2012. december 31., hétfő

Boldog új évet!

JANUS 
  Janus, a kétarcú isten az új év szimbóluma is. Egyik arcával a múltba, az előző évbe tekint, a másikkal az új felé fordul, az elkövetkező év felé. Maga az évforduló egy határ, egy misztikus állomás, amikor a régi átadja a helyét az újnak. Mindig reméljük, hogy valami jobbnak, valami sikeresebbnek. Több ezer éve várunk valami ígéretfélét az új évtől, függetlenül attól, hogyan mérjük az időt. Mert a remény örök...
Mindenkinek kellemes új évet kívánok, vidám ünneplést és emelkedett hangulatot!

2012. december 29., szombat

Behavazott amfiteátrum

   Idei nagy vágyam volt, hogy lássam az aquincumi amfiteátrumot hóban. Persze, a neten van fent egy csomó fotó, ahogyan a hó romantikus takaróval fedi be a véres gladiátorviadalok (és állatviadalok) helyszínét, de a saját szememmel szerettem volna látni. Ez részben teljesült is: megkaptam a havat, amit annyira vártam, de sokkal többet szerettem volna! Sebaj, a télnek még nincs vége, addig is íme néhány ízelítő abból, milyen az amfiteátrum télen:
(A katonavárosi amfiteátrum történetéről részletesebben olvashatsz ezen és ezen a helyen -katt!)










2012. december 22., szombat

Latinul és magyarul 7.

Exstructum super cloacam templum forma este mulieris
 
A női szépség olyan, mint a kloákára épített templom
 
(Caecilius Balbus) 
 

2012. december 17., hétfő

Gondolatok a Birodalomról l.

   A Római Birodalom az antik világ egyik legsikeresebb szervezete volt. Szinte a semmiből nőtt ki, és néhány évszázad alatt a világ vezető hatalmává vált. Terjeszkedett és népeket integrált magába egy olyan korban, amikor még nem volt ilyenre példa Róma befogadó volt, a beolvasztott népek néhány generáció alatt rómaiakká váltak, szinte nehézségek nélkül vették át a hódítók kultúráját, szokásait és isteneit. A Birodalom arculata így folyamatosan változott, mégis állandó volt. Építészetét, művészeti alkotásait koronként jellemezhetjük, rómainak tekinthetjük, noha az idegen kultúrák sajátosságai is helyet követeltek maguknak.
   Róma eredetéről számos legenda létezik. Az eredetmondák szerint az istenek akaratából alapították, hogy virágozzék és hatalmában tartsa a világot, miután a dicső Trója elesett. Az írók, költők mindig is szívesen nyúltak a témához, rengeteg értékes mű született. A város születésének története Trója bukásával kezdődik. A trójai Priamosz király fia, a vonzó Parisz, végzetes szerelemre lobban a világ legszebb asszonya, a trójai Heléné iránt. Ez még önmagában nem lenne gond, de Heléné Menelaosz, spártai király felesége. Parisz orvul megszökteti Helénét Trójába. Ez a tett maga után vonzza a feloldhatatlan ellentétet a két város között, a háború kitörése szinte törvényszerű. Menelaosz fivére, Agamemnón tanácsát kéri. Agamemnón, a mükénéi király eleinte békésen kívánja rendezni az ellentéteket. Követséget küldenek Trójába, ebben a küldöttségben vesz részt Odüsszeusz is, aki hiába veti latba minden ravaszságát, Priamosz nem adja ki Helénét. Agamemnón az összes akháj királyt mozgósítja, hatalmas csata készül. Természetesen itt már nem csak Helénéről van szó, a kitörő háborúnak számtalan oka van. Agamemnón megtámadja Tróját, kezdetét veszi a mészárlás mindkét seregben. Mindkét oldalon isteni segítséggel emberfeletti erejű hősök vívják ezt a csatát, a trójai oldalon Hektór, a spártai oldalon Akhilleusz, Patroklosz, Aiasz és Diomédész. A tíz évig tartó szüntelen hadakozás sem hozott eredményt, egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Végül Odüsszeusz leleményessége tesz pontot a hosszú háború végére. Azt javasolja, színleljenek visszavonulást, és hagyjanak egy hatalmas falovat a város kapuja előtt. Ez a ló belül üreges, lesben álló, éber katonák bújnak meg a gyomrában. A trójaiak, látva, hogy az ellenség elvonul, örömükben ünnepséget tartanak, bevontatják a lovat és hatalmas ivászatot csapnak a vélt győzelem megünneplésére. Az éj leple alatt a felfegyverzett katonák előbújnak rejtekhelyükről és a védtelen városvédőket szinte ellenállás nélkül lekaszabolják. Aineiász, aki Hektór után a város legderekabb védelmezője volt, megmenekül, egy titkos alagúton egérutat nyer, és Itália földjére hajózik. Magával viszi apját, Ankhiszészt és fiát, Aszkanioszt. Zeusz főisten megváltoztathatatlan parancsára Itáliában új otthont kell találnia. Hosszas bolyongás után partot ér Itália földjén, de hogy biztosan a legmegfelelőbb helyet válassza ki, kikéri a Szibülla tanácsát. A jósnő válasz helyett az alvilág mélységeibe vezeti Aineiászt, aki itt találkozik apja szellemével. Apja tanácsára a Tiberis torkolatához hajózik és új várost alapít.
   Ez Róma alapításának legendás története. Természetesen minden nép csodálatos mítoszokat, legendákat sző a saját eredete köré, mintegy igazolva ezzel a létjogosultságát a vezető szerepre. De mi történt valójában? Hogyan alakult ki a város, aminek ma is láthatjuk a romjait, és haló poraiban is lélegzetelállítóak?

2012. december 14., péntek

Latinul és magyarul 6.

In eodem prato bos herbam quaerit, canis leporem, ciconia lacertam 
 
 Ugyanazon a réten a marha füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot
 
(Seneca) 


2012. december 10., hétfő

Gondolatok a gladiátorokról

   A gladiátorok, a rettenthetetlen harcosok, mindig is hatalmas népszerűségnek örvendhettek. Az arénában, egy viadal alkalmával akár több ezer ember is összegyűlt, hogy szemtanúi legyenek különleges képességeiknek. Nemcsak a technikai tudásukat csodálták, hanem önfegyelmüket, bátorságukat. Neves hadvezérek is tanultak a gladiátoroktól. Évekig tartott a kiképzésük, és az arénában nem hibázhattak. A küzdelem során nincs kegyelem: a hibák jóvátehetetlenek, itt nem lehet újra megpróbálni. Egyetlen apró tévedés is végzetes lehet. Ezek az emberek megtanulták elviselni a félelmet, ami a mai napig ott rejtőzik minden ember lelkében: mi lesz velem, ha meghalok? Napjainkban erről nem illik beszélni, a félelem a hallgatás mélységébe nyomta ezt a témát. Ezzel pedig egyszer mindenkinek szembe kell néznie.
A gladiátorok az arénában folyamatos veszélyben éltek, de egyetlen pillanatig sem érezhették magukat biztonságban a gladiátoriskolában sem. Meg kellett tanulniuk együtt élni a tudattal, hogy bármelyik pillanat lehet akár az utolsó is. Ez a tanult emberi magatartás emelte ki őket abból a szennyből, amibe a köztudat taszította őket még réges-régen, miszerint a gladiátorok közönségesek, durvák és ostobák. Ez bizonyosan sokakra igaz volt, de sokakra nem. Az emberek akkor is ugyanannyira különbözőek voltak, mint ma.
Már a kortársaik is gyakran elítélőleg szóltak róluk, lenézték, megvetették őket. Viszont a csodálatnak is maradtak napjainkban fellelhető nyomai: rajzok, falfirkák, mozaikok, vázafestmények és használati eszközök örökítik meg a dicső harcosokat, a bátrakat, a rettenthetetleneket. Gyűlölték és imádták őket, de senki sem maradt közömbös irányukban. Ma is mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha olyan keveset tudunk róluk.
   Egy hatalmas birodalom jellegzetes alakjai lettek, nem mehetünk el mellettük szó nélkül. A Római Birodalom dicsőséges évei alatt keltek életre, élték a virágkorukat. A gladiátorok története szorosan egybefonódik a Római Birodalom történetével, azzal a világhataloméval, ami erre a világra szülte. A Birodalom gazdagsága, gyarapodása, szennye és bukása, mind-mind visszatükröződik a gladiátorok történetén.
Mi, itt Magyarországon, egy gazdag római kori gyarmat örökösei vagyunk. Mások ugyan a gyökereink, máshonnan jöttünk és eltérő hagyományokkal a szívünkben érkeztünk ide, hogy megteremtsük az otthonunkat, hogy létrehozzuk a saját élőhelyünket, környezetünket. Ezt a képet, amit most látunk, mind a római hagyaték, mind a saját törzsi, ősi hagyományaink együttesen alakították ki. Egyszerre vagyunk civilizált nyugatiak és szenvedélyes keletiek. De szerintem nekünk pontosan ezért jó. Mert a szélsőségeink, a szenvedélyünk izgalmassá, színessé tette a történelmünket, az országunkat. Ezek a dolgok néha jók, néha rosszak, de sosem közömbösek, sosem unalmasak.
   A jelent, a közelmúltat- ami még sokakban élénken él- nem akarom feszegetni. Különleges helyünk van Európában, itt, a Kárpát- medencében. Mindig is különleges volt. Ez a térség sosem illeszkedett be a nyugati világ rendjébe, de igazán a kelethez sem tartozott. Ez az a hely, ahol a különböző világok, népek találkoztak. A Római Birodalom változatos arculatán belül is Pannonia Provincia egy színfolt volt. Ezt a különlegességét is szeretném egy kicsit megmutatni.
Aquincumban, ami nagyjából a mai Óbuda területén helyezkedett el, két amfiteátrum is működött. Az eddigi feltárások alapján az aquincumi amfiteátrum a Birodalom Alpoktól északra eső részének a legnagyobb amfiteátruma (a táborvárosi amfiteátrum). A polgárvárosi amfiteátrum közelében volt a gladiátoriskola.
Kik voltak ezek a harcosok, akik az ellentétes vélemények kereszttüzében vérüket ontották évszázadokon keresztül az arénák aranyló homokján? Miért rajongtak értük, vagy miért vetették meg őket? Mitől voltak különlegesek? Ilyen kérdésekre keresem a választ.
   Koruk legkiemelkedőbb harcosai voltak, napjaikat testedzéssel, fegyverforgatással töltötték. Mégis az életüket egy értelmetlennek tűnő ügyért áldozták. Vérüket ontották a nép szórakoztatására, egy-egy játék alkalmával akár száz gladiátor is lelhette halálát az arénában. Ezek a harcosok a hadseregben is megállták volna a helyüket, tudásuk elegendő lehetett volna, hogy Rómát szolgálják. Mégsem a Birodalom védelmében vetették be ezeket a magasan képzett harcosokat, hanem a puszta szórakozásért áldozták fel őket.
    Mint a történelem is bebizonyította a Spartacus- féle rabszolgafelkeléssel i.e. 74-ben, a gladiátorok igen jól képzettek, hiszen amikor Róma 3000 katonát küldött a leverésükre, a lázadók visszaverték a támadást, győzelmük akkor nem tűnt lehetetlennek. A lázadók mintegy hetvenen voltak, amikor megszöktek, számos rabszolga csatlakozott a felkelésükhöz, mégsem annyi, hogy egy 3000 fős szervezett sereget visszaverjenek. És mégis, a harci képzettségük elég volt, hogy eleinte diadalt arassanak. Róma rettegett. Válsághelyzet alakult ki a lázadó gladiátorok miatt. A Birodalom léte forgott veszélyben. A szenátus a válság kezelésére Marcus Licinius Crassusra bízta a főparancsnokságot. Crassus már bebizonyította alkalmasságát Sulla seregében, hírhedten könyörtelen volt, az emberei állítólag tőle jobban féltek, mint az ellenségtől (Appianos). Végezetül Crassus hat zsoldos légióval követte Spartacus seregét végig Itálián, majd i.e. 71-ben Apuliában kegyetlen mészárlás vetett véget a lázadásnak. Livius szerint 60 000 ember hevert a csatamezőn temetetlenül, köztük Spartacus is, aki az utolsó pillanatig „példás hősiességgel, az első vonalban harcolt”.
   Számtalan csodálójuk is akadt, például Commodus császár, aki előszeretettel jelent meg az arénában gladiátorszerepben. Természetesen ellenfeleinek esélye sem volt a császár ellen, de ez a ki nem mondott áhítat a bátor harcosok iránt itt tetten érhető. Commodus látványos játékokat szervezett, amiket kitüntetett figyelemmel kísért. Mint egy izgatott gyermek, úgy nézett végig egy-egy viadalt. Amikor nem bírta türtőztetni magát, vértezetet öltött és az arénába vonult. A kegyelemdöféseket, kivégzéseket előszeretettel hajtotta végre saját kezűleg.
   Végezetül, mielőtt elmerülnénk a gladiátorok titokzatos világában, mi mást mondhatnék:
AVE CAESAR, MORITURI TE SALUANT!
Erről a mondatról elterjedt, hogy így köszöntek a gladiátorok a császárnak, amikor felvonultak a viadal előtt, de valójában ez egy szállóige, a gladiátorok sosem üdvözölték a császárt ezekkel a szavakkal.

2012. december 8., szombat

Caius Castricius Victor sírja


   Az oromzatot akhantus levéldísz tölti ki, a képmező domborműve az elhunyt egész alakját ábrázolja. A katona teljes fegyverzetben van: sisak szarvakkal, tunicája fölött mellvért, katonai öv (cingulum), bal oldalt tőrrel, jobb oldalt karddal, nyakán kendő. Jobb kezében két hajítódárdát (pilum) fog, bal kezét egy Medusafővel és villámcsomóval díszített ovális pajzson tartja.

Feliratát tojássor (kymation) keretezi:

C(aius) Castriciu/s C(ai filiius) Off(entina tribu) Vict/or Como mil(es)/ leg(ionis) II Ad(iutricis) (centuria) M(arcii)/ Turbonis ann(orum)/ XXXVIII stip(endiorum) XIIII/ h(ic) s(itus) e(st). L(ucius) Lucilius fr(ater)/ et he(res) posuit p(ro) p(ietate).

Itt nyugszik Caius Castricius Victor, Caius fia, az Offentina választókerületből (tribus), Comumból, a legio II Adiutrix katonája, Marcius Turbo centuriájából. 38 évet élt, 14 évet szolgált. Fivére és örököse, Lucius Lucilius állította a sírkövet kegyeletből.
 

Tribus – választókerület: A római birodalom harminc, különböző elnevezésű választókerületébe szülővárosuk alapján sorolták be a lakosságot.
Centuria – a legio egy osztaga, „század”
A legio II Adiutrix a Rajnavidékről 89-ben került Aquincumba. A legiót kőfaragómesterek is kísérték, hiszen a sírkő és egyéb feliratok állításának szokását és igényét jórészt a római hadsereg terjesztette el az újonnan meghódított tartományokban. Sírkövünk stílussajátosságai még erősen mutatják a legio előző állomáshelyének, a Rajnavidék kőfaragásának stílusjegyeit. A szövegben említett Marcius Turbo később Hadrianus császár jóbarátja, híres hadvezér, itt azonban még csak a legio egy osztagának a parancsnoka, centurio. Barátságuk éppen Aquincumban, e sírkő állításának idején szövődhetett, amikor a későbbi császár fiatal katonatisztként a legio II Adiutrixban szolgált.

Lelt.sz.: 64.10.2.
Lelőhely: I. Corvin tér, Vigadó



...és a sírkő másolata a Flórián téri aluljáróban

2012. december 5., szerda

Latinul és magyarul 5.

Lupus est homo homini 
 
 Ember embernek farkasa 
 
 (Plautus)
 
 

2012. december 3., hétfő

Róma és a népek 2.

    Romulus és Remus annak idején a madarak számlálásával döntötte el, hogy melyik dombon építsék fel az új várost, Iulius Caesar viszont már pénzért vett galambokat röptet, amikor a diadalmenete alkalmával kikéri a jósok véleményét. Mindenki tudja, hogy ezek a madarak már nem a jó ómen (előjel) madarai, hanem szertartásos formaság csupán, mégis, mindenki ragaszkodik a tradíciókhoz. Az etruszk istenekből lettek idővel Róma istenei. Mind az istenkultuszt, mind az istenimádat formáit és szertartásait a rómaiak az etruszkoktól vették át. Például az etruszkok istentriászának (Tin, Uni, Menrva) tökéletes megfeleltetése a Jupiter- Júnó- Minerva istenhármasa.
Szintén az etruszkoktól eredeztethető a temetések alkalmával megrendezett gladiátorjáték is. Ekkor még természetesen nem így nevezték a véres emberáldozatokat, de a rítus eredete itt tetten érhető. Nem ritka – az Európán kívüli kultúrákban sem- , hogy némely istenségek nem érik be a terméssel és a jelképes áldozatbemutatásokkal, hanem vérre van szükségük. Az viszont már ritkább, hogy az istent nem elégíti ki a gondosan kiválasztott áldozati állatok vére, hanem ennél többet követel híveitől, embervért. A vér szava viszi a leghatékonyabban az üzenetet a magasabb szférákba az emberáldozat hívei szerint. Tehát az etruszkok nem rituálisan, előírás szerint kivégeztek valakit, mint az más civilizációkra jellemző, hanem az áldozatot maga az istenség választhatta ki a vívó felek közül. Nem tudták előre, melyik fél lehet az istenek hírnöke, ki fogja vérét ontani a halott szelleméért. Ez a nézők számára is izgalmas volt, ebből fejlődött ki később a gladiátorviadal, ahol már nem egy halott lelkét kísérni küldik az áldozatot, hanem magáért a viadal élvezetéért rendezik meg a mészárlást. De ne szaladjunk előre.
Róma egyre hatalmasabbá vált, terjeszkedett, és idővel, az i.e. 1. század körül elért egészen mostani otthonunkig, a Kárpát-medencéig. A vad, a barbár keleti terület hemzsegett a germán- és kelta törzsektől. A szomszédságukban lakni igen nagy veszélyt jelentett, így sok más ok mellett, a római császárok úgy döntöttek, hogy legjobb védekezés a támadás. A germánok és a kelták is igen harcias nép volt, nehéz volt velük szembeszállni, mert bár nem voltak szervezettek és olyan fegyelmezettek, mint a római légiók, mégis, a szenvedélyük és az erejük komoly ellenféllé tette őket.
A kelták nem alkottak egységes népet, törzsekben, törzsszövetségekben éltek. Európába az i.e.5. században nyomultak be. A görög történetírók a nagy népmozgásra figyeltek fel, ezért tudunk róluk, innen vannak forrásaink. Livius szerint i.e. 380-ban Sigovesus király indított erőszakos támadást és jutott el a Rajna felső folyásáig, a Kárpátok külső erdőiig. Tette mindezt azért, hogy elüldözze az addig itt élő népeket, és a saját népét telepítse újabb, jobb helyre. A kelták több hullámban árasztották el kelet- Európát, ezzel fokozatosan kisebbségbe szorították az itteni nagyhatalmat, a pannonokat.
A keleten gyökeret vert kelta törzsek közül három nagy, kiemelkedően fontos törzset érdemes megemlíteni. A boiusok a Bécsi-medence térségét uralták, a scordiscusok főként a mai Szerbia, északkelet- Bosznia térségében tettek szert komoly befolyásra, és a tauriscusok, akik a mai Szlovénia, nyugat- Horvátország térségét lakták be. A legerősebb a három közül talán a scordiscusok törzse. Ők vertek először a térségben saját pénzt. Ennek nyomaira bukkantak a régészek, nagy mennyiségben a Gellérthegyben találtak. A Gellérthegy, ami ma is számtalan titkot rejt magában, valaha a scordiscus törzs fő kultikus helye volt.
A kelták sosem szövetkeztek, nem alkottak egységes népet, mégis veszélyeztették a Birodalmat. Ám a sors fintora, hogy a keltákkal nem a rómaiak számoltak le, hanem a dákok. A dákok is törzsekben, törzsszövetségekben élő népcsoport voltak a Birodalom keleti határán. Szintén nem alkottak egységet, nem szövetkeztek. Egészen addig, amikor is megjelent a színen Bourebista, az új dák vezér, aki a csodával határos módon, szinte semmi idő alatt összekovácsolta a dákokat. Ez az erős katonai szövetség pusztító erejű volt, a kelták erejét végzetesen meggyengítették. A történelemkönyvek szemérmetlenül keveset foglalkoznak Bourebistával, Iulius Caesar kortársával és méltó ellenfelével, pedig olyat vitt véghez, ami sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek. Váratlan halála után a birodalma az enyészeté lett, szétesett, mintha sosem létezett volna.
Természetesen a kelták, mint népcsoport nem szűntek meg létezni, csak a katonai erejüket és befolyásukat vesztették el. Pannonia Provincia megalapítása után is találkozunk a nyomaikkal. A rómaiaktól átvették a hamvasztásos temetkezési szokás helyett a földbe temetkezést. A sírgödröket sírkövekkel tették emlékezetessé, hogy az utókor se feledje, ki nyugszik a földben. És milyen jól tették, mert az utókor lelkesen tanulmányozza a sírköveket, amin kelta nevek, kelta viseletek figyelhetőek meg. Még egy érdekesség: a rómaiaktól átvett sírkőállítás szokását finoman ötvözték a saját vallási hiedelmükkel. A sírköveken gyakori a szekér, kocsi ábrázolása. Ez a halott utazására utal, ugyanis a hitük szerint a holtak világa, a túlvilág itt van, ezen a földön, csak nagyon-nagyon messze, és sokat kell utazni ahhoz, hogy valaki odaérjen. Erre utal a szekér.
Fontos még a pannonokról szólni néhány szót. Nem adták magukat olcsón, utolsó csepp vérükig ellenálltak a római légiók támadásainak. Róluk szól az egész bellum Dalmaticum, a dalmát háborúk, amit Tiberius császár vívott a pannonok és a dalmátok ellen. Jól képzett, bátor katonákat adtak a népüknek, de a végzetük utolérte őket. Divide et imperia- oszd meg és uralkodj, ahogyan a latin szállóige is mondja, igaz volt ez a pannonok esetében is. A pannon- dalmát felkelés leverése után Tiberius a fiát, Drusust küldi Illyricumba, hogy tegyen rendet. Drusus nem azonos mércével méri a különböző törzseket, a megmérettetés a legrosszabbul a pannonokat érinti. A férfiakat és nőket rabszolgasorba vetették, a fiatalabbakat elvitték katonai kiképzésre távoli provinciákba. Ennyire súlyos büntetést nem kaptak a bracusok sem, sőt, az eraviscus lakossághoz hozzá sem nyúltak. A pannonok a későibbekben is legendásan szívós harcosokként szerepelnek a Birodalom történetében, most már mint légiósok.
Találunk még a térségben germán törzseket is: markomannok, kvádok és kimberek harcolnak a területekért, a fennmaradásért. Maroboduus, a markomann király a Dunától északra uralma alatt megerősödik, egyre nagyobb befolyásra tesz szert. A rómaiak már nem tudják őket egyetlen mozdulattal lesöpörni a színről. A markomannok szintén szereplői a pannon-dalmát felkelésnek. Ez a háború egészen i.sz. 8-ig tart, ekkor tették csak le a fegyvert. Maroboduus békét köt Drususal, de emiatt elpártolnak tőle a szövetséges hermundurok és a langobardok. Ez belső meggyengüléshez vezet, ekkor már a saját népe sem bízik Maroboduusban. Ekkor a néhai fényes hadvezér feladja magát, római területre merészkedik, és római fogságba ejti magát. Élete hátralevő részét Ravennában tölti, mint a Római Birodalom politikai rabja.
Nagy vázlatokban ezekkel a népekkel találkozhattunk, ha átléptük a Római Birodalom határait.