2012. december 31., hétfő

Boldog új évet!

JANUS 
  Janus, a kétarcú isten az új év szimbóluma is. Egyik arcával a múltba, az előző évbe tekint, a másikkal az új felé fordul, az elkövetkező év felé. Maga az évforduló egy határ, egy misztikus állomás, amikor a régi átadja a helyét az újnak. Mindig reméljük, hogy valami jobbnak, valami sikeresebbnek. Több ezer éve várunk valami ígéretfélét az új évtől, függetlenül attól, hogyan mérjük az időt. Mert a remény örök...
Mindenkinek kellemes új évet kívánok, vidám ünneplést és emelkedett hangulatot!

2012. december 29., szombat

Behavazott amfiteátrum

   Idei nagy vágyam volt, hogy lássam az aquincumi amfiteátrumot hóban. Persze, a neten van fent egy csomó fotó, ahogyan a hó romantikus takaróval fedi be a véres gladiátorviadalok (és állatviadalok) helyszínét, de a saját szememmel szerettem volna látni. Ez részben teljesült is: megkaptam a havat, amit annyira vártam, de sokkal többet szerettem volna! Sebaj, a télnek még nincs vége, addig is íme néhány ízelítő abból, milyen az amfiteátrum télen:
(A katonavárosi amfiteátrum történetéről részletesebben olvashatsz ezen és ezen a helyen -katt!)










2012. december 22., szombat

Latinul és magyarul 7.

Exstructum super cloacam templum forma este mulieris
 
A női szépség olyan, mint a kloákára épített templom
 
(Caecilius Balbus) 
 

2012. december 17., hétfő

Gondolatok a Birodalomról l.

   A Római Birodalom az antik világ egyik legsikeresebb szervezete volt. Szinte a semmiből nőtt ki, és néhány évszázad alatt a világ vezető hatalmává vált. Terjeszkedett és népeket integrált magába egy olyan korban, amikor még nem volt ilyenre példa Róma befogadó volt, a beolvasztott népek néhány generáció alatt rómaiakká váltak, szinte nehézségek nélkül vették át a hódítók kultúráját, szokásait és isteneit. A Birodalom arculata így folyamatosan változott, mégis állandó volt. Építészetét, művészeti alkotásait koronként jellemezhetjük, rómainak tekinthetjük, noha az idegen kultúrák sajátosságai is helyet követeltek maguknak.
   Róma eredetéről számos legenda létezik. Az eredetmondák szerint az istenek akaratából alapították, hogy virágozzék és hatalmában tartsa a világot, miután a dicső Trója elesett. Az írók, költők mindig is szívesen nyúltak a témához, rengeteg értékes mű született. A város születésének története Trója bukásával kezdődik. A trójai Priamosz király fia, a vonzó Parisz, végzetes szerelemre lobban a világ legszebb asszonya, a trójai Heléné iránt. Ez még önmagában nem lenne gond, de Heléné Menelaosz, spártai király felesége. Parisz orvul megszökteti Helénét Trójába. Ez a tett maga után vonzza a feloldhatatlan ellentétet a két város között, a háború kitörése szinte törvényszerű. Menelaosz fivére, Agamemnón tanácsát kéri. Agamemnón, a mükénéi király eleinte békésen kívánja rendezni az ellentéteket. Követséget küldenek Trójába, ebben a küldöttségben vesz részt Odüsszeusz is, aki hiába veti latba minden ravaszságát, Priamosz nem adja ki Helénét. Agamemnón az összes akháj királyt mozgósítja, hatalmas csata készül. Természetesen itt már nem csak Helénéről van szó, a kitörő háborúnak számtalan oka van. Agamemnón megtámadja Tróját, kezdetét veszi a mészárlás mindkét seregben. Mindkét oldalon isteni segítséggel emberfeletti erejű hősök vívják ezt a csatát, a trójai oldalon Hektór, a spártai oldalon Akhilleusz, Patroklosz, Aiasz és Diomédész. A tíz évig tartó szüntelen hadakozás sem hozott eredményt, egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Végül Odüsszeusz leleményessége tesz pontot a hosszú háború végére. Azt javasolja, színleljenek visszavonulást, és hagyjanak egy hatalmas falovat a város kapuja előtt. Ez a ló belül üreges, lesben álló, éber katonák bújnak meg a gyomrában. A trójaiak, látva, hogy az ellenség elvonul, örömükben ünnepséget tartanak, bevontatják a lovat és hatalmas ivászatot csapnak a vélt győzelem megünneplésére. Az éj leple alatt a felfegyverzett katonák előbújnak rejtekhelyükről és a védtelen városvédőket szinte ellenállás nélkül lekaszabolják. Aineiász, aki Hektór után a város legderekabb védelmezője volt, megmenekül, egy titkos alagúton egérutat nyer, és Itália földjére hajózik. Magával viszi apját, Ankhiszészt és fiát, Aszkanioszt. Zeusz főisten megváltoztathatatlan parancsára Itáliában új otthont kell találnia. Hosszas bolyongás után partot ér Itália földjén, de hogy biztosan a legmegfelelőbb helyet válassza ki, kikéri a Szibülla tanácsát. A jósnő válasz helyett az alvilág mélységeibe vezeti Aineiászt, aki itt találkozik apja szellemével. Apja tanácsára a Tiberis torkolatához hajózik és új várost alapít.
   Ez Róma alapításának legendás története. Természetesen minden nép csodálatos mítoszokat, legendákat sző a saját eredete köré, mintegy igazolva ezzel a létjogosultságát a vezető szerepre. De mi történt valójában? Hogyan alakult ki a város, aminek ma is láthatjuk a romjait, és haló poraiban is lélegzetelállítóak?

2012. december 14., péntek

Latinul és magyarul 6.

In eodem prato bos herbam quaerit, canis leporem, ciconia lacertam 
 
 Ugyanazon a réten a marha füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot
 
(Seneca) 


2012. december 10., hétfő

Gondolatok a gladiátorokról

   A gladiátorok, a rettenthetetlen harcosok, mindig is hatalmas népszerűségnek örvendhettek. Az arénában, egy viadal alkalmával akár több ezer ember is összegyűlt, hogy szemtanúi legyenek különleges képességeiknek. Nemcsak a technikai tudásukat csodálták, hanem önfegyelmüket, bátorságukat. Neves hadvezérek is tanultak a gladiátoroktól. Évekig tartott a kiképzésük, és az arénában nem hibázhattak. A küzdelem során nincs kegyelem: a hibák jóvátehetetlenek, itt nem lehet újra megpróbálni. Egyetlen apró tévedés is végzetes lehet. Ezek az emberek megtanulták elviselni a félelmet, ami a mai napig ott rejtőzik minden ember lelkében: mi lesz velem, ha meghalok? Napjainkban erről nem illik beszélni, a félelem a hallgatás mélységébe nyomta ezt a témát. Ezzel pedig egyszer mindenkinek szembe kell néznie.
A gladiátorok az arénában folyamatos veszélyben éltek, de egyetlen pillanatig sem érezhették magukat biztonságban a gladiátoriskolában sem. Meg kellett tanulniuk együtt élni a tudattal, hogy bármelyik pillanat lehet akár az utolsó is. Ez a tanult emberi magatartás emelte ki őket abból a szennyből, amibe a köztudat taszította őket még réges-régen, miszerint a gladiátorok közönségesek, durvák és ostobák. Ez bizonyosan sokakra igaz volt, de sokakra nem. Az emberek akkor is ugyanannyira különbözőek voltak, mint ma.
Már a kortársaik is gyakran elítélőleg szóltak róluk, lenézték, megvetették őket. Viszont a csodálatnak is maradtak napjainkban fellelhető nyomai: rajzok, falfirkák, mozaikok, vázafestmények és használati eszközök örökítik meg a dicső harcosokat, a bátrakat, a rettenthetetleneket. Gyűlölték és imádták őket, de senki sem maradt közömbös irányukban. Ma is mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha olyan keveset tudunk róluk.
   Egy hatalmas birodalom jellegzetes alakjai lettek, nem mehetünk el mellettük szó nélkül. A Római Birodalom dicsőséges évei alatt keltek életre, élték a virágkorukat. A gladiátorok története szorosan egybefonódik a Római Birodalom történetével, azzal a világhataloméval, ami erre a világra szülte. A Birodalom gazdagsága, gyarapodása, szennye és bukása, mind-mind visszatükröződik a gladiátorok történetén.
Mi, itt Magyarországon, egy gazdag római kori gyarmat örökösei vagyunk. Mások ugyan a gyökereink, máshonnan jöttünk és eltérő hagyományokkal a szívünkben érkeztünk ide, hogy megteremtsük az otthonunkat, hogy létrehozzuk a saját élőhelyünket, környezetünket. Ezt a képet, amit most látunk, mind a római hagyaték, mind a saját törzsi, ősi hagyományaink együttesen alakították ki. Egyszerre vagyunk civilizált nyugatiak és szenvedélyes keletiek. De szerintem nekünk pontosan ezért jó. Mert a szélsőségeink, a szenvedélyünk izgalmassá, színessé tette a történelmünket, az országunkat. Ezek a dolgok néha jók, néha rosszak, de sosem közömbösek, sosem unalmasak.
   A jelent, a közelmúltat- ami még sokakban élénken él- nem akarom feszegetni. Különleges helyünk van Európában, itt, a Kárpát- medencében. Mindig is különleges volt. Ez a térség sosem illeszkedett be a nyugati világ rendjébe, de igazán a kelethez sem tartozott. Ez az a hely, ahol a különböző világok, népek találkoztak. A Római Birodalom változatos arculatán belül is Pannonia Provincia egy színfolt volt. Ezt a különlegességét is szeretném egy kicsit megmutatni.
Aquincumban, ami nagyjából a mai Óbuda területén helyezkedett el, két amfiteátrum is működött. Az eddigi feltárások alapján az aquincumi amfiteátrum a Birodalom Alpoktól északra eső részének a legnagyobb amfiteátruma (a táborvárosi amfiteátrum). A polgárvárosi amfiteátrum közelében volt a gladiátoriskola.
Kik voltak ezek a harcosok, akik az ellentétes vélemények kereszttüzében vérüket ontották évszázadokon keresztül az arénák aranyló homokján? Miért rajongtak értük, vagy miért vetették meg őket? Mitől voltak különlegesek? Ilyen kérdésekre keresem a választ.
   Koruk legkiemelkedőbb harcosai voltak, napjaikat testedzéssel, fegyverforgatással töltötték. Mégis az életüket egy értelmetlennek tűnő ügyért áldozták. Vérüket ontották a nép szórakoztatására, egy-egy játék alkalmával akár száz gladiátor is lelhette halálát az arénában. Ezek a harcosok a hadseregben is megállták volna a helyüket, tudásuk elegendő lehetett volna, hogy Rómát szolgálják. Mégsem a Birodalom védelmében vetették be ezeket a magasan képzett harcosokat, hanem a puszta szórakozásért áldozták fel őket.
    Mint a történelem is bebizonyította a Spartacus- féle rabszolgafelkeléssel i.e. 74-ben, a gladiátorok igen jól képzettek, hiszen amikor Róma 3000 katonát küldött a leverésükre, a lázadók visszaverték a támadást, győzelmük akkor nem tűnt lehetetlennek. A lázadók mintegy hetvenen voltak, amikor megszöktek, számos rabszolga csatlakozott a felkelésükhöz, mégsem annyi, hogy egy 3000 fős szervezett sereget visszaverjenek. És mégis, a harci képzettségük elég volt, hogy eleinte diadalt arassanak. Róma rettegett. Válsághelyzet alakult ki a lázadó gladiátorok miatt. A Birodalom léte forgott veszélyben. A szenátus a válság kezelésére Marcus Licinius Crassusra bízta a főparancsnokságot. Crassus már bebizonyította alkalmasságát Sulla seregében, hírhedten könyörtelen volt, az emberei állítólag tőle jobban féltek, mint az ellenségtől (Appianos). Végezetül Crassus hat zsoldos légióval követte Spartacus seregét végig Itálián, majd i.e. 71-ben Apuliában kegyetlen mészárlás vetett véget a lázadásnak. Livius szerint 60 000 ember hevert a csatamezőn temetetlenül, köztük Spartacus is, aki az utolsó pillanatig „példás hősiességgel, az első vonalban harcolt”.
   Számtalan csodálójuk is akadt, például Commodus császár, aki előszeretettel jelent meg az arénában gladiátorszerepben. Természetesen ellenfeleinek esélye sem volt a császár ellen, de ez a ki nem mondott áhítat a bátor harcosok iránt itt tetten érhető. Commodus látványos játékokat szervezett, amiket kitüntetett figyelemmel kísért. Mint egy izgatott gyermek, úgy nézett végig egy-egy viadalt. Amikor nem bírta türtőztetni magát, vértezetet öltött és az arénába vonult. A kegyelemdöféseket, kivégzéseket előszeretettel hajtotta végre saját kezűleg.
   Végezetül, mielőtt elmerülnénk a gladiátorok titokzatos világában, mi mást mondhatnék:
AVE CAESAR, MORITURI TE SALUANT!
Erről a mondatról elterjedt, hogy így köszöntek a gladiátorok a császárnak, amikor felvonultak a viadal előtt, de valójában ez egy szállóige, a gladiátorok sosem üdvözölték a császárt ezekkel a szavakkal.

2012. december 8., szombat

Caius Castricius Victor sírja


   Az oromzatot akhantus levéldísz tölti ki, a képmező domborműve az elhunyt egész alakját ábrázolja. A katona teljes fegyverzetben van: sisak szarvakkal, tunicája fölött mellvért, katonai öv (cingulum), bal oldalt tőrrel, jobb oldalt karddal, nyakán kendő. Jobb kezében két hajítódárdát (pilum) fog, bal kezét egy Medusafővel és villámcsomóval díszített ovális pajzson tartja.

Feliratát tojássor (kymation) keretezi:

C(aius) Castriciu/s C(ai filiius) Off(entina tribu) Vict/or Como mil(es)/ leg(ionis) II Ad(iutricis) (centuria) M(arcii)/ Turbonis ann(orum)/ XXXVIII stip(endiorum) XIIII/ h(ic) s(itus) e(st). L(ucius) Lucilius fr(ater)/ et he(res) posuit p(ro) p(ietate).

Itt nyugszik Caius Castricius Victor, Caius fia, az Offentina választókerületből (tribus), Comumból, a legio II Adiutrix katonája, Marcius Turbo centuriájából. 38 évet élt, 14 évet szolgált. Fivére és örököse, Lucius Lucilius állította a sírkövet kegyeletből.
 

Tribus – választókerület: A római birodalom harminc, különböző elnevezésű választókerületébe szülővárosuk alapján sorolták be a lakosságot.
Centuria – a legio egy osztaga, „század”
A legio II Adiutrix a Rajnavidékről 89-ben került Aquincumba. A legiót kőfaragómesterek is kísérték, hiszen a sírkő és egyéb feliratok állításának szokását és igényét jórészt a római hadsereg terjesztette el az újonnan meghódított tartományokban. Sírkövünk stílussajátosságai még erősen mutatják a legio előző állomáshelyének, a Rajnavidék kőfaragásának stílusjegyeit. A szövegben említett Marcius Turbo később Hadrianus császár jóbarátja, híres hadvezér, itt azonban még csak a legio egy osztagának a parancsnoka, centurio. Barátságuk éppen Aquincumban, e sírkő állításának idején szövődhetett, amikor a későbbi császár fiatal katonatisztként a legio II Adiutrixban szolgált.

Lelt.sz.: 64.10.2.
Lelőhely: I. Corvin tér, Vigadó



...és a sírkő másolata a Flórián téri aluljáróban

2012. december 5., szerda

Latinul és magyarul 5.

Lupus est homo homini 
 
 Ember embernek farkasa 
 
 (Plautus)
 
 

2012. december 3., hétfő

Róma és a népek 2.

    Romulus és Remus annak idején a madarak számlálásával döntötte el, hogy melyik dombon építsék fel az új várost, Iulius Caesar viszont már pénzért vett galambokat röptet, amikor a diadalmenete alkalmával kikéri a jósok véleményét. Mindenki tudja, hogy ezek a madarak már nem a jó ómen (előjel) madarai, hanem szertartásos formaság csupán, mégis, mindenki ragaszkodik a tradíciókhoz. Az etruszk istenekből lettek idővel Róma istenei. Mind az istenkultuszt, mind az istenimádat formáit és szertartásait a rómaiak az etruszkoktól vették át. Például az etruszkok istentriászának (Tin, Uni, Menrva) tökéletes megfeleltetése a Jupiter- Júnó- Minerva istenhármasa.
Szintén az etruszkoktól eredeztethető a temetések alkalmával megrendezett gladiátorjáték is. Ekkor még természetesen nem így nevezték a véres emberáldozatokat, de a rítus eredete itt tetten érhető. Nem ritka – az Európán kívüli kultúrákban sem- , hogy némely istenségek nem érik be a terméssel és a jelképes áldozatbemutatásokkal, hanem vérre van szükségük. Az viszont már ritkább, hogy az istent nem elégíti ki a gondosan kiválasztott áldozati állatok vére, hanem ennél többet követel híveitől, embervért. A vér szava viszi a leghatékonyabban az üzenetet a magasabb szférákba az emberáldozat hívei szerint. Tehát az etruszkok nem rituálisan, előírás szerint kivégeztek valakit, mint az más civilizációkra jellemző, hanem az áldozatot maga az istenség választhatta ki a vívó felek közül. Nem tudták előre, melyik fél lehet az istenek hírnöke, ki fogja vérét ontani a halott szelleméért. Ez a nézők számára is izgalmas volt, ebből fejlődött ki később a gladiátorviadal, ahol már nem egy halott lelkét kísérni küldik az áldozatot, hanem magáért a viadal élvezetéért rendezik meg a mészárlást. De ne szaladjunk előre.
Róma egyre hatalmasabbá vált, terjeszkedett, és idővel, az i.e. 1. század körül elért egészen mostani otthonunkig, a Kárpát-medencéig. A vad, a barbár keleti terület hemzsegett a germán- és kelta törzsektől. A szomszédságukban lakni igen nagy veszélyt jelentett, így sok más ok mellett, a római császárok úgy döntöttek, hogy legjobb védekezés a támadás. A germánok és a kelták is igen harcias nép volt, nehéz volt velük szembeszállni, mert bár nem voltak szervezettek és olyan fegyelmezettek, mint a római légiók, mégis, a szenvedélyük és az erejük komoly ellenféllé tette őket.
A kelták nem alkottak egységes népet, törzsekben, törzsszövetségekben éltek. Európába az i.e.5. században nyomultak be. A görög történetírók a nagy népmozgásra figyeltek fel, ezért tudunk róluk, innen vannak forrásaink. Livius szerint i.e. 380-ban Sigovesus király indított erőszakos támadást és jutott el a Rajna felső folyásáig, a Kárpátok külső erdőiig. Tette mindezt azért, hogy elüldözze az addig itt élő népeket, és a saját népét telepítse újabb, jobb helyre. A kelták több hullámban árasztották el kelet- Európát, ezzel fokozatosan kisebbségbe szorították az itteni nagyhatalmat, a pannonokat.
A keleten gyökeret vert kelta törzsek közül három nagy, kiemelkedően fontos törzset érdemes megemlíteni. A boiusok a Bécsi-medence térségét uralták, a scordiscusok főként a mai Szerbia, északkelet- Bosznia térségében tettek szert komoly befolyásra, és a tauriscusok, akik a mai Szlovénia, nyugat- Horvátország térségét lakták be. A legerősebb a három közül talán a scordiscusok törzse. Ők vertek először a térségben saját pénzt. Ennek nyomaira bukkantak a régészek, nagy mennyiségben a Gellérthegyben találtak. A Gellérthegy, ami ma is számtalan titkot rejt magában, valaha a scordiscus törzs fő kultikus helye volt.
A kelták sosem szövetkeztek, nem alkottak egységes népet, mégis veszélyeztették a Birodalmat. Ám a sors fintora, hogy a keltákkal nem a rómaiak számoltak le, hanem a dákok. A dákok is törzsekben, törzsszövetségekben élő népcsoport voltak a Birodalom keleti határán. Szintén nem alkottak egységet, nem szövetkeztek. Egészen addig, amikor is megjelent a színen Bourebista, az új dák vezér, aki a csodával határos módon, szinte semmi idő alatt összekovácsolta a dákokat. Ez az erős katonai szövetség pusztító erejű volt, a kelták erejét végzetesen meggyengítették. A történelemkönyvek szemérmetlenül keveset foglalkoznak Bourebistával, Iulius Caesar kortársával és méltó ellenfelével, pedig olyat vitt véghez, ami sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek. Váratlan halála után a birodalma az enyészeté lett, szétesett, mintha sosem létezett volna.
Természetesen a kelták, mint népcsoport nem szűntek meg létezni, csak a katonai erejüket és befolyásukat vesztették el. Pannonia Provincia megalapítása után is találkozunk a nyomaikkal. A rómaiaktól átvették a hamvasztásos temetkezési szokás helyett a földbe temetkezést. A sírgödröket sírkövekkel tették emlékezetessé, hogy az utókor se feledje, ki nyugszik a földben. És milyen jól tették, mert az utókor lelkesen tanulmányozza a sírköveket, amin kelta nevek, kelta viseletek figyelhetőek meg. Még egy érdekesség: a rómaiaktól átvett sírkőállítás szokását finoman ötvözték a saját vallási hiedelmükkel. A sírköveken gyakori a szekér, kocsi ábrázolása. Ez a halott utazására utal, ugyanis a hitük szerint a holtak világa, a túlvilág itt van, ezen a földön, csak nagyon-nagyon messze, és sokat kell utazni ahhoz, hogy valaki odaérjen. Erre utal a szekér.
Fontos még a pannonokról szólni néhány szót. Nem adták magukat olcsón, utolsó csepp vérükig ellenálltak a római légiók támadásainak. Róluk szól az egész bellum Dalmaticum, a dalmát háborúk, amit Tiberius császár vívott a pannonok és a dalmátok ellen. Jól képzett, bátor katonákat adtak a népüknek, de a végzetük utolérte őket. Divide et imperia- oszd meg és uralkodj, ahogyan a latin szállóige is mondja, igaz volt ez a pannonok esetében is. A pannon- dalmát felkelés leverése után Tiberius a fiát, Drusust küldi Illyricumba, hogy tegyen rendet. Drusus nem azonos mércével méri a különböző törzseket, a megmérettetés a legrosszabbul a pannonokat érinti. A férfiakat és nőket rabszolgasorba vetették, a fiatalabbakat elvitték katonai kiképzésre távoli provinciákba. Ennyire súlyos büntetést nem kaptak a bracusok sem, sőt, az eraviscus lakossághoz hozzá sem nyúltak. A pannonok a későibbekben is legendásan szívós harcosokként szerepelnek a Birodalom történetében, most már mint légiósok.
Találunk még a térségben germán törzseket is: markomannok, kvádok és kimberek harcolnak a területekért, a fennmaradásért. Maroboduus, a markomann király a Dunától északra uralma alatt megerősödik, egyre nagyobb befolyásra tesz szert. A rómaiak már nem tudják őket egyetlen mozdulattal lesöpörni a színről. A markomannok szintén szereplői a pannon-dalmát felkelésnek. Ez a háború egészen i.sz. 8-ig tart, ekkor tették csak le a fegyvert. Maroboduus békét köt Drususal, de emiatt elpártolnak tőle a szövetséges hermundurok és a langobardok. Ez belső meggyengüléshez vezet, ekkor már a saját népe sem bízik Maroboduusban. Ekkor a néhai fényes hadvezér feladja magát, római területre merészkedik, és római fogságba ejti magát. Élete hátralevő részét Ravennában tölti, mint a Római Birodalom politikai rabja.
Nagy vázlatokban ezekkel a népekkel találkozhattunk, ha átléptük a Római Birodalom határait. 



2012. november 28., szerda

2012. november 21., szerda

Róma és a népek

Róma a dombokra épített falukból, kis településekből nőtte ki magát és lett három kontinensre kiterjedő birodalommá. Természetesen a hatalmas uradalom lakói nemcsak rómaiak voltak, sőt, nemcsak latinok, hanem az idő előrehaladtával egyre több nép integrálódott a Birodalomba és vált rómaivá. Ezek a beolvasztott népek eleinte megtartották a saját hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat, de néhány generáció alatt általában azonosultak a hódítókkal és átvették azok szokásvilágát.
A meghódítottak a leigázás után szigorú római, katonai felügyelet alá kerültek. A légiók tartották fenn a rendet a frissen bekebelezett területeken, katonák építették ki az új irányítási rendszert. A kezdeti szigorúságot aztán felváltotta az engedékenység: a provinciák politikai testületeibe egyre magasabb pozícióban találhatunk őslakosokat. Idővel a helyi arisztokrácia részt vehetett a tartományi élet irányításában, sőt, néha egészen magas vezetői posztokon is találhatunk nem a római nemességből származókat. Például Iulius Caesar a szenátus tagjai közé gallokat is választott.
Róma kialakulásának korai szakaszában, amikor a város még nem ért túl a mai Róma területén, a közvetlen szomszédai nem alkottak egységes népcsoportot, különálló, kis törzsek voltak. Ezeket a törzseket összefoglalóan italicusoknak nevezzük. Etnikailag ugyan azonos gyökerekkel bírtak, de az eltérő életkörülményeik miatt a fejlődésük különböző irányt vett. Ez a különbség túl nagy volt ahhoz, hogy egységes, összetartó népet alkossanak, de túl kicsi, hogy lényeges különbségeket lehessen tenni közöttük. Egymással is gyakran hadban álltak, ez végzetesen felmorzsolta a kis törzsek erejét, amit egységben megsokszorozhattak volna. Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve Rómától északra, az etruszkok és a rómaiak közötti területeket lakták. Az italicusokhoz sorolhatóak például az umberek, picenusok, szabinok, aequicusok, voloscusok, auruncusok, sabellusok és samnisok. Később a samnisok leigázták a voloscusokat és új népcsoportot alkottak: őket már campanusoknak nevezzük.
Fontos csoport még a latinok, ők népesítették be a palatinusi dombot, tehát tekinthetjük őket római alapítóknak. A latinok a Tiberis és a tenger közötti gazdag termőföldeket uralták, itt alapították városaikat, melyek idővel hatalmas mezővárosokká nőtték ki magukat. A latinok földműveléssel foglalkoztak, a földművelés elterjedésével szinte azonos időben kezdték ők is a talaj megmunkálását. Fejlett szerszámokkal rendelkeztek, amit a gazdag régészeti leletanyag is bizonyít. A termőtalajt nemcsak megmunkálták, hanem a földművelésre nem alkalmas területeket is emberi beavatkozással termővé tettek (például mocsarakat csapoltak le). A letelepedett életmódjukhoz hozzátartozott az állattenyésztés is, főként juhokat és sertéseket tartottak. De ne felejtkezzünk meg az emberben lakozó ragadozóról sem! A latinok előszeretettel vadásztak, egészítették ki mindennapi eledelüket ízletes vadhússal is.
Róma talán legnagyobb szomszédai talán az etruszkok voltak. Amint a latinok beolvadtak az egyre növekvő Rómába, az etruszkok szinte szoros szomszédságba keveredtek a rómaiakkal. Az etruszkok talán az ókori történelem egyik legrejtélyesebb népe. Magasan fejlett kultúrával rendelkeztek, fallal körülvett városaik voltak akkor, amikor a Palatinuson még földbe vájt viskókban laktak, és mégis, ez a gyorsan terjeszkedő római civilizáció teljesen lesöpörte az etruszkokat a történelem színéről. Róma leigázta őket, de mégsem tűntek el nyomtalanul, mert a római kultúra nagy részben az etruszk hagyományokon bontott virágot. Mind az építészet, mind a képzőművészet területén számos etruszk eredetű elemmel találkozunk, sőt, Rómában nagy divatja volt az etruszk művészetnek. Gyakran a szobrászok kész munkáit vették meg, vagy maguk a szobrásztanoncok tanultak etruszk művészektől. Róma művészetét számos etruszk műtárgy gyarapítja. Kiemelném a capitoliumi anyafarkas szobrát, amint Romulust és Remust szoptatja, bár az ikrek jóval később kerültek az i.e. 5. századi anyafarkas emlőihez. Nem mehetünk el szó nélkül a veii-i Apolló- szobor mellett sem. Az i.e. 6. századból származó remekmű Vulca, a neves etruszk szobrász kezét dicséri. Apolló ma már karja vesztetten mosolyog ránk több, mint két ezer év távlatából, de még most is lélegzetelállító a szája szegletében bujkáló sejtelmes mosoly. Ez az arckifejezés, hosszúkás fejforma jellegzetes sajátja az etruszk szobrászatnak.
Keveset tudunk erről a különleges népről. Az i.e. 8. században már Itália földjén éltek, eredetükről megoszlanak a vélemények. Hérodotosz, a történetírás atyja szerint Kis- Ázsiából kerültek Itália földjére. A leszboszi Hellanikosz szerint a pelaszgok leszármazottai (a pelaszgok a görögök előtt már a Peloponnészoszon életek). Dionüsziosz egyszerűen Itália őslakóinak nevezi őket. Tehát már az ókori utazók, történetírók véleménye sem egyezett az etruszk-kérdésben. Ez még ma is rengeteg vitát kavar, a legelterjedtebb nézet szerint tuszk (turs, türszen) eredetű népcsoport.
Nagyobb városaik Taquinii, Caere, Veii, Volci. Néhány etruszk eredetű város Capua, Monava, Arezzo, Pisa, Firenze, Bologna. Városaikban eleinte királyok uralkodtak, de idővel az egyházi vezetők, a papok befolyása oly mértékben megnőtt, hogy a királyok bábokká váltak, az irányítás, a tényleges hatalom már a vallási vezetők kezében volt.
Az etruszkok nagyon babonásak voltak, mindenféle istent tiszteltek. Számtalan istent imádtak, az egész világot istenekkel, démonokkal, szellemekkel népesítették be. Ebben a világban a halandó embernek különösen kellett magára ügyelnie, nehogy egy magasabb hatalom kedve ellen tegyen. A papok erős réteget képeztek a társadalomban. Kétféle vallási vezetőt érdemes kiemelni: a haruspexeket és az augurokat. Mindkét vallási vezető az istenek, a magasabb erők akaratát hivatott kifürkészni. A haruspexek a belekből és a villámlásból jósoltak, míg az augurok a madarak röpte és a csirkék viselkedése alapján hozták meg jóslataikat. Ahhoz, hogy az ember egy etruszk jós lehessen, rengeteget kellett tanulni, hosszú éveket kellett eltölteni a már képzett papok mellett és megfigyelni azok munkáját. A jóslás tudományát teljesen objektívnek és megbízhatónak tartották. Támadások indítását, városok vádelmét döntötték el ilyen módszerekkel. Ezt a jósrendszert veszik át majd a rómaiak is, viszont a köztársaság korára a jóslások már inkább az államvallás kötelező nyűgjei közé tartoznak, mintsem a nép valódi, lelkekben gyökerező hite.

2012. november 19., hétfő

Latinul és magyarul 3.

A cane non magno saepe tenetur aper
 
Gyakran nem a nagy kutya fogja meg a vaddisznót
 
(Ovidius)
vaddisznó vs. kutya

szicíliai mozaik, vaddisznóvadászat
 

2012. november 16., péntek

Átoktáblák 2.

   Az átoktáblák másik gyakori témája a szerelem. Az átoktáblák nagy része kér szerelmi kötést két ember között. A legtipikusabb, hogy férfi készítteti az átoktáblát, azért, hogy a kiszemelt nő végzetesen beleszeressen. Ritka a fordítottja: hogy nő kérné a férfi szerelmét. 
   Ezeket a szerelmi kötéseket nem a mai kontextusában kell értelmezni, ezek nem fellángoló érzelmekről, testi vágyakról tanúskodnak, hanem akivel egy ilyen kötést létrehoztak, azt tényleg az örökkévalóságnak, az életük végéig tervezték. 
   Talán azért a leggyakrabban férfiak kérték, hogy megbízható feleséget találjanak maguknak, aki nemcsak a gyermekeik anyja lesz, hanem a férfi társa egy életen keresztül. 
   Érdekes momentuma ezeknek a szövegeknek: "ne tudjon másra gondolni, csak rám", "ne egyen, ne aludjon mindaddig, amíg hozzám nem jön", "eméssze tűz a belsejét" - ezeket csak tartalmilag idéztem, nem szó szerinti idézetek átoktáblákról! Viszont a lényeg a fontos: a szerelem tüneteivel találkozhatunk a kérések során. Tehát nem valami misztikus és földöntúli dologról van szó, hanem a leghétköznapibb, legelemibb dologról.
   A szerelmi mágia gyakori kelléke a viaszbábú (vagy agyagfigura). Ez a baba hivatott megtestesíteni a megidézett hús- vér embert, a mágikus szertartás során ő jelképezi az embert (ami a bábuval történik, az történjen azzal a személlyel is, akit megtestesít). A régészek találtak ilyen figurákat, és egy kicsit a mai vuduhoz lehetne hasonlítani a jelenséget (persze csakis nagyon durva hasonlítással, egy vallástörténész biztosan átharapná a torkomat). A bábu teste, szemei, nemi szervei át és át vannak szurkálva bronz tűkkel. Ez első pillantásra egy kicsit bizarrnak tűnik. Pedig egyáltalán nem az! A szerelmi mágia szó szerint "szögezi" az egyik embert a másikhoz. Tűvel hozzáköti, nem szimbolikusan, hanem tényleg. Azok a pontok, ahol a baba át van szúrva, azok azok a pontok, ahol egy férfi magához köthet egy nőt. A szemén keresztül, hogy csak rá tudjon nézni, a fülén keresztül, hogy csak a kedvest hallja, a nemiségén keresztül, hogy sose csalja meg, és így tovább. Azért így már nem is hangzik olyan rosszul!

2012. november 15., csütörtök

Latinul és magyarul 2.

Vulpes pilum mutat, non mores

 A róka megváltoztatja a szőrét, de nem a természetét.
 
(Suetonius)

Canis et Vulpes Mortem Simulans

2012. november 12., hétfő

Faunok

   A faun szó hallatán az embernek leggyakrabban egy bakkecskeszerű, mohó és féktelen lény jut eszébe. Ezeket a képzeteket táplálják a kortárs művészetek is, amelyek a faunokat olyannak jelenítik meg, ahogyan azt a régi görögök elképzelték, Pán istenként. 
   Nem is tévedünk vele nagyot, ha a filmek alapján képzeljük el a faunokat. A római kultúrába a görögöktől került át a faun- kultusz, ők Pán istent tisztelték, és alakja nagyban hasonlított a mai faun- fogalmunkhoz. De! A faun eredetileg a latiumi népek fogalomkörében is szerepelt (nem tudom, melyik volt előbb, a görög vagy a latiumi, de a különbségre szeretnék rámutatni). A görögök faun- elképzeléseinek meghonosítását Ovidiusnak és Horatiusnak köszönhetjük.
  Aeneis, miután maroknyi csapatával kimenekült az égő Trójából, Latium partjainál kötött ki. Vergilius szerint az itteni király, Latinus, latin nyelven beszélt. Latinus király apja Faunus volt, szintén király a maga idejében. Amikor Faunus király földi pályafutása véget ért, megistenült, és az erdőbe költözött. Itt némi isteni képességre is szert tett: jóstehetséggel rendelkezett, és előszeretettel adott tanácsot a fiának, amikor az épp rászorult. 
   Nos, ő az első faun. Viszont a latinok szerint nem egy faun lakja az erdőket, hanem több. Kifejezetten sok. Ezek a faunok kifejezetten helyspecifikusak, Latium környékén élnek. Erre utalóan nem találtam semmit, hogy Faunusból, az egy faunból hogyan lett több faun, de vannak elképzeléseim. 
   A latiumi faunok láthatatlanok, isteni lényeknek képzelt erdei manók, akik a bokrokban rejtőznek. Bölcsek és megfontoltak, csakis kritikus pillanatokban szólalnak meg, ezek a római történelem kritikus pillanatai. Nyilván, nem fognak holmi barbár hordákat jó tanácsokkal ellátni, hiszen a fenséges latin nyelvet beszélik, és otthonuk Latium. Csakis a sajátjaikat védik!
   A latiumi faunok nagyon erkölcsösek. Nem üldöznek nőket fékezhetetlen, "fauni" sóvárgással. Bár ha sóvárognának is, mivel nincs testük, nem lenne mivel üldözniük a csinos hölgyeket. Csak hangjukban léteznek. És nem utolsó sorban, ők az elsők, akik latin nyelven a költészet húrjait pengetik! Szóval letéteményesei mindennek, ami szép és jó. Maga Ennius is így gondolta, mert olyan verssorokról ír, melyeket eredetileg faunok és jósnők énekeltek (mert ugyebár egy valamire való vers annyira dallamos, hogy szinte követeli, hogy énekeljük). Ennius az ősi, latiumi faunokat idézte meg, a testetlen, erkölcsös költőket, nem pedig az általunk ismert bakkecskelábú és heves vérmérsékletű faunokat.  



2012. november 10., szombat

Latinul és magyarul 1.

Galli victi silere solent, canare victores
 
A legyőzött kakasok hallgatni szoktak, a győzők énekelni 
 
(Cicero)
harcoló kakasok mozaik Pompei-ből
 

2012. november 7., szerda

Átoktáblák 1.

   Az ókori rómaiak igen babonásak voltak. Bár azt gondolom, hogy a mai, racionális világszemléletünkkel együtt mi is igencsak babonásak vagyunk, de ez egy másik történet.
   A megmagyarázhatatlan, ismeretlen dolgokat előszeretettel értelmezték misztikumként, mágiaként, vagy akár varázslatként. És hogyan lehet a leghatékonyabban védekezni egy mágikus támadás ellen? Hát mágiával! 
   Ilyen kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan dolog például a szerencse. Bár a szerencse forgandósága a rómaiaknál saját istennőt is kapott, Fortuna Nemesist, akihez áldozatokkal, imákkal lehetett fohászkodni, hogy azért egy kicsit tegyen az ügy érdekében. Ezzel együtt az istennő és a sors útjai kifürkészhetetlenek maradtak, és szerintem ezt tiszteletben is tartották. De azért az ember nem lenne ember (akár ezeréves távlatban, akár ma), ha nem vetne be minden fegyvert a bizonytalan esetekben is. Mint a kiszámíthatatlan sors. 
  Erre használták többek között az átoktáblákat. A bizonytalan diszkrét, ám annál hathatósabb befolyásolására. Ilyen volt az átoktáblák egy igen népszerű csoportja, a DEFIXIONES AGONISTICAE, a versengési átok. Ez egészen konkrétan a versenylovak versengésére vonatkozott. A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Épp ezért rajongtak a lóversenyekért. Könnyű kocsik elé fogott pompázatos paripák versengtek egymással, a négy politikai és ideológiai színben. A kocsihajtók népszerűek és közkedveltek voltak, amolyan ókori sztárok, akárcsak a gladiátorok. Ez igen veszélyes sport volt (azt hiszem a gladiátorviadalokat is ide sorolhatjuk), ám annál vonzóbb. Maga Nero császár is előszeretettel versenyzett, bár az ő győzelmét még maga Fortuna istennő sem tudta befolyásolni. Hát igen, a császár mindenek felett...
   Szóval szenvedélyes szerelmesei voltak a kocsiversenyeknek, azzal együtt, hogy a római nem kifejezetten egy lovas nép, és más lovas sportok nem is terjedtek el széles körben. Az utazáshoz is inkább befogták a hidegvérű lovakat valamilyen gördülő alkalmatosság húzására, ritkábban pattantak a tüzes vérű paripákra. Imádtak fogadásokat kötni a futamokra. És máris helyben vagyunk, aki fogadott, szerette volna szavatolni a győzelmét. És ennek érdekében nem rettent vissza attól sem, hogy alvilági hatalmak segítségét vegye igénybe a célja eléréséhez. Mert bár igencsak tartottak az alvilágiaktól egy győzelem érdekében mégsem rettentek vissza, semmitől!
   Az átok maga leginkább a többi versenytárs horrorisztikus elbukásáról szólt. Ínyenc módon részletezték, hogy mi történjen az ellenféllel. Hogyan törje ki a lábát, boruljon fel egy kanyarban. Tették mindezt azért, hogy a kívánt kocsihajtó és ló, az általuk képviselt politikai eszme és világnézet győzedelmeskedhessen. 
   Az átkot, a kívánságot egy ólomlemezre körmölték, és ezt mágikus szertartások látványos és rituális keretei között egy halottnak adták, aki amolyan túlvilági postásként szavatolta az üzenet célba érkezését. Konkrétan: egy halott gladiátor kezébe tették a táblát! Egy halott gladiátor erős és indulatos szellemnek számított, jó szívvel bízták az üzeneteiket egy ilyen futárra.
  Különös dolognak tartom az átoktáblákat, érdemes velük foglalkozni, mert az ókori ember gondolkodásába engednek egy újfajta bepillantást. Egy nem szokványos nézőpont.
aquincumi átoktábla



A kép a sírásók blogjáról származik, itt olvashatsz még többet az átoktáblákról! Olvasmányosan és érdekesen nyúlnak régészeti témákhoz, kincseket lehet náluk találni!

2012. november 6., kedd

Még több Marsyas ábrázolás



Teljes mértékben a személyes ízlésem szerint válogattam össze őket, mert megmozgatták a fantáziámat!

2012. október 30., kedd

Phlegón: Philinnion

...(a dajka) odament a vendégszoba ajtajához, és a lámpás fényénél megpillantotta, a Machatés mellett ülő lányt. Annyira megdöbbentette a jelenés, hogy, nem tudván tovább türtőztetni magát, hangosan kiáltozva a lány anyjához rohant: "Charitó, Démostratos!" Sürgette őket, hogy keljenek fel és siessenek vele együtt a lányukhoz, mert az élve jelent meg, és valami isteni akaratnak köszönhetően a vendéggel van a vendégszobában.
  Amikor Charitó meghallotta ezt a váratlan hírt, a nagy újság és a dajka felindultsága miatt nagyon megrendült, és elájult. Nemsokára azonban eszébe jutott a leánya, és sírva fakadt. Végül azzal vádolta meg az öregasszonyt, hogy megbolondult, és ráparancsolt, hogy azonnal tűnjön el a szeme elől. A dajka azonban visszavágott neki, és szemrehányón és szókimondón azt felelte, hogy ő bizony nagyon is józan és ép elméjű, ellentétben úrnőjével, aki habozik, hogy a saját lányát lássa. 
  Charitó végül mégiscsak odament a vendégszoba ajtajához, részben a dajka erőszakosságának engedve, részben pedig azért, mert tudni akarta, hogy mi is történt valójában. Közben azonban, minthogy a szükségesnél több idő telt el, míg újra kérlelni kezdte, így Charitó későn érkezett, és (a vendégszobában tartózkodók) már mind aludtak. Amikor az anya bekukucskált, a jelenésben (lánya) ruháit és alakját vélte felismerni, de mivel sehogy sem tudott bizonyosságot szerezni, úgy döntött, hogy inkább nem zavarja meg az éjszaka nyugalmát. Azt tervezte, hogy majd reggel felkel, és szóra bírja a lányt, vagy ha erről lekésne, akkor Machatést faggatja ki alaposan. (Bizonyosra vette), hogy a fiú nem fog hazudni ilyen fontos kérdésben... Így aztán (akkor este) nem szólt semmit, hanem visszavonult. 
  Mire azonban eljött a hajnal, a lány- vagy valami isten akaratából, vagy véletlenül- már észrevétlenül elosont. Amikor Charitó odaért, leszidta az ifjút, amiért a lány elment. Aztán térdre rogyva könyörgött Machatésnek, hogy mondja el a teljes igazságot elejétől fogva, és ne titkoljon el semmit. 
  A fiú első ijedtségében zavarba jött, de aztán nagy nehezen kibökte, hogy a lány neve Philinnion. Elbeszélte, hogyan kezdődtek látogatásai, hogy mennyire vágyott rá a lány, amikor eljött hozzá, és hogy azt állította, a szülei tudta nélkül jött.Hogy hihetővé tegye történetét, Machatés kinyitotta az utazóládáját, és elővette azokat a tárgyakat, amelyeket Philinnion hagyott hátra: a lánytól kapott aranygyűrűt és a melltartó övet, amelyet az előző éjjel hagyott ott.
  Amikor Charitó meglátta ezeket az ismerős tárgyakat, felkiáltott, megszaggatta ruháját, és a földre vetette magát, majd ráborult a holmikra, amelyek a lányára emlékeztették, és újfent jajgatni kezdett. A vendég, látva ezt a jelenetet, és azt, hogy mindannyian úgy szenvednek és sírnak, mintha csak most készülnének eltemetni a leányt, átérezte bánatukat, és kérte, hogy hagyják abba a sírást. Megígérte, hogy ha a lány újra eljön, megmutatja nekik. Charitó hajlott a szavára, de az ifjú lelkére kötötte, hogy valóban tartsa is meg a neki tett ígéretét. 
  Leszállt az éj, és elérkezett az óra, amikor Philinnion el szokott jönni. Mindnyájan virrasztottak, mert látni akarták az érkezését. Philinnion el is jött a szokásos időben, majd leült az ágyra. Machatés úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mert végére akart járni a dolognak, amit el sem akart hinni, amit a többiek meséltek. Valóban egy halottal szerelmeskedett volna, aki mindig pontosan ugyanakkor érkezett? Miközben együtt vacsoráztak és ittak, nem tudta elhinni, amit a többiek meséltek. Arra gondolt, hogy biztosan sírrablók dúlták fel a sírt, és eladták a leány apjának (az ott talált) ruhákat és aranytárgyakat. Mivel azonban meg akart bizonyosodni arról, hogy pontosan mi is történt, egy szolgával titokban hívatta a szülőket. 
  Démostratos és Charitó tüstént ott termettek, ám úgy megdöbbentette őket a csodálatos látvány, hogy először szóhoz sem jutottak, majd ujjongva ölelték át a lányukat. Philinnion erre így szólt: "Édesanyám, édesapám! Igazságtalan volt tőletek, hogy megirigyeltétek tőlem ezt a három éjszakát, amit az apám házában ezzel a vendéggel töltöttem, pedig senkinek sem ártottam vele. Azzal fizettek meg a kíváncsiságotokért, hogy újra meg kell majd siratnotok, én pedig visszatérek a számomra kijelölt helyre. Mert nem az istenek szándéka ellenére járhattam itt!"
  E szavakat kimondva nyomban holtan esett össze, és csak már az ágyon heverő testét látták. Apja és anyja sírva vetették rá magukat a holttestre, a házban pedig óriási zűrzavar és siránkozás támadt a gyász miatt, mert annyira elviselhetetlen volt a csapás, és felfoghatatlan a látvány. 
  A történteknek gyorsan híre kelt a városban, így hozzám is eljutott a beszámoló. Így azon az éjjelen szemmel tartottam a háznál gyülekező tömeget, mert attól tartottam, hogy zűrzavar támad, ha elterjed a hír...
  Már pirkadatkor tele volt a színház. Miután részletesen megtárgyaltuk az esetet, úgy döntöttünk, hogy először elmegyünk a sírhoz, felnyitjuk, és megnézzük, hogy vajon ott fekszik-e a holttest, vagy üres a sír. Még egy fél év sem telt el ugyanis a lány halála óta. Miután felnyitottuk a sírkamrát, ahová az összes elhunyt családtagot temették, megtaláltuk a ravatalon fekve a holttesteket, a régebbi holtaknak pedig a csontjait, de azon a ravatalon, amelyre egykor Philinniont fektették, csak a vendég vasgyűrűje és az arannyal futtatott pohár hevert- az, amit Machatéstől kapott az első napon.
  Nagyon elcsodálkoztunk, és megijedtünk. Tüstént Démostratos házához siettünk, hogy saját szemünkkel lássuk, vajon a holttest tényleg ott hever-e a vendégszobában. Miután láttuk, hogy csakugyan ott fekszik a földön, mindnyájan visszatértünk a népgyűlés helyszínére, hiszen igencsak jelentős és hihetetlen dolog történt. 
  A gyűlésen óriási volt a zűrzavar, és senki sem akadt, aki magyarázatot tudott volna adni a történtekről. Végül elsőként Hyllos állt fel, akit nemcsak a legjobb jósunknak tartottunk, hanem a madárjóslásban is jártas volt, és általában is mestere volt a tudományának. Azt javasolta, hogy égessük el a lány holttestét a város határán kívül, mert ha a város határán belül temetnénk el a földbe, az semmi jóra sem vezetne. Ezután mutassunk be engesztelő áldozatot Hermés Chthoniosnak és az Eumeniseknek. (Azt is elrendelte, hogy) ezt követően mindenki tisztítsa meg magát, és a templomokat is, majd mutassuk be a szokásos áldozatokat az alvilági isteneknek. 
  Velem külön is beszélt a királyról és a történtekről, és a lelkemre kötötte, hogy mutassak be áldozatot- méghozzá lelkiismeretesen- Hermésnek, Zeus Xeniosnak és Arésnak. Miután így rendelkezett, mindenben szavai szerint jártunk el. A vedég Machatés pedig, akinek megjelent a szellem, elkeseredésében öngyilkos lett. 
  Ha úgy döntesz, hogy jelentést teszel erről a királynak, velem is tudasd, hogy elküldhessek Hozzád egy olyan tanút, aki a történtekről részletesen be tud Neked számolni!
  Jó egészséget kívánok!

2012. október 29., hétfő

Caligula és Incitatus

A Római Birodalom felejthetetlen uralkodója, Caligula sem volt mentes a szaftos történetektől. Hogy ezekből mi igaz és mi nem, azt már sosem tudhatjuk meg, mindenesetre számos érdekes történet főszereplője az állatbolond császár. 
   Rövid uralkodása alatt (i.sz. 37-41) sikerült kiismernie a kor elitjét, a vezető politikusokat és a hatalmat birtokló embereket, és rájött, hogy a társaságuk nem kívánatos a számára. Igen, ez egy finomkodó megfogalmazás annak tükrében, hogy állítólag a politikai ellenfeleit, nemszeretem családtagjait egyszerűen lemészároltatta.  Viszont ennek a vitathatóan beszámítható személyiségnek mégis van egy pozitív tulajdonsága. Imádta a lovakat. Nem is úgy általában a lovakat, hanem konkrétan a saját lovát, Incitatust. Ez a barátság viszont kivetült a többi lóra is, szóval Caligula idején nem volt rossz soruk a lovaknak. 
   Incitatus olyannyira belopta magát a szenvedélyes császár szívébe, hogy Caligula neki ajándékozta a palotáját, annak összes szolgálójával együtt. A Birodalom különböző sarkaiból begyűjtött rabszolgák hada szolgálta fel a kényes ízlésű paripa reggelijét, és több szolga gondoskodott a testi jól-létéről, mint egy kéjnőnek. Drágakövek és luxus vette körül a császár szívének oly kedves paripát, bár nem tudom, hogy a ló ebből mennyit értékelt. Lehet, hogy Caligula pont azt tartotta benne nagyra, hogy Incitatust nem lehetett néhány drágakővel levenni a lábáról, a büszke paripa fittyet hányt az ilyen földi hívságokra. 
   Caligula arra készült, hogy a szeretett paripa a császár utáni legmagasabb tisztséget és consul lesz. Végül is a rövidre szabott császárkodás megakadályozta fenséges tervében, de már az ötlet is említésre méltó. 
   Aloys Winterling tudós szerint az állattal való kivételes bánásmód érdes társadalmi gúny volt a császár részéről: Caligula azt akarta ezzel bemutatni, hogy lova ugyanannyira megérdemli a luxust, mint a buta, egyszerű, római arisztokraták. Szerintem egyszerűen csak rájött, hogy az állat a legjobb társaság...

Forrás:Múlt-kor történelmi portál
Caligula császár festett portréja

a ló császári bíborban

Incitatus a szenátusban

2012. október 26., péntek

Macskaistenek Egyiptomban

Básztet istennő
Szahmet istennő
   Az ókori Egyiptomiak rajongtak a macskákért, istenként tisztelték őket, amit megvallok cseppet sem csodálok, ismerve a mai macskákat, a habitusukat. Egyszerűen nem lehet őket nem imádni. Létükkel tiszteletet követelnek.
   Az ismertebb istenség a macskafejű Básztet, akit már akkor macska alakjában örökített meg a képzőművészet, mielőtt a macskákat háziasították volna. Persze ezek tudományos vélekedések, a macskákat senki sem kérdezte. Básztetet az anyasággal, a termékenységgel és a szerelemmel kapcsolták össze, amolyan pozitív, "jó" istenként. A macskák felfokozott szerelmi élete, szaporasága tálcán kínálja az asszociációt a macskafejű termékenységi istennel...
   A másik macskás isten Szahmet, a vad, oroszlánfejű istenség. Szahmet a hit szerint Ré napisten lánya, benne a Világegyetem védelmezőjét tisztelték, aki oltalmat nyújt a gonosz szellemek, a szerencsétlenség és a pestis ellen.

   Az ókori Egyiptomban a macskák szimbolikája kettős: egyszerre jelképezi a halált és a termékenységet, a jó és a rossz előjelet. Ez is a macskák kiismerhetetlen, bonyolult jelleméből fakad. Mindenesetre aki elpusztított egy macskát, arra a biztos halál várt.

2012. október 24., szerda

Lángoló város

Az ókori városok egyik nagy problémája (számtalan, nem kevésbé fontos dolog mellett) a tűz volt. Rengeteg épület fából készült, a házak szorosan egymáshoz ölelkezve nőttek ki a földből, az egyre növekvő igényeket próbálták kielégíteni. A házakban főzéshez, melegítéshez, világításhoz nyílt lángot használtak, ami nem kevés baleset forrását képezte. Elég volt egy kis figyelmetlenség és máris lángokban állt az egész utca.
Aquincumban a tűzoltás ellátására és a tűz figyelésére önkéntes tűzoltó egyesületek jöttek létre. A különböző szakmai collegiumok (kőművesek, posztókészítők, fémmunkások, öntők, stb.) végezték a tűzoltást, önkéntes alapon. Ezek a szakmai collegiumok nagyban eltértek a mai szakmai szervezetektől, inkább a hasonló munkát végzők szakmai szervezete volt, mintsem érdekképviselet.
Az önkéntesek folyamatos tűzfigyelést tartottak: állandó őrszemek figyelték a várost éjjel- nappal, hogy ha esetleg tűz ütne ki valahol, a lehető leghamarabb megkezdhessék az oltást. Saját tűzoltófelszereléssel is rendelkeztek.
A nagyobb házak kertjeiben és udvaraiban ciszternákat alakítottak ki, ahova a forrásokból nyert vizet vezették, hogy tűz esetén elegendő víz álljon az oltók rendelkezésére. Az oltást vödrökkel végezték, mindenki, aki a közelben volt, részt vett a tűz eloltásában.
Aquincumban a tűzzel dolgozó műhelyeket a tűzoltó székház közelében, a város DK-i részén építették fel. A tüzet őrizni egyszerűbb feladat volt, mint meggyújtani.
Néhány tűzoltó felszerelés: CENTO- ecetben áztatott posztótakaró a tűz elfojtására. Ecetes pelyvával töltött nyers állatbőr, szintén a tűz elfojtására. SYPHO- nagyméretű bőrzsák, amelyhez egy béltömlőt varrtak, a beletöltött vizet egy deszkalappal préselték a tűzfészekre. Ezen kívül csákányokat, baltákat, bontóeszközöket is használtak, hogy a tűz terjedését meg tudják akadályozni.
Azért minden eddig felsorolt modern és praktikus szemlélet ellenére az ókori ember a lelke mélyéig át volt itatva az istenek iránti tisztelettel. A tűz kapcsán is élt az elképzelés, hogy a pusztító tűzvészek megelőzhetőek a megfelelően bemutatott tűzáldozatokkal. Mithrasnak szentelt oltárokon áldoztak az istennek, illatos füveket égettek el áldozatként, melynek füstje az égbe száll, és finom illatával kedveskedik az égieknek, hogy azok legyenek kegyesek és ne pusztítsák el a városokat, az emberek életterét.
Valamit mindenesetre nem jól csináltak: isz. 250 körül pusztító tűzvész emésztette fel Aquincum városát, többek között a tűzoltóság épülete is porrá égett. Az önkéntes tűzoltószékházat isz. 160 körül építették, így az istenek nem szántak hosszú életet az épületnek. Vagy pont az istenek lángoló szeretete emésztette fel a székházat?

2012. október 20., szombat

Alkaiosz: Helénéről

Azt regélik, hogy temiattad érte
Priamoszt és gyermekeit keserves
átok, és szent Íliont is te hagytad,
     hogy porig égjen.

Óh, nem íly nőt vitt Aiakosz szülötte -
míg az ég lakóit a nászra hívta -
mást: a Néreusz termeiből a Kheirón-
     házba, egy édes

zsenge lányt. Péleusz meg a legkiválóbb
büszke Néreusz-lány szeretőn megoldták
szűz övét, s a szép hajadon kilenc hó
     múlva fiat szült,

azt a félistent, ki legizmosabb volt,
sok deres mén hetyke urát; amaz mind
tönkrement Heléna miatt, a phrügek
     népe s a vár is.

Franyó Zoltán fordítása



Ókori szellemességek



   Az ókori emberek- általában- mélyen vallásosak és babonásak. A vallást nem a mai értelemben kell érteni, inkább úgy fogalmaznék, tisztelték az isteneket, megadták, ami jár nekik. A vallás kevésé a hitéleti gyakorlatot, a mindennapi rítus monotonitását jelentette, inkább egy felfogásbeli, érzelmi dologként működött.
   Az ókori népek közös vonása, hogy volt valamilyen túlvilág, élet- utáni- élet képük. Nem voltak ateisták és nihilisták, úgy gondolták, valami lesz a halál után, nem a nagy semmi vár ránk. Az embernek lelke van, és a lélek halhatatlansága miatt valaminek lennie kell, amikor a test meghal, nem működik tovább. Ebből kifolyólag hittek a szellemekben is.
   A temetési szertartások, rítusok egy része arról szól, hogy az élőket és a halottakat el kell választani egymástól. A halottak menjenek az ő világukba, a Holtak Birodalmába, az élőket ne zaklassák, ne járjanak az élők közé portyázni. Az élőket pedig távol kell tartani a halottaktól. Bár még mit sem tudtak a fertőzések mibenlétéről, de felfedezték, hogy az élőkre nincs jótékony hatással a halott test. Szóval az élők éljenek, a holtak pedig térjenek meg a maguk Nekropoliszába, mindenki tegye a maga dolgát.
   A görög- római mitológiából ismert Kerberosz (a háromfejű kutya- fenevad) is azt a célt szolgálja, hogy a halottakat az alvilágban tartsa és az élőket ne engedje be. Persze mindig akad egy jóképű hős, aki fittyet hány a szabályokra, félresöpri a három szájból nyáladzó fenevadat és egyenesen bemasíroz Hádész birodalmába. Persze azért a jóképű hős is megroppan a kiruccanástól- már egyikük sem tud olyan lenni, amilyen volt. Ez van, ha valaki szembenéz a halállal.
  A szellemekben nagyon is hittek, mert azok nem megfelelő bánásmód esetén nem hagytak nyugtot az élőknek. Ha egy halott elégedetlen volt, annak a leggyakoribb oka a rendes (általuk rendesnek tartott) temetés elmulasztása volt. Érdekes például, hogy Antigoné a testvérét hogyan temeti el. Ugyebár tilos lenne, mert Kreón szerint (aki a drámában az emberi törvények képviselője) nem érdemel tisztes temetést, de Antigoné (az isteni törvényekre hivatkozva, amelyek az emberi törvények felett állnak) mégis úgy véli, a testvérét el kell temetnie. Pontosabban meg kell neki adnia a végtisztességet, hogy a szelleme megtérhessen az alvilágba, ne kényszerüljön arra, hogy az élők között bolyongjon. Jelképesen földet szór a tetemre, ami azért nem tűnik „igazi” temetésnek első ránézésre, ám a halott megkapja azt a végtisztességét, amire szüksége van, így eltemetettnek minősül. További izgalmakért tessék elolvasni magát a művet.
    A legtöbb szellem már jelenlétével is felfordulást és heves szívdobogást okoz, noha láthatóan nincs testük, csak árnyalakok. Ezzel szemben vannak igencsak erőszakos szellemek is, akik viszont a testi materializálódás ide vagy oda, igencsak huncut dolgokat tudnak csinálni. Például Phlegónnál olvashatjuk Philinnion történetét, aki fél évnyi „halottság” után visszatér kísérteni a szülei házába és egy vendéggel hancúrozni. Olyan élethűen játszza el az elé lányt, hogy a vendégfiú észre sem veszi, hogy estéről estére egy halott, szellemlányt ölel.
   A görögök szerint minden embernek van egy életútja, amit le kell élnie. Ez annyi idő, amennyit a Sors elrendel neki, se több, se kevesebb. Ezért súlyos vétség az öngyilkosság, a beavatkozás az istenek által megszabott dolgok menetébe. Van, aki mégsem tudja „végigélni” ezt a számára kirendelt időtartamot, mert például erőszakos halált hal (magyarul megölik). Erről lehet hosszas eszmefuttatásokat tolni, hogy az istenek miért nem tudták, hogy hamar fog meghalni, vagy esetleg az volt neki elrendelve, hogy egy erőszak áldozata legyen, és akkor nem is halt meg előbb, mint kellet volna, satöbbi. Erről lehet hosszasan gondolkodni. Mindenesetre ezek az idő előtt elhaltak igen dühödt és éhes szellemek lettek. Például ők lettek a célpontjai mindennemű mágiának, amely a halottak megidézésével operált. Lehetett ez az egyszerű jóslatkéréstől kezdve az alvilágba szánt üzenetek továbbításáig bármi, amihez a mágusnak egy halottra volt szüksége. Vagy a legbonyolultabb mágikus eljárás, amikor a mágus egy PAREDROS-t készít egy halottból: egy emberfeletti hatalommal rendelkező démont, aki a mágus szolgálatába áll, és annak minden kérését teljesíti. Ez is egy erőszakos és erővel bíró szellem, aki akár fizikai bántalmazást is képes eszközölni a még élőkön.
   A másik érdekes típus a GELLÓ- típusú szellem. Egy fiatal lányról kapta a nevét ez a csoport, aki még nem szült gyermeket, amikor meghalt. Ezért saját elhatározásából tért vissza a földre (tehát nem valaki megidézte) és csecsemőket lopott el, ölt meg és tépett szét (és egyéb gyalázatok). Mivel őt is idő előtt ragadta el a halál, az alvilági istenek engedélyezték a számára, hogy feljárjon a földre egészen addig az időig, amíg természetese meg nem halt volna, amíg a számára elrendelt idő kitartott. A tőle való félelem erősebb volt, a legendája még sokkal utána is fennmaradt, amikor már elvileg nem garázdálkodhatott az élők között. A házasság előtt elhalt nők elvileg szüzek) szintén nagyon veszélyes csoportját képezik a szellemeknek!
   Annyira féltek a bosszúálló, visszajáró, kísértő szellemektől, hogy a tengerben életét vesztett matróznak is emeltek sírt a szárazföldön, és temetést is rendeztek a tiszteletére. A csatatéren elhunyt katonák tetemeit összegyűjtötték és közös máglyán égették el őket, majd egy közös síremléket kaptak. Mint a híres thermopülai csata emlékműve, ami a mai napig látható.


2012. október 15., hétfő

Anakreón: Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
   háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
   szép adományairól zengve szeretni tanít.


Radnóti Miklós fordítása



2012. október 9., kedd

Ovidius: Átváltozások. Marsyas. Pelops

Egy közülünk miután Lycie-beliek veszedelmét
elmondotta, akad másik szóló: a szatirról,
kit Latona szülötte legyőzött tritoni sípon,
s megkínzott, s aki így kiabált: „Mért rántsz ki magamból?
Ennyit a sípomnak szava, bánom bánva, nem ért meg!”
Testéről bőrét, míg ő ezt sírta, letépték;
tiszta merő seb volt, csöpögött mindenhol a vére,
meztelenül inait lehetett már látni, az ér mind
bőrtakarótlan ver, s ugrál; számlálni lehetne
megrángó beleit s mellében az izmai szálát.
Faunjai szántóknak, sürü erdők isteni népe,
és a fivér szatirok, meg a most is kedves Olympus
sírva siratták mind, meg a nimfák, s mind, ki a bércen
csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget.
Akkor a termőföld, könnyüktől ázva, a könnyet
mind befogadta, a könnyet alanti erébe beszívta;
vízzé tette előbb, azután kifolyatta a légre.
S róla e gyors folyamot, mi lefut meredek peremek közt,
Marsyas - így nevezik, Phrygiának tiszta folyóját.
Íly példák hallása után tér vissza az újabb
bajhoz a nép, és Amphiont gyászolja s a törzsét.
Ám az anyát épp nem. De akadt, aki érte is ejtett
könnyet, a hír így tartja, Pelops, megmeztelenítve
mellét, balvállát - mely ivorból volt - kitakarta.
Válla, mikor született, hús volt s egyszínü a jobbal;
ám később, mikor apjának keze feldarabolta,
össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt,
csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem.
Hát oda ők elefántcsontot tettek segitőül,
s íme Pelops, mikor ez kész lett, vele újra egész lett.


Devecseri Gábor fordítása