2013. április 30., kedd

Légy átkozott! (tizedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

  Aelia az előadás végeztével félve körbepillantott. Amíg énekelt, nem mert senkire sem nézni, tartott tőle, hogy egy rosszalló, gúnyos vagy savanyú pillantás képes lenne kizökkenteni, akkor pedig joggal fogják rajta köszörülni a nyelvüket. Hallott már magáról jót is és rosszat is, de a rosszat többnek érezte. Titusra pillantott, aki szemmel láthatóan teljesen elégedett volt. Tógája már- már sálként fonódott a nyakára, és az egész megjelenése inkább tűnt viharvertnek, mint művészinek, de elégedett volt, mint egy jóllakott macska, és csak ez számított.
    Tapsvihar. Néhányan a hátulsó sorokból felálltak és úgy tapsoltak. Mummius arcán széles vigyor terpeszkedett, csókokat dobált Aelia felé, és a modorral mit sem törődve lelkesen integetett. Az öreg Gnaeus óvatosan totyogott Aeliahoz, karján egy hatalmas csokor virággal. Nehezen manőverezett a súlyos tógában, minden lépésénél fennállt a veszélye, hogy a lába köré tekeredő szövethalmaz útját állja és felbotlik benne. De Gnaeus cseppet sem aggódott, úgy vélte, határozottan és fürgén sietett a kipirult arcú énekesnőhöz. A virágot egy baráti kézszorítás mellett adta át, nem tudott ellenállni, két fogatlan puszit is nyomott az énekesnő arcára.
   Aelia próbált nem hangosan zihálni, nem kapkodni a levegőt, de érezte, az arca lángoló vörös. Végre körbe mert nézni, igyekezett minél több arcot felismerni, megismerni, hogy ki jött el, ki volt kíváncsi az előadásra. Sok ismerőst látott, és sok olyan embert, akinek az arcát ugyan már látta a városban, de nem tudta, ki az. Rengetegen éltek Aquincumban és a környékén, az itt állomásozó katonai alakulatok miatt pedig az ismeretlenek hatalmas létszámban voltak jelen a közösség mindennapi életében. Persze sok katona a szolgálati ideje leteltével is itt maradt, itt alapított családot, de más lett a helyzetük, mint azoknak, akik itt élték le az egész életüket, katonai szolgálat nélkül. Sok idegen városból érkezett vendéget is látott: ruházatuk, hajviseletük, ékszereik nem a helyi szokásokat tükrözték.
   A harmadik sorban észrevette a Város hírhedt fúriáit. Épp egymás szavába vágva suttogtak a másik fülébe, fancsali ábrázatuk mindent elárult a gondolataikról. Hiába voltak felékesítve a környék összes drágakövével és a Birodalom legdivatosabb kelméivel, a belőlük áradó keserűség túltett még egy agyonvert rabszolgán is. A tekintetük egy pillanatra találkozott, Serpentia szeme gonoszul villant.
   A következő pillanatban Mummius kínálta fel a karját, hogy a művésznőt a szomszédos terembe kísérje a lakomához. Serpentia tekintete fogva tartotta Aeliáét, amikor a nő belekarolt a nagydarab tűzoltóparancsnokba, Serpentia látványosan felvonta szénnel rajzolt szemöldökét. Aelia felhúzta az orrát, és bájos, ártatlan mosolyt ragyogtatott Mummiusra, aki zavarában vörösebb lett, mint a haja. Két nő néma küzdelme egy hadviselt férfin is képes kifogni. 
    Titus egyedül baktatott át a lakomára, nem kísérte senki, nem foglalkozott vele még egy rabszolga sem, hogy borral kínálja. Minden figyelem a szépséges feleségére irányult. Ez alapjában véve nem zavarta, csak azon lepődött meg, hogy Aelia ennyire nyájasan fogadja a hódolók ostromait, holott eddig egyáltalán nem foglalkozott velük, mi több, látványosan került mindennemű udvarlást, felé irányuló kedveskedést. Sosem adott rá alkalmat, hogy egy férfi kedveskedjen vele, a közeledéseket a maga játékos, tettetett ostobaságával igen sikeresen elhárította. 
   Ezen az estén viszont egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ki akarna bújni az őt megkörnyékező férfiak gyűrűjéből. Régebben ilyen esetekben, amikor nem menekülhetett el, maga mellé rángatta Titust, aki ha mással nem, marcona kinézetével visszavonulásra késztette a feleségét ostromló férfiak hadát. Aelia viszont a hangverseny befejeztével rá sem pillantott férjére, aki nem értette az egészet. Még élénken élt az emlékezetében a néhány órával ezelőtti Aelia, aki a kezébe kapaszkodva rohan végig az utcákon, nevet, megsimogatja a haját, a nyakába fúrja illatos arcát. Azóta nem történt semmi, ami miatt megváltozhatott volna. Titus egyre mélyebbre süllyedt a borzalmasnál borzalmasabb gondolataiban, amíg savanyú ábrázattal lökdöste a sült pacsirtát a tányérján. Nem akarta letenni a tányért, mert akkor azonnal a kezébe nyomnak egy másikat. Inkább a szerencsétlen sorsú pacsirtát tologatta körbe- körbe, a kis tetem utolsó utáni repülését imitálva, miközben elmerült a kétségbeesés feneketlen bugyraiban.
    Aelia mit sem vett észre a férje szenvedéseiből. Az őt körülvevő férfiak gyűrűjéből amúgy sem látott volna ki, hacsak nem tolja félre az egyiket. Nevetett a legostobább tréfán is, és pontosan úgy viselkedett, ahogyan elvárták tőle. Kacarászott, vihorászott, csodálattal függött a férfiak szavain, akkor is, ha azok fene nagy ostobaságokat hordtak össze.
   Mindeközben az munkált benne, hogy bebizonyítsa Serpentiának, a Város összes pletykásának, és az egész világnak, hogy ő nem egy ostoba énekesnő, hanem képes társalogni, viselkedni, tud szórakoztató és érdekes is lenni. Mivel tudta, hogy Serpentia kísérletei a férfinem meghódítására igencsak siker nélküliek, úgy gondolta, ezzel tudja a legjobban megalázni a nőt, ha a hiúságában sérti meg. Csak arra nem gondolt, hogy milyen gyötrelmet fog okozni ez a hadművelet Titusnak, aki szenvedő szemtanúként követte Aelia tündöklését és nyilvánvaló népszerűségét Aquincum férfiköreiben. 
   Még Ahenobantész is megkörnyékezte, tőle idegen hanglejtéssel affektált, mozdulataival minduntalan próbálta véletlenül megérinteni Aeliát. Néha egy arra szálló muslincát sepert odébb, vagy a saját haját igazgatva véletlenül hozzáért az asszony vállához. Az elfogyasztott bormennyiség felbátorította a félénknek amúgy sem nevezhető Ahenbantészt, egyre kevésbé keresett ürügyet a nő megérintésére, már csak az összefolyó mondandóját nyomatékosítva bele- belekarolt, vagy csak végigsimított a karján, haján. Az őt körbevevő gyűrűből már nem volt hova hátrálni, kimenekülni, kénytelen volt elviselni a bőréhez érő kíváncsi, éhes mancsokat. 
   A szolgák közben előkészítették az asztalokat és a heverőket, a lakoma kezdetét vette. Az esti étkezésen, a vacsorán már csak egy szűkebb kör vett részt, pontosan huszonegy meghívott, akiket Mummius maga választott ki, alapos mérlegelés és körültekintés után. Mivel Titusra senki sem volt kíváncsi, maga küldte haza a férfit, hogy Aelia tündöklését semmi se árnyékolhassa be. Mummius meglátása szerint Aelia már Rómába is eljuthatott volna a káprázatos énektudásával, ha Titus nem őrködött volna felette szigorúbban, mint egy apa. Mivel sehol sem engedte Aeliát egyedül megjelenni vagy szerepelni, a kíváncsi polgárok így nem ismerhették meg alaposabban a vonzó művésznőt. Mummius meglátásaihoz még az is hozzátartozott, hogy sok adakozó kedvű polgár minden bizonnyal nem sajnálja a sestertiusokat, ha arról van szó, hogy ne égjen le a háza, de sokkal hamarabb megnyílnak az erszények, ha a varázslatos Aelia Sabina tündöklésével hívják fel a figyelmet a tűz elleni védekezés fontosságára. Mummiusnak mindenestre volt üzleti érzéke. 
    Titus fájó szívvel indult haza, nem tudott elbúcsúzni Aeliától, még egy pillanatra sem láthatta, hiába próbálta elkapni az asszony tekintetét, az minduntalan átsiklott rajta. A kételyei egyre nyomasztóbbak lettek. Végleg úgy érezte, hogy elveszett, ha nem tudja megvédeni a feleségét. Hiába volt egy nőnek önálló akarata, vagyona, saját élete, egy férfiak vezette társadalomban sosem lehetett valóban független. Időről időre el kell viselnie a kétértelmű megjegyzéseket, célozgatásokat, csipkelődéseket, még akkor is, amikor garantáltan semmi okot nem ad rá. Sokmindenben kivívták a maguk függetlenségét, de a férfiak sosem fognak úgy tekinteni a nőkre, mint velük azonos értékű lényre. A nők babák, a nők játékszerek. Ha szépek, szeretik őket. Ez a nők sorsa, ezzel Titus is tisztában volt. 
- Ne aggódj, majd én vigyázok rá. – Mummius ezzel búcsúztatta Titust a kapunál. Pontosan ettől félt Titus, hogy Mummius fog rá vigyázni. És nem ő. Mummius nem fogja megvédeni attól, amitől csak egy férj védhet meg egy nőt.
   Egyikük sem vette észre az árnyat, amely a fal mellett nesztelenül osont tovább, mint egy apró gyík a ragyogó napsütésben, ha megriad. Devotus volt az, aki az éj leple alatt osont az egyik búvóhelyről a másikra. Nem értette, hogy Titus miért egyedül ment haza, de nem is gondolt rá többet. Tele volt a lelke vidámsággal, Orpheusz történetén gondolkodott, Aelia hangja csengett a fülében. Ugyanazon az úton ment haza, amelyiken jött.

- A szépség sosem hal meg! – Kiáltotta a fegyvereiket csörgető szellem- gladiátoroknak, amikor elhaladt az amfiteátrum mellett. – Egyszer én is meghalok, és akkor sosem lesz nyugtotok tőlem! – Tette hozzá a megdöbbent szellemeknek, akik ahhoz voltak szokva alvilági létük során, hogy a halandók sikoltoznak, pánikba esnek, ha találkoznak velük. Vagy mint a legtöbb esetben, észre sem veszik őket.
    Devotus vidáman küzdötte be magát a rozoga ajtón, amit csak a jóindulat tartott a helyén. Bastet az asztal közepén ült, kérdőn nézett rá.
   
- Miau? Hol voltál?- kérdezte az egyetlen lény, aki bele mert nézni a mágus szemébe.
   Devotus felkapta a gömbölyű macskát, és a melléhez szorította. Táncra perdült a döbbent állattal, aki a csontropogtatás helyett inkább egy vacsorára vágyott. 

 - Jaj, Bastet, el sem tudod képzelni, milyen varázslatos este volt! Sehol egy démon, sehol egy holttest, csak szép emberek és elbűvölő muzsika!
   Egy kis részt elénekelt a macskának, hogy értse, miről beszél. 

 - Persze Aelia Sabina ezerszer és ezerszer szebben énekelt, én nem is tudom azt az élményt visszaadni neked. – Lelkendezett a mágus, és mindent töviről hegyire elmesélt a macskának.
Előkotort a kamrából egy kis kenyeret és sajtot, Bastetnek pedig néhány darab szárított halat. Az asztalnál evett, nem bánta, hogy a falánk macska néhány falatot a sajtból is csippent, csak úgy az ízéért. Devotusból pedig csak dőlt a szó, mintha most tanult volna meg beszélni. 
 

Légy átkozott! (kilencedik fejezet)

 itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

 Az előadást még valaki hallgatta, akiről a teremben összegyűlteknek a legkevésbé sem volt tudomása. Devotus. Nem hagyta volna ki ezt az estét, ezt a csodálatos hangot. Nyilván nem mehetett be a nagyterembe, hogy elvegyüljön a Város polgáraival. Nem szoríthatta meg az ismerősök kezét, és nem kérdezhette meg tőlük:
- Milyen csodálatos este! A vádlód tényleg némán makogott a tárgyaláson, amikor ellened kellett volna tanúskodnia? És tényleg kitört a zöldek versenylovának a lába? Tényleg? Megmondtam, hogy tudom, melyik démont kell megidézni ehhez. A démonok? Köszönik, nagyszerűen érzik magukat, néha a fejemben. Drága asszonyom! Már nem jár a kedves férjed a szomszédba? Hozzád se? Ez nagyszerű!




    Ilyesminek valahogy nem volt helye egy csillogó estén. Ilyesmiről senki sem szeretett beszélni. Amikor felkeresték Devotust a házában, hogy a mágia segítségével vegyék kézbe ügyeik intézését, azt a lehető legnagyobb titkokban tették. Maguknak sem szívesen vallották be, hogy mit kérnek a mágustól, akitől amúgy irtóznak. Gyűlölték, megvetették, de nagyon féltek tőle, és végső soron szükségük volt egy megbízható kapcsolatra az alvilágiakkal. Ezért megtűrték, a maguk feltételeivel. 

   Nem vehetett részt semmilyen nyilvános eseményen, nem mutatkozhatott nők és gyerekek előtt, még talpig bebugyolálva sem. Nem érinthette meg a piacon az ételt, zárás után kiraktak neki a maradékból egy kőre, amit ő csak akkor vihetett el, amikor már senki sem tartózkodott a piacon. Nem tehette be a lábát senki házába, akkor sem, ha az lakatlan volt. Úgy vélték, rontást hoz akkor is, amikor nem tudatosan csinálja. Semmilyen polgárjog nem illette meg, annak ellenére, hogy ugyanúgy szabad római polgár volt, mint a szenatus tagjai. A házát csakis a városfalon kívül építhette fel, és tilos volt a legelőknek és a földeknek még csak a közelébe mennie is. Amolyan városon kívüli városi volt. De nem bánta, nem is vágyott az emberek társaságára. Már nem. 

    Sötétedés után ismét magára öltötte az éjfekete köpenyét, és elindult. Saruja talpa csattogott az utcák kövein. Átvágott a temetőn, majd az állatketrecek és a gladiátorlaktanya felé vette az irányt. Az állatok morogni és elégedetlenkedni kezdtek, amikor elment előttük. A medvék egészen behúzódtak a ketrec túlsó végébe, hogy a lehető legtávolabb legyenek tőle. Az oroszlánok fogukat vicsorgatták, de nem mertek támadni. A kutyák az óljukból ugattak kifele. Gyorsan haladt, amennyire az elhajlott csont a lábában engedte. Elért az amfiteátrumig. Itt megpihent egy kicsit, igyekezett levegőhöz jutni. Az arénában hallotta, amint a rég elmúlt harcosok vívják örök és elkeseredett csatájukat. Kardok csattantak a pajzsokon, a fém reszelő hangja töltötte meg a néma éjszakát. Megrázta a fejét, megpróbálta kizárni belőle a hangokat. A szellemharcosok felfigyeltek rá, fegyvereiket csörgetve felé fordultak, mintha tőle várták volna a megváltást. 

     Tovább kellett mennie. Átvágott a kecses ívű vízvezeték alatt. Egy nagyobb nyílás a szekerek számára biztosított átjárást, két szűkebb nyílás pedig a gyalogosok számára. Mindig a bal oldali átjárót használta, talán mert ő maga is babonás volt. Ahogy felpillantott, hogy megcsodálja a tökéletes ívet, egy halott gyerek lóbálta a lábát a vízvezeték tetején. Arca püffedt volt és lila, de ez szemmel láthatóan nem zavarta. Vízbe fúlt. Talán nem is tudta, hogy már régóta halott. A kereskedők utcáját igyekezett elkerülni, ezért a boltok háta mögött tekergő kis sikátort választotta. Keskeny kis utcácska volt, tele szeméttel és sötéttel. Csak egy- két helyen törte meg a komor sötétséget az olajmécses barátságos melege: a kis láng pajkosan táncolva ezer és ezer árnyékot rajzolt az épületek falára. 

     Érezte a levendula illatát. Aelia illatát. Itt ment, a következő utcában. Nem is olyan régen. Mélyet szippantott a fenséges illatból, amit ezer közül is megismert, napok múltán is felfedezte az illatemléket bárhol. Vele volt Titus is, aki semmilyen illatszert nem használt. Erős és egészséges férfiember szaga volt. Devotus ezt sem találta kellemetlennek, de inkább Aelia illatvonalára koncentrált. Egy keresztutcánál egészen erősen érezte. Megállt, mélyeket szippantott a levegőből. Egész testét meg akarta tölteni a fenséges lény illatával.


    Végül a sikátor felé vette az irányt, ahol nem sokkal előtte Titus és Aelia beviharzott. Természetesen nem mehetett be, viszont tudta, hogy a nagyterem ablakai a sikátor felé nyílnak, így az utcáról is hallgathatja az előadást. 

      Éjfekete köpenyében összehúzódott, mint egy kismacska. Ismerte a házak, utcák minden zugát, egy ereszcsatornának kialakított mélyedésbe húzódott. Egy hordó volt a falhoz tolva, szinte maga kínálkozott menedékül a mágusnak. Teljesen eggyé vált a fallal, az arra tévedő éjszakai járókelő észre sem vehetné, hacsak nem hátát a falnak vetve pihenni támadna kedve. De erre tényleg kevés esély volt. 

     Nem kellett sokáig várnia: a hangverseny előtti mormogás elült. Néhány mondatfoszlányt még elcsípett, hogy miről pletykálnak a városiak, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Teljesen át akarta magát adni a dalnak, az élvezetnek, a szépségben füröszteni a lelkét.

     Aelia éneke szíven találta. A mézédes hang, a szomorú dal tisztán hallatszott az utcán is, pontosan olyan jól, mint a teremben. Az ablakok nyitva voltak, hogy a nagy meleg ellenére egy kis levegőhöz jussanak a műkedvelő polgárok. Devotus sírt, mint egy gyerek. Sós könnyei régi sebeket téptek fel, de nem bánta. Tudta, hogy ha eljön, azért meg kell fizetnie. Mert semmi sincs ingyen az életben, mindennek behajtják az árát a könyörtelen égiek. 
 

2013. április 29., hétfő

Latinul és magyarul 12.

Diligitur nemo nisi cui fortuna secunda est.

Az emberek csak azt szeretik, akinek jól megy a sora.

(Ovidius)

 

2013. április 26., péntek

Légy átkozott! (nyolcadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)

  Aelia és Titus még egy gyors csókot váltottak, mielőtt beléptek a nagyterembe. Kéz a kézben, mint mindenhova, egész közös életükben. A nézők csendesebbek lettek, a beszélgetést halk sutyorgás váltotta fel. Aelia szeretettel telve körbenézett, már alig várta, hogy a dal töltse ki a gondolatait, ne a szorongás. Titus közben elfoglalta a helyét az orgonánál. Még utolsó csatáit vívta a leomló redőkkel, hogy legalább a mozgásban ne akadályozzák. A reménytelen küzdelem, csak rontott a helyzeten. Végül a két karján teljesen felgyűrte az anyagot és egy fibulával megtűzte. Néhány döbbent „óh” ütötte meg a fülét. Sebaj, gondolta, még mindig jobb, mint meztelenül zenélni. Azon botránkoznának meg csak igazán! A római férfi reménytelen harca néhány méter vászonnal. 
   Aelia illedelmesen meghajolt a közönség felé, még egy utolsó bátorítást merített Titus szerelmes pillantásából. Egyszerű, fehér peplont viselt, ami inkább a görögökre volt jellemző, de annyira kényelmesnek találta, hogy ragaszkodott hozzá. Az anyag szemérmetlenül vékony volt, semmit sem tartott távol az asszony testétől: sem a hűvös esti szellőt, sem a kíváncsi tekinteteket.
   A csendet egyenesen miszlikbe szaggatta az orgona átható, erős hangja. Aelia éneke viszont még az orgonajátékot is felülmúlta. Nőies és mégis határozott hangja megtöltötte a termet. Néma csend lett, az összegyűlt polgárok áhítattal hallgatták az előadást.

   Erre az estére egy megható dalt választott, Orpheuszról és Eurüdikéről. A fiatalon elhunyt Eurüdiké épp csak megízlelhette az asszonyélet örömeit Orpheusz oldalán, kinek lantjátéka még az isteneket is elbűvölte, amikor földi élete tragikusan véget ért. Arisztaiosz nimfa, az íjas vadász, szemet vetett a szépséges Eurüdikére, és ez lett a végzete. Apollón széplábú fia elől a gyöngyháztekintetű Eurüdiké hiába menekült bozótokon át, sziklákra kapaszkodva, egy óvatlan lépésénél gyilkos kígyó harapta meg a gyenge bokáját. Eurüdiké végzete beteljesedett: a könyörtelen Thanatosz maga vitte le az alvilágba. Ám Orpheusz nem tudott élni a szeretett nő nélkül, utánament érte az alvilágba. Édes lantjátékával elbűvölte Kharónt is, a Sztüx révésze még fizetséget sem kért az útért. A nyáladzó szörnyeteg, a háromfejű Kerberosz az igéző lantjáték hallatára szelíd kis ölebbé vált. Orpheusz egyenesen az istenekhez fordult, hogy adják vissza rajongásig szeretett feleségét. Lantjátékával és bölcs szavaival Hadészt győzte meg, hogy visszakapja hitvesét, hiszen a teste csupán csak ajándék, ha letölti az életét, ugyanúgy visszakerül Hádész birodalmába, mindez csupán idő kérdése. És az idő, mint rablánc, csakis a halandókat béklyózza meg, az istenek számára nem létező fogalom. Az isten csupán egy feltételt támasztott: Orpheusz nem nézhet vissza. Kézenfogta Eurüdikét, és kivezette. Az alvilág és a fenti világ határán azonban visszapillantott, mert valami zajt hallott. Attól tartott mégsem sikerül a vállalkozás, szépséges felesége nem térhet vissza az élők közé. Ezzel meg is szegte Hádész egyetlen feltételét, és Eurüdikének tényleg vissza kellett térnie az alvilágba. Orpheusz szívére rettentő bánat telepedett, siratta az immár kétszeresen elvesztett kedvesét. 

   A dal megható volt és szívbemarkoló, többek szemében könnyek csillogtak. Aelia nagyszerűen bánt a szavakkal és a hangjával: a megfelelő helyen hangosabban énekelte, Orpheusz gyászát pedig szívtépően vékony hangon, szinte sírva adta elő. Kis szünetekkel fokozta a cselekmény izgalmát, Hádészt pedig zengő, mély hangon mutatta be.

Légy átkozott! (hetedik fejezet)


    A hangversenyt az emeleten tartották. Kíváncsiskodók lepték el a termet, hangos beszélgetés moraja hallatszott, de a művésznő maga még nem volt ott. A várakozók izgatottan tekergették a nyakukat. Ha mégsem jön el, az botrány. Egy kis botrány pedig senkinek sem lett volna ellenére. 
     Aelia Sabina és férje, Titus Aelius, lélekszakadva rohantak végig a városon. Tudták, hogy késésben vannak, és ha nem kezdik el időben az előadást, azzal rettentő kellemetlen helyzetbe hozzák Mummiust és magukat is. Titus maga is tagja volt az önkéntes tűzoltóegyesületnek, Mummiusra pedig mint jó barátjára tekintett. Gyermekkoruktól fogva ismerték egymást, egymás közelében nőttek fel. Mummius nagyapja még kelta volt, de az apja már tökéletes római polgár lett. Répavörös haja és szakálla volt az utolsó morzsája a kelta származásának. Tökéletesen ismerte a városi etikettet, az állami vallás élenjáró gyakorlója volt. Feddhetetlen és példaértékű életének köszönhetően a római polgárok bármelyike örömest adta volna hozzá a lányát. Ő viszont nem kérte egyiket sem, inkább egyedül járta a környező hegyeket. 
    Titus, ellenben a barátjával és felettesével, tiszta római vérvonallal büszkélkedhetett, ám az értékrendje és világnézete távol esett a római mértéktől. Fékezhetetlen és indulatos volt, felnőtt korára sem volt képes kordában tartani a szenvedélyét. Sűrű, sötét, hullámos haja volt, amit a római divattal ellenkezően hosszan viselt, mint a barbárok. Ifjabb korában előszeretettel mászott fel a házak tetejére, hogy onnan fennhangon szavalhassa a kedvenc költői műveit. Tisztelte a régieket, Alkaioszt és Szapphót, de Ovidiust, Catullust és Propertiust is rajongva olvasta. A kollégáit az éjszakai őrségben, a tűzfigyelések alatt előszeretettel szórakoztatta a divatos kísértettörténetekkel. Sokan bolondnak vélték, de mindenki figyelme Titusra tapadt, amikor belekezdett egy történetbe. Óriások és törpék, csodás lények, szellemek népesítették be Titus meséit, és bár bevallottan senki sem hitt ezeknek a történeteknek az igazságában, mégis tátott szájjal hallgatták a távoli földek varázslatos lényeinek kalandjait. Titusnak pedig nem kellett kétszer mondani, a vérében volt a mesélés. 
  Aelia Sabinával különös párt alkottak. Akkor figyelt fel a lányra, amikor Aelia a Danuviusnál „gyakorolt”. Akkoriban még nem volt híres énekesnő, sőt, senki sem tudta, hogy egyáltalán tud énekelni. Messzire elhagyta a várost, azt hitte egyedül van. Épp Antigonét alakította, csak a dráma öröméért. Szerette hangosan kimondani a szavakat, ízlelgetni őket, értelmezni. A darabokat eljátszani pedig mindennél jobban élvezte. De szigorúan egyedül, ha senki sem látta. Kreón szerepét is ő maga alakította, mély, megjátszott férfihangon. De azért a tragikus sorsú Antigonét érezte magához igazán közel. 
    Annál a jelenetnél, amikor Antigoné jelképesen homokot szór halott fivére tetemére, egy saját maga által költött dalt énekelt. Néhány követ a folyóból jelképesen felhalmozott, mintha az lenne a szeretett fivér teteme. Titus, amikor észrevette a lányt, igyekezett a fák rejtekében maradni. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy néhány méterre leült a lánytól, és figyelte. A siratóének egészen megrendítette. Hiába ült a lány közelében, Aelia egyáltalán nem vette észre, annyira belefeledkezett az előadásába, a láthatatlan közönségének. Nem is gondolta volna, hogy valaki figyeli. Az ének végén Titus megtapsolta. Aelia ekkor vette észre, hogy nevetségessé tette magát, szégyenében elszaladt.
Ettől kezdve Titus árnyékként követte, és idővel meg tudta győzni a lányt, hogy nem nevetségesnek, hanem fenségesnek találta az előadását. A közös szenvedélyük, a költészet, hamar elválaszthatatlanná tette őket. A házasságkötésük után Titus minden este verseket szavalt Aeliának, aki pedig cserébe énekével bűvölte el. 
    A tűzoltóegyesületnek volt egy orgonája, amit még Gaius Iulius Viatorinus, a város néhai tanácsosa ajándékozott saját költségén a posztósok társulatának. Titus jól bánt a hangszerrel, szeretett rajta játszani. Egy borgőzös forró nyári este meggyőzte Mummiust, hogy hallgassa meg a felesége énekét, amint ő az orgonán kíséri. Mummiusnak könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Attól kezdve Aelia énekelt minden fontos eseményen. Hamar híre ment a fiatal énekesnőnek, más városokba, magánházakban, rendezvényekre is meghívták. 
   Ezen az estén kéz a kézben szaladtak végig a vízvezetékkel párhuzamosan futó, hosszú, nyílegyenes utcán. Nappal a sok szekértől, lótól és szamártól lépni sem lehetett, a kereskedők boltjai kinyúltak egészen az útra. A napellenzők, cégérek, a szolgáltatást hirdető táblák egészen beborították az utcákat. A színes és harsány feliratok váltakoztak az ízlésesebb, csupán képekkel beszélő táblákkal, melyek a vásárló kifinomultabb érzékeit vették célba: ez egy olyan ékszerbolt, ahova nem kell kiírni, hogy mit vehetsz, mert magad is láthatod. Vagy: úgyis ide járnak azok, akik garantáltan jó árut vásárolnak, nem írom ki a boltom nevét, mert aki igényes, úgyis ide talál. Minden nap egy kicsit kijjebb rakták a portékáikat, hátha jobban észreveszi az arra járó, mint a szomszédjáét. Akár a falevelek a fényhez, a kereskedők is úgy nyomultak az út közepe felé. 
   Néhány üzletben még égett a mécses, biztosan az aznapi bevételt számolták össze, vagy előkészültek a következő napra. Az eladásra szánt portékák valósággal ellepték a boltokat, még itt Aquincumban is lehetett kapni a méregdrága selymet, amiért a leggazdagabbak akár ölni is képesek voltak. Gyöngyök és aranyak- a kereskedők az ilyen értékes portékát egy pillanatig sem hagyták felügyelet nélkül. A kereskedők sosem pihentek, egy újdonságra éhes, fiatal várost kellett táplálniuk nap mint nap.
   Beértek a Város elegánsabb részébe. Itt már kevesebb bolt volt, az utca is szélesebb és tisztább volt. Bár a falakat továbbra is vastagon borították a vörös festékkel felkent üzenetek, a tartalmuk azért némiképp megváltozott. Az amfiteátrum környékén hemzsegtek a gladiátorokat éltető, biztató feliratok, a kéjnők szolgáltatásaira tett célzások és az olcsó szállás, szoba hirdetései. Itt, az előkelőbb negyedben már inkább a politikai üzenetek domináltak, eladó házak és villák keresték gazdáikat. Viszont a két városrészt szemmel láthatóan néhány kéz írta tele a megbízók üzeneteivel: a kézírás személyessége köszönt vissza a rendezett sorokból. Nem törődtek a falak újra festésével: az új üzeneteket, felhívásokat egyszerűen ráfestették az előzőre. A legújabb olvasnivaló mindig a legharsányabb vörös festékkel ordította mondanivalóját a járókelők szemébe. Azok számára, akik nem kötöttek mélyebb barátságot a betűkkel, egyértelmű képek segítették a mondanivaló értelmezését.
   Persze nem csak festéknyomok tarkították a városképet! Az elszántabb és türelmesebb művészek nemritkán üzenetüket egyenesen a kövekbe vésték. Ezeket nem lehetett egyszerűen eltávolítani, egy festés nem takarta el a képet. A nagy gonddal karistolt képek persze mindig megértő és harsányan mulató közönségre találtak, ám gyakran a megszégyenített áldozat politikai karrierje is derékba tört, ha az őt megörökítő művész néminemű obszcén kontextusba helyezte az illetőt. Ezek nem a művészi magaslatokban leledző domborművek kategóriájába tartozó mesterművek voltak, amit a városba vetődő idegen leplezetlen csodálkozással megbámul, ahol az értő szemek tisztelettel fejet hajtanak a halhatatlan művész előtt. Nem, ezek a városlakók önjelölt művészeinek első szárnypróbálgatásai voltak. Talán egy új Praxitelész első találkozása a kővel.
   Ahogy szaladtak, néha egymásra néztek, hogy biztosan bírja- e a másik a tempót. A fuvarosok székháza mellett befordultak egy kisebb utcába, majd egy lakóház mellett nyíló kis sikátorban trappoltak tovább. Itt már mind a ketten megnyugodtak, közel voltak. Nem az utcáról nyíló főbejáratot vették célba, hanem a sikátor felől nyíló kis lejáratot. Ez a pincébe vezetett, de onnan egy keskeny lépcsősoron fel tudtak menni az emeletre, hogy úgy léphessenek be a nagyterembe, mintha csak a szomszédos helyiségben csigázták volna a nézők hangulatát. 
    Lélekszakadva felvágtattak, a kis teremben természetesen Mummiusba botlottak, aki már rettentően türelmetlen volt. Amikor meglátta őket, dühösen toppantott.
- Iuppiterre, azt hittem elfelejtettétek a mai estét! Tudtam, hogy nekem magamnak kellett volna elhoznom benneteket! Vagy hordszéket kellett volna kéretni, vagy valamit! Már mindenki rátok vár!– Mérgesen a hajába túrt, ezzel tönkre is tette a gondos kezek munkáját, hogy némi olajjal megregulázzák öntörvényű fürtjeit. 
  - De itt vagyunk! És nélkülünk úgysem kezdheted el! Amúgy meg egy kis botrányt senki sem bánt volna, tudod milyenek…– Titus egy kis mosolyfélével próbálta oldani a hangulatot.
  Mummius megpróbálta megigazítani Titus futás közben szétzilálódott tógáját, de be kellett látnia, hogy hiábavaló a próbálkozás. Egy gyakorlott rabszolgának is órákat vesz igénybe, hogy a magatehetetlen kelme a megfelelő redőkbe rendeződve tegye viselője alakját nemessé és civilizálttá. Aelia a fürtjeit igyekezett elfogadhatóvá varázsolni. Indulás előtt ízléses csigákban tornyozta fel a feje tetejére, de a futás nem barátja sem a tógának, sem a csigás frizurának. Gyorsan kihúzta a tűket a hajából, és hátára engedte a tökéletesen kócos szénakazlat. Az arany fürtökben hevenyészett csigák emlékeztették a szemlélőt, hogy a fürtök gazdája azért megpróbált divatosan megjelenni. 
  
- Ne várakoztassuk tovább őket. 
 

Légy átkozott! (a fejezetek linkjei)

itt olvashatod az első fejezetet
itt olvashatod a második fejezetet
itt olvashatod a harmadik fejezetet
itt olvashatod a negyedik fejezetet
itt olvashatod az ötödik fejezetet
itt olvashatod a hatodik fejezetet
itt olvashatod a hetedik fejezetet
itt olvashatod a nyolcadik fejezetet
itt olvashatod a kilencedik fejezetet
itt olvashatod a tizedik fejezetet
itt olvashatod a tizenegyedik fejezetet
itt olvashatod a tizenkettedik fejezetet
itt olvashatod a tizenharmadik fejezetet
itt olvashatod a tizennegyedik fejezetet
itt olvashatod a tizenötödik fejezetet
itt olvashatod a tizenhatodik fejezetet
itt olvashatod a tizenhetedik fejezetet
itt olvashatod a tizennyolcadik fejezetet
itt olvashatod a tizenkilencedik fejezetet
itt olvashatod a huszadik fejezetet
itt olvashatod a huszonegyedik fejezetet
itt olvashatod a huszonkettedik fejezetet
itt olvashatod a huszonharmadik fejezetet
itt olvashatod a huszonnegyedik fejezetet
itt olvashatod a huszonötödik fejezetet
itt olvashatod a huszonhatodik fejezetet

2013. április 23., kedd

Légy átkozott! (hatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)


  A termet megtöltötték a tógás férfiak és a lélegzetelállító ruhakölteményekben pompázó nők. Hófehér tógák omlottak alá a legtökéletesebb redőkben a büszke mellkasokról. A fáklyák fényében aranygyűrűk és drágakövek szórták pazar fényüket. A nők a legdivatosabb hajkölteményekkel kápráztatták el egymást, hennától csillogó fürtök, sehol egy ősz tincs, sehol az elmúlás jele. A teremben az örök tavasz, az örök ifjúság adott estélyt a hamis illúzióknak. Színes kelmék simultak viselőik alakjára, tengeri kagylók nehezen szült gyöngyei emelték ki a szénnel újratervezett szemeket. Az olajlámpák imbolygó fénye jótékonyan eltakarta a vizslató tekintetek elől a kellemetlen szarkalábakat. Erre az estére mindenki olyan lehetett, amilyen szeretett volna. 
   Élénk beszélgetések elégedett moraja töltötte meg a termet. Sokan rég nem találkoztak, így örömmel szorították meg a másik kezét minden különösebb alkalom nélkül is. Mummius minden csoportnál egy kicsit belehallgatott a beszélgetésbe: nem kíváncsiskodni akart, csak meggyőződni, hogy a vendégek jól érzik magukat. Hűsítő mentaitalokat és vizezett bort hordtak körbe a szolgák, némi harapnivalóval. Pazar rhytónok, ivócsanakok jártak körbe, a maguk szépségével emelve az est fényét.
   A terem élénksárga színű falára egy vékony törzsű fácskát festettek. A sárga szín élettel teli és energikus volt, az ecsetvonások finom nyoma lendületet adott a helyiségnek. A festett fa a természet legőszintébb színeivel mesélte el, milyen is egy finom levelű, friss hajtásokban gazdag növény, aki az édes napfény simogató sugarain nőtt nagyra. Az élethű színek és a részletgazdag kidolgozás miatt egészen úgy hatott, mintha igazi lenne.

   Itt állította fel őrhelyét Pestilentia. Ahenobantészt, a férjét utoljára egy boroskancsót cipelő szolgáló mellett látta legyeskedni. Nem érdekelte, hogy merre kóborol az embere, a lelke mélyén tudta, hogy mi lesz az este kimenetele. A saját szolgáit kint hagyta az utcán, hogy kéznél legyenek, ha az ura nem tud ellenállni Dionysos csábításának. Maga nem tervezett szeretett férjével hazatérni, semmiképp sem akart lemaradni az este egyetlen pillanatáról sem. Ahenobantész pedig reggel semmire sem fog emlékezni, majd azt mondja, hogy együtt mentek haza.
   Erről a pontról tökéletesen szemmel tartotta az ajtót és a termet is. A festett fácska zöldje tökéletesen kiemelte a vörös haját. Legalábbis ő így vélte. Fejét öntudatosan felszegte, kissé széttartó, hideg, kék szemeit az ajtóra tapasztotta. Az égkék ruha, amit a mai estére választott, minden bizonnyal pompásan festhetett egy nőn, akit az istenek megáldottak némi kebellel. Nos, Pestilentiát nem kényeztették bájos női idomokkal, mi több elég szűkmarkúan mérték az asszony számára a szépséget. Ezt a könyörtelen bánásmódot, amivel az istenek sújtották a tehetős kereskedő csúnyácska lányát, egy bámulatos, égkék ruhaköltemény sem tudta kompenzálni. Ahenobantész bármit megvett, amire asszonya rámutatott, hátha egy kicsit mégis lehet javítani a sors által kimért kevéske bájon. De az istenek nem könyörültek Pestilentián, az idő múlásával a csúnya kislányból egy kapafogú, girhes, kancsal kóró lett. És ezt a férje sem tudta nem látni. A rosszmájúsága csak rontott a helyzeten: csúf árkokat vájt a szája szegletébe, mintha a gyomrában dúló keserűséget írta volna az arcára.

    Nem kellett sokáig várnia, megérkezett a barátnője, Fallacia. Fallacia, amint észrevette az égkék ruhakölteményben tündökölni próbáló, ékszerekkel gazdagon felcicomázott asszonyt, saját férjét hátrahagyva átvágott a tömegen és teátrálisan az asszony karjaiba omlott.
- Venusra mondom, te vagy a teremben a legtündöklőbb lény!- Két cuppanós puszi a levegőbe, nehogy Pestilentia pirosítója az ő arcára találjon tapadni. – Először csak azt vettem észre, hogy egy lélegzetelállító szépség van a teremben, azonnal irigy is lettem. Aztán csak a második pillantásra vettem észre, hogy te vagy az, drágám, de így már cseppet sem éreztem magam rosszul. Ha ez a szépség az én barátnőm, akkor minden rendben van! – Fallacia hízelgett, dorombolt, mint egy macska. Jól tudott hazudni, a vérében volt. 

    Fallacia a csontos vállánál fogva egy kicsit eltartotta magától a barátnőjét, hogy jobban szemügyre vehesse. Valóban szépnek találta a ruhát, és tisztában volt vele, hogy egy vagyont fizethetett érte, pontosabban Ahenobantész, de összességében olyannak találta a nőt, mint egy törött hegyű lándzsát. Tényleg évről évre rútabb lesz- állapította meg magában. Még szerencse, hogy én nem vagyok ilyen betegesen sovány.
- Káprázatos vagy! Úgy ragyogsz, mint egy istennő! Az a mulya férjed meg sem érdemel téged! Már rég el kellett volna válnod tőle, és keresni egy sokkal inkább neked, a természetednek való férfit! Egy IGAZI férfit, remélem érted. – Huncut kacsintás. Az egekig magasztalt Pestilentia kócos fogsorát nem szégyellve fülig érő szájjal mosolygott, mert maga is úgy gondolta, hogy minden keserűségének oka a férje hideg, elutasító természete. Pedig hányszor elképzelte, hogy egy barbár, vad és fékezhetetlen férfi a karjaiba zárja, kényezteti, mint egy uralkodónőt! Ez lett volna a természetes, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan ő azt kislányként megálmodta, és nem az apja racionális érvelését követve megy hozzá egy társadalmilag felette álló, megfontolt és hűvös pénzügyi szakemberhez. 

  - Fallacia, drágám! Az én fényem elhalványul a te sugárzó egyéniséged mellett! Ez a zöld szín… szavakat sem találok az elragadtatásomra, amivel leírhatom azt a látványorgiát, amivel jelenléted megajándékozott! – Pestilentia őszinte elégedettséggel legeltette a szemét idősebb barátnőjén, akinek tényleg nem volt dereka. Mentségére szóljon, hogy lánykorában sem volt. Néhány szál szőke hajfürtjét vastag paróka alá rejtette, de aki ismerte, tudta, hogy mindez csak illúzió. De ha már illúzió, akkor legyen kövér: hatalmas aranyszín parókát választott, ami a fenekéig leért, jótékonyan eltakarva a terebélyes tomport. Az idegen fürtök merev és szigorú csigákban örvénylettek le a néhai formás hátsóra, ami ma már csak szánalmas emlék volt. Már régen kihullott a saját haja. Ritkás fogsora szintén nem a vonzerejét volt hivatott növelni. A messzebb lévő dolgokat nem látta, így hunyorogni kényszerült, ha mégis valami felkeltette a figyelmét. A családja már többször figyelmeztette rá, hogy nevetségessé teszi magát, ahogy grimaszol. Ennek ellenére mindig a kíváncsiság aratott diadalt a hiúság felett: fejét előrevetve, mint egy karvaly, vicces grimaszokban próbálta értelmezni a távoli látványt. Ilyenkor néha még dobálta is egy kicsit a fejét, hátha csak a látószög rossz, és valójában egy ideális pontról kristálytisztán láthat. Enyhébb esetekben csak csücsörített, de néha ajkait ostobán lebiggyesztve, tátott szájjal bámult, mint egy kérődző marha.
- Hálám örökké az isteneké, hogy én nem vagyok ilyen drabális vaddisznó. – Állapította meg magában Pestilentia, aki szerint még mindig kellemesebb kebel nélkül leélni egy életet, mintsem derék nélkül. – Kövér. – Vonta le a lakonikus következtetést.

  Fallacia férje, Turbo, nevével ellentétben egy kicsi, kopaszodó, szánalomra méltó férfi volt. Egy fél fejjel alacsonyabb is volt a feleségénél, akinek csak az „igen, drágám” passzust tudta megállás nélkül mondogatni. Ez a mondat teljesen átvette az irányítást a néhai öntudatos Turbon, ha kérdezték is, csak ennyit tudott mondani, „igen, drágám”. Turbo csillogó gombszemeivel pásztázta a termet, szemmel láthatóan keresett valakit. Fallaciát a legkevésbé sem érdekelte, hogy merre kacsingat az ura, akit az istenek egy életre mellé rendeltek. Teljesen belefelejtkezett a csacsogásba. 

   Újra nyílt az ajtó, már legalább századszor. Egy arányos alkatú fiatal lány lépett be egy idősebb nő karjába kapaszkodva. A fiatal lány arcát sűrű fátyol borította, mintha a meghasadt szívét szeretné elrejteni a világ elől. A szűz Danuviára mindenki odafigyelt, hiába igyekezett az anyja karjába kapaszkodva elbújni a kíváncsi szemek elől. Lángoló vörös haja a zöld fátyol rejtekéből utat tört magának, és kacéran mutogatta a huncut csigákat a megbabonázott nézőknek. Fiatal, szűzies kebleit szintén ragyogó zöld selyembe csomagolta. A ruhája mindent egybevetve inkább lett kihívó és figyelemfelkeltő, mintsem ártatlan és gyermeki, ahogyan egy tizenhárom éves lánynak illett volna. Az anyja az utolsó porcikájáig kelta asszony volt, nem is kívánt holmi talmi római divatnak hódolni. Tüntetőleg megőrizte az őslakók viseletét, bár a durva kelméket finom selymekre cserélte.
   Turbo a feleségével mit sem törődve azonnal a két nő üdvözlésére sietett. Széles mosollyal megszorította Usaia kezét, majd szenvedélyes, bizsergetően bensőséges kézcsókot cuppantott Danuvia kézfejére.
 - Á, Turbo! Mennyire vártam már a találkozást! Mama, egy kicsit magunkra hagynál? – Csicseregte a lány a korán kelő énekesmadarak hangján.
  Az anya fújtatott, mint egy tulok, elszakadt a türelme fonala, ami úgy tűnt, ezidáig sem volt túl erős. Egy durva mozdulattal lerántotta a lánya fejéről a fátylat, ami az árnyalattal sötétebb turbánba volt rafináltan belegyömöszölve. 

  
- Nézd meg, nézd meg! Hát ez történt a lányommal! Ez történt az én kis kincsemmel! Hát ki érti ezt?!? Mit vétett az istenek ellen, miért büntetnek minket? – Az anya kirohanása hangos jajveszékelésbe és zokogásba csapott át. 

   Danuvia próbálta a felbőszült anyát csillapítani. – Ne aggódj anyám, még rendbe jöhet a szemem…
   Turbo képtelen volt leplezni a rá törő undort. A látvány csúf fintort rajzolt az arcára. Danuvia tegnapi királynői szépsége semmivé lett. Az arca sebes és meggyötört volt, puha szemhéjai összeaszva tapadtak a gödörbe, ahol a smaragdzöld szemeknek kellett volna helyet foglalniuk. Egy borzasztóan elkínzott, megbecstelenített arc tekintett Turbora. A kedves érdeklődés, ami meghatározó jellemvonása volt Danuviának, egy alvilági démon kárörvendő mosolyába csapott át. Turbo határozottan undort érzett. Hányni akart.
- Anyám, én tudom, hogy Turbo hamarosan elválik a feleségétől, hogy összeházasodhassunk. Megígérte nekem. Így van, Turbo? – Danuvia keze a levegőt kaszálta, kereste a férfi kezét, hogy bátorságot meríthessen belőle. Turbo viszont elhúzódott. Az „igen, drágám” minden esetben jól bevált mondását sem ejtette ki a száján, a testes kelta asszonyt félretolva kiviharzott a teremből.
  Fallacia természetesen szem- és fültanúja volt a közjátéknak. Úgy tett, mintha nem venné észre a belépőket. Aztán eljátszotta, hogy nem hallja Usaiu kifakadását. Ezzel a magatartással nem volt egyedül. A teremben szinte minden szempár a fiatal kelta szépségre tapadt, amikor a fátyol lekerült. Egy pillanatra a nézőkbe belefagyott minden gondolat, levegőt sem tudtak venni a szörnyű látványtól. Aztán mindenki úgy tett, mintha nem látta volna az elcsúfított arcot. Fallacia viszont amennyire csak tehette, elégedetten itta magába a látványt. Már egyáltalán nem érezte soknak a pénzt, amit Devotusnak fizetett.
- Reggelre egyszerűen szétkaparta az arcát, az én gyönyörűséges lányom! – Usaia hangosan zokogott, miközben a fátylat igyekezett a helyére illeszteni. Bár nem volt közvetlen hallgatósága, fájdalmát mégsem bírta magába fojtani. – Hogyan adom így férjhez? Kinek kell egy ilyen lány? Mit csinálok vele? 
   Időközben megérkezett a trió harmadik tagja is, Serpentia. Ő egyedül érkezett, mivel nem volt férje. Férfikísérőt nem akart erre az estére, sejtette, hogy a fúriák baráti körében fogja kiélvezni a hangverseny minden pillanatát, kár is lett volna pénzt kiadni arra a kis időre, hogy egy fizetett férfi karján lépjen be a tűzoltóegyesület székházába. Büszkén, felszegett fejjel, és egyedül masírozott a barátnőihez. Pestilentiával volt hasonló korú, ám a keserűség mértékét tekintve mindkettőn túltett.
  Serpentia egy szorosan a testhez simuló, színarany ruhát választott. Az eleje igen merészen ki volt vágva, a hasíték egészen a köldökéig engedte a kíváncsi tekinteteket. A nyakába egy olyan vastag aranyláncot tett, amivel akár egy lovat is ki lehetett volna pányvázni. Kebleit némi egyiptomi rafinériával egészen a torkáig tornyozta. A ruha a lábaira is szorosan tapadt, a haladásban erősen gátolta. Sebaj, egy elegáns ruha nem a kényelmet hivatott szolgálni. Ha a megjelenése úgy lett volna a leghatásosabb, kész lett volna akár törött üvegszilánkokba hemperegni. Alacsonysága ellenére az otthoni bronztükörben úgy zsűrizte a látványt, hogy egészen olyan, mint egy kisméretű istennő. A földi gazdagság minden jelét igyekezett apró testén hordozni. Ékkövekkel kirakott karperecek, gyűrűk és fülönfüggők. Tizenkét testőrt bérelt fel, akik elkísérték, mert félt, hogy még a tintasötét éjszakában is világítanak az aranyai, és valaki legyilkolja némi haszonért. Egy házat is lehetett volna venni a testére aggatott díszek árából.
   A két fúria rosszul leplezett döbbenettel fogadta, hogy valaki még rajtuk is képes volt túltenni. Serpentia macskamosolyával nyugtázta a viharos diadalt, majd fejét kacéran hátravetve kacagott egy kicsit. Csak hogy biztos legyen benne, hogy mindenki észrevette, ahogy belépett a terembe. Ha már ennyit foglalkozott vele, hogy mit vegyen magára, nem engedhette meg a város polgárainak, hogy figyelmen kívül hagyják a belépőjét. Néhány rá szegeződő pillantás után elégedetten könyvelhette el, hogy megjelenése nem maradt hatástalan. Hiába, a mélynövést valahogyan ellensúlyozni kell.
  Megfogta barátnői kezét, amennyire a számtalan gyűrű engedélyezte ezt neki, és édesen csicsergett. Mivel a gyűrűk seregétől az ujjait sem volt képes összezárni, mozdulatai csupán gesztusértékűek voltak. 
- Mennyire elragadóak vagytok mindketten ma este! Engem senki sem fog észrevenni, ha kettőtök közé ülök! Annyira jelentéktelennek érzem magam - egy színpadias sóhaj, drámai szemöldökfelvonással – de vigasztal a tudat, hogy a legeslegjobb barátnőim körében élvezhetem ki az estét, amikor a középszerű kis énekesnő önmegsemmisítő bukásának lehetünk szemtanúi! Igazán mondhattátok volna, hogy tegyek ki magamért, mert szégyenben maradok mellettetek! – Festett szempillái alól elégedetten vette észre, hogy bár Pestilentia némi kelmével igyekezett kebelbeli hiányosságait pótolni, a bordáira tapadó vékony bőre bárki számára nyilvánvalóvá tette a csalást. És Fallacia dereka is csak egyre vastagabb lesz, már inkább nevetséges a kövekkel kirakott öv, ami a sosemvolt dereka helyét volt hivatott kijelölni. Persze az ő szemöldökét egy egyiptomi rabszolgalány rajzolta át. Semmit sem bízott a véletlenre. Ezekben az egyiptomiakban meg lehet bízni az ízlés dolgában. Elégedetten konstatálta, hogy kebelbarátnői az ügyeskezű egyiptomi lányokban erősen hiányt szenvednek. 
- Ma este bárkivel hazamehetek. - Incselkedett tovább Serpentia. – Láttam Ahenobantész már megtalálta a bort hordozó szolgát. Hígítatlanul itta, láttam. - Mondta némi nyomatékkal, a hígítatlanul szót tagolva, jól érthetően. Pestilentia egy savanyú fintorral válaszolt. – Én a helyedben nem engedném, hogy ennyit vedeljen. Mi marad neked az est többi részére? – Serpentia nem tudta abbahagyni a témát annak ellenére, hogy Pestilentia festett arcán már átütöttek a szégyen természetes rózsái. Mestere volt a provokálásnak.
- Jaj, Drágám, ne aggódj miatta! Csak azért iszik ennyit, mert olyan, mint egy fékezhetetlen csődör! Nem bír uralkodni a szenvedélyén! Esténként szabályosan el kell menekülnöm előle, ha nem akarom, hogy összetörje finom csontjaimat! Bár ezt te nem értheted, milyen a házasság szenvedélye, amikor ennyi év, ennyi tapasztalat sodor két embert egymáshoz mind közelebb és közelebb. – Pestilentia igyekezett legalább szóban megmenteni valami kis becsületet a házasságának romjaiból. A szenvedély szót nyomatékosítandó borzongást színlelt, de a mozdulat inkább egy ázott madár kudarcára hajazott, aki a tollai tökéletes átnedvesedését igyekszik elkerülni. Szánalmasan aszott kezeivel hevesen gesztikulált, némi légörvényt keltve maga körül, hogy hűsítse a szégyen lázrózsáit. 
- Valóban? Tényleg nem tudom elképzelni, milyen unalmas lehet éveken keresztül ugyanazt a férfit nézni az ágyamban! Én nem tudnék így élni! Szükségem van a változatosságra, a kalandra, a kihívásra! Az ismeretlen felfedezésére! Hogy minden este meghódítsanak, hogy ostromoljanak! – Kontrázott Serpentia. Szép szemöldökének játéka csak alátámasztotta a mondanivalóját. 
- Fallacia drágám, jól láttam, hogy a tiszteletre méltó Turbo viharzott ki pont az érkezésem előtt? Mi lelte ezt a tökéletes római férfit, ezt az Adoniszt, hogy ily heveskedésre ragadtatta el magát? Amióta csak ismerem, lassan vonul, mint egy csiga
- Á, ne is foglalkozz vele, valami halaszthatatlan üzleti ügy… - Fallacia próbálta magáról elterelni a beszélgetés fonalát. Savanyú arccal, összehúzott vállakkal gubbasztott.
   Fallacia mélyen hallgatott kettejük között, Férfi témában nem sok mondanivalója akadt. A felnőtt fia volt az utolsó meztelen férfi, akit látott, amikor megfürdette csecsemőként. Turbo már nem vette a fáradtságot, hogy megkeresse a szenvedélyes nőt a torzuló testben. Serpentia vénlány hírében állt, senki sem tudott róla, hogy lett volna valaha is kérője. Az idő múlásával persze izgalmas történetek kerültek napvilágra arról, hogy a város összes tisztes férfiembere beleszeretett Serpentiába, de ő mindet hideg közönnyel visszautasította. Ezek a történetek egyenesen Serpentiától származtak. Az igazság, amit még magának is gyűlölt bevallani, az volt, ha férfitestre vágyott, fizetnie kellett érte. Sokat. Néha nagy csinnadrattával elutazott távoli városokba, ahol az állítólagos szeretőivel pihent, de ilyenkor igyekezett tudatos étkezéssel és testmozgással helyrehozni a mértéktelen lakomák árulkodó jeleit. Pestilentia pedig teljesen hidegen hagyta a férjét, erről tudott minden kéjnő az egész Provinciában, akik legendákat meséltek Ahenobantész férfierejéről. Pestilentia ezt az erószi hatalmat sajnos sosem tapasztalhatta meg, férje ezt másoknak tartogatta.
   A három fúria friss méreggel telve, barátságosan egymásba karolva vonult át a nagyterembe, ahol rövidesen kezdetét vette a hangverseny. Valami megmagyarázhatatlan kötelék tartotta össze őket, mert nehéz barátságnak nevezni egy olyan kapcsolatot, ahol a felek rendszeresen egymásba marnak. Többet nem szóltak egymáshoz, mindhármuknak időre volt szüksége, hogy felvértezze magát a következő csörtére. 

Légy átkozott! (ötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)

   Az önkéntes tűzoltók székházában már nagy tömeg gyűlt össze. Egy része a lélegzetelállító művésznőre, Aelia Sabinára volt kíváncsi, a másik része az összes többi polgárra. A Város kulturális eseményeinek mindig rengeteg látogatója akadt, különösen akkor, amikor egy jó ügyet támogattak vele. Ez alkalommal Aquincum önkéntes tűzoltói szerveztek hangversenyt, az adományokból új tűzoltófelszereléseket készültek vásárolni. Aquincum lakói lelkesen és bőkezűen adakoztak, ha fennállt a veszély, hogy az összes vagyonuk a füsttel együtt az égbe szállhat. Gyakran ütött ki tűz, de hála a sok önkéntes szakmai collegiumnak, valaki folyamatosan ellenőrzése alatt tartotta a Várost. Önkéntes kézművesek, famunkások, posztókészítők hoztak létre tűzoltóegyesületeket, melyek állandó jelleggel járőröztek, figyelték a várost, és ugrásra készen álltak egy lehetséges tűzoltásra.
    Nyilván a tűz kitörése nemcsak a gondatlanság eredménye, Aquincum polgárai azon a nézeten voltak, hogy egy ilyen pusztítás az istenek figyelmeztetése, vagy elégedetlenségének megnyilvánulása is lehet. Ezért az égiek jóindulatának elnyerése érdekében rendszeresen tűzáldozatokat mutattak be. A tűzoltó székház udvarán állt a Mithras- oltár, aminek tetején illatos gyógynövényeket égettek el, hogy azok égbetörő füstje örömmel töltse el az istenek szívét, a kedves ajándékért cserébe kíméljék meg a polgárok életét és értékeit.
   A hangverseny napjának reggelén maga a tűzoltóparancsnok, a praefectus mutatta be a tűzáldozatot, és ő vezényelte le a rituális mosdást is, ami a Mithras- oltár aljában lévő ólomcsövön keresztül vezette a hűs forrásvizet az áldozók kezeire, lábaira. A nagydarab vörös szakállas férfi izgatott volt, mint egy gyerek. Utasításokat osztogatott, a szolgákkal többször felsöpörtette a termeket, a lakoma fogásait személyesen ellenőrizte. Vendégeik a Város legfontosabb emberei, mindennek jól kell sikerülnie, nem csúszhat hiba az esti rendezvénybe.
   A tűzoltóegyesület díjbeszedője és az elnök fogadták az érkező vendégeket. Az elnök rettenetesen öreg volt és a gondolatai sem voltak már a helyén, de mivel mégiscsak ő volt az elnök, úgy illett, hogy ő fogadja a vendégeket. Mummius Superbus, a tűzoltóparancsnok, maga is az öreg Gnaeus neveltje volt, tőle tanulta a tűzoltás fortélyait, az öreg jótékony és szeretetteljes tanácsainak köszönhetően vált belőle kiegyensúlyozott, magabiztos vezető. Sosem tudott eléggé hálás lenni, hogy az öreg Gnaeus mennyi energiát szánt a tanítására és nevelésére. Miatta lett igazi római férfi, érte, neki. Hogy büszke legyen rá az öreg. Az öreg, akit már akkor is öreg Gnaeusnak hívott mindenki, amikor a praefectus még kisfiú volt és mindenáron fel akart mászni a városban futó vízvezetékekre, hogy belekukkanthasson. Ezért intézte diszkréten úgy, hogy a fiatalabb, ám szintén éltes korú Lucanus is fogadja a vendégeket az öreg Gnaeus mellett, hátha az öreg lelkesedésében elkezdene mesélni. Előszeretettel szedett elő olyan történeteket, amik egy felnőtt férfira nézve nem voltak túlságosan hízelgőek, különösen nem, ha ezek a történetek az alárendeltjei előtt hangoztak el. 
- Mummius, amikor kisfiú voltál, emlékszem, imádtad a piacon a halakat abajgatni, hogy az asszonyok sikoltozva szaladtak szét! És akkor mindig azt mondtad, hogy csak egy csókot akarnak adni! Annyira nevetséges volt, ahogy a répavörös fejeddel, kezedben egy akkora hallal, majdnem mint te magad, rohangáltál a macellumban körbe- körbe! Azok voltak a szép idők!
    Igen, Mummius maga is így érezte, hogy azok voltak a szép idők, és szerette is az öreg visszaemlékezéseit hallgatni, amikor csak tehette. De szigorúan csakis baráti társaságban. Ez a halas történet valahogy kiszivárgott- valószínűleg az öreg maga mesélte el- és azóta ezzel húzták a munkatársai. Amikor meg akarták tréfálni, különösen a tűzoltóegyesület írnoka, egy halat tett az asztalára, és szépséges betűkkel odakanyarintotta: egy csókot? 

 
   Az öreg Gnaeust mindenki ismerte, ő is úgy gondolta, hogy ismer mindenkit. Ez minden bizonnyal így is volt, csakhogy az idő nem tiszteli az embert. Akiket megismert az utcán, akikre ráköszönt, azok már nagyon gyakran az ismerősei gyermekei, unokái voltak. Azok leszármazottai, akiket ő ismert. Az új nemzedék. Ezt a tényt az öreg nem akarta elfogadni, vagy már nem tudta, ezért nagyon sokmindenkit az apja, nagyapja nevén szólított, és úgy is beszélt velük, mintha valóban azok is lennének. Az öreg valahogy elfelejtett a maga idejében távozni az élők soraiból, méltósággal.
    Lucanus ellenben kínosan precíz és pontos volt, nem engedte meg, hogy a kor a bolondját járassa vele. A fogadások, rendezvények előtt mindig elismételte magában a résztvevők névsorát - a teljes neveket, családnévvel együtt- , azok hozzátartozóit, különösen ügyelve arra, hogy ha valaki már más házastárssal élt, ne az előzőt említse. A halott gyermekek nevét különösen kerülte, és igyekezett mindenkiről mindent tudni, hogy érdemi beszélgetéseket folytathasson. Járatos volt az irodalom és a költészet világában is, nyomon követte a császár intézkedéseit és a gazdasági életet, mindenről volt kialakult nézete, és nem volt rest a véleményét a beszélgetőpartnere ízléséhez igazítani. 
    Így az ajtóban a két férfi, a szeretetreméltó Gnaeus és a kiváló társasági ember, Lucanus együtt üdvözölték a belépő vendégeket. Lucanus gyorsan a nevén szólította a belépőt, hogy az öreg ne ronthassa el, Gnaeus pedig őszinte szeretettel és lankadatlan jókedvvel szorította meg a felé nyújtott kezeket.
- Érezzétek magatokat a lehető legjobban! Ez egy csodálatos este lesz!- A pici öregemberben meglepően sok élet volt, határozottan szorította meg a századik kezet is. 

2013. április 22., hétfő

2013. április 18., csütörtök

Légy átkozott! (negyedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)

   A lemenő nap sugarai narancsvörös csíkokat festettek a küszöbön sütkérező kandúrra. Bastet az utolsó meleget adó sugarakat is igyekezett fekete bundájába szippantani, kiélvezni a nap utolsó meleg simogatását. Devotus háza félig a földbe volt vájva, így igen kevés fény jutott be az ajtónak csúfolt összetákolt falemezek résein. Bastet viszont egy időjóst megszégyenítő pontossággal találta meg a szánalomra méltó hajlék legfényesebb pontjait. Egy császár elégedettségével vonult a ház egyik pontjáról a másikra és helyezte magát uralkodóknak kijáró kényelembe.

   Devotus pakolászott, a durva faasztalra tett üvegcséket, elvett onnan néhányat, rendezgette őket. Késeket tisztított meg, tálakat méricskélt egymáshoz, törölgette őket újra és újra. Papiruszokat válogatott, szárított gyógynövényeket és ezerféle holmit vett el, majd tett vissza. Közben magában mormogott. Bastet a megmaradt ép szemét folyamatosan gazdáján tartotta, halk dorombolással figyelte, mi készül. Kérdőn Devotusra nyaffantott.

- Ne most, Bastet, a ma este a szellemeké. Menj el valahova.

Megsimogatta a macska fejét, aki mintha értett volna a szóból, az ajtó egy szélesebb hasítékán keresztül kiosont a szabadba. Narancsszín szeme villant egy utolsót a lakhatásra alkalmatlan odúban tevékenykedő férfira:

- Csak óvatosan! – Üzente aggodalmasan a sokat látott macskaszem.

   A félhomályban lassan eltűnt a macska távolodó alakja. Bastet nem szerette a szellemeket és a démonokat, így mindig elhagyta a házat, amikor gazdája dolgozott. Az állatok általában nem szerették a halott lelkeket, így Devotus nem élvezhette a reggeli madárcsicsergést, vagy az éjszaka a városba osonó nagyobb testű vadak neszezését.

   A falon körbe szárított gyógyfüvek lógtak, némelyik szabadon, némelyik vászonzsákban. Az illatuk átjárta és betöltötte a kis helyiséget. A keskeny polcokon agyag- és üvegedények sorakoztak katonás rendben. Mindegyikben volt valami: főzetek, porok, kenőcsök és szárított levéldarabkák. Devotus sosem írta rá, hogy mit tárol az edényben, bízott a memóriájában, hogy emlékszik, mit mibe tett bele. Nem is hagyta cserben az esze. Az edények határozottan tiszták voltak, mindegyik ép és sértetlen, sehol egy törött tégely vagy egy csorba üveg. Hetente lerámolta a polcokról a holmiját és áttörölgette őket, közben beleszagolt, ellenőrizte, hogy használhatóak-e még.

   Miután mindent előkészített, megmosakodott egy hordóban, amiben friss esővizet gyűjtött. A víz hideg volt és Devotus kilibabőrözött. Szárazra törölte magát és bekente a zsírban áztatott gyógynövénnyel az egész testét. Körömvirág illata burkolta be a mágust. Nagyon ügyelt a tisztaságra, ezt egy sarkalatos pontnak tartotta. Aki nem ügyel a saját és a környezete tisztaságára, az minden bizonnyal nem elég alapos a varázslataiban sem. Ezt még az apjától tanulta. A testére friss tunikát vett, tisztát, illatosat. Ilyesmit szigorúan házon belül viselt. A tunika szabadon hagyta az alkarját és a lábait, amit senkinek sem engedett volna megpillantani. Itthon, a fészkében viszont biztonságban érezte magát.

   A narancsvörös fénycsíkok rövidültek, ideje volt nekikezdeni a varázslatnak. A rosszul kivitelezett mágia, a sietés, a kapkodás, a kezdők hibája. Ő viszont pontosan tudta, hogy mikor minek van itt az ideje.

   Az asztalon minden ott sorakozott, amire szüksége volt. Az egész délutáni keresgélés, válogatás, rendezgetés után a szükséges eszközök pedáns rendben hevertek a mágus előtt. Semmi levágott patkányfarok, döglött cickány vagy szárított varangy. Csupán az ősei, Egyiptom régi papjainak mindennapos használati eszközei. Egy tiszta, fehér vászonnal terítette le az asztalt, mint egy megszentelt helyet.

   Szerelmi mágiát készült végrehajtani, semmi sötét varázslat, csupán egy kötés két ember között. Ez békességgel töltötte el, ma nem kell az alvilág démonaival perlekednie. Egy egyszerű, mindennapos varázslat. Mindennapos, neki.

   Egy vastag papirusztekercset fektetett maga elé. A szélei már erősen töredezettek voltak, nagyon óvatosan kellett kinyitni. Olyan szaga volt, mint Egyiptom régi múmiáinak. Öregség szaga. Otthon szaga. Mély levegőt vett és hangosan olvasta a receptkönyv szövegét. A könyvét, ami apáról fiúra vándorolt generációk óta. Nem tudta, milyen régi lehet a receptgyűjtemény, az apja emlékezete csak az ő dédapjáig terjedt. Nem is számított, mert tudta, hogy ez egy szétszakíthatatlan kapocs ő, és az ősei között. A felmenői tudását használta, és az évek során a saját tapasztalataival egészítette ki a könyvet. Persze alázatosan csak néhány oldalsó jegyzettel bővítette a tekercs szövegét, arra vonatkozóan, ha egy hozzávaló például hatékonyabbnak bizonyult a másiknál. Alapjában véve tiszteletben tartotta az ősök tudományát, és nem is kellett a receptkönyvben csalódnia, évszázadok, vagy akár évezredek kikristályosodott tapasztalatát, tudását hagyták rá. 
 

Végy viaszt (vagy agyagot) egy fazekaskorongról, és formázz két alakot, egy férfit és egy nőt; a férfi a felfegyverzett Árészra hasonlítson, baljában karddal, amelyet a nő jobb kulcscsontjára szegez; a nőt hátrakötözött karral, térdelve formázd meg, és erősítsd a MATERIA MAGICÁT a fejére vagy a nyakára.”


   Így szólt a szerelmi mágia receptjének kezdő sora. Viasszal dolgozott, szerette az anyag melegségét, ahogyan lágyan alakul át valami magasztosabbá a göcsörtös ujjai között. A figurák elkészítése közben a megrendelőjére gondolt. Nem volt olyan kézügyessége, mégis, igyekezett a viaszbábut az ifjú Philónhoz a lehető leghasonlatosabbá tenni.

   Philón már nem volt olyan féktelen és ifjú, mint ahogyan azt magáról híresztelte. Senkinek sem ismerte be évei számát, Devotus mégis tudta, hogy pontosan tízzel több, mint amennyit az érdeklődőknek bevall. Sebaj, a hiúság még nem akkora gond. Viszont az aranyhajú fürtös Philón lángra lobbant egy minden kétséget kizáróan nem ifjú özvegy iránt. Aki valójában csak egy évvel volt idősebb Philónnál, de mivel Philón magát társaságban szemtelenül fiatalnak festette le, az erényes özvegy kikosarazta a kérőt. Philónnak más választása nem lévén, Devotushoz fordult segítségért, hogy a titkos tudása segítségével fordítsa felé az özvegy szívét, úgy, hogy ne kelljen valódi életkorát felfednie szégyenszemre. És legfőképp, ne derüljön rá fény, hogy a köztiszteletnek örvendő és erényes férfi mégsem mondott teljesen igazat.

   Devotus magában jót nevetett Philón hirtelen támadt és olthatatlan szerelmén. Néhány napja járt nála, amikor az ügyet részletesen feltárta és a mágus segítségét kérte. Philón egy költőt megszégyenítő szónoklattal ecsetelte Messalia bájait, nemes és erényes lelkét, bölcs homlokát, szóvirágokkal halmozta el szemérmes pillantását és piruló orcáját. Devotus a szónoklat után egyenesen Venus istennő földi mását képzelte maga elé, nem tudta megállni, hogy utána ne nézzen a bájos és erényes özvegynek.

   A következő este kiosont, tudta, merre lakik Messalia. Maga sem döntötte el, mi módon fog értesüléseket szerezni az özvegyről, hiszen ha oly erényes, mint azt Philón állította, sötétedés után már bezárkózik. Ennek ellenére útnak indult, mert az istenek útjai kifürkészhetetlenek, ha neki meg kell tudnia valamit, azt meg is fogja tudni az égiek akarata szerint.

   Messalia asszony nem húzódott be éjszakára, ahogyan várta. A ház fényárban úszott. Fáklyákat tartó rabszolgák vették körül az épületet, olyan sokan, hogy a válluk szinte összeért. A lak maga otrombán hivalkodó volt, Pomponius, a néhai férj, tökéletes ízléstelenségéről tanúskodott. Az utcáról be lehetett látni a belső kertbe, ami nem volt jellemző a város házaira. Devotus szerint ez valami barbár csökevény lehetett, civilizált ember nem építtet ilyen házat, ahol a belső udvar ily szemérmetlenül feltárulkozik. Hangos zeneszó szűrődött ki a házból. Kacagások, gurgulázó nevetések. Apró, kéjes sikolyok, edények csilingelése. Valamiféle mulatságot tartottak, Bár a néhai Pomponius teteme még alig hűlt ki.

   A gazdag özvegy épp nem a római erényeket gyakorolta. Tivornyázott. Devotus ezzel le is zárta magában a dolgot, hogy mi gerjesztette Philónt oly olthatatlan szerelemre. Az özvegy Messalia vagyona. Még téblábolt egy kicsit, amikor az udvaron átszökellt az özvegy maga, mint egy csintalan csikó. Kéjesen sikoltozott, két férfi kergette. Aztán hagyta, hogy elkapják, karjukat a vastag derekára fonják. A néhai hajkorona satnya maradványa mint pókháló az őszi szélben, megadóan lengedezett. A hennafesték hamis fénye ragyogott a hazug színű hajon. Húsos ajkát kacagás rázta, a régi görögök szerint a húsos, lecsüngő ajkak olyan egyén sajátjai, aki a kéjt és az élvezeteket hajszolja. Tokája több redőt vetett az álla alá, ahogyan az őt ölelő két férfinak kacéran a szemébe nézett, nyoma sem volt az erényes, szűzies lesütött szemeknek, amiről Philón mesélt. Ennyi elég is volt Devotusnak, az özvegy bájai cáfolták Philón elbeszélését. Valami ilyesmire számított.

- Sebaj, úgy összekötlek benneteket, hogy a síron túl sem szabadulhattok a másiktól! – mormolta az orra alá, nem kevés elégedettséggel. Philón igen nagy árat fog fizetni egy előnyös házasságért és a gazdag hozományért. Az egész életével fogja törleszteni, de ő akarta így, senkit sem hibáztathat.

   A viaszbábuk ezalatt testet öltöttek a kezei között. Philón bábuja szép lett, mint egy isten, Messalia pedig olyan elragadó, mint még soha életében. Most következett a materia magica. Philón elhozta az özvegy egy hajtincsét, ez nélkülözhetetlen volt a kötés létrehozása szempontjából. Most ez a hajtincs töltötte be a materia magica szerepét. Egy darab az emberből.

   Devotus mindig kért valami személyes darabot az ügyfeleitől. Szerelmi kötés esetén enélkül nem is lehetett végrehajtani a varázslatot. Ennek valami személyes dolognak kellett lennie attól, akihez a kötés történik. Viszont titokban kellett tőle megszerezni, az illető nem tudhatott róla, hogy egy kis darabja van valakinél. Ha felfedezte, vagy a kötést kérő megmondta neki, esetleg nyíltan kért egy hajfürtöt, az teljesen hatástalanná tette a kötést. A titok erősíti a varázslatot. Ez lehetett haj, köröm, vagy egy fonaldarab a ruhából, de a ruhadarabok nem voltak annyira személyes holmik, így azokkal nem mindig működött rendesen a mágia. Minél személyesebb volt a darab, annál erősebb kötést tudott létrehozni.

   Messalia hajfürtjét a viaszbábu nyakára tekerte. Az özvegy szellemisége így testet öltött, a bábu maga lett Messalia, a férfi pedig Philón. Két ember a mágus kezében, sorsuk aszerint alakul, hogy Devotus mit tesz a bábukkal, akik a varázslat alatt maguk voltak Messalia és Philón.

   A kész bábukat elégedetten szemlélte. Két ember, akinek végérvényesen összeköti a sorsát. Messalia bábuját vette a kezébe és egy nagyon finom tűt. Istenek és démonok nevét véste a bábu testrészeibe. Minden testrészre egy név: azoknak a túlvilági hatalmaknak a neve, akiknek a testrész van szentelve. A szívre Thoth isten nevét, az arcra Amon nevét, a karokra Melech nevét írta, és így tovább a kezeire, hasára, fenekére, füleire.

   Ez nagyon aprólékos munka volt, nem hibázhatott, és nem ronthatta el egyik alvilági hatalom nevének leírását sem, különben a szellem, isten, vagy démon megharagszik, és sértődöttségében képes szabotálni az akciót. Devotus erősen koncentrált, a bábut egészen közel tartotta az ép szeméhez. Az alsó ajkába harapott, és hangosan szuszogott, mint egy fújtató. A kezei nem remegtek, gyakorlott mozdulatokkal írta a puha viaszba a neveket. Nem először csinálta.


Végy tizenhárom bronztűt, az egyiket szúrd az agyába, és közben mondd ezt: Messalia, átszúrom az agyadat, majd kettőt a szemeibe, kettőt a füleibe…”


   Olvasta tovább a receptkönyv utasításait. A bronztűk már elő voltak készítve, takarosan, sorba rendezve. Kézbe vette az elsőt, és finom, de határozott mozdulattal átszúrta a viasz- Messalia koponyáját.

- Átszúrom Messaliának a koponyáját, hogy senkire se gondoljon Philónon kívül.

Következett a második tű.

- Átszúrom Messaliának a szemét, hogy senkire se nézzen Philónon kívül. – Egyre erősebb és határozottabb hangon mondta ki a mágikus szavakat, amiket még az apjától tanult, az pedig a saját apjától. Vajon honnan származik ez a tudás? Ki lehetett az első? Ezeken a kérdéseken gyakran eltöprengett, de az idő és a korok mélysége mindig örvényként szippantotta magába. Az ősök láncolata. Vajon meddig lehet visszafelé haladni az élet fájának leszármazási ágain?

Közben mind a tizenhárom tűvel átszúrta a hátrakötözött kezű bábut. 
  Amikor még gyermek volt, és apja műhelyében lábatlankodott, eleinte nem értette, hogy miért kell átszúrni a viaszbábut. Gyermekként azt hitte, hogy azzal fájdalmat okoz annak, aki a varázslat ideje alatt a bábuban lakik. Aztán az apja elmagyarázta neki.

- Igen, ez egy bizonyos fájdalommal jár. A szerelem fájdalmas dolog. Ne hidd el azokat a dolgokat fiam, amit a költők összehordanak. A szerelem igenis fáj a maga módján, szenvedés és gyötrelem. Nem tudsz enni, nem tudsz aludni, nem tudsz gondolkodni, nem tudsz másra ránézni sem. Az egész belsődben egy olthatatlan tűzvész tombol, és mintha az alvilág összes démona a húsodból akarna lakmározni. Kerüld el, azt tanácsolom neked. Sokkal nyugodtabb életed lesz.

   Messalia teste tele volt a megnevezett helyeken beszúrt tűkkel. Minden pontjából egy vékony bronztű állt ki, ahol egy férfi meghódíthat egy nőt, amely szerveket rabul kell ejteni ahhoz, hogy a nő soha többé ne akarjon a férfi nélkül élni.

   Minden készen állt a kapcsolat véglegesítésére. Egy fehér vászondarabba csomagolta a bábukat, és elsétált az amfiteátrum közelében lévő temetőhöz. Ide főként a gladiátorokat és a bűnözőket temették, olyan embereket, akik az amfiteátrum aranyló homokján lelték halálukat. Nem kellett messzire cipelni a tetemeket. Ez egy elátkozott hely volt, becsületes polgár ide be nem tette a lábát. Devotus itt kedvére sétálhatott, a hollókon kívül senkivel sem találkozott. Felemelő érzés volt a sajátjai között lenni. A temetők nyögnek, a sírok a rútul elvágott sorsfonalak történeteit mesélik el. Ebben a temetőben nem azok voltak, akik egy teljes életút végén megpihennek, akik a bevégzett munka érzésével omlanak az örök nyugalom hűs földjébe. Itt a halottak mind erőszakos halált haltak, elvették tőlük az életüket, ami még annyi mindent tartogathatott számukra. Halottak, a régvolt életükkel, halottak, akik még élni akarnak, halottak, akik irigyen lesnek az élőkre.

   Tőle aztán sosem irigyelt senki semmit, így nyugodt lelkiismerettel vághatott át a sorok között. Tudta a módját, hogyan kell egy szellemet rendre utasítani, és a legkevésbé sem lepődött meg, amikor egy öntelt friss halott szelleme fenyegetni próbálta. A halott még határozott emlékekkel rendelkezett a saját testéről, jól kivehető alakban toppant Devotus elé. Kezében egy rövid kardot markolt, dühösen vicsorított a temetőbe merészkedő élőre. Devotus egy sima, holdkőből csiszolt amulettet halászott ki a ruhája nyakkivágásából, aminek láttán a szellemalak semmivé foszlott. Magában kuncogott, és még utána kiáltott:

- Egy buzogány áll ki a fejedből, barátom!

   Erős démonokat parancsolt már a szolgálatába, maga is megjárta a halottak sötét birodalmát, egy kötözködő kis szellem inkább szórakoztatta.

   Könnyedén talált friss sírt, a gladiátorok úgy hullottak, mint az őszi legyek. Birodalomszerte hatalmas igény mutatkozott a kiömlő belek látványára. A növekvő, éhes nagyhatalom egyre több és több vért kívánt. Szomja csillapíthatatlannak bizonyult. Szinte bármikor érkezett, talált friss sírt, ami épp megfelelt a céljainak. Térdre ereszkedett és leásott egészen a tetemig. Ő lesz a küldönc, aki továbbítja az alsó világba az üzenetet, és ő lesz az, aki végre is hajtja a mágus utasításait. Egy friss szellem, erős és bosszúszomjas. Aki még élénken emlékezik az életre, aki még első szóra beavatkozik az élők dolgába. Egy olyan halott, akinek a Sorsistennők idő előtt vágták el életének fonalát.

   Sem név, sem jelzés nem volt a síron, hogy kit rejt. Devotus szakavatott szemmel szúrta ki, hol mozgatták meg a földet legutoljára. Itt gyakran csak elásták a néhai imádott harcosokat, mint egy útszéli kutyát, tisztes temetés és síremlék nélkül. Azt a harcost, akit a nézők százai éltettek a lelátókon. Akit kiabálással, ökölrázással buzdítottak, hogy ölje meg az ellenfelét. Akikbe előkelő nők voltak szerelmesek. Aztán Fortuna Nemesis istennő elfordította az arcát, és a néhai csillag szerencséje leáldozott. Ugyanazzal a lelkesedéssel akarták az ő vöröslő vérét látni az arénában. Az ő ellenfelét biztatták. Ilyen a sors. Kiszámíthatatlan.

A gladiátorokat nem temették koporsóba, csak egy vászondarabba csavarták a testet és elkaparták a városfalon kívül. Devotus egészen addig túrta a friss és hideg földet, amíg meg nem érezte az anyag hidegét. Kiszabadította a halott kezét. Előkotort egy palackot, benne friss vérrel. A gödörbe öntötte, a halott kezeihez.

- Hajánál, hasánál, ágyékánál fogva rángasd Messaliát Philónhoz, az élet minden órájában, éjjel és nappal, míg Philónhoz nem jön, és elválaszthatatlan nem lesz tőle ő, Messalia. Tedd ezt, kösd meg őket életük végéig, vesd alá Messaliát Philónnak, és egy órára se szabadulhasson tőle.

  Devotus hangosan mondta a mágikus szavakat, így hozta létre a mágikus kötést a két ember között. Fejét nem fedte be, tar koponyája világított a sötétben. Amikor az alvilági hatalmakhoz szólt, sosem takarta el a fejét vagy arcát. Szavait a földhöz intézte. Széttárt karjaival kérte az alvilági hatalmakat, hogy teljesítsék kérését. A hangja erős és határozott volt. A viaszbábukat a holttest kezébe nyomta, majd visszatemette a hevenyészett sírt. Nem is látszott a bolygatás nyoma, bár a gladiátorok sírjával senki sem törődött.

   Egy szárított virágot vett elő a tunikája rejtekéből, a friss földre tette. Szerette a hideg föld nedves szemcséit érezni az ujjai között, olyan megnyugtató érzés volt. A kis kék virág életre kelt: szirmai kisimultak és az elhalt színt egy ragyogó, káprázatos kék váltotta fel. A sötétben szinte ragyogott a kis növény, egy élő entitás a holtak birodalmának kapujában. A sír megmozdult, a föld nedves hűvösét lehelte ki magából. A kéz, benne az összekötött szerelmespár viaszbábujával kinyúlt, és magával rántotta a virágot. A kis fény, amit az életre kelt vadvirág árasztott magából, azonnal kihunyt. Maradt a halottak hidege és a jótékony sötétség. Egy jéghideg fuvallat söpört végig a mozdulatlan levegőben.

   Devotus elégedetten szemlélte a munkáját: sikerrel járt. A gladiátor szelleme, az aóros el fogja végezni a munkát, amivel megbízta. Nem hagy nyugtot Messaliának, amíg Philón karjaiba nem veti magát. A gladiátorokban meg lehet bízni. Kellően vérszomjas társaság.

Devotus elégedetten hazaballagott.


a Meggyfa utcai Hercules- villa mozaikja