2012. október 30., kedd

Phlegón: Philinnion

...(a dajka) odament a vendégszoba ajtajához, és a lámpás fényénél megpillantotta, a Machatés mellett ülő lányt. Annyira megdöbbentette a jelenés, hogy, nem tudván tovább türtőztetni magát, hangosan kiáltozva a lány anyjához rohant: "Charitó, Démostratos!" Sürgette őket, hogy keljenek fel és siessenek vele együtt a lányukhoz, mert az élve jelent meg, és valami isteni akaratnak köszönhetően a vendéggel van a vendégszobában.
  Amikor Charitó meghallotta ezt a váratlan hírt, a nagy újság és a dajka felindultsága miatt nagyon megrendült, és elájult. Nemsokára azonban eszébe jutott a leánya, és sírva fakadt. Végül azzal vádolta meg az öregasszonyt, hogy megbolondult, és ráparancsolt, hogy azonnal tűnjön el a szeme elől. A dajka azonban visszavágott neki, és szemrehányón és szókimondón azt felelte, hogy ő bizony nagyon is józan és ép elméjű, ellentétben úrnőjével, aki habozik, hogy a saját lányát lássa. 
  Charitó végül mégiscsak odament a vendégszoba ajtajához, részben a dajka erőszakosságának engedve, részben pedig azért, mert tudni akarta, hogy mi is történt valójában. Közben azonban, minthogy a szükségesnél több idő telt el, míg újra kérlelni kezdte, így Charitó későn érkezett, és (a vendégszobában tartózkodók) már mind aludtak. Amikor az anya bekukucskált, a jelenésben (lánya) ruháit és alakját vélte felismerni, de mivel sehogy sem tudott bizonyosságot szerezni, úgy döntött, hogy inkább nem zavarja meg az éjszaka nyugalmát. Azt tervezte, hogy majd reggel felkel, és szóra bírja a lányt, vagy ha erről lekésne, akkor Machatést faggatja ki alaposan. (Bizonyosra vette), hogy a fiú nem fog hazudni ilyen fontos kérdésben... Így aztán (akkor este) nem szólt semmit, hanem visszavonult. 
  Mire azonban eljött a hajnal, a lány- vagy valami isten akaratából, vagy véletlenül- már észrevétlenül elosont. Amikor Charitó odaért, leszidta az ifjút, amiért a lány elment. Aztán térdre rogyva könyörgött Machatésnek, hogy mondja el a teljes igazságot elejétől fogva, és ne titkoljon el semmit. 
  A fiú első ijedtségében zavarba jött, de aztán nagy nehezen kibökte, hogy a lány neve Philinnion. Elbeszélte, hogyan kezdődtek látogatásai, hogy mennyire vágyott rá a lány, amikor eljött hozzá, és hogy azt állította, a szülei tudta nélkül jött.Hogy hihetővé tegye történetét, Machatés kinyitotta az utazóládáját, és elővette azokat a tárgyakat, amelyeket Philinnion hagyott hátra: a lánytól kapott aranygyűrűt és a melltartó övet, amelyet az előző éjjel hagyott ott.
  Amikor Charitó meglátta ezeket az ismerős tárgyakat, felkiáltott, megszaggatta ruháját, és a földre vetette magát, majd ráborult a holmikra, amelyek a lányára emlékeztették, és újfent jajgatni kezdett. A vendég, látva ezt a jelenetet, és azt, hogy mindannyian úgy szenvednek és sírnak, mintha csak most készülnének eltemetni a leányt, átérezte bánatukat, és kérte, hogy hagyják abba a sírást. Megígérte, hogy ha a lány újra eljön, megmutatja nekik. Charitó hajlott a szavára, de az ifjú lelkére kötötte, hogy valóban tartsa is meg a neki tett ígéretét. 
  Leszállt az éj, és elérkezett az óra, amikor Philinnion el szokott jönni. Mindnyájan virrasztottak, mert látni akarták az érkezését. Philinnion el is jött a szokásos időben, majd leült az ágyra. Machatés úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mert végére akart járni a dolognak, amit el sem akart hinni, amit a többiek meséltek. Valóban egy halottal szerelmeskedett volna, aki mindig pontosan ugyanakkor érkezett? Miközben együtt vacsoráztak és ittak, nem tudta elhinni, amit a többiek meséltek. Arra gondolt, hogy biztosan sírrablók dúlták fel a sírt, és eladták a leány apjának (az ott talált) ruhákat és aranytárgyakat. Mivel azonban meg akart bizonyosodni arról, hogy pontosan mi is történt, egy szolgával titokban hívatta a szülőket. 
  Démostratos és Charitó tüstént ott termettek, ám úgy megdöbbentette őket a csodálatos látvány, hogy először szóhoz sem jutottak, majd ujjongva ölelték át a lányukat. Philinnion erre így szólt: "Édesanyám, édesapám! Igazságtalan volt tőletek, hogy megirigyeltétek tőlem ezt a három éjszakát, amit az apám házában ezzel a vendéggel töltöttem, pedig senkinek sem ártottam vele. Azzal fizettek meg a kíváncsiságotokért, hogy újra meg kell majd siratnotok, én pedig visszatérek a számomra kijelölt helyre. Mert nem az istenek szándéka ellenére járhattam itt!"
  E szavakat kimondva nyomban holtan esett össze, és csak már az ágyon heverő testét látták. Apja és anyja sírva vetették rá magukat a holttestre, a házban pedig óriási zűrzavar és siránkozás támadt a gyász miatt, mert annyira elviselhetetlen volt a csapás, és felfoghatatlan a látvány. 
  A történteknek gyorsan híre kelt a városban, így hozzám is eljutott a beszámoló. Így azon az éjjelen szemmel tartottam a háznál gyülekező tömeget, mert attól tartottam, hogy zűrzavar támad, ha elterjed a hír...
  Már pirkadatkor tele volt a színház. Miután részletesen megtárgyaltuk az esetet, úgy döntöttünk, hogy először elmegyünk a sírhoz, felnyitjuk, és megnézzük, hogy vajon ott fekszik-e a holttest, vagy üres a sír. Még egy fél év sem telt el ugyanis a lány halála óta. Miután felnyitottuk a sírkamrát, ahová az összes elhunyt családtagot temették, megtaláltuk a ravatalon fekve a holttesteket, a régebbi holtaknak pedig a csontjait, de azon a ravatalon, amelyre egykor Philinniont fektették, csak a vendég vasgyűrűje és az arannyal futtatott pohár hevert- az, amit Machatéstől kapott az első napon.
  Nagyon elcsodálkoztunk, és megijedtünk. Tüstént Démostratos házához siettünk, hogy saját szemünkkel lássuk, vajon a holttest tényleg ott hever-e a vendégszobában. Miután láttuk, hogy csakugyan ott fekszik a földön, mindnyájan visszatértünk a népgyűlés helyszínére, hiszen igencsak jelentős és hihetetlen dolog történt. 
  A gyűlésen óriási volt a zűrzavar, és senki sem akadt, aki magyarázatot tudott volna adni a történtekről. Végül elsőként Hyllos állt fel, akit nemcsak a legjobb jósunknak tartottunk, hanem a madárjóslásban is jártas volt, és általában is mestere volt a tudományának. Azt javasolta, hogy égessük el a lány holttestét a város határán kívül, mert ha a város határán belül temetnénk el a földbe, az semmi jóra sem vezetne. Ezután mutassunk be engesztelő áldozatot Hermés Chthoniosnak és az Eumeniseknek. (Azt is elrendelte, hogy) ezt követően mindenki tisztítsa meg magát, és a templomokat is, majd mutassuk be a szokásos áldozatokat az alvilági isteneknek. 
  Velem külön is beszélt a királyról és a történtekről, és a lelkemre kötötte, hogy mutassak be áldozatot- méghozzá lelkiismeretesen- Hermésnek, Zeus Xeniosnak és Arésnak. Miután így rendelkezett, mindenben szavai szerint jártunk el. A vedég Machatés pedig, akinek megjelent a szellem, elkeseredésében öngyilkos lett. 
  Ha úgy döntesz, hogy jelentést teszel erről a királynak, velem is tudasd, hogy elküldhessek Hozzád egy olyan tanút, aki a történtekről részletesen be tud Neked számolni!
  Jó egészséget kívánok!

2012. október 29., hétfő

Caligula és Incitatus

A Római Birodalom felejthetetlen uralkodója, Caligula sem volt mentes a szaftos történetektől. Hogy ezekből mi igaz és mi nem, azt már sosem tudhatjuk meg, mindenesetre számos érdekes történet főszereplője az állatbolond császár. 
   Rövid uralkodása alatt (i.sz. 37-41) sikerült kiismernie a kor elitjét, a vezető politikusokat és a hatalmat birtokló embereket, és rájött, hogy a társaságuk nem kívánatos a számára. Igen, ez egy finomkodó megfogalmazás annak tükrében, hogy állítólag a politikai ellenfeleit, nemszeretem családtagjait egyszerűen lemészároltatta.  Viszont ennek a vitathatóan beszámítható személyiségnek mégis van egy pozitív tulajdonsága. Imádta a lovakat. Nem is úgy általában a lovakat, hanem konkrétan a saját lovát, Incitatust. Ez a barátság viszont kivetült a többi lóra is, szóval Caligula idején nem volt rossz soruk a lovaknak. 
   Incitatus olyannyira belopta magát a szenvedélyes császár szívébe, hogy Caligula neki ajándékozta a palotáját, annak összes szolgálójával együtt. A Birodalom különböző sarkaiból begyűjtött rabszolgák hada szolgálta fel a kényes ízlésű paripa reggelijét, és több szolga gondoskodott a testi jól-létéről, mint egy kéjnőnek. Drágakövek és luxus vette körül a császár szívének oly kedves paripát, bár nem tudom, hogy a ló ebből mennyit értékelt. Lehet, hogy Caligula pont azt tartotta benne nagyra, hogy Incitatust nem lehetett néhány drágakővel levenni a lábáról, a büszke paripa fittyet hányt az ilyen földi hívságokra. 
   Caligula arra készült, hogy a szeretett paripa a császár utáni legmagasabb tisztséget és consul lesz. Végül is a rövidre szabott császárkodás megakadályozta fenséges tervében, de már az ötlet is említésre méltó. 
   Aloys Winterling tudós szerint az állattal való kivételes bánásmód érdes társadalmi gúny volt a császár részéről: Caligula azt akarta ezzel bemutatni, hogy lova ugyanannyira megérdemli a luxust, mint a buta, egyszerű, római arisztokraták. Szerintem egyszerűen csak rájött, hogy az állat a legjobb társaság...

Forrás:Múlt-kor történelmi portál
Caligula császár festett portréja

a ló császári bíborban

Incitatus a szenátusban

2012. október 26., péntek

Macskaistenek Egyiptomban

Básztet istennő
Szahmet istennő
   Az ókori Egyiptomiak rajongtak a macskákért, istenként tisztelték őket, amit megvallok cseppet sem csodálok, ismerve a mai macskákat, a habitusukat. Egyszerűen nem lehet őket nem imádni. Létükkel tiszteletet követelnek.
   Az ismertebb istenség a macskafejű Básztet, akit már akkor macska alakjában örökített meg a képzőművészet, mielőtt a macskákat háziasították volna. Persze ezek tudományos vélekedések, a macskákat senki sem kérdezte. Básztetet az anyasággal, a termékenységgel és a szerelemmel kapcsolták össze, amolyan pozitív, "jó" istenként. A macskák felfokozott szerelmi élete, szaporasága tálcán kínálja az asszociációt a macskafejű termékenységi istennel...
   A másik macskás isten Szahmet, a vad, oroszlánfejű istenség. Szahmet a hit szerint Ré napisten lánya, benne a Világegyetem védelmezőjét tisztelték, aki oltalmat nyújt a gonosz szellemek, a szerencsétlenség és a pestis ellen.

   Az ókori Egyiptomban a macskák szimbolikája kettős: egyszerre jelképezi a halált és a termékenységet, a jó és a rossz előjelet. Ez is a macskák kiismerhetetlen, bonyolult jelleméből fakad. Mindenesetre aki elpusztított egy macskát, arra a biztos halál várt.

2012. október 24., szerda

Lángoló város

Az ókori városok egyik nagy problémája (számtalan, nem kevésbé fontos dolog mellett) a tűz volt. Rengeteg épület fából készült, a házak szorosan egymáshoz ölelkezve nőttek ki a földből, az egyre növekvő igényeket próbálták kielégíteni. A házakban főzéshez, melegítéshez, világításhoz nyílt lángot használtak, ami nem kevés baleset forrását képezte. Elég volt egy kis figyelmetlenség és máris lángokban állt az egész utca.
Aquincumban a tűzoltás ellátására és a tűz figyelésére önkéntes tűzoltó egyesületek jöttek létre. A különböző szakmai collegiumok (kőművesek, posztókészítők, fémmunkások, öntők, stb.) végezték a tűzoltást, önkéntes alapon. Ezek a szakmai collegiumok nagyban eltértek a mai szakmai szervezetektől, inkább a hasonló munkát végzők szakmai szervezete volt, mintsem érdekképviselet.
Az önkéntesek folyamatos tűzfigyelést tartottak: állandó őrszemek figyelték a várost éjjel- nappal, hogy ha esetleg tűz ütne ki valahol, a lehető leghamarabb megkezdhessék az oltást. Saját tűzoltófelszereléssel is rendelkeztek.
A nagyobb házak kertjeiben és udvaraiban ciszternákat alakítottak ki, ahova a forrásokból nyert vizet vezették, hogy tűz esetén elegendő víz álljon az oltók rendelkezésére. Az oltást vödrökkel végezték, mindenki, aki a közelben volt, részt vett a tűz eloltásában.
Aquincumban a tűzzel dolgozó műhelyeket a tűzoltó székház közelében, a város DK-i részén építették fel. A tüzet őrizni egyszerűbb feladat volt, mint meggyújtani.
Néhány tűzoltó felszerelés: CENTO- ecetben áztatott posztótakaró a tűz elfojtására. Ecetes pelyvával töltött nyers állatbőr, szintén a tűz elfojtására. SYPHO- nagyméretű bőrzsák, amelyhez egy béltömlőt varrtak, a beletöltött vizet egy deszkalappal préselték a tűzfészekre. Ezen kívül csákányokat, baltákat, bontóeszközöket is használtak, hogy a tűz terjedését meg tudják akadályozni.
Azért minden eddig felsorolt modern és praktikus szemlélet ellenére az ókori ember a lelke mélyéig át volt itatva az istenek iránti tisztelettel. A tűz kapcsán is élt az elképzelés, hogy a pusztító tűzvészek megelőzhetőek a megfelelően bemutatott tűzáldozatokkal. Mithrasnak szentelt oltárokon áldoztak az istennek, illatos füveket égettek el áldozatként, melynek füstje az égbe száll, és finom illatával kedveskedik az égieknek, hogy azok legyenek kegyesek és ne pusztítsák el a városokat, az emberek életterét.
Valamit mindenesetre nem jól csináltak: isz. 250 körül pusztító tűzvész emésztette fel Aquincum városát, többek között a tűzoltóság épülete is porrá égett. Az önkéntes tűzoltószékházat isz. 160 körül építették, így az istenek nem szántak hosszú életet az épületnek. Vagy pont az istenek lángoló szeretete emésztette fel a székházat?

2012. október 20., szombat

Alkaiosz: Helénéről

Azt regélik, hogy temiattad érte
Priamoszt és gyermekeit keserves
átok, és szent Íliont is te hagytad,
     hogy porig égjen.

Óh, nem íly nőt vitt Aiakosz szülötte -
míg az ég lakóit a nászra hívta -
mást: a Néreusz termeiből a Kheirón-
     házba, egy édes

zsenge lányt. Péleusz meg a legkiválóbb
büszke Néreusz-lány szeretőn megoldták
szűz övét, s a szép hajadon kilenc hó
     múlva fiat szült,

azt a félistent, ki legizmosabb volt,
sok deres mén hetyke urát; amaz mind
tönkrement Heléna miatt, a phrügek
     népe s a vár is.

Franyó Zoltán fordítása



Ókori szellemességek



   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.
   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.
   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.
   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.
  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.
    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.
   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.
   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!
   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.


2012. október 15., hétfő

Anakreón: Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
   háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
   szép adományairól zengve szeretni tanít.


Radnóti Miklós fordítása



2012. október 9., kedd

Ovidius: Átváltozások. Marsyas. Pelops

Egy közülünk miután Lycie-beliek veszedelmét
elmondotta, akad másik szóló: a szatirról,
kit Latona szülötte legyőzött tritoni sípon,
s megkínzott, s aki így kiabált: „Mért rántsz ki magamból?
Ennyit a sípomnak szava, bánom bánva, nem ért meg!”
Testéről bőrét, míg ő ezt sírta, letépték;
tiszta merő seb volt, csöpögött mindenhol a vére,
meztelenül inait lehetett már látni, az ér mind
bőrtakarótlan ver, s ugrál; számlálni lehetne
megrángó beleit s mellében az izmai szálát.
Faunjai szántóknak, sürü erdők isteni népe,
és a fivér szatirok, meg a most is kedves Olympus
sírva siratták mind, meg a nimfák, s mind, ki a bércen
csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget.
Akkor a termőföld, könnyüktől ázva, a könnyet
mind befogadta, a könnyet alanti erébe beszívta;
vízzé tette előbb, azután kifolyatta a légre.
S róla e gyors folyamot, mi lefut meredek peremek közt,
Marsyas - így nevezik, Phrygiának tiszta folyóját.
Íly példák hallása után tér vissza az újabb
bajhoz a nép, és Amphiont gyászolja s a törzsét.
Ám az anyát épp nem. De akadt, aki érte is ejtett
könnyet, a hír így tartja, Pelops, megmeztelenítve
mellét, balvállát - mely ivorból volt - kitakarta.
Válla, mikor született, hús volt s egyszínü a jobbal;
ám később, mikor apjának keze feldarabolta,
össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,
csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.
Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,
s íme Pelops, mikor ez kész lett, vele újra egész lett.


Devecseri Gábor fordítása

2012. október 5., péntek

Anakreón: Egy leányhoz

Thrák csikó, miért szaladsz el, görbe szemmel rámtekintve,
íly vadul? tán azt hiszed, hogy semmihez sem értek én?
Hidd csak el, hogy könnyüszerrel rádvetem még ezt a zablát,
és a gyeplőt kézbetartva, körbe kényszerítelek.
Még ma lágy füvet harapdálsz, könnyeden szökellve játszol,
mert ki hátadat megülje, nem került derék lovas.


Devecseri Gábor fordítása


2012. október 1., hétfő

Kentaurok

   A kentaurok Ixiónnak, a thesszáliai királynak a leszármazottai, aki egy alkalommal megpróbálta elcsábítani Héra istennőt. Ezt Zeusz nem nézte jó szemmel, mert neki ugyebár mindent szabad, az asszonynak meg semmit, de így van ez, mióta világ a világ. Zeusz végül rászedte a gaz csábítót: az istennő alakjára formált felhőt küldött a titkos találkára. Ennek a titkos randevúnak a gyümölcse lett Kentaur, aki előszeretettel ölelt vadlovakat. Az ókori felfogásban még nem voltak éles különbségek az emberek és az állatok között, az istenek gyakran öltöttek állati alakot, szóval ne botránkozz meg ezen az állati szerelmen, mert ez a korabeli felfogás szerint teljesen rendben volt. 
   Így születtek meg a kentaurok, ezek a félig ló, félig emberi lények. Állítólag a lovak ereje és az emberek intelligenciája jellemezte őket a legenda szerint. Benépesítették Thesszáliát, mivel igencsak szerettek ölelkezni. Vadak voltak és féktelenek, de ha akartak tudtak nagyon bölcsek és igazságosak lenni. Azt hiszem inkább a nagy igazságérzetük miatt  voltak szilajok: az isteni és emberi törvények határán helyezkedtek el, sajátosan értelmezték a jogokat és kötelezettségeket. 
   Érzékiségük és a bor iránti vonzalmuk Dionüszoszhoz fűzte őket, az erejük és a gyorsaságuk miatt viszont az alvilági istenek futáraivá léptek elő. Aki a nyomukba ered, a temetkezéssel kapcsolatos műemlékeken könnyen a nyomukra akadhat. 
   Az egyik legismertebb kentaur Kheirón volt, aki a legendás bölcsességével szerzett magának halhatatlan hírnevet. Ő volt Akhilleusz és Iaszón tanítója, ő adta át titkos tudását Aszklépiosznak is. Szóval az orvostudomány alapjainak is letéteményese, tőle kaptuk ezt is. 

   Zeusz maga is elismerte a kentaur "életművét": bölcsességét a nyilas csillagképpel jutalmazta. Nem volt olyan fékezhetetlen és dühödt, mint a többi kentaur.