2017. szeptember 21., csütörtök

Az elveszett Ovidius 1.

   Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.
   A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát,  megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.
   Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen. 


   Fordítani nem könnyű dolog. Megérteni az üzenetet, és át is adni azt. Oda helyezni a hangsúlyokat, ahova kell. Kitalálni, mire gondolhatott a költő, És úgy elmondani, hogy a kortársak is megértsék, izgalmasnak és érdekesnek találják. Nehéz, Ovidiust különösen nehéz fordítani. A sorokon keresztül hömpölygő mondatai, és amikor az egybetartozó mondatrészek a lehető leváratlanabb helyen bukkannak fel, a nyelvtanulók rémálma. Sebaj, a latin tankönyvek tele vannak Ovidius-szemelvényekkel, hátha végképp elretten a lelkes aspiráns attól, hogy bevegye a latin nyelv fellegvárát. Néha azt gondolom a mai latin nyelvtanítás egy szabadkőműves szekta, akik csak egy beavatási szertartás után engedik be a rettenthetetlen jelöltet a köreikbe. Eleinte minden eszközzel el akarnak ijeszteni, meggyötörnek, megkínoznak, aztán ha elég állhatatos vagy, a beavatás után tagja lehetsz a latinista mamutok csordájának. 
   Ovidius Ünnepi Naptárát olvasva szemet szúrt valami. De nézzük a szöveget! A fordítások Gaál László munkái.

"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!

Veszett lányságért ezt a jutalmat adom."
Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,
hogy vele ajtóból messze űzze a bajt. - 
(Ovidius, Fasti VI.127-130)

Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.

"Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.

Ajtófélre legyint háromszor áfonya-ággal,
és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet."
(Ovidius, Fasti VI. 154-156)

  Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:

"Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.

Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:
"Éjszaka szárnyasa" - szól - "kíméld meg a gyermeki szívet
Most e kis áldozatunk essen e kis gyerekért!
Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!
Váltáságként jobbért ennek a lelke legyen!"
(Ovidius, Fasti VI. 157-162)

Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:


'ius pro concubitu nostro tibi cardinis esto:     hoc pretium positae virginitatis habe.'sic fatus spinam, qua tristes pellere posset     a foribus noxas (haec erat alba) dedit.(VI.127-130)



   Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak. 
   A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)
   Szúrós növényt keresünk, aki bajt hárít el. És itt van Carna, az ajtók védelmezője. Elkezdtem nézegetni az ajtókat. Mármint nem a sajátomat, hanem az ajtók szimbolikáját, hogy mit jelent, mit véd, mit tart távol és mit enged be. Érdekes, mind a mai napig az ajtókat díszítő koszorúk közül egy növény szerepel a legtöbbször: a galagonya. Miért is ne? Adtam egy esélyt a galagonyának. Pallas Nagylexikon. A galagonya latinul crategus. Puff neki. Árulás. Ám a galagonyák titkos életében elmerülve a Pallas Nagylexikon kitér rá, hogy a galagonya régi latin neve - na, na mi lehet? Dobpergés, lélegzetvisszafolytás, és - SPINA ALBA
   Éljen, megvan a boszink varázsnövénye! Amit sem Gaál Lászlónak, sem Bollók Jánosnak nem sikerült kifundálnia, talán azért, mert a vers formaiságával voltak elfoglalva, és nem a tartalommal. Azért így mindjárt más az egész...


A folytatásban azt boncolgatom, ki ELLEN kellett Carnának varázsolni. Mert az is megér egy bejegyzést...

2017. szeptember 20., szerda

2017. szeptember 19., kedd

2017. szeptember 18., hétfő

Faji kérdések az ókorban

  A népvándorlás és a migráció kérdése az utóbbi években felbolygatta hazánkat és az egész világot. Ahogyan emberek milliói keresnek új hazát egy jobb élet, jobb munka reményében, vagy menekülnek valami elől, vagy egyszerűen csak szeretnek világot látni - ki tudja, ezer oka van. Itt Európában könnyen mutogatunk bárkire, hogy menjen haza, éljen a nyomorban, amit részben annak köszönhet, hogy mi, európaiak rendesen leraboltuk az országát. Könnyen ítélkezünk bárki felett és szívünket átjárja a humanizmus, ha egy csomag borsókonzervet küldünk az éhező afrikai gyerekeknek. Mert tettünk valamit. Lényeg, hogy ami történik, az megtörténik, és nemigen tehetünk ellene. De tényleg ennyire újkeletű lenne a népmozgás kérdése? Természetesen nem, hiszen már minden megtörtént az ókorban: ugyanazokat a történeteket játsszuk újra és újra. Manapság furcsának találjuk, hogy Párizsban rengeteg színes bőrű ember nyüzsög. De furcsa volt ez régen is, vagy nem mindig a fehér ember jelentette a világ közepét? Arról sosincs szó, hogy egy fekete közösségben mennyire bizarr/furcsa/megbotránkoztató egy fehér kisebbség. Mindig csak fordítva.
   Az ókori emberek is sokat utaztak, de korántsem annyit, mint manapság. Az utazás hosszú és veszélyes dolog volt, inkább az vállalkozoit rá, akinek szükséges volt (kereskedelem, üzlet, hadviselés). De azért régen is voltak kalandorok, akik szerették a kihívásokat, szerettek világot látni. Nem kevés itinerarium (antik útikönyv) maradt fenn, ami nem csupán az utazás praktikus oldalával foglalkozik, hogy hol lehet megszállni, enni, lovat váltani, hanem a látnivalókra is kitér. Mert az ember alapjában véve kíváncsi lény. És aztán megint ott van az a réteg, aki azért utazik, hogy új életet kezdjen. Az emberek, a kultúrák mindig is keveredtek, de ez a keveredés nem feltétlenül jelent összeolvadást. De mindenesetre találkoztak, tapasztalatokat szereztek egymásról, és ennek nyomait - ha csak töredékesen is - nyomon követhetjük a művészetben.
   A görög vázafestészetnek két nagy csoportja van: a vörösalakos és a feketealakos. Mindkettő két színnel dolgozik: a vörössel és a feketével. Egyiknél az alakok vörösek és a háttér fekete, a másiknál pont fordítva. Legelső megközelítésben egy fontos szempont, hogy a fehér bőrűeket is megkülönböztetik eme két szín használatával: a férfiak mindig 'sötétebbek', mint a nők. Ennek egy nagyon is gyakorlatias oka van: a férfiak az idejük nagy részét a szabad ég alatt töltötték, jobban lesültek, sötétebb tónusúak voltak a nőkkel szemben, akik hagyományosan idejük nagy részét a házban töltötték, így fehérebbek maradtak. Nyilván vannak ettől a 'szabálytól' eltérések, ez csak egy amolyan első megközelítés. Bár az egyiptomi férfi-nő ábrázolásokban is megfigyelhetünk különbséget: a nők általában sárgák, a férfiak vörösek. Ennek inkább ideológiai okai vannak.


   A görögök világában hemzsegtek a színes bőrűek. Lévén maguk a görögök sem egy sápadt népség, a kreol szín gyakorlatilag nem is feltűnő. Akit megkülönböztettek, az viszont tényleg fekete volt. Bár a fekete és fekete szín között is milliárd különbség van, nem csupán a tónusban, hanem testalkatban, hajtípusban, szinte mindenben látjuk a különbséget ugyanúgy, mint egy vörös hajú fehér ember és egy fekete hajú, mediterrán típusú ember esetében. A különbség ég és föld, nem lehet a kérdést 'fekete és fehér' sémára redukálni. Ám a görögök Homérosz óta mégis AITHIOPSZ-nak ('égett arcú') neveztek minden feketét, annak ellenére, hogy ők is nyilván szembesültek a különbözőségekkel. Homérosz szerint az izgalmas Aithiopiát Meneláosz király látogatta meg. Tehát Homérosz korára már találkoztak az Egyiptomon túli területek népeivel, különben Homérosz honnan tudott volna róla?

Az úgynevezett Memnón Pieta: Éosz felemeli fia Memnon testét (kb. i.e. 490-480, Capua, Olaszország)

   A kapcsolat a két kultúra között mélyebbre nyúlik vissza: Thébában már az i.e.XIV. századi Rekhmiré síremlékén a legkülönfélébb színű festett alakokkal találkozunk. A festmény élethű: az embertípusokat nem csupán szín szerint különbözteti meg, mint egy izgalmas festőpaletta, hanem a bőrszínekhez tartozó egyéb sajátosságokat is megfigyelhetjük a tömeg egyes szereplőin. Nagyon gondos munka, az emberek saját arcot kaptak, élőek és egyediek, még akkor is, ha az egyiptomi festészet oly merev mozdulataiba dermedten néznek farkasszemet az örökkévalóval. Látjuk a különbséget a núbiai, mínoszi, égei, afrikai ember között. Mínosz és Mükéné bukásával a kereskedelmi kapcsolatok is megfeneklettek a két kultúra között, aminek eredményeképp Görögország igencsak megtorpant a gazdasági fejlődésben. Ezek a kereskedelmi kapcsolatok az i.e.VIII.században lendülnek fel ismét Észak-Afrika és Görögföld között, amikor kereskedelmi lerakatokat létesítettek Cyrenében és a Nílus partján. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az afrikai emberek ábrázolása ismét megjelenik az égei-kultúrában. Az i.e.VII-VI.században ión zsoldosok szolgáltak I. és II. Psametikus hadseregében. Így a különböző embertípusok ábrázolása egyaránt megjelenik a görögöknél és az egyiptomiaknál is.


   De kanyarodjunk egy kicsit vissza Memnónhoz. Az Iliászban találkozunk vele, Akhilleusz keze által esik el. Csodálatos jelenet, amikor a halottat a gyászoló anya, Éósz felemeli és az istenek siratják Memnónt. Memnón az aithiopszok királya, bölcs és igazságos, nagyon pozitív szereplő, a Hajnalistennővel együtt gyászoljuk a halálát. És éjfekete, mint a legsötétebb éjszaka. Viszont az ábrázolás igen érdekes. Ezt a bensőséges jelenetet örökítették meg a vörösalakos vázafestényen, amikor Éósz a halott fiát kiemeli a csata forgatagából, az istennői hatalmánál fogva egy pillanatra megállítja a világmindenséget, hogy magához ölelhesse halott gyermekét, ahogyan Szarpédón halála pillanatában a világ egy szívdobbanásnyi időre megszűnik mozogni, és a gyászoló anya kiemeli a fiát. Felemeli a háború véres dúlásából, felemeli az emberi létezés szennyes és lealacsonyító mindennapjaiból, a megtört test gyalázatából, felemeli, isteni lényével körülöleli, és a megfáradt fiú végre megpihenhet, Hüpnosz segítségével a Boldogok szigetére kerül. Ahogyan Szarpédón is az erényes és igaz életének köszönhetően 'megérdemelte' az isteni könnyeket, úgy Memnón is a halálával igazolta az életét. Az istenek bármily hatalmasak is, a Végzet és a Sors döntéseit nem tudják megmásítani, csak egy kicsit elodázni. És nézzük meg újra az ernyedt tagokkal lógó Memnónt: annyira nem fekete, hogy az már furcsa. Olyan, mint a többiek, a fürtös akhájok, és az arcformája is a fehérekre jellemző. Ennyire mindegy, hogy fekete vagy fehér? Szerintem igen. Memnón hérosz, és ez a lényeg. Hogy éjfekete bőre volt - az a mítosz szempontjából lényegtelen.


   Hogy még bonyolultabb legyen a kép, a görögök az összes afrikait aithiopsznak, etiópnak nevezték, és a fekete/sötét színt mint a legfőbb tulajdonságot jelenítik meg. Nyilván, kortárs rasszista felhangokat félretéve, valakit igen jól kiemel a tömegből, könnyen megkülönböztethetővé tesz, ha a bőrszíne más, mint a többieké. Ugyanígy egy szőke haj is jellegzetes egy csapat barna között. Ezt a dolgot nem kell démonizálni, ez egy megkülönböztető jegy és kész, semmi több. Az is bizonyított, hogy Xerxes zsoldos hadseregében voltak színes bőrűek, amikor i.e.480-ban megtámadta Görögországot. A görögöknek ebben a korban igen sok alkalmuk nyílt a sötétebb tónusok tanulmányozására. Ezzel együtt a legtöbb görögnek csak homályos elképzelése volt az igazi Fekete-Afrikával kapcsolatban. Úgy gondolták, hogy az etiópok földje Egyiptomtól délre található. A görög mitológiában a pigmeusok az az afrikai faj, akik az ismert világ legdélebbi csücskén él.


   Fekete bőrszínnel találkozunk az irodalomban is Aiszkhülosznál, Szophoklésznél és Euripidésznél is: az etiópok gyakori szereplői a görög komédiának. Emellett színházi maszkok, szobrok, vázafestmények garmada igazolja az emberek keveredését az ókori világban. Viszont az etiópok ábrázolása a hétköznapi helyzetekben igen ritka: alig, szinte nem is látunk olyat, aki lakomán vesz részt, kézműveskedik, vagy sportol. Nyilván ezekben a hétköznapi helyzetekben is ugyanúgy jelen voltak, én arra gondolok, hogy mint Memnón  esetében, nem volt lényeges, hogy valaki fekete vagy fehér, nem a bőrszín megörökítése vagy ábrázolása volt az elsődleges szempont a téma kidolgozásánál. Nyilván ez csak egy vélemény, semmi sem támasztja alá. Viszont azt sem tartom valószínűnek, hogy mindenki ugyanolyan hosszúságú, színű ápolt fürtökkel rendelkezett - és ezeket sem különböztetik meg a műveken. Sem azt, hogy az antik ember igencsak sok csatában, háborúban, hadjáratban vett részt, és ezt minden bizonnyal igen kevesen úszták meg egy karcolás nélkül. Viszont a sebeket sem látjuk az ábrázolásokon - ezért gondolom azt, hogy a bőrszín sem lehet annyira kardinális kérdés, hogy az ikonográfia szabályait felrúgva valakinek a feketeségével foglalkozzanak.


   A tudósok mind a mai napig azon vitatkoznak, hogy létezett-e rasszizmus az ókorban. A feketéket egzotikusnak tartották, de ez még nagyon távol van a faji megkülönböztetéstől. Maga a fekete bőr még nem predesztinált senkit arra, hogy rabszolga váljék belőle. Voltak fehér rabszolgák is, a bőrszín önmagában nem jelentett semmit. Mivel a rómaiak imádták az egzotikus dolgokat ez élet minden területén, nyilván ha tehették, szívesebben tartottak fekete bőrű rabszolgát, de legkevésbé sem faji diszkrimináció miatt, hanem a különlegessége miatt. Mint ahogyan a mediterrán típusú nők rajongtak a germán nők világos hajért, és előszeretettel készítettek belőle parókát, ez sem rasszizmust jelent, hanem a ritkaság, a különlegesség keresése. A római társadalomba tökéletesen beintegrálódtak: nagyon sok emberről nem is tudjuk, hogy milyen színű volt - mert nem számított. Mint a lusitaniai Gnaeus Musius sírköve is: 'rendes' birodalmi polgár, semmiben sem különbözik a sírköve bármely más síremléktől, ám ha jobban megnézzük a vonásait, kiderül, hogy fekete. Ez minden bizonnyal csak a mi korunkban okoz egy lélegzetvételnyi döbbenetet, a Római Birodalomban teljesen természetes dolog volt. 

  A rómaiak szerették a szépet és a különlegeset, így a fekete emberek ábrázolását is tökélyre fejlesztették. A fekete embereket ábrázoló szobrok, a vonásaik és sajátosságaik megjelenítése hihetetlenül élővé teszi az összes képzőművészeti alkotást. A fekete bőrszínhez választott fekete anyagok visszaadják az afrikai nap melegét, a perzselő forróságot - ez teszi igazán egzotikussá a fekete-szobrokat. Afrika szenvedélye. A rómaiak amúgy is rajongtak mindenért, ami Afrikából jött: az egzotikus állatok, a misztikus vallás, a színes emberek és Egyiptom gabonája. De ez az Afrika-mánia megérdemel egy külön bejegyzést.


  A képen Septimius Severus császár látható. Afrikai születésű, ám a portré alapján nem egyértelmű, hogy fekete bőrű-e, vagy a szokásos férfiúi sötétbőrűséggel van-e dolgunk. A vonásai szerint csak egy jól lebarnult fehér ember, és afrikai születésével együtt lehettek a szülei fehérek. Ám az a tény, hogy afrikai származását hangsúlyozták, inkább azt erősíti, hogy fekete bőrű volt. Viszont megint nem lehetett ez olyan kardinális dolog, hogy a portréján feketeként mutassák be. A bölcs emberekre, a filozófusokra jellemző szakállviselet inkább utal a lényeges tulajdonságára: gondolkodó, művelt ember. 

2017. szeptember 16., szombat

2017. szeptember 14., csütörtök

Titkos varázslatok

   Olyan könnyen teszünk esküt. Ígérgetünk égre emelt szemekkel, hogy mit fogunk tenni, ha. Meg az újévi fogadalmak. Meg a kétségbeesett könyörgések valami megfoghatatlanhoz: 'Csak menjek át a vizsgán, egész hétvégén nem iszom alkoholt'. Kinek is ígérgetjük ezeket? Kitől is várunk megoldást? És legfőképp ki az, akinek cserébe felajánlunk bármit is? Amit aztán persze nem tartunk meg...
   Egyáltalán, komolyan vesszük az ilyen ígéreteinket, amit csak úgy, halkan elsuttogunk a semmibe? Akkor és ott igen. Akkor és ott megadnánk érte azt az árat. De elmúlik a krízis, sikerült a vizsga, a kiválasztott elhívott moziba, és az ígéretek a semmibe foszlanak. Akkor már nem vesszük őket komolyan. De nem vagyunk ezzel egyedül: görög és római eleinket is fűtötte a vágy és a gyűlölet, ők is hasonlóan jártak el, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők komolyan vették, amit megígértek. Ez a finoman megfogalmazott gyűlölködés és ártó szándék tudományos neve DEFIXIO, átoktábla. Átok minden esetben, mert megköt, és még ha jót is akar az illető valamilyen nyakatekert módon, megkötni valakit sosem lehet jó. Szóval hiába a jó szándék, a kötés az kötés, nem lehet belőle kiszabadulni, tehát rossz. Ezt a bájos kis üzenetet, melyben hosszan és bőségesen részletezik, hogyan képzelik az átkot megvalósulni, nem postára adták, hanem egyenesen az alvilági küldönc kezébe: a halottak vitték le az alvilágba az átkot.


   A DEFIXIO maga kötést jelent, azok az átkok tartoznak ide, amelyek az áldozatot valamilyen formában megkötik. Természetesen a szerelmi mágia is kötés, az egyik legerősebb kötés, mert az áldozat nem szabadulhat a szerelmesétől - még a túlvilágon sem. Szóval érdemes alaposan meggondolni, kihez kötjük magunkat az alvilági démonok segedelmével, mert abból aztán tényleg nincs kiút, nincs válás, nincs 'meggondoltammagam'. Vannak természetesen olyan átokszövegek is, amelyek nem tartalmaznak kötést, csak például simán valakinek rosszat kívánnak. Törjön ki a lába, hulljon ki a foga, lopják el az ő ruháját is. Ezek is átkok, csak nem defixiók. Hogy mi kötés meg mi nem, az inkább technikailag fontos, sem mint nyelvészetileg. Másképp kell rontani, mint kötni. Részletesebben a témáról az egyiptomi varázskönyvekben.
   Az átkok kedvenc hordozója az ólomlemez: a fém elég puha ahhoz, hogy bele lehessen vésni az üzenetet, de mégiscsak fém, mint szimbolikus elem. Persze átkot lehet papírra is írni, meg rávésni egy kőre, de egy stílusos mágus azért megadja a módját. És a kézbesítés sem utolsó szempont: titkon kell végrehajtani (hiszen a titkossággal kivédhetjük az ellenvarázslat vagy védővarázslat készítését), és egy jó postást kell keresni. Legjobbak a friss halottak, hiszen ők még minden bizonnyal mennek Hádész birodalmába. Egy ezeréves múmiánál fennáll a veszély, ha nem visszajáró kísértet, felénk se néz többé. Aztán oda az átok, nincs ki levigye. Az ördögre sem bízhatjuk, noha biztosan tudjuk, hogy ha valaki, akkor ő aztán jön-megy a világok között. Az ókorban még nem volt ördög, csak a kereszténységgel született meg.


   További nyomatékosítás végett a gondosan megírt, feltekert és átdöfött átkunkat egy viaszbábuval támogathatjuk. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi lehet a magyarázata, de csakis a nyelvi nehézségekre tudok gondolni. Hiszen hogyan válasszunk nyelvet? Görög? Az a művelt emberek és szofisztikált démonok nyelve. Latin? Latinul mindenki tud, az smafu (az ókorban járunk), másfelől új és fiatal nyelv, mi van, ha démonok nem beszélik? Héber? Arámi? Netán szanszkrit? Vagy valami titkos nyelv? Nem, kedveseim, a mágusnak nincs könnyű dolga. Bármilyen nyelvet is választ, egy jól bemutatott viaszbábu segíthet a nyelvi akadályok leküzdésében: részletesen be kell mutatni rajta, hogy mit is akarunk. Mint egy mímusjáték. Ezt már csak megérti valaki. Persze a tévedés lehetősége nincs kizárva.
   A célszemély azonosítására használjunk valamilyen személyes tárgyat. Természetesen NEM saját személyes holmit, hacsak nem szeretnénk egy csapat bosszúszomjas démont a sarkunkba. A legjobb a hajtincs, az egészen személyes, szeretik az életre ácsingózó démonok. Természetesen gondos körültekintéssel kell eljárni - megint, mint mindig - ne keverjük a össze a cicánk bajuszát a szerelmi kötésre kijelölt áldozat hajával. Azt hiszem kilenc életen át sem bocsátaná meg a gyalázatot, ha örök szerelemre ítélnénk.
   Az átkok azért nem minden esetben ennyire félelmetesek. Sok fiatalt, akik idő előtt hunytak el (nem élték végig az életüket), átoktáblákkal temettek el, hogy utat találjanak a túlvilágon, nyugalomra leljenek.
   Plusz egy kis érdekesség: az átoktáblák gyakran tartalmaznak halandzsa szövegeket, amiket ma nem tudunk értelmezni. A tudósok és átoktábla-bubusok szerint ezek értelmetlen halandzsák, melyek ismeretlenségüknél fogva az átokkészítő jártasságát hivatottak bizonyítani. De ki ismeri manapság mágia javarészt íratlan világát? Mi van, ha ezek nem is annyira értelmetlen dolgok? Lényeg a fontos: átkokat sosem olvasunk fel hangosan. Pláne nem egy sír közelében, és még halandzsa szöveget sem. Mert jobb a démonokkal jóban lenni...


2017. szeptember 12., kedd