikor a római a római katonák az első cölöpöket leverték, árkot ástak és gerendákból, földből falakat emeltek, Gorsium területén nem találtak kelta települést. A későbbi népes lakosság a környező falusias telepekről költözött át a falak szomszédságába, ahol szinte a táborral egy időben igénytelen, földbe mélyített, sárral tapasztott, vályogból épített kunyhók emelkedtek a katonák élettársai (törvényes házasságot csak leszerelésük után köthettek) és gyermekeik, a katonaságot mindenfelé nyomon kísérő kereskedők, iparosok számára.


   A városba szivárgó kelták között tehetősek és előkelők is akadtak: a környező birtokosok. Felesége és lánya öltözéke és neve alapján kelta volt P. Aelius Respectus is, a városi tanács tagja.

   Az első nagy megpróbáltatás a markomann háborúk idején (167-180) érte Gorsiumot. A Duna- Tisza közén lakó nyughatatlan szarmaták a hosszű háború egyik ismeretlen évében felégették a várost. A külső negyedek szalmatetős viskói lángok martalékává váltak, de a szentkerület térségeit is hamu, törmelékek, leszakadt gerendák elszenesedett maradványai borították. Az újjáépítés évtizedekig tartott. 202-ben Septimius Severus császár családjával, fényes testőrségével és a keleti háborúkból haza vonuló legiokkal Róma felé haladva kitérőt tett Pannoniába, ahol tíz évvel korábban császárrá kiáltották ki. Mint más császári látogatás esetében is, az uralkodót és kíséretét a provincia vezetői Gorsiumban köszöntötték. A meghalt és istenné nyilvánított császárok templomát- a császár pénzén felújítva- az uralkodó jelenlétében avatták fel. A megújuló városrészből eltűntek a vályogfalú épületek, helyükön többnyire különféle rendeltetésű középületek emelkedtek, a falaikat, mennyezetüket a kor ízlésének megfelelő freskók díszítették. A déli városnegyedben a háborúban megtizedelt kelták primitív kunyhói nem újultak meg. Kicserélődött a lakosság is. A sírköveken a népviseletbe öltözött parasztasszonyok helyett a kor divatja szerint öltözött nőket, férfiakat látunk. A feliratok, mint más pannoniai városban is, egyre több balkáni thrák, kisázsiai görög, szír, zsidó nevet említettek.


   A virágkor békés évtizedeit a III. század második harmadától hosszan nyúló válság, infláció, súlyos háborúk nyugaton, a Duna- vidéke, keleten egymást követő polgárháborúk váltották fel. A dunai hadsereg, amely az előrenyomuló gótokkal viselt elkeseredett háborút, ismételten a saját jelöltjét ültette a császári trónra. Ilyen belső háború alkalmával került földbe a tartománygyűlés pénztára, amelyet a zűrzavaros napok múltával (elrejtői életüket vesztették?) nem találtak meg többé. A 3134 dupla denárból álló kincslelet a tartománygyűlés hivatalos épületének padlója alá rejtve találta az 1968. évi ásatás. Az éremlelet földberejtése a 258. év eseményei közé tartozott: már közelben járhatott Gallienus, a törvényes császár lovas hadserege, amely Mursánál semmisítette meg Ingenuus, a Duna- vidéki ellencsászár seregét.

   Katasztrofálisabb csapás érte a várost két évvel később. A Duna vidékét ismét az ellencsászár kormányozta, amikor a szarmaták (császári buzdításra?) rohamra indultak. Sirmiumnál tönkre verték Regalianus legioit, és pusztítva végigdúlták a védtelenül maradt provinciát. Gorsium megsemmisült.


A Római Birodalmat sújtó válság miatt évtizedeken át nem nyílt lehetőség az újjáépítésre. A tönkrement dunai erődök helyreállításához rengeteg követ fuvaroztak el a düledező romokból. A megmaradt lakosság a felmeredő épületcsonkhoz tapasztott nyomorúságos putrikban húzódott meg. A város megújulására csak mintegy harminc évvel később került sor. Nem is újjáépítés volt ez: a meglévő romokat letarolták, a vastag törmelék fölött új város utcáit, háztömbjeit, középületeit jelölték ki a mérnökök. Az új város alapításánál visszatértek a katonai tábor rendszeréhez: a nyugat- kelet és dél- észak irányú fő útvonalak ismét a város területén keresztezték egymást, a városkapuk ugyanott nyíltak, mint a katonai tábor idején. A pompás csarnokokból, templomokból, a díszes forumból semmi sem maradt. Megváltozott a város neve is: Diocletianus társuralkodója, Maximianus Herculiusnak tiszteletére a Herculia nevet kapta.

   Az új várost fallal vették körül, amelyet négy oldalának közepén kapu tört át, és egyforma távolságra, kiugró tornyok erősítettek. A nyugati és a keleti kapu között vezető, oszlopokkal díszített főutca északi oldalát, a város északnyugati sarkát foglalta el a hatalmas palota, amely magas rangú tisztségviselőnek, az új provincia helytartójának adott otthont. Alsó- Pannoniát az új város alapításával egy időben ketté osztották. Herculia az északi tartomány egyik központja lett. (A provinciát az uralkodóház egyik tagjáról, Diocletianus császár lányáról, Galerius caesar feleségéről Valeriának nevezték el.) Az új közigazgatási szerep mellett Herculia a IV. században diadalmaskodó keresztényeknek is bázisa lett. A várost átszelő két főútvonal kereszteződésében két terjedelmes bazilika emelkedett.


   A diocletianusi alapítással a város harmadik virágkora kezdődött. Közel egy évszázad telt el a lázas építkezés, folytonos bővülés, a lakosság számának emelkedése közben. A fallal körülvett várost minden oldalon terjedelmes külső negyedek vették körül, valószínűleg az új korszakban az északi nagyméretű városnegyed is megújult. Ennek arányait- ásatások hiányában- nem ismerjük. A milliónyi lelet alapján biztosra vehető, hogy Herculia lakói sokféle iparban jeleskedtek. Fazekasaik jellegzetes zöldmázas edényeket, az üvegfúvók kék pettyekkel díszített finom poharakat, különféle palackokat, tálakat állítottak elő. Helyben készülhettek a változatos csontfaragványok is. Az előkerült állatcsontok magas színvonalú állattartásra engednek következtetni. Különösen a sertéshizlalásból származott jelentős kivitel. A régészeti leletek beszédes tanúi az itt élők tevékenységének, virágzó gazdagságának, magukról az emberekről egyelőre keveset tudunk. A sírkövek, kőemlékek állítása- másutt is- megritkult ebben a korban, a század utolsó évtizedeit kivéve nem állnak még temetők a kutatás rendelkezésére. A déli városnegyed helyén kialakult temető, amelybe a 370-es évektől 430-ig temetkeztek, már az elszegényedés jeleit mutatja, de a lakosság még ebben az időben is a római életforma szerint élt, idegenek nem temetkeztek közéjük.


   Herculia életének utolsó, hosszú szakasza a 378. évi hadrianopolisi csatavesztéssel kezdődött. Valens császár és serege pusztulásával feltartóztathatatlanná vált a népvándorlás kori népek beáramlása a dunai és rajnai határokon. Pannoniát a következő évtizedekben egyre kevésbé sikeresen védték az elaggott erődítésekben megmaradt helyőrségek és a mind hátrább húzódó hadseregek. Az V. század elejétől csak a városfalak és a polgárok fegyverei tartották távol a szabadon garázdálkodó barbárokat. A város déli temetőjében nyugvó férfiak jelentős része fegyvercsapástól halt meg, vagy haláláig viselte sebesülése nyomait. A falvak, elszórt majorságok, villagazdaságok lakói otthonaik, földjeik felhagyására kényszerültek, és a város falai közé húzódtak.

   Herculia lakóinak száma az V. század elején- a beköltöző menekültek tömegével- mértéktelenül felduzzadt. A külső negyedek már korábban elnéptelenedtek. A hadrianopolisi vereség után Herculia déli negyedét lakói elhagyták. Az elhagyott házak között ekkor alakult ki az említett temető. A külső negyedekből betelepültek, majd a menekültek tömege megváltoztatta a város korábbi arculatát. A falak mentén, ahol korábban utca húzódott, kő- és téglatörmelékekből, sárból a városfalnak támaszkodó primitív házak épültek, egy- két helyiséggel. A palotában nem lakott már helytartó, a félig nyitott folyosóban és a belső udvarban cserzőkádakat építettek. A fazekasok, kovácsok, üvegkészítők a falakon belül, a szobákban, kis udvarokban folytatták mesterségüket.


   A hunok és az őket követő germán népek folytonos zaklatásai, a nem csökkenő veszedelem sok mindenkit menekülésre bírt. A férfilakosságot megtizedelték a harcok, a falak védelme. Az V. század második felében már elhagyott, üresen maradt házak sorakoztak a falakon belül, a késői temetők düledező vagy összeomlott falak között terjeszkedtek. A sírok egy része arról tanúskodik, hogy a falakon belül germánok és avarok is temetkeztek. A legkésőbbi időszakban, a VII-VIII. században már csak a hajdani főutak kereszteződésében maradt fenn az élet. A néhány tucat család, amely az átmenő forgalomban fenntartotta magát, a hajdani bazilika körül temetkezett, élt a még álló házakban, vagy épített kunyhót magának. A kis település a középkorban állami birtok volt. Szent István fennmaradt oklevele szerint a király utat épített Székesfehérvár és Föveny (Gorsium- Herculia középkori neve) között, nyilvánvalóan a hatalmas kőanyag Székesfehérvárra hurcolása érdekében. A székesfehérvári királyi bazilika ásatásai, a városfal maradványainak lebontása kezdettől fogva számos római kőemléket hozott a felszínre. A kis település antik temploma a tatárjárásig állt fenn. Gorsium- Herculia (Föveny) középkori lakói a tatárjárás után új kis templomot emeltek az útkereszteződés déli oldalán. E körül temetkeztek, amíg a XVI. században a törökök véget nem vetettek a település másfél évezredes életének.