2012. június 27., szerda

Napóra


Ez a napóra az aquincumi romkert területén található. Különös, hogy az évszázadok áttrappoltak a városon, már semmi sem az, ami volt, mert minden változik, és mégis, a napóra rendíthetetlenül mutatja az időt. Mert ugye, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba...

2012. június 25., hétfő

Martialis- Látványosságok könyve (3.)

Cirkuszi állathecc sorsdöntő pillanatában
vemhes vaddisznót szúrt meg a könnyü gerely,
és a nyitott seben egy malac ugrik elő a szegényből.
Ó, Lucina, neked ez születés, te gonosz?
Több fegyvert kívánt bizonyára magába az emse,
hogy kijöhessen e bús módon az összes utód.
Most ki tagadná, hogy szülhette halott anya Bacchust?
Higgyük el: isten volt – s így született e vad is.

/Martialis/

2012. június 24., vasárnap

Gorsium, szentélykörzet

Néhány kép a gorsiumi szentélykörzetről:

látkép díszkúttal

díszkút, a vízistenekkel

a szentélykörzet bejárata

2012. június 22., péntek

Vízisten Gorsiumban

Gorsium- Herculia. A Kapu napjainkban, a régészek munkájának köszönhetően láthatjuk, hol álltak egykor az épületek, utak, elképzelhetjük, milyen lehetett a város. Így néz ki most:


  A díszkút ma már így néz ki. De AKKOR, amikor Gorsium élő és virágzó város volt, egészen más képet festhetett. Képzelj a kútba kristálytiszta hűvös vizet! Képzeld el, ahogyan a nyüzsgő városban egy kicsit megállsz, hogy körbenézz. Leülsz a kút peremére, a napfény megcsillan a vízen, a vízistenek pedig egy faragott kőről pillantanak vissza rád. Kezükben sás (nád), és a város forgatagában- ha figyelsz- meghallhatod a nevetésüket, amelynek egészen olyan kellemes hangja van, mint a víz csobogásának. Egy ókori városban az ember lépteit mindenhol az istenek figyelik, vigyázzák.

2012. június 19., kedd

Gladiátorok bűvöletében

   A retiarius, a hálóvető az egyik legkönnyedebb fegyvernem. Nem írok róla részletesen, hiszen ezt sok más oldal alaposan kivesézi. Számomra az egyik legizgalmasabb fegyvernem olyan szempontból, hogy minimális védelemmel állítják szembe nagypajzsossal, komoly védelemmel ellátott gladiátorral.Első ránézésre védtelennek tűnik, aztán az összecsapás során kiderül, hogy mozgékonysága, fürgesége a legnagyobb fegyvere. Állítólag Caligula császár annyira szerette látni a harcosok arcát kivégzésük perceiben, hogy minden alkalommal halál volt a döntése, ha egy hálós kért kegyelmet.

   A secutorok és a retiariusok szembenállása valójában egy ősi allegória: a halász és a tengeri szörny küzdelme. Gyakran látunk hal formájú sisaktaréjt a Secutorokon, valamint pajzsukat is sokszor tengeri szörnyek képével ékesítették. A retiarius teljes felszerelése (talán a galerust kivéve) a halászok jellemzőit mutatja.


   A fenti képen egy Astyanax nevű nagypajzsos, és egy Kalendio nevű hálós küzdelmét látjuk. A fehér tógás alak a háttérben a lanista, aki bíróként irányítja és felügyeli a küzdelmet. A háló is látszik a képen, méghozzá egy sikeres dobás után, a nagypajzsosra tekeredve. Ha nem sikerült leráznia magáról a hálót, a pajzsos kénytelen volt azzal továbbharcolni, ha tudott, és fegyvere még nem akadt meg valahol. Ebben az esetben ez nem így történt, a fenti képen már győztesként látjuk Astyanaxot. 
   Kalendiot kivégeztették ezután a vereség után, ezt jelzi a neve melletti kis theta jel, ami a thanatos (=halál) ógörög szó rövidítése.




2012. június 11., hétfő

Gladiátorok harca

   ...Másfelől kevesen tudtak azok az emberek maradni, akik előtte voltak. Akit nem öltek meg az első néhány összecsapás alkalmával, az hamar hajlamos lett magát sérthetetlennek hinni, és a sikerrel járó felfokozott érzések magukba szippantottak szinte mindenkit. Szinte lehetetlen elkerülni a mámorító érzést, amikor az ember szerencsés vadászként kerül ki a viadalból, és nem leigázott, vesztes vadként. A győzelem minden gyönyört felülmúl, különösen akkor, amikor az ember a saját életét nyeri el, és nem kell vesztes, leigázott kutyaként elhagynia ezt a világot. Minden egyes alkalommal, amikor harcba szálltak az aréna aranyló homokján, vadként és vadászként egyaránt szerepelhettek. Gyakran a szerepek egyetlen elhibázott mozdulat után felcserélődhettek. Ezt mindenki tudta, talán emiatt lett ennyire más a dolgok súlya. Az élet értéke, az elmúlás lehetősége, a megismételhetetlenség végzetessége...

Aquincum, polgárvárosi amfiteátrum

látkép az amfiteátrumról

feljáró a nézőtérre

2012. június 7., csütörtök

Aurelia Sabina sírköve


 Táctól nem messze, Gorsiumban található a római kori romkert, aminek látványossága vetekszik az aquincumiéval. A romkertet járva bukkantam erre a sírra, ami jó állapotban maradt meg, megragadott. Hazatérve utánanéztem a feliratnak és a fordításnak. Sajnos én még nem tudok egy ilyen feliratot kiegészíteni és lefordítani, ezért a " Múzeumi vezető"- t hívtam segítségül. A 70-es években rengeteg ilyen népszerűsítő füzetet adtak ki, a lelkes érdeklődőknek, ha elmész egy kiállításra, múzeumba, romkertbe, tudd, hogy mit látsz. Nem a tudományos közönségnek szóltak, hanem az egyszeri embernek, aki érdeklődő tekintettel szemlélte a világot. Azóta is gyűjtöm ezeket. 

A sír felirata:
D(is) (M(anibus)J Hic facet in tumu lo Aur(elia) Sabina pientissima coniux annor(um) XXV. guem lapis ist[e] tegit rapta [est d]e luce serena, q[uae] magis debuerat fe[sso]s sepelire parentes. o dolor, o pietas, o funera tristia co niugis. Marcus Aur(elius) Attianus dec(urio) al(a)e I T acum et Aur(elia) Sabinilla fiba eorundum vivi ~ sibi faciundum curarunt.

    Azaz: "Az Alvilág isteneinek. E sírban nyugszik Aurelia Sabina, a leggyöngédebb feleség, élt 25 évet. Akit e kő takar, elragadta a halál a derűs fényből. Neki kellett volna inkább fáradt szüleit eltemetnie. Ó a fájdalom, ó ragaszkodás, ó a hitves gyászos temetése! M. Aurelius Attianus, az I. Thrák lovascsapat tisztje és Aurelia Sabinilla, leányuk, életükben állították e sírt maguknak".
    A szöveget egy aquincumi költő hexameterbe foglalta. A síremlék Szabadbattyánban egy késő római sírból került elő.

2012. június 3., vasárnap

Herkules Aquincumban

   Közel Nemea völgyéhez Korinthosz és Mükéné között van az egyik hegynek egy híres barlangja. Két nyílása van ennek a barlangnak majdnem szemközt egymással. Azt mesélik a környék lakói, hogy ez a barlang volt egykor a nemeai oroszlán tanyája. A nemeai oroszlán meg nem olyan közönséges oroszlán volt, amilyenek ma is élnek a földön. Ennek a szörnyetegnek nem fogta fegyver a testét. Nem is a földön született ez az állat, hanem egyenesen a holdból hullott alá, amikor egyszer éppen holdtölte volt. Híres- nevezetes a nemeai oroszlánnak már a nemzetsége is. Nagyapja a sötét Tartarosz maga, anyja a kígyó- asszony Ekhidna, apja meg a borzalmas szörnyeteg Tüphón volt.
   A barlangból járt ki néha Nemea erdős völgyébe vadászni. Reszketve bújtak meg ilyenkor a házaikban az emberek, mert üvöltött a förgeteg, szél csavarta a fákat, és ítéletidő volt akkor, amikor a nemeai oroszlán kereste a zsákmányát. De néha hónapok múltak el csöndben, mert aludt a barlangjában az iszonyú vadállat.
   Amikor pedig beállított Tirünszbe, Eurüsztheusz palotájába Héraklész, és elmondta, hogy vállalja a király tizenkét parancsának teljesítését, legelőször is azt követelte tőle Eurüsztheusz: hozza el neki Héraklész a nemeai oroszlán lenyúzott bőrét.
   El is indult mindjárt a királyi palotából Nemea völgye felé. Nrm volt messze már attól az erdőtől, amelyikbe ki- kijárt a barlangjából az oroszlán, amikor a völgy közelében egy favágó kunyhójára bukkant. Megörült Héraklész, amikor észrevette a kunyhót, mert iszonyú vihar tombolt éppen, üvöltött a förgeteg, recsegve hajladoztak a magas szálfák a szélben. Alighanem megint künn vadászott az erdőben a nemeai oroszlán, attól lehetett ilyen ítéletidő. Szívesen fogadta a kunyhó gazdája, a favágó, áldozatra készülődött. Egy kost akart föláldozni a világ urának, a sötétfelhős Zeusznak. De megszólította ekkor Héraklész:
- Miért sietsz úgy az áldozattal jámbor gazda? Nem jobb volna- e, ha megvárnád, amíg elmúlik ez a förgeteg, és utána künn a szabad ég alatt mutatnád be áldozatodat Zeusz istennek?
- Dehiszen éppen azért akarok áldozni most, mert olyan iszonyú förgeteg tombol fölöttünk- felelte a favágó. - Nem tudod talán, mit jelent ez a szörnyű vihar odakünn? Kijött a barlangjából a nemeai oroszlán, és keresi most a zsákmányát.
- Hagyd az áldozatot jámbor gazda! Ne bántsd még azt az állatot! Nem bújok már kunyhódba a förgeteg elől, megyek tovább az erdőbe és megkeresem a nemeai oroszlánt. Te pedig várj még három napot az áldozattal! Vagy visszajövök hozzád ez alatt a három nap alatt a nemeai oroszlán bőrével a vállamon, és akkor együtt mutatjuk be az áldozatodat a sötétfelhős Zeusznak, aki megmentette az életünket. Vagy ha én még három nap múlva sem térnék ide vissza hozzád, akkor mutasd be az áldozatodat egyedül Zeusznak. Mert tudd meg: ha nem jövök ide vissza hozzád, akkor engem is elpusztított a nemeai oroszlán, mint már olyan sok mást.
   Héraklész két nap és két éjjel egyfolytában járta ezután az erdőt, bár egyre tombolt a vihar, zúgott a szél.
   Harmadnapon délben aztán egyszerre csak enyhülni kezdett a vihar. Ekkor fejezte be vadászatát a nemeai oroszlán, és most hazafelé indult a barlangjába. Egyszerre csak hirtelen megpillantotta a fenevadat. Pendült egyet ebben a pillanatban Héraklész hatalmas íja, és gyors nyílvesszője derékon találta az oroszlánt. De az nem fúrta át a kemény bőrét, és mintha sziklát ért volna, lepattant róla. Most egyenesen a szívét célozta meg Héraklész, és gyors egymásutánban háromszor is rálőtt, de mindhárom nyílvessző csengve- bongva pattogott darabokra, úgy hullott le az oroszlánról, nem ütött sebet rajta.
   A nagy nyilazás csak felbőszítette a fenevadat. Ordított egy nagyot és Héraklészre rohant. De Héraklész sem volt rest, hamar ledobta kezéből az íjat, válláról is lelökte köpenyét, két marokra fogva hatalmas, nehéz buzogányát, iszonyú ütést mért vele a támadó oroszlán orrára. Nem sikerült a második és a harmadik ütés sem, az oroszlán a barlangja felé menekült. Héraklész meg utána vetette magát, még a buzogányát is eldobta, hogy hamarabb utolérje.
   A barlangban nagy sötétség fogadta, amikor megtalálta az oroszlán, fojtogatni kezdte. Kidagadtak kezén- lábán az izmok, és csak úgy ömlött homlokáról a verejték a nagy erőfeszítéstől. Egy idő múlva érezte aztán, hogy vergődni kezd a karjai közt a hatalmas állat, és hörögve adja ki páráját.

A nemeai oroszlán (forrás: Szabó Árpád- Aranygyapjú)
Herkules aquincumi szobra