2012. november 28., szerda

Latinul és magyarul 4.

A capite foetet piscis.

Fejétől bűzlik a hal.


2012. november 26., hétfő

Aurelia Sura sírköve


Aurelia Sura sírköve Gorsiumban

2012. november 21., szerda

Róma és a népek

Róma a dombokra épített falukból, kis településekből nőtte ki magát és lett három kontinensre kiterjedő birodalommá. Természetesen a hatalmas uradalom lakói nemcsak rómaiak voltak, sőt, nemcsak latinok, hanem az idő előrehaladtával egyre több nép integrálódott a Birodalomba és vált rómaivá. Ezek a beolvasztott népek eleinte megtartották a saját hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat, de néhány generáció alatt általában azonosultak a hódítókkal és átvették azok szokásvilágát.
A meghódítottak a leigázás után szigorú római, katonai felügyelet alá kerültek. A légiók tartották fenn a rendet a frissen bekebelezett területeken, katonák építették ki az új irányítási rendszert. A kezdeti szigorúságot aztán felváltotta az engedékenység: a provinciák politikai testületeibe egyre magasabb pozícióban találhatunk őslakosokat. Idővel a helyi arisztokrácia részt vehetett a tartományi élet irányításában, sőt, néha egészen magas vezetői posztokon is találhatunk nem a római nemességből származókat. Például Iulius Caesar a szenátus tagjai közé gallokat is választott.
Róma kialakulásának korai szakaszában, amikor a város még nem ért túl a mai Róma területén, a közvetlen szomszédai nem alkottak egységes népcsoportot, különálló, kis törzsek voltak. Ezeket a törzseket összefoglalóan italicusoknak nevezzük. Etnikailag ugyan azonos gyökerekkel bírtak, de az eltérő életkörülményeik miatt a fejlődésük különböző irányt vett. Ez a különbség túl nagy volt ahhoz, hogy egységes, összetartó népet alkossanak, de túl kicsi, hogy lényeges különbségeket lehessen tenni közöttük. Egymással is gyakran hadban álltak, ez végzetesen felmorzsolta a kis törzsek erejét, amit egységben megsokszorozhattak volna. Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve Rómától északra, az etruszkok és a rómaiak közötti területeket lakták. Az italicusokhoz sorolhatóak például az umberek, picenusok, szabinok, aequicusok, voloscusok, auruncusok, sabellusok és samnisok. Később a samnisok leigázták a voloscusokat és új népcsoportot alkottak: őket már campanusoknak nevezzük.
Fontos csoport még a latinok, ők népesítették be a palatinusi dombot, tehát tekinthetjük őket római alapítóknak. A latinok a Tiberis és a tenger közötti gazdag termőföldeket uralták, itt alapították városaikat, melyek idővel hatalmas mezővárosokká nőtték ki magukat. A latinok földműveléssel foglalkoztak, a földművelés elterjedésével szinte azonos időben kezdték ők is a talaj megmunkálását. Fejlett szerszámokkal rendelkeztek, amit a gazdag régészeti leletanyag is bizonyít. A termőtalajt nemcsak megmunkálták, hanem a földművelésre nem alkalmas területeket is emberi beavatkozással termővé tettek (például mocsarakat csapoltak le). A letelepedett életmódjukhoz hozzátartozott az állattenyésztés is, főként juhokat és sertéseket tartottak. De ne felejtkezzünk meg az emberben lakozó ragadozóról sem! A latinok előszeretettel vadásztak, egészítették ki mindennapi eledelüket ízletes vadhússal is.
Róma talán legnagyobb szomszédai talán az etruszkok voltak. Amint a latinok beolvadtak az egyre növekvő Rómába, az etruszkok szinte szoros szomszédságba keveredtek a rómaiakkal. Az etruszkok talán az ókori történelem egyik legrejtélyesebb népe. Magasan fejlett kultúrával rendelkeztek, fallal körülvett városaik voltak akkor, amikor a Palatinuson még földbe vájt viskókban laktak, és mégis, ez a gyorsan terjeszkedő római civilizáció teljesen lesöpörte az etruszkokat a történelem színéről. Róma leigázta őket, de mégsem tűntek el nyomtalanul, mert a római kultúra nagy részben az etruszk hagyományokon bontott virágot. Mind az építészet, mind a képzőművészet területén számos etruszk eredetű elemmel találkozunk, sőt, Rómában nagy divatja volt az etruszk művészetnek. Gyakran a szobrászok kész munkáit vették meg, vagy maguk a szobrásztanoncok tanultak etruszk művészektől. Róma művészetét számos etruszk műtárgy gyarapítja. Kiemelném a capitoliumi anyafarkas szobrát, amint Romulust és Remust szoptatja, bár az ikrek jóval később kerültek az i.e. 5. századi anyafarkas emlőihez. Nem mehetünk el szó nélkül a veii-i Apolló- szobor mellett sem. Az i.e. 6. századból származó remekmű Vulca, a neves etruszk szobrász kezét dicséri. Apolló ma már karja vesztetten mosolyog ránk több, mint két ezer év távlatából, de még most is lélegzetelállító a szája szegletében bujkáló sejtelmes mosoly. Ez az arckifejezés, hosszúkás fejforma jellegzetes sajátja az etruszk szobrászatnak.
Keveset tudunk erről a különleges népről. Az i.e. 8. században már Itália földjén éltek, eredetükről megoszlanak a vélemények. Hérodotosz, a történetírás atyja szerint Kis- Ázsiából kerültek Itália földjére. A leszboszi Hellanikosz szerint a pelaszgok leszármazottai (a pelaszgok a görögök előtt már a Peloponnészoszon életek). Dionüsziosz egyszerűen Itália őslakóinak nevezi őket. Tehát már az ókori utazók, történetírók véleménye sem egyezett az etruszk-kérdésben. Ez még ma is rengeteg vitát kavar, a legelterjedtebb nézet szerint tuszk (turs, türszen) eredetű népcsoport.
Nagyobb városaik Taquinii, Caere, Veii, Volci. Néhány etruszk eredetű város Capua, Monava, Arezzo, Pisa, Firenze, Bologna. Városaikban eleinte királyok uralkodtak, de idővel az egyházi vezetők, a papok befolyása oly mértékben megnőtt, hogy a királyok bábokká váltak, az irányítás, a tényleges hatalom már a vallási vezetők kezében volt.
Az etruszkok nagyon babonásak voltak, mindenféle istent tiszteltek. Számtalan istent imádtak, az egész világot istenekkel, démonokkal, szellemekkel népesítették be. Ebben a világban a halandó embernek különösen kellett magára ügyelnie, nehogy egy magasabb hatalom kedve ellen tegyen. A papok erős réteget képeztek a társadalomban. Kétféle vallási vezetőt érdemes kiemelni: a haruspexeket és az augurokat. Mindkét vallási vezető az istenek, a magasabb erők akaratát hivatott kifürkészni. A haruspexek a belekből és a villámlásból jósoltak, míg az augurok a madarak röpte és a csirkék viselkedése alapján hozták meg jóslataikat. Ahhoz, hogy az ember egy etruszk jós lehessen, rengeteget kellett tanulni, hosszú éveket kellett eltölteni a már képzett papok mellett és megfigyelni azok munkáját. A jóslás tudományát teljesen objektívnek és megbízhatónak tartották. Támadások indítását, városok vádelmét döntötték el ilyen módszerekkel. Ezt a jósrendszert veszik át majd a rómaiak is, viszont a köztársaság korára a jóslások már inkább az államvallás kötelező nyűgjei közé tartoznak, mintsem a nép valódi, lelkekben gyökerező hite.

2012. november 19., hétfő

Latinul és magyarul 3.

A cane non magno saepe tenetur aper
 
Gyakran nem a nagy kutya fogja meg a vaddisznót
 
(Ovidius)
vaddisznó vs. kutya

szicíliai mozaik, vaddisznóvadászat
 

2012. november 16., péntek

Átoktáblák 2.

   Az átoktáblák másik gyakori témája a szerelem. Az átoktáblák nagy része kér szerelmi kötést két ember között. A legtipikusabb, hogy férfi készítteti az átoktáblát, azért, hogy a kiszemelt nő végzetesen beleszeressen. Ritka a fordítottja: hogy nő kérné a férfi szerelmét. 
   Ezeket a szerelmi kötéseket nem a mai kontextusában kell értelmezni, ezek nem fellángoló érzelmekről, testi vágyakról tanúskodnak, hanem akivel egy ilyen kötést létrehoztak, azt tényleg az örökkévalóságnak, az életük végéig tervezték. 
   Talán azért a leggyakrabban férfiak kérték, hogy megbízható feleséget találjanak maguknak, aki nemcsak a gyermekeik anyja lesz, hanem a férfi társa egy életen keresztül. 
   Érdekes momentuma ezeknek a szövegeknek: "ne tudjon másra gondolni, csak rám", "ne egyen, ne aludjon mindaddig, amíg hozzám nem jön", "eméssze tűz a belsejét" - ezeket csak tartalmilag idéztem, nem szó szerinti idézetek átoktáblákról! Viszont a lényeg a fontos: a szerelem tüneteivel találkozhatunk a kérések során. Tehát nem valami misztikus és földöntúli dologról van szó, hanem a leghétköznapibb, legelemibb dologról.
   A szerelmi mágia gyakori kelléke a viaszbábú (vagy agyagfigura). Ez a baba hivatott megtestesíteni a megidézett hús- vér embert, a mágikus szertartás során ő jelképezi az embert (ami a bábuval történik, az történjen azzal a személlyel is, akit megtestesít). A régészek találtak ilyen figurákat, és egy kicsit a mai vuduhoz lehetne hasonlítani a jelenséget (persze csakis nagyon durva hasonlítással, egy vallástörténész biztosan átharapná a torkomat). A bábu teste, szemei, nemi szervei át és át vannak szurkálva bronz tűkkel. Ez első pillantásra egy kicsit bizarrnak tűnik. Pedig egyáltalán nem az! A szerelmi mágia szó szerint "szögezi" az egyik embert a másikhoz. Tűvel hozzáköti, nem szimbolikusan, hanem tényleg. Azok a pontok, ahol a baba át van szúrva, azok azok a pontok, ahol egy férfi magához köthet egy nőt. A szemén keresztül, hogy csak rá tudjon nézni, a fülén keresztül, hogy csak a kedvest hallja, a nemiségén keresztül, hogy sose csalja meg, és így tovább. Azért így már nem is hangzik olyan rosszul!

2012. november 15., csütörtök

Latinul és magyarul 2.

Vulpes pilum mutat, non mores

 A róka megváltoztatja a szőrét, de nem a természetét.
 
(Suetonius)

Canis et Vulpes Mortem Simulans

2012. november 12., hétfő

Faunok

   A faun szó hallatán az embernek leggyakrabban egy bakkecskeszerű, mohó és féktelen lény jut eszébe. Ezeket a képzeteket táplálják a kortárs művészetek is, amelyek a faunokat olyannak jelenítik meg, ahogyan azt a régi görögök elképzelték, Pán istenként. 
   Nem is tévedünk vele nagyot, ha a filmek alapján képzeljük el a faunokat. A római kultúrába a görögöktől került át a faun- kultusz, ők Pán istent tisztelték, és alakja nagyban hasonlított a mai faun- fogalmunkhoz. De! A faun eredetileg a latiumi népek fogalomkörében is szerepelt (nem tudom, melyik volt előbb, a görög vagy a latiumi, de a különbségre szeretnék rámutatni). A görögök faun- elképzeléseinek meghonosítását Ovidiusnak és Horatiusnak köszönhetjük.
  Aeneis, miután maroknyi csapatával kimenekült az égő Trójából, Latium partjainál kötött ki. Vergilius szerint az itteni király, Latinus, latin nyelven beszélt. Latinus király apja Faunus volt, szintén király a maga idejében. Amikor Faunus király földi pályafutása véget ért, megistenült, és az erdőbe költözött. Itt némi isteni képességre is szert tett: jóstehetséggel rendelkezett, és előszeretettel adott tanácsot a fiának, amikor az épp rászorult. 
   Nos, ő az első faun. Viszont a latinok szerint nem egy faun lakja az erdőket, hanem több. Kifejezetten sok. Ezek a faunok kifejezetten helyspecifikusak, Latium környékén élnek. Erre utalóan nem találtam semmit, hogy Faunusból, az egy faunból hogyan lett több faun, de vannak elképzeléseim. 
   A latiumi faunok láthatatlanok, isteni lényeknek képzelt erdei manók, akik a bokrokban rejtőznek. Bölcsek és megfontoltak, csakis kritikus pillanatokban szólalnak meg, ezek a római történelem kritikus pillanatai. Nyilván, nem fognak holmi barbár hordákat jó tanácsokkal ellátni, hiszen a fenséges latin nyelvet beszélik, és otthonuk Latium. Csakis a sajátjaikat védik!
   A latiumi faunok nagyon erkölcsösek. Nem üldöznek nőket fékezhetetlen, "fauni" sóvárgással. Bár ha sóvárognának is, mivel nincs testük, nem lenne mivel üldözniük a csinos hölgyeket. Csak hangjukban léteznek. És nem utolsó sorban, ők az elsők, akik latin nyelven a költészet húrjait pengetik! Szóval letéteményesei mindennek, ami szép és jó. Maga Ennius is így gondolta, mert olyan verssorokról ír, melyeket eredetileg faunok és jósnők énekeltek (mert ugyebár egy valamire való vers annyira dallamos, hogy szinte követeli, hogy énekeljük). Ennius az ősi, latiumi faunokat idézte meg, a testetlen, erkölcsös költőket, nem pedig az általunk ismert bakkecskelábú és heves vérmérsékletű faunokat.  



2012. november 10., szombat

Latinul és magyarul 1.

Galli victi silere solent, canare victores
 
A legyőzött kakasok hallgatni szoktak, a győzők énekelni 
 
(Cicero)
harcoló kakasok mozaik Pompei-ből
 

2012. november 7., szerda

Átoktáblák 1.

   Az ókori rómaiak igen babonásak voltak. Bár azt gondolom, hogy a mai, racionális világszemléletünkkel együtt mi is igencsak babonásak vagyunk, de ez egy másik történet.
   A megmagyarázhatatlan, ismeretlen dolgokat előszeretettel értelmezték misztikumként, mágiaként, vagy akár varázslatként. És hogyan lehet a leghatékonyabban védekezni egy mágikus támadás ellen? Hát mágiával! 
   Ilyen kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan dolog például a szerencse. Bár a szerencse forgandósága a rómaiaknál saját istennőt is kapott, Fortuna Nemesist, akihez áldozatokkal, imákkal lehetett fohászkodni, hogy azért egy kicsit tegyen az ügy érdekében. Ezzel együtt az istennő és a sors útjai kifürkészhetetlenek maradtak, és szerintem ezt tiszteletben is tartották. De azért az ember nem lenne ember (akár ezeréves távlatban, akár ma), ha nem vetne be minden fegyvert a bizonytalan esetekben is. Mint a kiszámíthatatlan sors. 
  Erre használták többek között az átoktáblákat. A bizonytalan diszkrét, ám annál hathatósabb befolyásolására. Ilyen volt az átoktáblák egy igen népszerű csoportja, a DEFIXIONES AGONISTICAE, a versengési átok. Ez egészen konkrétan a versenylovak versengésére vonatkozott. A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Épp ezért rajongtak a lóversenyekért. Könnyű kocsik elé fogott pompázatos paripák versengtek egymással, a négy politikai és ideológiai színben. A kocsihajtók népszerűek és közkedveltek voltak, amolyan ókori sztárok, akárcsak a gladiátorok. Ez igen veszélyes sport volt (azt hiszem a gladiátorviadalokat is ide sorolhatjuk), ám annál vonzóbb. Maga Nero császár is előszeretettel versenyzett, bár az ő győzelmét még maga Fortuna istennő sem tudta befolyásolni. Hát igen, a császár mindenek felett...
   Szóval szenvedélyes szerelmesei voltak a kocsiversenyeknek, azzal együtt, hogy a római nem kifejezetten egy lovas nép, és más lovas sportok nem is terjedtek el széles körben. Az utazáshoz is inkább befogták a hidegvérű lovakat valamilyen gördülő alkalmatosság húzására, ritkábban pattantak a tüzes vérű paripákra. Imádtak fogadásokat kötni a futamokra. És máris helyben vagyunk, aki fogadott, szerette volna szavatolni a győzelmét. És ennek érdekében nem rettent vissza attól sem, hogy alvilági hatalmak segítségét vegye igénybe a célja eléréséhez. Mert bár igencsak tartottak az alvilágiaktól egy győzelem érdekében mégsem rettentek vissza, semmitől!
   Az átok maga leginkább a többi versenytárs horrorisztikus elbukásáról szólt. Ínyenc módon részletezték, hogy mi történjen az ellenféllel. Hogyan törje ki a lábát, boruljon fel egy kanyarban. Tették mindezt azért, hogy a kívánt kocsihajtó és ló, az általuk képviselt politikai eszme és világnézet győzedelmeskedhessen. 
   Az átkot, a kívánságot egy ólomlemezre körmölték, és ezt mágikus szertartások látványos és rituális keretei között egy halottnak adták, aki amolyan túlvilági postásként szavatolta az üzenet célba érkezését. Konkrétan: egy halott gladiátor kezébe tették a táblát! Egy halott gladiátor erős és indulatos szellemnek számított, jó szívvel bízták az üzeneteiket egy ilyen futárra.
  Különös dolognak tartom az átoktáblákat, érdemes velük foglalkozni, mert az ókori ember gondolkodásába engednek egy újfajta bepillantást. Egy nem szokványos nézőpont.
aquincumi átoktábla



A kép a sírásók blogjáról származik, itt olvashatsz még többet az átoktáblákról! Olvasmányosan és érdekesen nyúlnak régészeti témákhoz, kincseket lehet náluk találni!

2012. november 6., kedd

Még több Marsyas ábrázolás



Teljes mértékben a személyes ízlésem szerint válogattam össze őket, mert megmozgatták a fantáziámat!