2013. június 30., vasárnap

Légy átkozott! (huszonhatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    A temetés megindító volt. Mindig szívbe markoló, amikor egy fiatalt temetnek, akinek megszakadt az életfonala. A sírkövet Titus választotta ki. Rengeteg pénzt kellett érte fizetnie, de nem érdekelte. Annyira elemésztette a bánat, hogy még a mama sem merte szóvá tenni a hatalmas összeget, amibe a temetés került. Semmit sem tett szóvá, semmit sem hányt a fia szemére. Nem vette elő a jól bevált bölcsességét sem, „én megmondtam”. Próbálta csendben támogatni az egyetlen élő fiát, aki megmaradt neki. 
 
    Az utolsó útjára szinte az egész város elkísérte a művésznőt. Senki sem emlegette fel azokat a dolgokat, amikkel a halála előtt vádolták. Senki sem nevezte rossz és csapodár feleségnek, noha a gyászoló tömegben érezhető volt a feszültség. Sokan tudni vélték, hogy öngyilkos lett. Mások a féltékeny férjre gyanakodtak. Azt viszont senki sem tudta meg, hogy Devotussal együtt találták meg.
    Titus, miután abbahagyta a csendes sírdogálást, nem szólalt meg többé. A szarkofágra a feliratot maga tervezte, a keretet is ő rajzolta elő a sírkőfaragónak, a verset is maga írta. Nem szólt semmit, csak egy viasztáblára felírta az utolsó sorait, amivel elbúcsúzott Aeliától, és a kőfaragó orra alá nyomta. Nem válaszolt egy kérdésre sem, csak egy kövér erszényt tett a nyers mészkő tetejére, és elment. 
 
    A temetési menetben egyedül ment, nem engedte maga mellé sem a mamát, sem Mummiust, a barátját, aki minden igyekezetével próbálta támogatni Titust. De neki sem szólt többé egyetlen szót sem. Már nem sírt, nem tűnt bánatosnak, csak végtelenül üresnek. Bárhová ment, a megolvadt borostyánba zárt bogarat markolta. A medálon a megolvadt ezüstfoglalat cseppjei hangosan ordították a világba a tragédiát, ami történt. Titus mégis minden nap ezerszer farkasszemet nézett az ezüstcseppekkel, amik a felesége csontjáig hatoltak. 
 
   A temetés után sem szólt többé senkihez. Minden nap kiment a szarkofághoz, egyedül. Csakis egyedül. Most, hogy már nem volt vele Aelia, végtelenül magányosnak érezte magát. Most értette meg igazán, milyen az élet nélküle. Amíg mellette volt, olyan természetes volt minden nap, hogy megfürödhet a szeretetében. Amikor senki sem volt vele, hangosan felolvasta, amit a kőre véstek, a búcsúját az egyetlen lénytől, aki beragyogta az életét:
CLAUSA IACET LAPIDE CONIUNX PIA CARA SABINA
ARTIBUS EDOCTA SUPERABAT SOLA MARITUM.
VOX EI GRATA FUIT, PULSABAT POLLICE CHORDAS,
SED CITO RAPTA SILET. TER DENOS DUXERAT ANNOS,
HEU, MALE QUINQUE MINUS, SED PLUS TRES MENSES HABEAT,
BIS SEPTEMQUE DIES VIXIT. HAEC IPSA SUPERSTES
SPECTATA IN POPULO HYDRAULI GRATA REGEBAT.
SIS FELIX QUICUMQUE LEGES, TE NUMINA SERVENT,
ET PIA VOCE CANE: AELIA SABINA VALE!

E kősírba zártan fekszik a kegyes feleség, a kedves Sabina,
Művészetekben tanult lévén, egyedül ő múlta felül a férjét.
Kellemes hangja volt, ujjával pengette a húrokat,
Ám hirtelen meghalván, hallgat. Háromszor tíz évet közelített,
Jaj, alig öttel kevesebbet, de három hónappal többet elérve,
Kétszer hét napot is élt. Ő maga megmarad
Elismertként a nép között, orgonán kedvesen játszott.
Légy boldog, bárki, aki olvasol, téged az istenek őrizzenek,
És kegyes hangon énekeld: Aelia Sabina, isten veled!
/Nagy Lajos fordítása/

2013. június 28., péntek

Latinul és magyarul 15.

Furor arma ministrat.

A fegyvereket a téboly irányítja.

(Vergilius) 


2013. június 27., csütörtök

Légy átkozott! (huszonötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

   A Város napokig égett. A legtöbb fából készült épület a földdel vált egyenlővé. Rengeteg ház lakhatatlanná vált. Az emberek kétségbeesve kóboroltak az utcákon, amelyekre emlékeztek, hova kellene vezetniük. Mindent ázott hamu és a felismerhetetlenségig összeégett holmi borított. De a nap újra ragyogóan tűzött le a Városra, aranyos fényével ragyogta be a márványt, amit még a tűz sem pusztíthat el. Zöld gyíkocskák jöttek ki napozni az oszlopokra, őket nem zavarta a pusztítás. Néhány varjú telepedett az üszkös romokra, obszidián szemeikkel méregetve a lehetőségeket. Az élet lassan visszaköltözött a városba. Nekiláttak a romok eltakarításának. 
 
    Titus hiába kereste a feleségét. Gelina nem tudta, hova mehetett, de biztos volt benne, hogy Aelia előkerül.

- Biztos valamelyik szeretőjével menekült. Csalánba nem üt a ménkű! Majd előkerül, fiam. – Gelina nem aggódott Aelia eltűnéséért. – Viszont azt a fenséges vacsorát annyira sajnálom! A legjobb szakácsot fogadtam fel, hogy elkészítse a tiszteletedre a pompás vadkant! Meg sem kóstolhattuk! Mennyire sajnálatos…

    Mummius nekilátott a székház romjainak eltakarításához. Az épület teljesen megsemmisült, csak egy nagy halom szemét maradt utána. Rettenetesen elkeseredett volt a tűzoltóegyesület miatt, saját hibájának érezte, hogy pont a tűzoltók házát emésztette fel a leginkább a várost pusztító tűzvész. Isteni jelnek vélte. 
 
    Titusnak nem volt maradása Gelina házában, ami szerencsére sértetlenül vészelte át a tüzet. Sok ismerősük, akik nem voltak ennyire szerencsések, Gelinánál időztek. Nyüzsgés és állandó siránkozás töltötte meg a szobákat. Titus csak csendet akart, nem bírta elviselni, hogy egész nap a tűzvészről beszéltek. Halottakat kerestek. Túlélőket kerestek. Ő a feleségét kereste. Inkább csatlakozott Mummiushoz a romeltakarításban.

    Mummius felásta a kihűlt romokat. Tudta, hogy senki sem volt az épületben, amikor lángra lobbant. Az orgonát akarta megnézni. Még egyszer utoljára. Mivel az egész emelettel együtt zuhant le, semmi esély sem maradt, hogy túlélte a zuhanást. Finom szerkezet volt. Dühösen és elkeseredve dobálta szét a néhai tetőt tartó fagerendákat. Borzalmas volt látni, hogy a virágos falfestmény tenyérnyi darabjai most a térdéig sem érnek. Néha szólt a rabszolgáknak, hogy a mennyezet fele sok a pókháló, takarítsák le. Ezek az elérhetetlen zugok most a kezei között mállottak szét, a lábai elé hullottak. Soha többé nem kell leszedni róluk a pókhálót. Dühösen belerúgott egy bronz mécsesbe, ami szerencsésen túlélte a zuhanást. 
 
- Én is borzasztóan sajnálom. De az idő kerekét nem forgathatjuk vissza. Ami megtörtént, az megtörtént. Az istenek akarata volt. – Titus a volt parancsnok vállára tette a kezét. 
 
- Bocsáss meg, tudom, hogy Aelia még mindig nem került elő, én meg itt nyafogok. Tegyük a dolgunkat… - Mummius igyekezett megfékezni az indulatát. Tudta, hogy Titusnak most ezerszer nehezebb. Ha aznap nem invitálja be egy pohár borra, most is a felesége mellett lehetne, nem kellene már napok óta kétségek közt hánykódnia. Mindig ezer és ezer „ha” tolakodott a gondolataiba, képtelen volt kirekeszteni a tébolyító érzést, „mi lett volna, ha”.

   Együtt hányták tovább az oly kedves épület romjait. Mummius egy karcsontot vélt felfedezni a sok ázott hamu alatt. Megdöbbent. A lapátot félredobva a saját két kezével igyekezett felderíteni, hogy kit találhatott. Eddig biztos volt benne, hogy senki sem maradt az épületben. Egy kutyát megszégyenítő gyorsasággal kaparta ki a tetemet. Két ember. Mire végzett, Titus is ott ásott, vele szemben. Összenéztek. Mindketten biztosak voltak benne, hogy senki sem lehetett az épületben.

    A romok tengerében két ember feküdt, összeölelkezve. Nem lehetett őket felismerni, teljesen összeégtek. A ruhájukból nem maradt semmi, a hajuk a koponyáig leégett. Az egyik, a kisebbik, karjait az orgona sípjára fonta. Ahol a felhevült fém a néhai húshoz ért, ott a karból csak a hófehér csont maradt. A másik tetem, a nagyobbik, szorosan átölelte a kisebbet. A testével védhette a másikat a tűztől, mert neki a háta égett csontig. A gerince, a bordái zárkája óvta a kisebb tetemet. A ruha, amit viselhetett, finom pókhálóként feszült a bordák vonalán. Amikor a két férfi kiszabadította a halottat, az első szellő szétfújta ezt a vékony hálót, ami nemrég még a ruhája volt. Néhány szövetszál még vitorlázott a bordákra tapadva, de ennyi kevés volt, hogy megállapítsák, ki volt a viselője. 
 
    A nagyobbik tetem teljesen aránytalan volt. Rövid és görbe lábai voltak, a gerince akár egy kérdőjel hajlott a kisebbikre. A koponyája annyira deformált volt, hogy nem hagyott kétséget Mummiusban, hogy ki lehetett. 
 
- De mit keresett itt? – Tette fel Mummius a kérdést, bár választ nemigen várhatott a halottól.

- Miért, ki ez? Felismered?

- Igen. Ez Devotus, az egyiptomi mágus. Egyszer csak felbukkant Aquincumban. Nem mondhatnám, hogy nagy népszerűségnek örvendett, de valahogy elvolt itt. 
 
- Ő okozta volna a tüzet?

- Nem, nem hiszem. Állítólag nagy mágus volt, nem tartom valószínűnek, hogy magára gyújtaná a házat. De ki ez a másik? És mit keresett itt? 
 
- Honnan ismersz te egy mágust? Dolgod volt vele? 
 
- Nem mindegy? Hallottam róla és kész. Mondták, hogy nagyon torz. Nem sok ilyen szörnyszülött rohangál a Városban, amit javarészt veterán katonák laknak. Valószínű, hogy ő az. Nézd, ennyire eltekeredett testtel nem lehetett könnyű az élete! – Mummius óvatosan végighúzta az ujját a görbe gerincen, vigyázva, nehogy megsértse a mágust. Sosem lehet tudni, egy varázsló holtában is veszélyes lehet. 
 
    Titus megpróbálta lefejteni a mágus tetemét a másikról. Annyi ember eltűnt a tűzvészben, sok túlélő várja, hogy bizonyosságot kapjon. Ha rossz hír, akkor is jobb tudni, mint az idők végezetéig remélni, várni. Tudni akarta, hogy kit védett ennyire a mágus. Mert nagyon szorosan ölelte azt, akinek kicsi teste volt. 
 
    A két tetem között megtalálta a medált. A finoman csiszolt borostyánt, benne a bogárral. A borostyán egészen eldeformálódott, az ezüst foglalat is megolvadt és lefolyt, le egészen a kicsi tetem szegycsontjára. Titus levegőért kapkodott. Ujjait a hamuba mélyesztette és ordított, mint egy veszett farkas. 
 
    Napokig ordított, hiába próbálta Mummius elvonszolni a halott feleségétől. A mama is odasietett, amikor értesült a tragédiáról, könyörögve, sírva, fenyegetőzve próbálta Titust elvonszolni a halott felesége mellől.

   Titus három napon keresztül ordított, aztán csendes sírdogálással befejezte. Nehezen elválasztotta Devotus maradványaitól Aelia rettenetesen összeégett testét, és a karjaiban hazavitte.

2013. június 24., hétfő

Légy átkozott! (huszonnegyedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)


    Aelia a tűzoltóegyesület székháza felé vette az irányt. Észre sem vette, hogy merre kóborolt, csak az ajtónál tudatosult benne, hova vitte öntudatlanul a lába. Devotus járt a fejében, minden gondolata a mágus körül forgott. 
 
- Vigyél el innen, vigyél el innen, vigyél el innen… nincs nekem itt maradásom… nincs számomra itt hely.. nem kellek én senkinek… - Gondolatait igyekezett a mágus felé irányítani, bár nem hitt az ilyesmiben, de remélte, ha Devotus tényleg annyira nagy mágus, mint azt állítják róla, valami úton- módon tudja, hogy mennyire reménytelen az élete, mennyire kilátástalan a helyzete. – Segíts rajtam, segíts… segíts…

    Még egy szörnyszülöttel is jobb lett volna az élete, mint a saját családjával. A gondolatai egyre mélyebb sötétségbe űzték. Gelina, aki nem titkolja, hogy meg akar tőle szabadulni, a bukását várja. Titus, aki bár szereti, nem tesz semmit Gelina apró rosszindulatú cselekedetei ellen. Pedig Gelina nyíltan felvállalta az új isten imádatát, aki a szeretetet hirdeti. Ez a része valahogy elsikkadt a mamánál. Titus nem fog soha szembeszállni a mamával. Nem kérheti rá, nem kényszerítheti. Ennyi év házasság után erre rájött. Serpentia pedig… megmételyez mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Mérget csepegtet az emberek szívébe, a gyűlölet magjait ülteti mindenkibe, még ha nem is tudatosan teszi. Egy kedves szó is gyilkos késként mar az emberbe, ami akár egy vipera szájából is jöhetne. Valami elemi gonoszság dolgozik benne. A barátai a sikerekkel együtt morzsolódtak le, akik biztatták, akik támogatták, ma már mind bizalmatlanul elhúzódtak tőle. Senki sem maradt, aki képes lenne kirángatni őt abból a mérhetetlen magányból, amibe belesodródott. 
 
    Az önsajnálat tengerében könnyek gyűltek a szemébe. Nem akart az utcán sírni, nem akarta, hogy bárki meglássa, hogy romokban hever, összeomlott, feladta. Ezt az örömöt nem adja meg nekik. Az egykori csodálóinak, akik felemelték, akik a vállukon hordozták Aquincum csalogányát, akik most nem kérnek belőle többet, akik a sárba ejtik a néhai legféltettebb kincsüket. Észrevétlenül felosont a székház emeletére, az orgonához. A kis mellékutcán senki sem volt, még a gyerekek sem játszottak kint. Senki sem látta, amikor belépett az épületbe. 
 
    Régebben maga is játszott a hangszeren, de egy ideje már Titus feladata volt a pompás orgona megszólaltatása. Pedig eleinte mennyit gyakorolt rajta! Felidézte Mummius arcát, amikor először meghallotta a játékát. Pedig akkor még nem is énekelt, csak az orgonán játszott. Egy elmélázós, lassú dalt, amit még a nagyanyjától hallott. Egyszerű kis dal volt, mégis egy csendes tengerre vitte ki a hallgatóját, ahol a ragyogó napfényben megfürdethette az ember az arcát és élvezhette a feje felett köröző sirályok táncát. Egy olyan dal volt, ami kiragadja az embert a pillanatból és egy időn kívüli, békés ürességbe repíti. Mummius arca egészen megváltozott, amikor meghallotta, tagjai elgyengültek, és mint egy alvó csecsemő, békés lett a tekintete. Aelia ekkor kedvelte meg a parancsnokot, meglátta benne az igazi énjét. Megismerhette azt a Mummiust, aki nem akar elbűvölő lenni, aki nem osztogat feladatokat és nem akar mindenáron az a Mummius lenni, akinek a világ kitalálta, hogy lennie kell. Csak élvezte a dalt.

    Bezárta az ajtót, még egy kerevetet is elé tolt, hogy biztosan senki se jöhessen be. Az ablakból letekintett az udvarra, látta a tűzoltókat. Néhányan kockáztak, egyikük egy kis szobrot farigcsált fából. A toronyban, ahonnan a Várost szemmel tartották, két őrszem falatozott, élvezték a békés délelőttöt, a ragyogóan tiszta időt. Senki sem tudja, hogy itt van. Pontosan ezt akarta. 
 
    Leült az orgonához, és végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Nem zokogott, nem sírt hangosan, csak csendben folytak a könnyei. Finom ujjait a billentyűkre tette, de képtelen volt egyetlen hangot is leütni. Lejátszotta a dalt, a nagyanyja dalát, a hazavágyó tengerészek dalát, de egyetlen billentyűt sem ütött le. Mégis hallotta a hangokat, úgy, ahogyan a nagyanyja annak idején dúdolta mosás, főzés, gyereknevelés közben. A nagyanyja, aki már békét kötött a világgal, amikor ő megismerte. Sosem képzelte el fiatalon, számára mindig olyan testben létezett, ahogyan ő megismerte. Nem lázadt a sorsa ellen, nem vágyott nagy magasságokba. Már talán senki sem emlékszik rá, talán nincs is olyan emlékezetes tett, ami a nevéhez kötődne. Már csak Aelia emlékeiben él, a pohár meleg, mézes tejben, ami elűzi a bánatot. Úgy is halt meg, ahogyan élt, csendben, rendet hagyva maga után.

- Én miért nem vagyok képes erre? Én miért nem lehetek rendes asszony? – Kérdezte Aelia a nagyanyja emlékétől.

- Pedig annyira szerettem volna olyan lenni, mint te! Annyira szerettem volna békét lelni az összehajtott ruhák tisztaságában! Mindig arra vágytam, hogy a fűszereim olyan rendben sorakozzanak a polcaimon, mint a te konyhádban! Nem ezt az életet akarom élni! Mit rontottam el? – A könnyei sötétkékre festették a ruhája elejét. 
 
   Megdördült az ég. Ilyenkor nyáron nem ritkák a váratlan viharok. Tegnap is volt egy. Kicsit sötétebb lett a szobában. Aelia nem hagyta magát kizökkenteni az önsajnálatból, bukásának ízekre szedéséből. Tovább játszotta magában a dalt. Korábban mindig megnyugtatta nagyanyja emléke, akit követendő mintának tekintett. Csak sosem nézett szembe a ténnyel, hogy egyáltalán nem azon az úton halad, hogy olyan életet élhessen, mint példaképe. Ő egészen más életet választott magának, de ezt sosem ismerte el.

    Nem is vette észre, hogy az udvaron napfürdőző tűzoltók beljebb húzódtak. Látták, hogy ismét vihar készül, az asztalokat is bevitték. Az őrszemek befejezték a lakomát, zsíros ujjaikat a tunikájukba törölték. Halkan beszélgettek, csak a mormogások foszlánya hallatszott az emeleti teremben.

- Ha megint annyi eső esik, mint tegnap, biztosan nem gyullad ki a város! – Az alacsonyabb hátba veregette a másikat, és lemászott a létrán. Az otthagyott tűzoltó sem idegeskedett, keze közelében volt egy harang, amit szükség esetén azonnal megkondíthat, ha tüzet észlel.
 
    Mummius jóllakottan kisétált a vízvezetékhez. A városfalnál mindig nagy nyüzsgés volt, a szekerek, lovasok és gyalogosok szűnni nem akaró sorban hömpölyögtek ki és be. Itt mindig volt lehetőség ismerőssel találkozni, friss híreket gyűjteni és a sajátjait megosztani. A vízvezetéknél két keskenyebb átjáró szolgált a gyalogosok számára, egy szélesebb a szekéren közlekedőknek. Mummius a hátát a városfalnak vetette, aki az átjárón a város felé jött, pont belé botlott. 
 
    Rengeteg kereskedő jött, különleges portékákat hoztak, hogy elkápráztassák a Város tehetős lakóit. Mummius szájában az őz friss húsának ízével, elégedetten nézte a végelláthatatlan karavánokat, ahogyan a Birodalom javait hozzák befelé. A lovak izmai kidagadtak a súlyos szekerek húzásától, a kereskedők néha maguk is leszálltak a szekérről, hogy segítsenek a lovaknak húzni a terhet, vagy csak gyorsabb haladásra ösztökéljék a lassabb állatokat. 
 
    Titus bukkant fel az átjáróban. Észre sem vette Mummiust, csak a távolba meredő, álmodozó szemeivel itta be a Város szépségét. Mummius odakiáltott neki, és már szaladt is Titus lova után.

- Titus Iustus! Nahát! Már meg sem ismered régi barátodat? Néhány napot távol vagy és elfelejted az öreg Mummiust? – Mummius megfogta a lovat, Titus fürgén lepattant a békés állat hátáról és kölcsönösen meglapogatták egymást.

- Mummius, de jó téged újra látni! Minden nappal egyre keményebb a vállad, te nem is öregszel, hanem fiatalodsz! – Titus örült a társaságnak, gyalog folytatták az utat. 
 
- Azt hittem, a Nyugati Kapun keresztül érkezel. Gelina ki is küldte a felügyelőjét, hogy várjon téged. Bár az a lusta vén csataló csak akkor venne észre, ha egyenesen a lábára taposnál!

- Sejtettem, hogy a mama vár már, még levelet is írt, pedig tényleg nagyon rövid ideig voltam távol. Megkerültem a Várost, hogy innen jöhessek be, előbb Aeliát szerettem volna látni…

- Na, te csődör, mindjárt gondoltam!

- Hiányzott az asszony, nem szoktam nélküle hálni! Házas embernek nem tesz jót ez a hosszú magány! Aelia hol van, nem tudod?

- Gondolom Gelinánál. Mindjárt küldök egy rabszolgát, hogy szóljon neki, megérkeztél. 
 
- Ööööö… de kérlek a mama ne tudjon még róla, ha lehet. Biztosan mindent tudni akar és alaposan kifaggat az utamról, nem szabadulok tőle egyhamar. Aelia meg vérig lesz megint sértve, hogy nem foglalkozom vele.

- Mi sem természetesebb, drága barátom! Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak egy jó borra, amíg előkerül a te drága feleséged? Addig elmesélhetsz mindent, amit Gelinának úgysem mondanál el! – Mummius huncutul kacsintott, és már vezette is a barátját a legközelebbi taberna felé. – Úgyis mindjárt esik! Ha eláll, utadra engedlek!

    A két barát egyetértésben tért be a fogadóba, és már nem láthatták, amint Devotus a fekete köpenyében elviharzott mögöttük. Aelia és Titus házát kereste. Most, hogy nem siettek a szellemek a segítségére, elég nehezen boldogult a hétköznapi emberek ügyes- bajos dolgaival. Például megtudni, hogy hol lakik valaki. Célt tévesztett muslincaként rohangált utcáról utcára, bízott benne, valahogy csak rájön, hogy hol lakik a nő. Valami árulkodó jel, vagy az illata, talán nyomra vezeti. Csalódnia kellett, semmi nyomát nem találta a csodált csalogánynak. 
 
    Az ég egyre sötétebb lett, a levegőben vibrált a feszültség. A városlakók igyekeztek beljebb húzódni a készülő vihar elől, az árusok behurcolták a portékáikat. A napernyők a raktárak mélyére kerültek, a péksütemények az üzletek belsejéből próbálták illatukkal megbabonázni az arra tévedő éhes bendőt. Az asszonyok beterelték a gyerekeket az utcáról. Egész csend lett néhány perc alatt. Devotus úgy érezte magát, mint hajdanán, amikor az ő látványa kergette az embereket a házaik rejtekébe. Nem tudhatták, hogy a nagy erejű mágust még a démonok is elhagyták. A nagy sietségben a lába is megfájdult, vádlijába mint ezer apró tű mart a fájdalom. Nem törődött vele. „Meg kell találnom, mielőtt baj lesz.” Mintha azzal, hogy megtalálja Aeliát, bármit is meg lehetne akadályozni. Mintha a ragyogó szempár biztonságot nyújthatna. Talán ez volt az utolsó tiszta gondolata, mielőtt elhagyta a józan esze. Megtalálni Aeliát. Akkor biztonságban lesz.

    A fogadó, ahova Titus és Mummius betértek, nem volt messze a tűzoltók székházától. Csak néhány utca, pár sarok. Devotus pedig itt veszítette el önmagát, ennek a néhány utcának az ölelésében. 
 
    Az ég teljesen beborult, a dörgések egymást érték. Sötét lett, de még egy csepp eső sem esett. Titus és Mummius nagyokat kortyolt a borból, hangosan kacagtak a történeteken, amit Titus mesélt. Előkerültek a régi nagy kalandok, amiket együtt éltek át. 
 
    Aelia lehunyta a szemét, de a könnyeinek ez sem vetett gátat. Mintha sosem akarna elfogyni a bánat. De a sírás sem könnyítette meg a lelkét, a szeretett dal sem nyújtott vigaszt. Századszor is lejátszotta a dalt úgy, hogy nem ért a billentyűkhöz. Amikor belátta, hogy minden reménytelen, ráborult az orgonára és álomba sírta magát. 
 
    Devotus fújtatott, nehezen szedte a levegőt. Nem lassíthatott, nem állhatott meg. Mennie kellett. Aztán a teste mégis erősebbnek bizonyult az akaratánál. A taberna sarkának támaszkodva megállt pihenni, hogy lélegzethez jusson. Agyában lüktetett a fájdalom, érezte, hogy a démonok visszatérnek. Vagy talán pont az apja? Vagy a megidézett démon, már most követeli a vérét? Mindegy. Már nem számít. Meg kell találnia Aeliát.
 
    Eleredt az eső. Egyik pillanatról a másikra sűrű függönyével takarta be a Várost. Hatalmas hideg cseppekkel bombázta a felforrósodott köveket. Devotus felemelte az arcát, csuklyáját hátratolva fürdette az arcát. Nem bánta, hogy a cseppek nagyot csapnak az arcára.

- Gyertek! – Az őrület kacagott ki belőle. 
 
    Villámok cikáztak az égen, kísérteties fénybe vonva a házakat. Egy hatalmas villám szinte nappali világossággal ragyogta be az eget, és dobhártyaszaggató robajjal csapódott be valahova. Valahova, nem messze. A házakban megbújó emberek összerezzentek. 
 
    Pár percnyi szünet után a következő villám már egészen a város határában volt: egy út menti fa égett sisteregve. Hiába a szakadó eső, a fa fáklyaként lángolt. Az út melletti mérföldkő is megfeketedett a pusztító erejű villámtól. A tűzoltó őrtornyában megszólalt a harang. Alig volt képes a csilingelő hangjával riasztani az önkénteseket, az ég háborgása mindent elnyomott. A tűzoltók az ecetes bőrökkel, csákányokkal és vödrökkel felszerelve szaladtak az öreg fához a városkapu közelében. Közel volt a lakóházakhoz, a tűz így könnyen átterjedhet az épületekre. minél hamarabb el kell oltani. 
 
    Mialatt nekiálltak a villám okozta tűz eloltásának, a vihar tovább háborgott. Újabb villám mart bele az égboltba. Ez már nem egy terebélyes fát talált el, hanem egyenesen a tűzoltó székház épületébe csapott. A félig kőből, félig fából épült tornyos épület hatalmasat mordult fájdalmában, amikor Iuppiter villáma beleharapott. Szikrák és zsarátnokok röppentek szét a lángra kapott épületből, ezernyi lángoló szikra hullott az útra, a házakra. 
 
- Milyen szerencse, a tűzoltók épp most mentek ki az épületből! – Mummius azonnal észlelte a villámcsapást, és szaladt, hogy megszervezze az oltást. 
 
    Titus is munkához látott, a környező épületekből kiparancsolta az embereket, és a vízhordáshoz láncot szervezett. Mindenkit feladattal látott el, senkinek sem hagyott időt, hogy pánikba essen.

- Ezek után jól fog esni a vacsora a mamánál! – Kiáltotta Mummius után, aki már széles mozdulatokkal magyarázta a megszeppent rabszolgának, hogy mit kell csinálnia.

    Kezdeti lelkesedésük hamar alább hagyott: a tűz gyorsan terjedt házról házra, mintha meg sem próbálták volna oltani. A szél is ellenük dolgozott, újabb és újabb zsarátnokokat szórt a házakra. Már az összes környékbeli odasereglett, hogy mihamarabb eloltsák a tüzet. A tűzoltóegyesület székházának oldalsó falait leválasztották a szomszédos épülettől, de hiába. Az éhes lángnyelvek átcsaptak mindenen. A kerítés már teljesen szénné égett, megfeketedett, segélykérő karok meredtek dacosan a viharos égre. Titus megdöbbenve nézett farkasszemet a pusztítással, ilyet még életében nem látott. A füst az égig ért, nem is lehetett látni a végét. Az egyesület székháza recsegett- ropogott kínjában, a haldoklás hangjai a szívébe martak. Annyi kedves emlék, annyi élmény kötötte ehhez az épülethez! Minden igyekezetével sürgette az oltást, bár egyre kevesebb remény maradt, hogy bármi is megmenthető az épületből.

    Devotus nem segített, a hangokra figyelt, melyek oly hosszú hallgatás után ismét megszállták az elméjét. Mindegyik mást mondott, és mindegyik egyszerre hangoztatta a saját igazát. Teljes zűrzavar uralkodott a fejében. Mintha Aelia hangját hallotta volna halványan, de csak egészen gyenge segélykiáltás jutott el hozzá. „Segíts rajtam, Devotus!” A hang egyre hangosabb lett, mígnem rájött, hogy Aeliát ugyanúgy hallja a fejében, mint a szellemeket. Az asszony halott! Elkésett! Mindennek vége. 
 
    A szellemek elcsendesültek. Már csak Aelia gyenge sírdogálását hallotta, amikor az apja tört be az elméjébe. Ez alkalommal nem lassan, alulról, a gerince felől kúszott be a fejébe, hanem a koponya tetejéről, mint egy medve harapása robbant be az agyába.

- Mit tettél?!? Szégyentelen! – Ordította a dühös hang, megrázva a rosszul összeillesztett koponyacsontok falát. – Nem vagy méltó arra, hogy a fiamnak nevezzelek! Kövesd a kis énekes madaradat oda, ahova mindketten valók vagytok! Légy átkozott! Légy átkozott örökre!

    Devotus a lángoló várost csak a könnyei függönyén keresztül látta. Lábai akaratlanul is elindultak, vitték a lángoló épülethez, az egyesület székházához. Ez az épület lángolt a leginkább, irgalmatlan forróság csapott ki az ajtókon, ablakokon. Ha hitt volna az új isten tanításainak, egyenesen a pokol lehelete. De eddigre már semmi sem maradt Devotusból, a néhai emberből, a haragvó atya bosszúja utolérte a fiút. Öntudatlanul lépdelt a tomboló lángok felé.
 
    Belépett a nyíláson, ami nemrég még az épület ajtaja volt, ahol nemrég Titus és Aelia kézen fogva szaladtak fel az emeletre, hogy hangversenyt adjanak. Az ajtó, ahol Devotus nemrég hallgatta a csodálatos hangot, ami elbűvölte, ami rabul ejtette, ami elfelejtette vele nyomorult életét. Ez az élettel teli hang már csak halkan sírdogált, nem követelőzően, nem panaszosan. Végtelen fájdalommal telve, amibe meghasad az ember szíve. Elnyelte a nagy épület úgy, hogy senki sem vette észre, amikor bement.

    Az oltás szinte reménytelen volt, a tűz vadul tombolt, egyesek szerint már a fürdőt is elérte. A piacon szinte ellenállás nélkül száguldott végig, a kelmékkel, olajokkal gazdagon megrakott raktárak egyetlen szemvillanás alatt váltak füstté. Titus nem hagyta el a székház környékét. Aggódott a szeretteiért, a feleségéért, az anyjáért. A legtöbb, amit tehetett értük, hogy megtanította őket, mit tegyenek a tűzvész esetén. Ezerszer felkészítette őket erre a helyzetre, amire nem lehet felkészülni. Bízott benne, hogy sosem kell a gyakorlatban bebizonyítaniuk, hogy megértették Titus utasításait, most mégis csakis ebben bízhatott, hogy a szeretteinek lesz elég lélekjelenléte, hogy meneküljenek. Nem akarta elképzelni az idős anyját, amint lebénul a félelemtől, és megriadt mókusként áll a lángokkal szemben. Az iszonyat öntötte el jeges verítékkel, ha maga elé képzelte a sikoltozó feleségét. Nem. Erősek, meg fogják védeni magukat. 
 
    A székház épülete bődült egyet, eltátotta az égett falakból képződött száját. Az emelet leszakadt. Földrengésszerű robajjal zuhant a földszintre. Az orgona! Titus szeme könnybe lábadt. Az a csodálatos hangú orgona! Ott volt az emeleten.

2013. június 22., szombat