2013. március 26., kedd

2013. március 25., hétfő

Aiszkhülosz: Oltalomkeresők

Ötven szűz királylány menekül vad tempóban a Nílus mellől, hogy eljusson őseik földjére, Argosz szigetére. De milyen szörnyűség elől oldhattak kereket ily mélységes egyetértésben? Hisz szépek, fiatalok, sikeresek. Csak nem egy tűzokádó sárkány üldözi őket erőspistás leheletével? Vagy netán Héra-küldötte bögöly döfködi tomporukat, mint argoszi ősüket, Iót? Nem az olimposzi istenek sokkal kreatívabbak annál, semhogy kétszer ugyanazt a poént elsüssék szegény halandókon. A lányok vőlegényeik elől inaltak el, apjuk, Danaosz király vezetésével.
Fáradtan huppannak le Argosz nagyhatalmú isteneknek emelt szentélyénél. Ezzel bele is keverik magánéleti problémájukba a békés szigetet. Szegény Argosz lakói aznap arra ébrednek, hogy meg kell védeniük ezt az ötven csajt, plusz aput, akárki is üldözi őket, különben az istenek büntetése hullhat rájuk, ha nem veszik őket oltalmukba.
Persze Pelaszgosz, az argoszi király, ilyen fontos kérdésben nem dönt egyedül, mert itt demokrácia van ám, kérem! Össze is ülnek, mind az okos nép, legalábbis akinek szavazati joga van, mert úgy jó a demokrácia, ha szelektív. Aiszkhülosz mester jó eséllyel indulhatott az éves drámaversenyen az aktuális államformát dicsőítő művével.
De vissza Argoszba. Ott ülnek a szavazásra jogosultak, mind férfiak, szakállukat cirógatva, szemüket legeltetve az ötven szűzön. „Tyűha!” „ Aszta!” A döntés gyors és egyöntetű. Naná, hogy megvédik őket! Este a tűzhely mellett meg megy majd a magyarázkodás. „Szívem, tudod, hogy megbüntettek volna minket az istenek!”
Nem, Aiszkhülosz nem engedett meg magának ilyen olcsó poénokat a drámáiban. Lehet, azokat a szatírjátékokra tette félre. Itt is Danaosz apu ékesszólása képviseli a gyűlés előtt a lányok oltalomkérését, a szűzi bájak illegetése helyett.
De tényleg szépek voltak ezek a lányok? És mi volt a bajuk a vőlegényeikkel, Aigüptosz fiaival? Unokatestvéreik voltak, kétségtelen, vérrokonok házassága jött volna létre. De ez miért csak a lányokat zavarta, a fiúkat miért nem? Akkoriban is bevett dolog volt a rokonházasság a családi birtokok egybetartása végett, ez Pelaszgosz, argoszi király, egyik mondatából is kiderül.
Aiszkhülosz a dráma keretein belül adós marad a válaszokkal. Gondolom, az akkori nézőknek erre nem is volt szükségük, hisz úgy ismerték a történetet, mint mi a Piroska és a farkast, így említés nélkül is tudták jól, hogy Apollón jósszavára cuccolta hajóba pereputtyát Danaosz, mert a jóslat szerint, ha nem így tesz, saját vérei fognak életére törni.

2013. március 23., szombat

Euripidész: Iphigénia Auliszban

Ronda szelek fújnak Auliszban. A Trójába igyekvő görög sereg képtelen kihajózni. A Helené-visszaszerző hadművelet elmaradni látszik. Kalkhász, a jós, madarak röptét kérdezi, füstbe bámul, belekben turkál. Feszült a hangulat. Ahol fegyver van a kézben, ott előbb-utóbb harc lesz. Gyorsan közös ellenség kell, mielőtt Hellász népe egymásnak esne. Kalkhász ceremóniái szóra bírják az Olimposz isteneit. Egy szűz vére kell nekik. Nem is akárkié, hanem Iphigéniáé, Agamemnonnak, az egyesített görög seregek vezetőjének lányáé. Zeuszék sosem fukarkodnak a konfliktushelyzetek megteremtésével. Ne várja itt senki Godot-t! Agamemnon választás előtt: apa vagy hadvezér? Család vagy karrier? Naná, hogy az utóbbi. Már akkor se az volt az irigylésre méltó, aki otthon, tisztességben nevelgette fel gyermekét. Akiről nem szóltak a hírek, a hősi énekek, előbb felismerhetetlen árnnyá, majd teljesen láthatatlanná vált a középszerűekre boruló feledésfátyol mögött. Európai kultúránk elvetett magjánál járunk. Cselekedj, hogy emlékezzenek rád! Gyilkolj, hogy örökké élj!
A Vezér még vívódik kicsit. Éles vita fivérével, Menelaosszal. Mégiscsak az ő asszonyát szöktették meg, áldozzon ő! Nem úgy van az tesókám, a te lányod kell az isteneknek! Aztán meg te akartál annyira vezér lenni, ahhoz meg áldozatot is kell néha hozni!
Megérkezik Iphigénia Auliszba. Boldog, mert hazudtak neki. Nászra lépsz Akhilleusszal, te gyönyörű mükénéi királylány! Anyja, Klütaimnésztra is kitűnő hangulatban. Naná, Akhilleusz lesz a veje. A világ egy hajszálra az első elégedett anyóstól. Bájos csevegést kezdeményez a legnagyobb görög harcossal. Az meg csak áll bambán. Mi van??? Figyelem! Bár vérre mennek a dolgok, ez mégiscsak egy vígjátéki helyzet. Akhilleusz semmiről sem tud. Klütaimnésztra dühös, Akhilleusz dühös. Agamemnon kénytelen mindent bevallani. Igen, idecsaltuk Iphigéniát. Nem halad a project. Fel kell őt áldoznunk. Nászra lép, csak mással. Kis különbség.
Akhilleusz kakaskodik. Majd ő megvédi Iphigéniát! Nem lesz itt feláldozva szegény! Nagyon rosszul esik neki, hogy az ő nevében csábították Auliszba a mit sem sejtő lányt. Már itt szöget üthetne a fejében, hogy mennyire semmibe veszi a Vezér még a legjobb harcosát is. Vajon mit gondolhat a többiről? Karok, akik felemelnek, vagy testek amiken fellépdelek?
Iphigénia leinti az amúgy sem túl meggyőző Akhilleuszt. Hagyjad, áldozzanak csak föl, ha ez kell a hazámnak! Hősiesség? Inkább objektivitás. Mi várna rá, ha tovább élne? Apuci újabb mocskos trükkjei? Vagy Hellász népének szemében lehetne a bűnbak, hogy miatta nem sikerült? A szeretett életét, úgysem kaphatja vissza. Szinte dalolva megy Kalkhász elé. Oda nem néz senki, csak a földre, maguk elé. A kard lesújt. Egy kiáltás. Nem a lányé. Kalkhász előtt egy feláldozott szarvas hever. Artemisz kimentette Iphigéniát, és felvitte az égbe. Mehetnek a görögök Trójába.
Euripidésznak, Spárta és Athén véres testvérháborúját átélve, már nincsenek illúziói. Tudja, hogy minden háború mocskos, és a túlélők is áldozatok. Iphigénia feláldozása is mire volt jó? Az aljas vezetők tovább regnálhatnak, űzik-hajtják embereiket, hogy büszkeségből leigázzanak egy virágzó várost, hogy visszafelé, mintegy jutalomként a győztesnek, az éles szirtek közt háborgó hullámok közt pusztuljanak, vagy hosszan hányódjanak, kínok-kínját átélve, elveszítve valamennyi bajtársukat, vagy hazaérve a jól megérdemelt büntetés várja őket elkövetett aljasságaikért. De Euripidész valami mást is bizonyít nekünk. Hogy kiontott vér nélkül is lehetünk halhatatlanok.


2013. március 18., hétfő

Szimónidész: A Plataiai csata emlékére

Mind, kik e táj közepén, dúsforrású Ephürében
   laknak, a harci erény jónevü mesterei,
vagy Glaukosz földjén, a korinthoszi vár közelében,
   így örökítik meg nagy hadi tetteiket:
égbeszökő arany emlékkel. Hadd kapja a gyors hír
   szárnyra dicső nevüket s hősi elődeikét.

(Kerényi Grácia fordítása)


2013. március 13., szerda

2013. március 11., hétfő

Aurelius Bitus és a fia, a hadiapród

D(is) M(anibus)./Aur(elio) Bito corn(icini) leg(ionis) II Ad(iutricis)/ stip(endiorum) XVLLL bello desi(derato) vixsit (!)/ ann(is) XXXVIII m(ensibus) III etVital(i) filio/ vix(it) ann(is) IIII m(ensibus) XI d(iebus) XVIII et Bitill(a)e/ fili(ae) et Dalmatio filio et Quintili/liano pilio (!) posu(it) Aurelia Qu(i)n/tilila coniu(gi) et filibus suis me/moriam.

A halotti isteneknek. Aurelius Bitusnak, a legio II Adiutrix kürtösének, aki 18. szolgálati évében eltűnt a háborúban; 38 évet és 3 hónapot élt; és fiának, Vitalisnak, aki 4 évet, 11 hónapot és 18 napot élt és leányának, Bitillának és Dalmatius fiának és Quintililianus fiának. Aurelia Quintilila állította a sírkövet férje és gyermekei emlékezetére.

A sírkő oromzatában rozetta és akanthuslevéldísz található. Két oldalán palmettás sarokakrotérionok. A képmező domborműve az elhunyt apát és kis posztmanensen mellette álló fiát ábrázolja katonai viseletben:öves tunica, vállukon köpeny, kezükben irattekercset tartanak, az apánál kürt és fegyverek vannak (kard, tőr, pajzs). A mező két oldalán szalagfonat dísz, a mező alatt pedig a halotti áldozat ábrázolása. A feliratos mező két oldalán egy- egy pillér. A domborművön és a felirat betűiben zöld, kék és vörös festéknyomok. (A rómaiak festették a sírköveket.) 


 
...és a sírkő másolata a Flórián téri aluljáróban

2013. március 7., csütörtök

Gondolatok a Birodalomról lll.

  A rabszolgaság kérdése lett idővel Róma egyik legsúlyosabb problémája, de a köztársaság idejében ez még nem volt annyira kritikus, mert igazán a hódító háborúk után áramlott annyi rabszolga Rómába, hogy a kérdés kezelhetetlenné vált. Ebben az időben a konfliktus a plebejusok és a patríciusok között feszült, a folyamatos küzdelem tárgya a termőföld és a politikai hatalom birtoklása volt. Ez a feszültség lázadásba torkollott, aminek eredményeként megszületett a néptribunusi intézmény. A plebs, a köznép így képviseltetve lett. De természetesen ez nem volt elég. A plebejusok mind többet és többet követeltek, így fokozatosan elérték, hogy az egyik consult a plebejusok közül kell választani, majd az elkobzott földterületekből is ugyanolyan részesedést kaptak, mint a patríciusok.
   Ennek a viszálynak Róma látta kárát, az ellentétek meggyengítették a köztársaságot. Mégis, egy váratlan végkifejlet megoldotta ezt a konfliktust: a meggazdagodott plebejusok és a vagyonos patríciusok egy új rendben, a nobilitas (nemesség)-ban egyesültek. Ennek az új rendnek az alapja egyértelműen a vagyoni hovatartozás volt, így egyesültek egymással a néhai ellenségek jólétben és hatalomban. A városi szegények, akik viszont nem tudtak integrálódni ebbe a körbe, szintén új társadalmi réteget alakítottak ki, a proletariátust. Tehát az ellentét valójában megmaradt, de már új arcot öltött.
   Mindeközben, mialatt Róma a belső ellentétek terhétől nyög, a környező népekkel is konfliktusba keveredik. Gyakoriak az összecsapások a szabinokkal, etruszkokkal és latinokkal, de mivel a latinokkal Róma hadi ereje nagyjából azonos, Spurius Cassius consul i.e. 493- ban örökös békét köt a latin népekkel (a szerződés szövegét Liviustól ismerjük). Így egyesített erőkkel néztek szembe az agresszív hegyi törzsekkel (hernicusok, voloscusok), de ezek sokkal inkább a latinokat veszélyeztették, mintsem Rómát, mert nem Róma közvetlen szomszédjai voltak. Hiába volt egyértelmű Róma és a szövetség haderőbéli fölénye, mégsem tudták őket egykönnyen legyőzni.
   Az első igazán jelentőségteljes háborúja Rómának, ami az egész térségre kihat, a Pun háborúk. Három hatalmas, emberek százezreit megmozgató csatasorozatban Róma megtámadja Karthágót, és vér és verejték árán ugyan, de leigázza. Karthágó csúfos vereséget szenved, legyőzője a néhai hatalmasságot porig rombolja, a földdel teszi egyenlővé.
   Ezután a határok biztosítása végett Róma megtámadta Veiit, az etruszkok központját, és mint annak idején a spártaiak Tróját, tíz éven keresztül ostromolták az etruszk várost. Pontosabban nem is egyetlen város volt Veii, hanem több, elszórt település egyetlen városfallal körülvéve. Hosszas hadakozás után Veii elesett, és ezzel nemcsak egy város bukott el, hanem az egész etruszk kultúra, műveltség hosszas haldoklása kezdődött meg. Az etruszk művészet gyöngyszemei a háborúk martalékaivá lettek, néhány műalkotást ugyan Rómába menekítettek, mint hadi zsákmány, de a templomok, épületek, az irodalmuk szinte teljesen eltűnt. Az etruszk művészet hagyományai ugyan tovább élnek a római alkotásokban, de azok már nem az eredeti pompájukban mutatják meg a néhai csodálatos arculatukat.
   Róma a hódítással nem elégedett meg, egyre többet akart, egyre nagyobb területeket kebelezett be. Az itáliai népeket sorra győzte le, magába olvasztotta őket. Ezekből a hódító időkből rengeteg hősies történet maradt ránk, amikből megtudhatjuk, hogy milyen fegyelmezettek voltak a rómaiak, mennyire a cél, a város sorsa lebegett a szemük előtt. Erre érdekes történet Titus Manlius Torquatus, aki i.e.304-ben, a latinokkal vívott háborúk során nyilvánosan kivégeztette a saját fiát, mert a fiú a parancs ellenére megtámadta az ellenséget. Megölette, pedig győzelmet aratott a fiú.
   A köztársaság éveiben zajlottak az úgynevezett görög- perzsa háborúk. Erről részletesen ír Hérodotosz, a történetírás atyja. Ez közvetlenül nem érintette Rómát, de a későbbi fejlődését nagymértékben meghatározta, hogy a görögök megmaradtak, nem lettek a perzsák csatlósai, nem hajtották a fejüket a barbár igába, de a görögök befolyása meggyengült, így Rómának lehetősége nyílt a felemelkedésre. A görög- perzsa háborúk néhány hősies és dicsőséges állomása Marathón, Thermopülai és Plataiai.
Az etruszkok meggyengülése viszont egy másik fontos eseményt is maga után vonzott. Mivel szinte védtelenek lettek, az északra, északnyugatra lévő törzsek megerősödtek, támadásokat indítottak, már nem az etruszkok ellen, hanem közvetlenül Róma ellen. Ezek a gallok voltak, vagy ahogyan magukat nevezték, a kelták. I.e. 390-ben Brennus, a kelta vezér akadálytalanul bevonult Rómába, majd bevetette magát a Forumra, és ostromolta az erődöt. Patthelyzet alakult ki. A kelták nem tudták legyőzni a rómaiakat, azok pedig nem tudtak kitörni. Egy abszurd, véletlen körülmény mentette ki a rómaiakat a szorult helyzetből: a capitoliumi szent ludak gágogása elárulta a kelták titkos támadását. A akció így nem maradt leplezetlen. A kivonuló kelták a várost porrá égették, így szinte a semmiből kellett újjá építeni. Az újjáépített város pompásabb lett, mint az előző.
   Talán a legnagyobb építkezés a z i.e. 4. században Appius Claudius Caecus nevéhez fűződik. Az ő neve fémjelzi a kő vízvezeték építését, és a róla elnevezett út, ami a mai napig látható Rómában, Rómát és Capuát köti össze. A nagyszabású építkezések nyomán most is látható utak, vízvezetékek, csatornák, templomok és középületek keletkeztek, ami nemcsak technikailag dicséri megalkotóját, hanem használati értékét tekintve sem elhanyagolható.
   A kereskedelem fellendülésével Róma a Földközi-tengerre is igyekszik kiterjeszteni a hatalmát, idővel az egész térséget az uralma alá hajtja. Róma hatalmassá nő, viszont egyre nagyobb problémát jelent a meghódított részek irányítása. Különféle népek számtalan nyelv és kultúra keveredik, különféle érdekekkel. Scipio már az i.e. 2. században felveti, hogy a Rómával függő viszonyban lévő, meghódított területek viszonyát rendezni kell. Ezzel szemben Cato javaslata győzött, miszerint a meghódított területek igazgatását vazallus államok megalakításával kapcsolja egybe, így növeli a befolyását a szövetségesekre. Ebből született meg a rendszer, aminek alapján Róma a külpolitikáját szervezte.
   A külpolitikai változásokkal egy időben a belső feszültségek is nőttek. A hódításokból beáramló javak a gazdagokat gyarapították tovább, így a társadalmi feszültségek tovább fokozódtak. A vagyonosok egyre hatalmasabb földbirtokokra tettek szert, amit már nem a szabad parasztokkal műveltettek, hanem az olcsó és tömeges munkaerővel, a rabszolgákkal. A rabszolgák ellepték a földeket, a munka nélkül maradt nincstelenek Rómába áramlottak, onnan várták a megoldást a problémájukra. Viszont Róma is tömve volt az olcsó munkaerővel, így a nincstelenek itt sem kaptak munkát, csak az éhezők táborát növelték. Néhányan ugyan igyekeztek megoldást találni a helyzetre, például a Gracchus testvérek, de korai erőszakos haláluk miatt nem oldhatták meg a válságot. A belső viszályok közepette Sulla, a néhai hadvezér, megkaparintja a hatalmat és diktátori posztra tör, amit i.e. 83-tól 79-ig birtokol. Intézkedései évszázadokkal visszaveti Rómát, személyes bosszúja miatt könyörtelen mészárlásokat rendez ellenfelei körében.

2013. március 4., hétfő

Tél az amfiteátrumban

  Kicsit megkésve ugyan, de végre elkészültem a téli fotókkal. Ha tél, akkor havas amfiteátrum! Tavaly is készítettem havas fotókat, de akkor elég későn mentem ki, más sötétedett, nem tudtam igazán jó fotókat készíteni. Idén viszont már délelőtt útnak indultam, és ragyogó fehér paplanba burkolt amfiteátrumban gyönyörködhettem!



2013. március 2., szombat