2017. október 19., csütörtök

Az októberi ló feje

   Az októberi ló egyik legfőbb része a feje. Miért is? Mert itt lakik a lélek. Vergilius leírja, hogy Dido és csapata egy elásott lófejet találnak, amikor Karthágó alapjait kiássák: ezt jó jelnek tekintik, azt üzeni, hogy gazdagok, hatalmasak és termékenyek lesznek. Termékenyek mind létszámban, mind termésben, a termékenység mint bővelkedés, jólét jelenik meg. A 4. századi író, Palladius is azt tanácsolja, hogy minden mezőgazdasági praktika mellett azért érdemes egy ló- vagy szamárkoponyát is elhelyezni a földön, mert ha más nem is, de ez fogja biztosítani a föld gazdagságát, termékenységét és bőségét. Ja, és nem fontos, hogy a fej néhai szűz állathoz tartozzon, hiszen mégiscsak termékenységről van szó, az meg cölibátusban nehezen megy. 
   A lovak és szamarak különben is kissé parázna népség. A szatírok és szilénoszok ugyan kecske-testtel masíroztak be a képzőművészetbe, ám a korai, archaikus ábrázolásokon lótestben, lópatákkal dobbantanak a hús örömeiért. A kecskék is szexuálisan túlfűtött lények (a rómaiak szerint), így az ábrázolás a lényeget nem változtatta meg.
   Vergilius szerint a régi földművesek kis, arcképes korongokat, oscilla-kat akasztottak a fenyőfákra, és maguk is maszkokat viseltek a vetés rituális ünnepsége közben (mert maga a mag elvetése rituális cselekedet, a vetés rítus és a növény titkos, föld alatti élete és felszínre, fényre törése a misztérium), ezzel is a lófejek megtermékenyítő pillantásához tértünk vissza.
   A római temetkezési ábrázolásokon is gyakran találkozunk lovakkal, noha a rómaiak nem voltak megveszekedett rajongói, inkább gyalogoltak, semmint lóra pattantak. Egyébként a lovas szavak sem latin eredetűek, hanem mindet átvették a lóbolond népektől (germánok, kelták, szkíták), csak úgy, mint magát a lovaglás, lótartás művészetét. A rómaiak annyira nem barátkoztak meg a lovakkal, hogy a hadászatban sem vetették be őket, akkor sem, amikor a főgonoszok, a Birodalom ellenségei módszeresen és következetesen lóháton ostromolták a legiókat. Nem kérem, a rómaiak kitartottak a gyalogos osztagaik mellett, az ember legjobb barátját inkább kocsihúzásra használták. És igen, a lóvontatta kocsi, ami a sírköveken is megjelenik. Mert a halál utazás. Erre az utazásra viszont lóháton is lehet menni, nem feltétlenül kell a szekér. Az ábrázolások érdekessége, hogy a halott, az utazó, néha a ló fejére mutat. Miért is? Mert a lélek a fejben lakik. Persze a római azt mondaná, hogy a Genius a fejben lakik. Az ember Geniusa, személyes védelmezője, tanácsadója, őrangyala, lelke, értelme, őseinek szelleme, eleinek bölcsessége a fejben lakik, nem a szívben, ahogyan a középkorban a lélek átköltözött a stilizált szívbe. Az ember halálával a Geniusa is meghal. Amikor a halott a ló fejére mutat, a saját lelkét mutatja meg. 
   Az októberi ló Mars istennek szentelt áldozat, elvileg a háborús szezon lezárásának ünneplésére. De miért látjuk a lovat, mint áldozati állatot egy olyan népnél, aki nem kedveli különösen a lovakat, és a hadakozásban pedig szinte egyáltalán nem használja őket? Hát milyen áldozat az ilyen? A római áldozati állatok listája egybeesik a rómaiak rendes étlapjával: akit feláldoztak, azt meg is ették. Kivétel a kutyák, de ők más lapra tartoznak. És mégis, az egyik legfőbb áldozatként a lovat látjuk. Persze a "barbárok" nyakra-főre áldozták a kedvenc lovaikat a - rómaiak szerint - kimondhatatlan nevű isteneiknek, de nekik tényleg szent állat volt. A rómaiaknak viszont nem. Hát szabad egy ilyen 'nem kedves' állatot feláldozni Mars istennek? Mit szól az isten, ha ilyen áldozatot kap, ami nyilván senkinek sem fog hiányozni? Természetesen nem erről van szó. Ahogyan lenni szokott, a kultusz megnyilvánulása, a rítus nem sokat árul el a kultusz eredetéről, a mítoszról. Csak egy marék üvegszilánk van a kezünkben, amiből el kellene képzelni, hogyan is nézett ki egy gigászi katedrális ablaka. Elég reménytelen. És tényleg az. 
   A kutatók szerint Mars isten nem egyszerűen a háború istene. Ősibb alakjában lóként is ábrázolják, aki az élők és holtak világa között képes átjárni. Ezáltal az élet és a halál, az újjászületés és a megújulás istene is. A Mars-mezőn lévő oltáránál azok a fiatalok áldoztak, akik elérték a felnőttkort, toga virilist öltöttek és megkezdték felnőtt életüket. És természetesen elég érettek lettek, hogy hadba vonuljanak. Így a hadisten lótesttel a fiatalok védelmezője is. A fiatalok, akik élettel teltek, virgoncak és aktívak: őket védelmezi Mars isten.
   A ló feje több, mint egy lófej: ott lakik Róma Geniusa.

2017. október 16., hétfő

Liber de spectaculis II.

II

Hic ubi sidereus propius uidet astra colossus
     et crescunt media pegmata celsa uia,
inuidiosa feri radiabant atria regis
     unaque iam tota stabat in urbe domus;
hic ubi conspicui uenerabilis Amphitheatri
     erigitur moles, stagna Neronis erant;
hic ubi miramur uelocia munera thermas,
     abstulerat miseris tecta superbus ager;
Claudia diffusas ubi porticus explicat umbras,
    ultima pars aulae deficientis erat.
Reddita Roma sibi est et sunt te preside, Caesar,
     deliciae populi, quae fuerant domini.


2. Egykor és most.

Itt, hol a csillagokat veri szinte az égi kolosszus
S színpadi gépezetek nőnek az út közepén,
Itt ragyogott a kegyetlen kényúr arany palotája
S már csak ez egy ház állt benn a falak közepett.
Itt, hol a fenséges, remek Amphitheatrum az égre
Tornyosodik, nem rég' még a Nero tava állt.
Itt, hol e gyorsan emelt fürdőt bámuljuk, a büszke
Szántóföld a szegény hajiokit elragadá;
És ahol árnyékát széthinti a Claudia-csarnok,
Éppen idáig nyúlt egykor az udvari tér.
Cézár! Uralmad alatt most Róma megint a magáé,
S amit a zsarnoka bírt, most az a nép öröme.

(Csengery János fordítása)

2.

Itt, hol a csillagokig nyújtózik az égi kolosszus,
s színpadi gépszörnyek nőnek az út közepén,
nemrég itt ragyogott a sötét zsarnok palotája:
úgy tűnt, fél Rómát elnyeli majd ez a ház.
Épp itt tárul elénk e csodálatos amphitheatrum
roppant tömbje, holott itt Nero mély tava volt.
Hirtelen épített fürdőt bámuljuk (ajándék!):
nemrég viskókat falt fel a kert ehelyütt.
Errefelé ad Claudius oszlopcsarnoka árnyat:
régen idáig nyúlt épp az Aranypalota.
Róma uralmad alatt lett újra saját maga, Caesar:
egy úré volt csak – és ma a nép öröme.

(Bálint Gábor fordítása)


2017. október 15., vasárnap

Az októberi ló

   "Október Idusával véget ért a hadjáratok évszaka, és ezen a napon a Campus Martius füves térségén, alig valamivel a köztársasági Róma severusi falain túl, köcsiversenyt rendeztek.
   Az év legjobb harci lovait párosával szekerek elé fogták, és nyaktörő iramban hajtották végig őket a pályán. A nyertes páros jobb oldali tagja lett az októberi ló, amelyet Mars hadisten papja, a flamen Martialis dárdával agyonszúrt. Ezután az októberi ló fejét és nemi szerveit lemetélték; a nemi szerveket sebbel-lobbal, hogy még vérezzenek, Róma legrégibb templomának, a Regiának szent tűzhelyére szállították, majd átadták a Vesta-szüzeknek, hogy Vesta szent tüzénél elhamvasszák őket. A hamvakat később abba a süteménybe keverték, amelyet Róma Romulus király általi megalapításának évfordulójára készült. A feldíszített fejet odavetették két, egyszerű polgárokból álló csapat közé, melyek közül egyik a Subura kerületet, a másik a Sacra Via kerületet képviselte; ezek ádáz küzdelemben mérkőztek meg a fej birtoklásáért. Ha a Subura győzött, a fejet a Turris Mamiliára szögezték ki, ha a Sacra Via kerekedett felül, a fej a Regia külső falára került.
   Ezzel az ősi szertartással, melynek eredetére már senki nem emlékezett, Róma legrégibb tulajdonát áldozták fel a Várost kormányzó ikerhatalmaknak: a háborúnak és a földnek, amelyektől Róma hatalma, gazdagsága, örökké tartó dicsősége eredt. Az októberi ló halálában egyszerre öltött testet a múlt elsiratása és a jövőről alkotott látomás."

Colleen McCullough: Az októberi ló