2013. május 16., csütörtök

Légy átkozott! (tizenkilencedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)



    Terveit szövögetve Devotust elemi erővel terítette le a fejfájás. Valami hatalmas démon szállta meg a fejét. Lekuporodott a sarokba és halkan nyögdécselt. Igyekezett a lehető legkevesebbet mozogni, hátha ezzel is tudja csökkenteni a fájdalmat. 
  
- Üdvözöllek, drága barátom! – Szólalt meg a hang a fejében selymes, szinte már hízelgő hangon.

- Nerótusz? Azt hittem már sikerült megszabadulnom tőled… - Nyögdécselt a fájdalom által földre szegezett mágus.

- Ej, te modortalan félkegyelmű! Hát így kell fogadni egy régi ismerőst? – A szellem szorított még egyet Devotus agytekervényein, a fájdalom szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. – Én már akkor irányítottam az emberek gondolatait, amikor azok még az ökrök farába bújva túrták a földet! Tisztelj meg egy kis alázattal. 
  
- Üdvözöllek, Fenséges Nerótusz! Mi járatban itt nálunk, a Halhatatlan Római Birodalom e távolt kis tartományában, Pannonia Provinciában?

- Látod, mindjárt jobb! – Egy leheletnyit enyhült a szorítás. Ha bárki látta volna ebben a helyzetben a mágust, biztosan azt gondolta volna, hogy megőrült. A démon az ő fejébe költözött, senki sem láthatta. Devotus mintha az asztal lábával folytatott volna hagymázas beszélgetést, ahova kínjában lekuporodott. – Nekem köszönhetsz mindent, te nyomorult halandó! Ha én nem szállom meg az elméd még egészen csepp ember korodban, akkor most te is egy ökör hátsóját nézhetnéd naphosszat!

- Igen, neked köszönhetem… - Devotus nem tudott igazán hálás lenni ezért a kétélű ajándékért, sokszor inkább lett volna tudatlan és egyszerű ember. Senki sem kérdezte meg, hogy akar-e az élők és a holtak között átjáróként élni, vagy szeretne-e inkább egy tanulatlan földműves lenni, aki tizenöt leendő rabszolgával ajándékozza meg az éhes Birodalmat, és aki maga is rabszolgaként, egy másik ember tulajdonaként tengeti a mindennapjait. Valóban, tanulhatott és nem kellett kétkezi munkát végeznie, de mint mindennek, ennek is súlyos ára volt. 

   A démon megérezte a vonakodást, feldühödve folytatta a szidalmait.

- Nem, drága barátom, ne képzeld, hogy az lehettél volna, aki lenni szeretnél! Egy közönséges földműves! Amíg anyád vérét szívtad, hogy megerősödj, jónéhány alantas, említésre sem méltó démon alaposan összerugdosta a képedet! Irigyek voltak, mert szép lettél volna, mint az anyád! Az a bolond nő meg képtelen volt magától távol tartani a legkisebb démont is! Szép volt, de igencsak akaratgyenge!

- Sosem láttam az anyámat… legalább egyszer engedd meg, hogy megpillanthassam! – Könyörgött a mágus, mert már idestova negyvenöt esztendőt eltöltött az árnyékvilágban, sosem tudta rávenni a hatalmas szellemet, hogy megmutassa az anyját. Életében pedig hiába kereste, sosem találta meg. 
  
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mennyit kerested? Azt hiszed, nem látom, hogy mit csinálsz, amikor azt hiszed, távol vagyok tőled? Ott vagyok minden gondolatodban, ott vagyok minden lépésedben! Azért, mert nem hallasz, attól én még jelen vagyok! Jobban össze vagyunk fonódva, mint te meg az árnyékod!

- Ezért kérlek, hogy csak egy pillanatra…

- Pontosan ugyanolyan vagy, mint az az ostoba nő! Idealista! Naiv! Hiszékeny! És szép voltál, szebb, mint egy isten. Irigykedtek is rád, talán pontosan ezért nem védték meg az anyádat tőlünk!

- Nem érdekel a szépség, az is elmúlik, mint minden. Már egészen megszoktam, hogy ilyen vagyok.

- Megszoktad, mi?!? És ahhoz mit szólsz, hogy amikor az anyád meglátott, odaadott az apádnak, hogy törődjön veled ő, mert rád sem bírt nézni, annyira ocsmány lett az ábrázatod? Ez hogy tetszik, drága barátom?

- Biztosan volt rá oka. Apám is mágus volt, őt okolta a történtek miatt… Apám mesélte, hogy anyám szerint miatta lettem ilyen…

- Azt is elmesélte neked, kis torzszülött varangyom, hogy ő mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg? Vagy csak anyádat akarta tisztázni előtted? Hogy ne gyűlöld? Hogy ne súlyosbítsd vétkeidet?

- Az az egyetlen vétkem, hogy szeretném tudni, ki szült erre a világra!! – Devotus kiabált, a szorítás a koponyájában egészen alábbhagyott, volt ereje hangoskodni.

- Hmmm…. az apád! Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Annyira jelentéktelen volt életében, hogy még szellemként sem vettem észre. Nehogy azt hidd, hogy az a műveletlen kisiparos tanított meg téged bármire is! Amit tudsz, azt mindent nekem köszönhetsz! – A démon egészen hiú volt. Devotust a saját szellemi örökösének tekintette. – Számtalan mágikus praktikát örökítettek meg az emberek az évezredek során. Ezek hiába kerülnek illetéktelenek kezébe, nem tudják használni. Értelmetlen halandzsának, babonaságnak, istenkáromlásnak tartják, kortól függően. Akiben viszont nyitva vannak az ajtók, melyek a túlvilágra nyílnak, minden praktika nélkül képesek varázslatokat végrehajtani. Vond le a következtetést magad, rút kis szörnyetegem, a mágia képesség, nem tanulás. Fogékonyság, adottság, ajándék, átok. Attól függ, ki hogyan gazdálkodik vele. 
 
    Devotus bármennyire is nem akarta, Aelia Sabina arca jelent meg a fejében. A tehetséges énekesnő, aki jól bánt az istenek ajándékával. És mégis. Az ajándék, amit kapott, ellene fordult. 
  
- Nocsak, nocsak. A kis énekesnő! Milyen bájos, milyen elragadó, igaz kicsi Kerberoszom? – Gúnyolódott Nerótusz, az örök szellem. Aelia képét megragadta, és egyenesen Devotus portréja mellé helyezte a képzeletében. – Na ehhez mit szólsz, legborzasztóbb gyermekem? Szép kis páros, nemdebár?

   Devotus fejénél már csak a szíve hasogatott jobban. Tudta ő nagyon jól, hogy teljesen értelmetlen a rajongása, semmilyen kötelék nem alakulhat ki kettejük között, de a virágoknak sem lehet megparancsolni, hogy ne nyíljanak…

- Mit akarsz tőlem? Miért gyötörsz? Aelia nem az enyém, nem tudod elvenni tőlem! Azt sem venné észre, ha holnap elnyelne a föld! – Végre talált egy pontot, ahol visszavághat a démonnak, mert már tényleg nem volt semmije, amit el tudott volna venni tőle a gonosz szellem. 
  
- Valóban, nem a tiéd. Csak érdekes megfigyelést tettem, hogy mennyire hasonlít az anyádra, amikor az ennyi idős volt… persze anyád ennyi idős korára már halott volt.

- Hazudsz! Apám megmondta, hogy még aznap éjjel elnyelte a Nílus, amikor megszülettem!

- Néha annyira ostoba vagy, mint egy ember. Mintha semmit sem tanultál volna a magasabb hatalmaktól, tőlem. Nem, egyetlen kis békám, anyádat a legkevésbé sem nyelte el a Nílus. Önként jött hozzám. A legszebb korában. Még nem volt harminc éves sem, a hús legszebb virágzása alatt önként jött hozzám feleségül. Apád? Téged kímélt. De hogy minek… vannak olyan irracionális dolgok, amiket sosem fogok megérteni ebben a kusza emberi gondolkodásban. Az agyatok tele van sötét, rejtett zugokkal. Sosem tudhatod, mi lapul ott. Vegyük például ezt a kis énekesnőt. Rengeteg szép nővel találkozhattál már életed során, és soha, egyik sem ébresztett benned vonzódást. Különös. Pedig az egyiptomi asszonyok, akár a legfinomabb remekművek. Nem, éveken keresztül rájuk se nézel. Aztán egyszer csak ide vetődsz, erre a havas és hűvös helyre, ahol még az istenek is kénytelenek medvebundát ölteni, mert azt hiszed, anyád innen származik. Igen, ezt jól tudtad, de csak itt született, semmi sem köti ide. Sebaj, te felkerekedsz, és átköltözöl ide, ahol a mágusok inkább félelmet váltanak ki, mintsem megbecsülést. Egyiptomban szép házad volt, tiszteltek, elismerték a munkádat. Itt egy utolsó senki vagy, hálás lehetsz, ha nem rugdosnak össze, és mi történik? Szemet vetsz egy nőre. Aki megszólalásig hasonlít az anyádra. 
  
- Te ezt nem értheted! Talán sosem voltál ember, talán azért nem vagy képes megérteni, hogy vannak dolgok, amik a te nagyszerű logikádon felül állnak!

  Nerótusz hallgatott egy darabig, töprengett. Évezredek óta figyelte az embereket, és mindig, amikor már azt hitte, érti őket, valami váratlan húzással bebizonyították, hogy egyáltalán semmit sem értett meg belőlük. Összességében mulattatta ez a dolog, hiszen neki végtelen idő állt a rendelkezésére, hogy elméleteket gyártson. 
  
- Imádnivaló kis játékszerem! Hát ezért tanítottalak annyi mindenre, hogy olyan legyél, mint a többi ember? Nem, én kis húsból szabott játékom, azért tanítottalak már azelőtt, hogy beszélni tudtál volna, hogy te legyél a híd élők és halottak között! Az emberi és a szellemvilág között! Apádtól csak annyit tanultál, hogy kitöröld a fenekedet. – Nerótusz lemondóan ejtette ki a számára alantas szavakat. A testi szükségleteket mindig is nagyon alantas dolognak találta. Feleslegesnek. – Tudod mit, gyöngyházas rémálmom? Itt az anyád!

    Ezzel Nerótusz megmutatta Devotusnak az anyja képét. Tényleg hasonlított egy kicsit Aelia Sabinára, de sokkal határozottabbnak, öntudatosabbnak tűnt. Devotus levegőt sem tudott venni a döbbenettől. A szép, szabályos és boldog arc lenyűgözte, félelemmel töltötte el. Néhány szemvillanás alatt lepergett előtte az egész életük, ami lehetett volna, ha az anyja nem dobja el magától a fiát. Boldogok lehettek volna, mindannyian, és ez az érzés jeges fájdalommal töltötte meg a belsőjét, egész lényét. 
  
- Ezt akartad, nem? Tessék, én tudtam, hogy nem lesz neked ez jó, ha látod. Ezek az értelmetlen érzelmi futamok egészen elvonják a figyelmedet az igazán fontos dolgoktól!

- Ő volt az anyám? – Devotus még szinte öntudatlan félálomban merengett, igyekezett a lehető legtöbb részletet megőrizni, nehogy valaha is elfelejtse. – De… de ha azt mondod, most veled van, akkor te sem tudtál neki ellenállni… - Ezzel az öntudatlan kijelentésével egészen rátapintott a démon gyengeségére.
 
   Nerótusz végzetesen felbőszült, hogy ő, minden tudás letéteményese ilyen profán dologgal lett megrágalmazva. Az fáj a leginkább, ami igaz, így Devotus akaratlanul is megtalálta a démon gyenge pontját. A fájdalom újabb lökéseivel tombolt a deformált koponyában.

- Te ostoba, te semmirekellő! Tudod, miért dobott el magától az anyád?!? Ezt az a nagyra tartott apád minden bizonnyal nem kötötte arra a kíváncsi orrodra, pedig ő is tudta, nagyon jól!!! Azért, szörnyecském, mert én vagyok az apád!!!! Nem az a pipogya mamlasz, aki enni adott neked, amikor még nem voltál képes kanalat emelni a szádhoz, hanem én, egy test nélküli szellem!!!

    A fájdalom varázsütésre megszűnt, mintha sosem lett volna. Devotus szemei elkerekedtek, szája néma „ó”-t formált. A döbbenet a földhöz szegezte. Kezei a torkára forrtak, mintha önmagát akarná halálra fojtani. Hosszú, néma csend telepedett a kis házra, egyikük sem tudott megszólalni. Végül Devotus törte meg a csendet.

- De miért nem mondtad ezt el nekem?
   Nem kapott választ, a leforrázott démon már messzire elmenekült. Egyedül hagyta a fiát a kérdéseivel, kételyeivel, félelmeivel. Ugyanúgy, ahogyan azt az ember-apja tette vele, valahányszor szeretett volna valamit megtudni.

2013. május 14., kedd

Légy átkozott! (tizennyolcadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

  Devotus mélyen a gondolataiba temetkezett. Ahogy kitisztult a feje, rendbe szedte magát és képes volt ismét gondolkodni, visszaemlékezni a látogatás minden apró részletére. Gyakorlott mozdulatokkal tette emberivé a testét, frissítette fel magát. A krémeknek köszönhetően ismét egész elviselhető volt a létezés a bőrében. Egy tiszta ruha és néhány falat kenyér egy kis olajjal még a leggyötrőbb fejfájás emlékeit is hamar elűzi. Néhány labdacs abból a készítményből, amit maga kevert ki a világ legbódítóbb növényeiből, és a fájdalom egy messzi, ismeretlen földrészre költözik. 
 
   A vadászatáról visszatérő Bastetet az ölébe vette, és hogy lekösse az izgalomtól remegő kezét, határozott mozdulatokkal nekiállt dagasztani a macska hátát. Bastet nem bánta, és nem is kereste az okát, hogy miért kap ilyen finom kényeztetést, holott a hosszas csavargás után inkább dorgáló szavak fogadják. Csak élvezte, sárga szemét kéjesen hunyta le. Elégedetten dorombolt.

    Felkavarta a látogatás, az egyik fele határtalanul boldog volt, mert ennyire közel lehetett a nőhöz, akit csodált, Aelia meg is érintette, és nem történt semmi (azt leszámítva, hogy a szíve majd’ kiugrott a helyéről). Eljött hozzá és még énekelt is neki. Devotus úgy érezte, hogy már nem élt hiába. Újra és újra felidézte magában az asszony minden mozdulatát, a szavait, az arcjátékát, ahogy képtelen az érzelmeit eltitkolni. Néha elszégyellte magát, hogy mennyire ostobán viselkedett, de mivel még sosem volt ilyen helyzetben, egészen megbocsáthatónak érezte az esetlen társalgását. Aelia is zavarban volt, pedig a legtöbb ember, aki felkeresi inkább izgatott és indulatos. Általában határozottan tudják, hogy mit akarnak, és azt lehetőleg azonnal. De legkésőbb tegnapra. 
 
   Másfelől mélységesen felkavarta, amit Aelia mondott. Nem az okozott neki csalódást, hogy bosszút akar állni az őt ért sérelmek miatt, mert azt teljesen jogosnak gondolta. A bosszú az élet része, noha néhány filozófus mostanság szereti hangoztatni a megbocsátás fontosságát. Ebben még Devotus sem hitt, pedig egyre több ilyen békés bosszúálló koptatta már Aquincum utcáit is. Valami földalatti szekta, egy új istennel, a régiek már nem jók nekik, pedig van választék bőven. Kicsit talán erőszakosak is.

   Egyáltalán nem értette, hogyan bánthat valaki egy ilyen angyali lényt, akár gondolatban is. Nagyon elfogult volt az énekesnővel szemben, mivel az élete ragyogását jelentette számára a nő léte, képtelen volt mérlegelni, hogy esetleg az angyali lény hibát követett el. És még ha hibázott is, hát nincs az emberekben könyörület? Amikor ennyi szépség szakad a világra, nem szabad az apró csúfságokat keresni, csak élvezni kell, amit az istenek adtak! Mindenben lehet hibát, kivetnivalót találni, de aki csak ezekre figyel, nem képes befogadni magát a szépséget, a földöntúli hangot, a csodálatos dalt, a látványt, az illatot, az nem képes megélni magát az élményt. Úgy látszik előbb az isteneknek össze kell törniük az emberek testét, hogy képesek legyenek az érzékszerveikkel befogadni a jót. Devotust bőségesen megropogtatták már az élete során, elérte azt az állapotot, hogy a legkisebb morzsát is lelkesen habzsolja.
  
 Viszont nem értett egyet azzal, hogy Aelia csak enyhe figyelmeztetést kért tőle. Úgy érezte, hogy ezt a sérelmet vérrel kell lemosni. Aelia minden bizonnyal nem lenne képes ilyesmire, ezért kell neki a tettek mezejére lépnie! Végre, talán életében először férfinak érezte magát, aki erejét és képességeit egy bajba jutott nő megsegítésére használja fel! Ő fogja megmenteni Aquincum Csalogányát! És összességében ezt nem csak egy bajba jutott nőért teszi, hanem azért, hogy Aeila művészetét tovább élvezhessék a Város lakói.

   Sajnos a saját apjával nem ápolt szívélyes viszonyt, így nem tudhatta meg egy tapasztalt, idősebb férfitől a legfontosabb szabályt: sose dőlj be egy állremegésnek és egy selymes szempillarezegtetésnek! Birodalmak dőltek már össze női kebleken, uralkodók lelték halálukat hamis szeretők karjai között, sorsok vettek új irányt egyetlen női váll kivillanása miatt. 
  
  

Légy átkozott! (tizenhetedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    A hazaút hosszú és elgondolkodtató volt. Aelia a lelke mélyén érzett egy kis lelkiismeret furdalást, amiért ilyen alantas eszközökhöz kell folyamodnia, hogy lemossa a nevén esett gyalázatot. Úgy érezte, nem tudna szembeszállni a fúriákkal, esélye sincs velük szemben. A hűség pedig két ember dolga, senkinek semmi köze hozzá. Ez egy kényes téma, nem tudja megvédeni a saját igazát, nem tudja bebizonyítani, hogy ő igenis hűséges feleség, viszont a rágalmak meg tönkreteszik az egész életét. Ha Titusnak így megfelel, hogy Aelia legfőbb gondja nem a rabszolgák gardírozása, hanem vannak saját „ügyei”, akkor senkinek semmi joga hozzá, hogy őt elítélje. Nem tud olyan felesége lenni a férjének, amilyet elvárnának. Nem képes arra, hogy olyan életet éljen, amilyet az anyja, és a nagyanyja is élt. Nem képes élve elásni magát egy háztartásban, amikor a világ tele van izgalmas dolgokkal, amik csak arra várnak, hogy felfedezzék őket! Mintha az összes jó dolgot csak a férfiak számára hozták volna létre. A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejében, képtelen volt őket kordában tartani.

   Titus felvetette, hogy akár el is költözhetnének egy másik városba. Egyikük sem lett volna képes elhagyni Aquincumot, így kimondatlanul is, ez egy lehetetlen ötlet maradt. A gonosz nyelvek pedig még Rómába is elkísérnék őket, így nem maradt más, mint itt, helyben legyőzni a rosszakarókat és tisztára mosni a nevüket. Ebben a városban élték le az eddigi életüket, minden emlékük ide kötötte őket, nem lettek volna képesek egy új helyen gyökeret ereszteni. Titus sem hagyná itt a mamát, noha néha már egészen úgy tűnt, képes elszakadni az első nőtől, aki rabul ejtette a szívét. 
  
- Idővel mindenki el fogja felejteni ezt az egészet! Csak most érdekes a dolog, mert friss esemény, amin tudnak csámcsogni! – Titus, az örök optimista, aki tényleg hitt benne, hogy csak idő kérdése, és leszállnak róluk. 
  
- Gondolkodtál volna azelőtt, édes lányom! Azelőtt, hogy ilyen helyzetbe hozod magadat és Titust! Egy nőnek nagyon kell vigyázni a becsületére, de én aztán beszélhetek neked! Eddig sem érdekelt a véleményem, hát most oldd meg magad! – Gelina, az anyósa egy kicsit elégedett is volt a kialakult helyzettel, amolyan önigazolásnak tekintette, hogy ő megmondta. Csapott állát egészen visszahúzta a nyakába és elégedetten rengette az itt feltorlódott bőrt.

    Apró malacszemei villogtak, kis tokája rázkódott a győzelem tudatától. Az idős nőt egészen felpezsdítette a közéleti történés. Így, hogy Aelia volt a középpontban, különösen felforrósodott az öreg, besűrűsödött vére. Maga gyalogolt ki a piacra, hogy újabb fejleményeket hallhasson. Már a lába sem fájt.

   Aeliának a fürdőben sem volt nyugta. A vélemények kérés nélkül zúdultak a nyakába.

- Drágám, Titus igazán nem ezt érdemelte volna! Más nő a helyedben hálás lenne, hogy ilyen férje van! De ismerlek jól, neked semmi sem elég, ha megszerzel valamit, máris nyújtod a kezed a másikért! A férfiakkal sem voltál képes betelni. – Serpentia selymes hangú észrevételei. A nagy fürdőben elkerülhetetlen volt a találkozás, hiába a mindent elborító forró gőz és pára, Serpentia még azon keresztül is észrevette Aeliát, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy egy kicsit taposson rajta. Tette mindezt behízelgő hangon, miközben barátságosan simogatta Aelia karját, amit az asszony egy bilincsként érzékelt, Serpentia szabályosan odaláncolta a meleg vizes fürdő falához, így megakadályozta abban, hogy elszaladjon a bántó szavai elől. Természetesen nem négyszemközt zajlott le ez a jelenet, Aelia bűnös élete így újabb árnyalatokkal gazdagodhatott. Serpentia pedig cinkosan mosolygott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha egy férjes asszony szeretőket tartana. 
  
   A palaestrán, a tornacsarnokban Serpentia épp labdajátékot játszott nálánál jóval fiatalabb lányokkal. A sok vacsora és ünnepség nyomott hagyott a derekán, amit jótékony testmozgással igyekezett meg nem történtté tenni. Néhány kecses derékhajlítás és egy kis mozgás: Serpentia ismét nyeregben érezheti magát. 
  
Az éhes férfiak nem leplezték vonzalmukat:

- Esetleg taníthatnál énekelni engem is, kis madaram! – Ahenobantészhoz is eljutott Aelia könnyűvérűségének híre, és a legkevésbé sem szeretett volna kimaradni a Város legkapósabb asszonyának ágyából. 
  
    Aelia válaszra sem méltatta az ocsmány ajánlatot, sarkon fordult, és méltóságának maradékait megőrizve igyekezett mihamarabb elhagyni a helyszínt. Amikor úgy vélte, hogy a férfi már nem láthatja, a sietős lépteket futásra cserélte. A közfürdő előtt találkozott Ahenobantésszel, és annyira feldúlta az ajánlat, hogy egyenesen a fürdő háta mögötti keskeny utcát vette célba. Itt is jártak kocsik, szekerek, kerülgetni kellett őket, és ezen az utcán keresztül a piachoz lehetett kijutni. Aelia is gyakran használta ezt az utcát, a közepe táján egy kis terecske volt, díszes kúttal. Egy vidám delfin száján keresztül csobogott a kristálytiszta, hűs víz, ha csak erre járt, mindig ivott belőle pár kortyot. 
  
   A piac közelsége miatt a zsivaj itt már hallatszott, a víz csilingelő csobogásának hangjával keveredve egészen megnyugtató eleggyé szelídült. Az élet, az emberek hangjai. Nincs teljesen egyedül, és mégis. Leült a kút kávájára, homlokát a hűvös kőfalnak nyomta, mintha a felkavarodott gondolatai így egy kicsit lecsillapodhatnának. Hevesen habzsolta a levegőt, és már egyáltalán nem érdekelte, hogy ki látja, és mit gondol róla. 
  
   Ujjait bemerítette a vízbe és megbűvölten nézte, ahogyan a víz fodrozódik, örvénylik. Legszívesebben beugrott volna a kútba, hogy elnyelje az örök sötétség, de a kút nyilván nem volt akkora, hogy egy felnőtt nőt el tudjon nyelni. Ehelyett megmosta az arcát, és a kis felfrissülés után hazaindult. A legnéptelenebb utcákat választotta, hogy elkerüljön mindenkit, akit ismert. Inkább egy garázda vágja át a torkát, mintsem hogy még egy ismerőssel szembetalálkozzon!

2013. május 11., szombat

Budai- Balogh Tibor előadása

   Május 9-én, szerdán, az Örkény István Könyvesboltban került megrendezésre Budai- Balogh Tibor előadása a római határvédelemről. A BBC History magazin májusi száma bőségesen és szépséges képekkel illusztrált cikkekben foglalkozik a Római Birodalommal, ezért lelkesen vetettem bele magam az aktuális számba. A májusi római hangulat emelése kapcsán szervezték meg az előadást.  
   Ez a téma már áprilisban is terítéken volt a Budai Várban megrendezett szabadegyetemi előadássorozatok keretében, tehát végül is kétszer sikerült elmennem az előadásra. De mégsem volt a kettő ugyanaz: az újonnan feltárt, nánási úti kiserőd vagy burgus volt a központi téma, de ehhez kapcsolódóan sok új és érdekes információt hallhattak az érdeklődők. Nekem legalábbis nagyon érdekes volt a limes kiépülése, a kapcsolat a szomszédos "barbárokkal" és az információáramlás a Duna mentén. 
   Jegyzeteket is készítettem, de mivel az előadó megígérte, hogy egy szép cikk készül belőle az Ókor kulturális folyóirat számára, nem szaladok a dolgok elébe! Addig is szerintem érdemes forgatni a korábbi Ókor magazinokat, Budai- Balogh Tibor már korábban is publikált, és sok zseniális cikket lehet itt találni. Érdekesek, izgalmasak és a lelkes érdeklődőknek (mint én magam is) is érthetően vannak tálalva. Ez fontos szempont, itt meg is jegyezném, hogy nagy szerelmem még a Gondolat kiadó gondozásában megjelent Electa- sorozat is.Szintén jó témák (jó téma alatt értem a közérdeklődésre számot tartó), könnyed stílussal kibontott súlyos kérdések- ókor minden mennyiségben!
   Az Ókor magazin külön érdeme, hogy a korábbi számok az oldalról (www.ookor.hu) és ezek mivel folyamatosan aktuálisak, mindig egy élmény elővenni egy- egy cikkét.
   Végül némileg a lelkesedéstől túlcsapongva összefoglalnám: egy hangulatos könyvesboltban (nem, nem hipermodern luxusplázában, hanem egy amolyan igazi könyvesboltban) egy remek előadást volt szerencsém meghallgatni, Budai- Balogh Tibor nagyszerű előadó, Valentinianusról olyan közvetlenséggel tudott beszélni, mintha személyesen ismerte volna. Nem a divatos magánéleti pletykákra gondolok itt, hanem a munkásságára és a dolgok közti összefüggésekre. Nyilván ezek a dolgok történész- régész berkekben nem számítanak kuriózumnak, de egy kívülálló lelkes rajongót mégis lenyűgöznek. Szóval ha tehetitek, és még lesz(nek) hasonló előadás(ok) feltétlenül menjetek el!

2013. május 9., csütörtök

Légy átkozott! (tizenhatodik fejezet)


- Üdvözöllek, Aelia Sabina, nagy megtiszteltetés, hogy a házamban fogadhatlak! – Szólalt meg egy mély, kellemes hang a sötétség mélyéről. 
  
    Aelia hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Igaz a deszkák között átszüremlett némi fény, de még kint sem volt nappali világos. A kis kunyhóban semmi fényforrást nem látott, sem mécsest, sem szénüstöt. 
  
- Üdvözöllek idegen! Devotust keresem, az egyiptomit. Remélem nem törtem be az otthonodba! 
  
- Jó helyen jársz, magam vagyok az egyiptomi. Vártalak.

- Akkor nem is vagy idegen. Vagyis igen, mert még nem mutatkoztam be, de már tudod is a nevemet! Vagy mégis, talán mégis idegen vagy, mert még sosem láttuk egymást. Vagy nem mutattak be egymásnak. Nem is tudom, szoktál–e társaságban járni, ahol bemutathattak minket egymásnak, vagy ahol megismerkedhettünk volna. Szóval nem is vagyunk egymásnak annyira idegenek, csak egy kicsit… - Aelia zavarát leplezve próbált társalogni, de minden kimondott szó után érezte, hogy egyre nagyobb sületlenséget mondott. – Nagy kérés lenne, ha egy kis világosságot szeretnék? Az orromig sem látok. Nem látlak, hol vagy, szeretnék neked kezet nyújtani.

- Azt felejtsd el. Nemsokára felkel a nap, akkor lesz egy kis fény, az pont elég. Nagy kérés lenne, ha addig énekelnél? – Devotus nem volt túl járatos a társalgási szokásokban, fényt nem is lett volna mivel gyújtania, és már napok óta izgatott volt, hogy a nő eljön hozzá. Ezerszer elpróbálta magában, hogy mit fog mondani, mit fog csinálni, hogyan fog viselkedni, de most, hogy az élő, valódi Aelia Sabina itt állt előtte, nem tudta, mit kellene tennie. Pedig a démonok napokkal előtte megmondták neki, hogy az asszonyt szétfeszíti az indulat, és csak idő kérdése, hogy mikor szánja rá magát, hogy felkeresse a mágust. Még Bastetet is bevetette, hogy Aelia-pótlékként gyakorolhasson némi társalgást. A félszemű macska kénytelen volt hallgatni a mágus társalgási próbálkozásait.

- Szeretnél esetleg helyet foglalni?- Illedelmesen egy széket húzott ki a macska előtt.

- Ismerem a művészeted, könnyekig meghatódom, amikor hallom az éneked. – Bastet egykedvűen hallgatta napokon keresztül Devotus próbálkozásait.

- Hogyan kell társalogni? És egyáltalán minek?!? – Nos, erre a kérdésre még a sokat látott Bastet sem tudott felelni. 
  
- Énekelni? Végül is, miért ne? – Aelia először meglepődött a kérésen, de végül is jó ötlenek találta, miután az első néhány mondata csapnivalóan ostobára sikerült. A sötétben egyáltalán nem tudta, mihez kezdene, énekelni pedig szeret, így határozottan kedvére volt egy dallal elütni az időt, míg a nap felkel. – Van olyan, amit hallani szeretnél, vagy rám bízod a választást?

- Énekelj Orpheuszról. 
  
   Aelia belekezdett a dalba, amit ő is nagyon szeretett. Sokat olvasott Orpheuszról, úgy érezte, érti a motivációit, igazán át tudja élni a dal lényegét és át tudja adni a szenvedélyét. Devotus izgatott örömmel a szívében hallgatta Aeliát, szerette volna, ha a pillanat sosem ér véget. 

   Mire a végéhez közeledett a dal, a nap felkelt. Sápadt sugarak szűrődtek keresztül a deszkákon. Félhomály derengett a házban, a mágus igazat mondott. Túl sokat nem lehetett látni, de már nem volt vaksötét. Kirajzolódott a nagy faasztal, a falra szerelt polcok, az apró üvegcsék, tégelyek és edények, amik takaros rendben sorakoztak a keskeny polcokon. A döngölt padló tiszta volt, semmi felesleges díszítést nem talált a házban. Nagyobb rend és tisztaság volt ebben a szegényes házban, mint amit ő a saját otthonában szolgák egész hadseregével fenn tudott tartani. A fekete macska még mindig a lábának dörgölőzött, de egyáltalán nem találta kellemetlennek. Selymes szőre kellemesen simította a csupasz lábszárát. És ott volt Devotus alakja is, a maga görnyedt körvonalaival. A zömök test, ami így köpenyben és félhomályban nem is volt annyira borzasztó, mint ahogyan elképzelte. Levágott békacombokat, üstben fortyogó gyerekfejeket és nyálzó szájú, kifolyt szemű szörnyeteget képzelt maga elé, aki szinte kéjesen kevergeti ocsmány főzetét. Kellemesen meglepődött.

- Miért nem akartál fényt gyújtani? – Aelia most már egyáltalán nem félt, az éneklés alatt megnyugodott.

- Miért akarnám, hogy láss? Így is többet látsz belőlem, mint kellene.

- Ne sajnáltasd magad, nem te vagy az egyetlen a Városban, akivel elbántak az istenek. Ott van Octavianus, aki egy nőnek is csak a derekáig ér. Vagy az anyósom, Gelina, akinek csak a hosszú stóla takarja el a görbe lábait. És az a rengeteg katona, aki elveszítette a karjait, lábait a csatákban, és az a rengeteg sérült… Nem csak neked van ilyen tested! Más is képes együtt élni azzal, amit az istenek adtak neki!

   Devotus ezen még sosem gondolkodott el. Bizonyos szempontból igazat kellett adnia Aeliának, nem ő az egyetlen rettenetes kinézetű ember a világon. A magafajták mindig a gúny és a megvetés céltáblái, emiatt talán a többi torzszülött vagy megnyomorodott is úgy érezheti, egyedül van a világon. Pedig nincsenek is olyan kevesen. Nem sokaknak adatik meg, hogy hibátlan testtel haladhassanak végig az élet rögös útjain. Csakhogy az ő problémája messze túlmutat azon a kicsiségen, hogy milyen küllemmel kell leélnie az életét. Sokkal nagyobb gondot jelentenek az őt körülvevő szellemek és démonok. 
  
- Nem tudhatod, milyen egy ilyen testben élni. Te szép vagy, rád senki sem mutogat ujjal, nem dobálnak meg kővel az ocsmányságodért. Csúfnak lenni egyfajta átok. – Devotus nem akart nyíltan igazat adni a nőnek, finoman célzott rá, hogy foglalkozzon a maga dolgával. Az átokkal, amit ugyan az elméje mélyébe rejtett, de mi másért jött volna? Mindenki azért jön. A bosszúért.

- Hogy nem tudom, milyen csúfan élni?!? Tényleg nem tudom. De azt tudom, milyen szépnek lenni. Amikor mindenki csak egy díszt lát benned, a formás testedet, a szép hajadat, a selymes hangodat, a múlhatatlan vonzerődet. És senkit sem érdekel, hogy ki vagy te, legbelül, hogy mit gondolsz, hogy mit érzel. Hogy neked is lehetnek gondolataid, nemcsak egy üres, bájos baba vagy, akit mindenkinek védelmeznie kell és óvnia, hanem egy ember, aki nem hajlandó a múlandó szépsége miatt keseregni, hanem az élet mélyebb értelmét keresi. De nem engedik. Hidd el, ez ugyanolyan átok, mint görbe háttal és torz koponyával élni. Az ítélet maga a börtön, amibe a környezeted zár be abban a pillanatban, hogy minek tart, milyen szerepet oszt rád az életedben. – Aelia végre kimondhatta ezeket a dolgokat, amiket eddig senkivel sem osztott meg. Egészen megkönnyebbült a tehertől, amit az imént elengedett. Pedig csak az álláspontját szándékozott megvédeni, mégis, valahova egészen máshová kanyarodott a beszélgetés. 
  
- Talán igazad van, nem tudhatom. Mindenesetre érdekes párosítás vagyunk, te meg én, ha egyszer rájönnek, hogy felkerestél. 
  
- Senki sem tudja, a legnagyobb titokban jöttem.

- De meg fogják tudni. Idővel. Biztosan nem a szépség ideájáról jöttél csevegni.

    Aelia összeszedte magát, mély levegőt vett. Valójában itt az ideje, hogy elmondja, miért is jött. Csak egészen belelendült a beszélgetésbe, mert még soha senki sem hallgatta végig, hogy ő mit gondol. 
  
- Igen, másért jöttem. Nem szeretném rabolni az idődet, máris a lényegre térek. – Idegesen morzsolgatta a stóla szegélyét, nehezére esett kibökni. – Hát, szóval, biztosan a te füleidet sem kerülte el az a hír, hogy az amfiteátrumban a legutóbbi hangversenyem … öööö… nem sikerült túl jól. 
  
- Nem hallottam semmit. Itt töltöm a házban a napjaimat, mint a hozzám hasonló többi csúfság, nem szívesen teszem magam közszemlére. És a Város lakói sem szoktak délutánonként meglátogatni egy kis csevegésre. Szóval ha a közéleti hírekről akarsz beszélgetni, akkor magadnak kell beavatnod engem a részletekbe. – Nem árulta volna el a világ minden kincséért sem, hogy pontosan tájékozott az ügy minden részletével kapcsolatban, kíváncsi volt, hogy az érintett hogyan adja elő. Amennyire vonzónak találta a szépséges asszonyt, úgy megkedvelte az őszinte, szókimondó száját.

- Igencsak vissza kell mennem az időben, hogy az egészet elmeséljem neked. 
  
   Devotus egy háromlábú ülőalkalmatosságot tolt Aelia elé, egyetlen mozdulattal hellyel kínálta. Maga nem ült le, csak az asztalnak támaszkodott, karnyújtásnyira a nőtől. Egy tál mézes kását tolt elé. Aelia kérdőn nézett rá.

- Egyél. Azt mondtad, hosszú történet lesz. Szeretem a hosszú történeteket. Ritkán van alkalmam élvezni őket. 
  
- Nem vagyok éhes…

- Egyél nyugodtan. Ez csak kása, a legfinomabb athéni mézzel. Semmi más. Nem foglak rút varanggyá változtatni!

   Aelia jólesően felnevetett, végre rájött, hogy a mágussal szemben felesleges és babonás előítéleteket táplált. Nem is olyan félelmetes, mint ahogyan azt elképzelte. Kicsit tényleg csúnya, de egyáltalán nem félelmetes. És kellemes beszélgetőpartner, noha furcsa volt, hogy csak az egész arcát eltakaró csuklyával beszélget, de sebaj. Biztosan félénk.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elvarázsolnál valamivé, és senki sem nézne rám többet!

- Akkor kénytelen lennél itt élni velem ezen a nem túl szívderítő helyen. A szörnyek városában! – Jó volt egy gondolat erejéig megfesteni egy lehetőséget, hogy Devotus együtt élhetne valakivel. Valakivel, aki társa lehetne a számkivetettségben. Aelia egyáltalán nem háborodott fel a felvetésen, sőt, szívből nevetett rajta. Devotust átjárta a melegség, hogy egy gondolat erejéig, egy pillanatra nem volt egyedül. 
  
- Egy varangy, egy görbe hátú mágus és egy félszemű macska! A szörnyek hadserege! – Toldotta meg a nő, miután nem tudta nem észrevenni, hogy a macska, aki még mindig a lába körül tekergett, szerves része a bizarr társaságnak. 
  
  Melegség töltötte el mindkettejüket. Összetartani a bajban, a legnagyobb dolog, amit ember adhat a másiknak. Bastet viszont a félszemű macska említésén egy kicsit felhúzta az orrát, elégedetlenül nyaffantott.

- Jól van, cicuska, szép cica vagy, fél szemmel is! – Aelia megsimogatta a macska fejét. – Szóval az egészet csakis magamnak köszönhetem, mert ostoba voltam, de most már annyira összekuszálódtak a szálak, hogy magam képtelen vagyok kibogozni őket. Igen egy átokért jöttem hozzád, de azért, hogy megértsd, mit kérek, elmesélem az egészet. A tűzoltóegyesület jótékonysági hangversenyt szervezett…

   Aelia csak mesélt és mesélt. Dőlt belőle a szó, szinte levegőt sem vett. Mire a végére ért a történetnek, bekanalazta a mézes kását, és a nap is jócskán feljött. Mindent elmondott, és beismerte, hogy ostobán viselkedett, okkal vonta magára az emberek haragját, viszont úgy érezte, hogy az őt sújtó büntetés igazságtalan. Titussal rájöttek, hogy a város három fúriájának szálka a szemében Aelia sikere.

- Ezért szeretnék segítséget kérni tőled, hogy lemossam a szégyent, ami a nevemet érte. És Titusét. Egy kisebb rontásra gondoltam, hogy például ne tudjanak beszélni egy hónapig. Vagy Pestilentia legyen kövér és formátlan, mint egy disznó. Vagy Fallacia minden ruháját egyék meg a molyok. Vagy sürgősen el kelljen költözniük egy másik városba. Vagy valami ilyesmit. Szerinted ez nagyon rossz dolog?

  Devotus keze ökölbe szorult, és amíg hallgatta Aeliát, képtelen volt elengedni. Mélységesen felháborította, hogy az egyetlen szeretett lényt, akit csodált, aki fényt vitt az életébe, bárki is bántani meri. A dühe egy keserű gombócként növekedett a gyomrában. 
  
- Nem, teljesen jogosnak érzem a szomorúságod, és megígérem, hogy segítek. De sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy hónap némaság nem fogja őket megakadályozni a további rágalmazásokban. Sem a szétrágott ruhák nem ijesztik meg azt a hárpiát abban, hogy folytassa, amit elkezdett. Valami komolyabb kellene…

- Ne! Kérlek! Nem szeretnék bajt okozni senkinek, bár néha úgy érzem, megérdemelnék, hogy a saját kezemmel tépjem ki a nyelvüket, mégis úgy érzem, nem lenne helyes. 

   Devotus az elmúlt órát olyan felszabadultan és vidáman töltötte, mint még soha. Most viszont érezte, hogy a szellemek visszakúsztak a házba, egy kicsit sötétebb is lett, és igyekeznek egyre közelebb kerülni hozzá. Suttognak a fülébe és próbálják az elméjét megmérgezni. Nem maradt sok ideje. 
  
- Megengeded, hogy én intézzem el a dolgot? Úgy veszem ki a szavaidból, nem vagy járatos a mágia világában, és igazán magad sem tudod, hogy mit akarsz. Adj egy kis időt, és kitalálom, mi lesz a legjobb megoldás. 

   Aelia megdöbbenve nézett rá. Végül is, tényleg nem tudta, hogy mit akar. De valahogy ezt olyan elintézetlennek érezte. Annyi kérdése lett volna, de nem akart visszaélni a mágus türelmével. Csak néhányat tett fel, amit tényleg fontosnak talált.

- Honnan fogom megtudni, hogy mit döntöttél, hogy mi legyen?

- Ne félj, azt tudni fogod. 
  
Hmmm… ez egy lepasszolt válasz, sebaj, tovább próbálkozott. 
  
- Honnan fogom megtudni, hogy mikor történik? És honnan tudom, hogy ami történik, az már maga a beavatkozás? – Hirtelen nem talált jobb szót arra, amiért jött. Szemöldökeit felvonta, nagyon szerette volna, ha a mágus tényleg válaszol a kérdéseire. 
  
- Mindent meg fogsz tudni, amikor annak itt van az ideje. Tudni fogod, hogy ez már az, amiért felkerestél. Ezek olyan dolgok, amiket én sem tudok neked megmagyarázni, csak úgy egyszerűen vannak! Mint ahogyan azt sem magyarázta el neked senki, miért lesz a bimbóból virág, csak megtörténik, ha van rá magyarázatod, akkor is, ha nincs, akkor is!

- Értem, nem feszegetem tovább. Bízom benned.

- Végre! Most viszont menned kell. – Devotus fejfájása kicsi gombóc volt még csak, erősebb nyomás a koponya tetején. Nem akarta, hogy Aelia így lássa. Bármennyire is szerette volna, ha a társaságát az idők végezetéig élvezhetné, tudta, hogy nem teheti. Ő a túlvilághoz tartozik, nem élvezheti az élők társaságát, csak bizonyos feltételekkel. Ára van ennek is, mint mindennek az életben. Ez az ár pedig a fájdalom, amit a mai reggelért vastagon meg kell fizetnie. 
  
- Még egyetlen gyors kérdésem lenne, aztán tényleg nem élek vissza tovább a türelmeddel. Hogyan tudom megfizetni a szolgálataidat? Mit kérsz érte?

- Semmit. Már fizettél. Orpheusz történetével. 

   Aelia megdöbbent. Hozott magával némi pénzt, de nem volt biztos benne, hogy elég lesz. Nem tájékozódott előre az árakat illetően, folyamatosan azon tipródott, ha nem elég a pénz, amit hozott, ismét ki kell valahogy szöknie és elhozni a többit. Viszont így, hogy a mágus nem kért pénzt tőle, egészen megkönnyebbült. Nem kell még egyszer ide jönnie. A hála feszítette a mellkasát, úgy érezte, hogy nem mehet el anélkül, hogy meg ne köszönné Devotus nagylelkűségét és segítségét. A nyakában lógott egy medál, azt vette le. Egy bogár, borostyánba zárva. A borostyán szépen meg volt csiszolva, a beleragadt bogár minden porcikája látható volt. Kicsi lány kora óta viselte az ékszert, úgy gondolta, hogy egy mágus tudja, hogy ez neki mekkora kincs. Ahogy a kövek is magukba zárnak mindent, amit láttak, a borostyánba is beleragadnak az emlékek. 

   Egyszerűen a mágus nyakába kanyarintotta a láncot, nehogy az tiltakozni tudjon. Mert tényleg oda akarta adni, nem csak illendőségből felajánlani. Aztán egy puszit nyomott a csuklyás fejre és kiviharzott.

- Köszönöm! – Az ajtóban még egyszer visszanézett, aztán eltűnt. Bastet nyaffantani sem tudott a döbbenettől. 

   Devotus fejébe a fájdalom úgy állt bele, mint egy éles balta. Hirtelen levegőt sem kapott, tátott szájjal próbált nem megfulladni. A fény késként szúrta át a szemét, egészen az agyáig szikrázott a fájdalom. Összegörnyedt, fejét a falhoz csapta, mintha ezzel megszabadulhatna az őt kínzó gyötrelemtől. Már nem is érezte, hogy a forró vizelet lecsorog a lábán. Ketten maradtak, csak ketten, ő és a fájdalom.

Légy átkozott! (tizenötödik fejezet)


  Ilyen felzaklatott lelki állapotban ért el Devotus házáig. Nem téveszthette össze semmivel sem, mivel ez volt az egyetlen lakható ház a közelben, ameddig a szem ellátott. Látott még néhány épületet, vagy valaha volt épületet, de ezek már csak lenyomatai voltak egy néhai lakónegyednek. Törött falak nyújtották csonka karjaikat kegyelemért könyörögve az ég felé, üszkös deszkák nyöszörögték egy hajdani tűzvész pusztításait. Szétdobált szerszámok, bútordarabok, edénytöredékek tárultak a szeme elé, a régvolt utcákat fűcsomók és facsemeték foglalták vissza. Néhány utcakő próbálta elmesélni, hogy milyen lehetett itt az Élet. Pusztulás és halál, a néhai nyomornegyed még fénykorában is siralmas látványt nyújthatott, a csontváza pedig egyenesen hátborzongató volt. Egy barbár betörés alkalmával felgyújtották ezt a részt, azóta nem is költözött ide senki. A lakók vagy bent égtek, vagy elmenekültek. Az üszkös negyedet senki sem akarta újra belakni, pedig nem ez volt az egyetlen rész, ami a tűz és a pusztítás áldozatává vált. Ezt valahogy mégsem töltötte meg ismét a gyerekzsivaj, visszavonhatatlanul halott lett. Egy elátkozott negyed. Aelia pontosan így képzelte el az Alvilágot, mikor Orpheuszról énekelt. 

    Megtorpant, szemei csak itták a látványt, de elméje képtelen volt befogadni, hogy ilyen létezik. Sosem járt még itt. Az élete a fellépésekről szólt, lakomák és elegáns emberek, finom ételek és szebbnél szebb házak. Divatos ruhák, szakértő kezek által gondozott frizurák, ékszerek, csillogás. A szépség minden érzékcsatornáján áradt befelé, a lényébe. Bár maga nem foglalkozott vele, hogy a lehető legszebb ruhákat viselhesse, hogy a házukra mindenki irigykedve tekintsen, mégis, a kiégett és halott nyomornegyed közepén úgy érezte magát, mint egy páva, aki a tudatlanság édes sekélyességében fürdőzik a szépségben, a javakban. Ostobának és önteltnek érezte magát, szánalmasan idiótának. Sosem gondolt bele, hogy élnek emberek a városfalon kívül is. Nem a barbárok, hanem a Birodalom szabad emberei, akik bár nem rabszolgák, de olyan életkörülmények között élnek, vagy talán rosszabbul. Itt szembesült vele. A felismerés fájdalommal járt, elviselhetetlen fájdalommal. Úgy érezte, megfullad.

   Egy ház megítélésekor zavarta, ha a belső festések nincsenek harmóniában a házzal. A fürdőhelyiségekbe csakis tengeri jeleneteket, a hálóba valami pikánsabbat tudott elképzelni. Szánalmasnak találta, ha valaki a fürdőt növényekkel díszítette. Ezt a véleményét gyorsan felülírta a szemén át beáramló borzalom. 

    Az egyetlen ház, ami szemmel láthatóan lakhatónak tűnt, félig a földbe volt vájva. Az üszkös deszkák nem tűntek túl barátságosnak, sem a málladozó falak, de ez volt az egyetlen épület, aminek a teteje teljesen be volt fedve. És a falai is hiánytalanul megvoltak. Aelia néhány méterre állt a háztól, de egyáltalán nem érezte szükségét, hogy közelebb menjen. Már ezerszer megbánta, hogy ide jött, úgy döntött, inkább visszamegy az anyósához. Még az is jobb, mint ez a halott hely.

   A ház bejárata kinyílt. Bágyadt nyikorgással tárult fel, utat engedve az odú sötét mélyébe. Ugyan senki sem állt az ajtóban, és egy csepp fény sem szűrődött ki, mégis, volt valami figyelmesen invitáló a jelenetben. Egy tátott szájú ház, ami el fogja őt nyelni, és talán sosem engedi el. Sebaj. Legyen, aminek lennie kell. 
  
    Aelia tett néhány bátortalanabb lépést, de nem merészkedett túl közel. Félt. Rettenetesen félt. Száját harapdálta, mintha azzal megoldhatna bármit is.

- Üdvözletem! – Próbált bátortalan hangon életre utaló jeleket keresni. 
  
  Semmi. Néma csend. Errefelé madarak sem jártak, semmilyen állat neszezését nem hallotta. Csak a tökéletes némaság. A vére dörömbölt a fülében, de hiába figyelt, egy kis zajt sem hallott. Mintha víz alá dugta volna a fejét. Próbált belesni, hátha megpillant valamit. Egy lépéssel sem merészkedett beljebb, lábai gyökeret vertek a küszöb kinti felén, csak a nyakát nyújtogatta befelé. Egy sárga fény villant. Csak egyetlen. Aelia egy riadt kisegér meredt félelmével állt és várt. Egy lépést tett hátra, de nem szaladt el. Legbelül tudta, hogy innen nincs hova elszaladni. Soha többé.

  A házban megvillanó sárga fény közelített. Kirajzolódott egy macska. Egy termetes, fekete, félszemű kandúr. Leült a ház küszöbére, a küszöb belső, ház felőli részére, egy tapodtat sem ment tovább. Várakozón nézett a nőre. Fejét egy kicsit félrebillentette, hogy jobban szemügyre vehesse a látogatót, aki jóval magasabb volt az ülő macskánál. Hunyorgott, mint aki most ébredt fel és még bántja a szemét a fény. Aelia megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
  
- Szia cica! Hát, jól megijesztettél! – Közelebb ment, letérdelt és megsimogatta a macska fejét. Leguggolt, hogy megsimogassa. Közöttük még mindig ott húzódott a küszöb, tüntetőleg jelezve a határt kint és bent között. A küszöb, ami maga is több tüzet látott, mint Aquincum ifjú és lángoló szívű tűzoltója.

   Bastet recsegő dorombolásba kezdett, fejét belenyomta a finom női tenyérbe. Dorombolás közben nem hunyta le a szemét, de teljesen átadta magát a lopott élvezetnek. Aranyszín tekintetét a nőébe fúrta, egy pillanatra sem engedte el azt. Aelia megbűvölve nézett rá vissza, félelme semmivé lett. Felállt, és a legkisebb kétség nélkül besétált a sötét házba. Bastet, a fekete kandúr, dorombolva követte, felemelt farkát a nő vádlijához dörgölve szinte beterelte az asszonyt. Minden egyes lépésnél nyolcasokat írt le a nő lába körül, aki ha nem vigyáz, megbotlik a macskában.

- Miaú! –És az ajtó becsukódott, ugyanolyan észrevétlenül, ahogyan kinyílt.