2017. november 19., vasárnap

Spárta: 10+1 érdekesség

   Spárta az ókori világ egyik legtitokzatosabb és legizgalmasabb pontja. Tele van kérdésekkel és ellentmondásokkal, amit mind a mai napig nem sikerült föloldani. Pedig Spárta ott van, létező és kutatható hely, akárcsak Trója és sok más legendás hely. Ám a mítoszok erősebbnek bizonyultak, a Spártáról alkotott képünket át-meg átszövi a legenda. Azzal együtt, hogy egész könyvtárnyi irodalma van a témának. 
   Én sem kívánok a Spárta-mítoszon farigcsálni, éli a maga életét nélkülünk is, inkább csak vegyünk tíz (+1) érdekességet, ami talán igaz, talán nem, de mindenképpen igazi spártaság!

1. Királyok: Spártában mindjárt kettő is volt egyszerre. Az egyikük megvívta a csatákat, míg a másik otthon maradt, és felügyelte a városállam ügyeit. Egyenjogúak voltak, ám aki a hadakat irányította, azért kimondatlanul is egy kicsit súlyosabb egyén volt. De a spártaiak kicsire nem adnak: a két király egyenlő. És az egyenlők között is egy kicsit egyenlőbb, hiszen a királyok szigorúan a legjobb és legelőkelőbb családokból származtak.

2. Sírkövek: ma már teljesen megszokott dolog, hogy egy halottnak van valamilyen síremléke, történetesen sírköve. Ám Spártában ez nem ennyire egyértelmű, hiszen csak kevesen kaptak sírkövet. Először is azok, akik valamilyen kiemelkedő harci cselekedetet hajtottak végre (azért egy városnyi hős között ez nem lehetett egyszerű), hősi halált haltak Spárta védelmében; másodszor azok a nők, akik belehaltak a gyerekszülésbe. Gyereket szülni az ókorban az egyik legveszélyesebb dolog volt, sokkal nagyobb merészség, mint háborúba menni. És a spártai nők legfőbb feladta az igazi harcosok világra hozatala, tehát ők is hősi halált haltak. A többiek meg mentek a levesbe.

3. Cipők: általában elmondhatjuk, hogy a spártaiak nem hordtak cipőt. Sem otthon, sem háborúban. Ha óvni kellett a lábukat bármitől, az csakis a fagyos tél lehetett. Semmi más nem indokolhatta a lábbeli viseletét.



4. Soha ne add meg magadat! Inkább halj meg büszkén, mint élj vesztesként. Erre nagyon kényesek voltak, feladni, fogságba esni, menekülni, könyörögni az életedért a legnagyobb szégyennek számított. Inkább legyél halott, semmint nyúlszívű túlélő.

5. 20 000: ennyi perzsa harcos lelte halálát Thermopülainál. A perzsa áldozatok száma pont ötször annyi, mint a görögöké.

6. Tizenkét évesen érték el a fiúk azt a kort, amikor leborotválták a hajukat (amire amúgy nagyon büszkék voltak) és meztelenre vetkőztetve arra kényszerítették őket, hogy lopjanak maguknak ennivalót. Hogy erősek legyenek és mindent kibírjanak.

7. 10 000: Lükurgosz legendás seregének létszáma. Lükurgosz az utolérhetetlen spártai hadsereg struktúrájának és működésének megálmodója, aki a spártai hadviselést mind a mai napig felejthetetlenné és megfejthetetlenné tette.

8. Rabszolgák. A spártaiak maguk harcosok és nemesek, de a piszkos munkát abban a világban is el kellett végeznie valakinek. A rabszolgáknak. Ők voltak Messzénia és Lakónia lakói, akik a helóták néven váltak halhatatlanná.



9. Osztozkodás. A spártai katonának kötelessége magának a fegyverzetét előteremteni és használatra készen tartani. Ez nem kis pénzt jelent, ám a spártai fegyverek legendásak, akárcsak a forgatóik, így nem volt ritka, hogy a fegyverek apáról fiúra szálltak. A több generációt is kiszolgáló harci eszközök nem véletlenül kapnak nevet és helyet a történelemben.

10. A legenda szerint Leonidas király a 300 legjobb harcosával nézett farkasszemet a perszák 10 000 fős seregével, és addig harcoltak, amíg az utolsó spártai is életben volt. Lehet, hogy spártai harcos tényleg 300 volt Thermopülainál, de sokan a környező városállamokból is részt vettek az ütközetben.

+1 A spártai nők rengeteget sportoltak. Úgy tartották, hogy a jó kondícióban lévő, erős nők képesek erős harcosokat szülni. A nők ugyanúgy részt vettek az atlétikai versenyeken, és innen is ered(het) a spártai nők legendás harciassága: nem úgy tekintettek rájuk, mint gyenge kis virágszálakra.



Bónusz: a vörös volt a kedvenc színük.

2017. november 15., szerda

Mosolyra fel!

   Néha az ember bal lábbal kel fel. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy tejszínhabos kávé meg néhány szelet csoki nekem mindig beválik. De mit tehet az ember, ha az ókorban él, és még nélkülöznie kell a kávé áldásos hatásait? Semmi pánik, az korban is volt megoldás a ballábas napokra! Mégpedig egy hangulatos kis papucs, ami mosolyt csal a legmorózusabb arcra is: eredeti oroszlános papucs!!!! Részemről imádom. Brutálisan vagány.


2017. november 13., hétfő

Szőke rómaiak?!?

   Suetonius szerint Augustus SUBFLVAUM, azaz szőke hajú volt, Caligulának AUREA BARBA, tehát arany színű szakálla volt, Nero is szőke volt, Claudius pedig CANTITIEQUE, azaz ősz hajú volt. Malalas szerint Vespasianus és Galba ősz hajúak voltak. Szerinte Claudius és Vitellius vörös, Domitianus pedig szőke.Traianus császárt a CAESARIES kifejezéssel jellemzik, tehát aranyszőke fürtöket képzeljünk el. Hadrianus barna hajú. Antoninus Pius bármennyire is lendületes és fiatalos, haja mégis ősz. Lucius Verus és Commodus viszont az életrajz-íróik szerint szőkék.
   Ez csak egy gyors körkép a császár-hajszínekről, a teljesség igénye nélkül. Azt viszont ennyiből is megállapíthatjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rómaiak nem sötét hajúak. Sőt, a görögök sem azok, még a fürtös akhájok sem. Ennek egy igen egyszerű oka van: rómainak lenni nem születést jelentett, hanem életstílust (és vastag latin nyelvi ismeretet). Az idők során számtalan nép lett rómaivá. A görögök is beolvasztottak magukba szinte bárkit, bár nem ilyen intenzitással. Mert görögnek lenni is életérzés. És nyelvismeret. Ahogyan a bőrszín sem volt különösebben téma - nyilván izgalmas az a valaki, akinek ragyogóan fekete bőre van - de hajszín sem egy külön téma. Vagy mégis? Mit tehet az ókori ember, ha boldogtalan a természet adta hajszínével? Egyáltalán érdekelte ez őket?
   Naná, hogy igen! Noha a hajfestés akkoriban egy brutális beavatkozás volt, senkit sem rettentett vissza attól, hogy a szépség oltárán áldozza fel a saját haját - és nem ritkán a fejbőre épségét is. Tertullianus hosszú sorokat szentel a festéstől szétégett fejbőr emlékének. Ma sem egyszerű dolog, noha a 'szakértők' esküdöznek, hogy hajat festeni teljesen biztonságos.
   A rómaiak számára fontos volt a haj. A frizura, a szín, az arcszőrzet, és mindennemű szőrzet. Azt is mondhatnám, szőrszálhasogatóak voltak. A divatot természetesen a császári család diktálta. Legyen szó hajfésülésről vagy szakállviseletről, az érmeken feltűnő császárportrék kiváló divat-tanácsadóként szolgáltak a nép számára, aki a császár majmolásával végül is a lojalitását fejezte ki. Kicsit nyakatekert módon, de egy mesterien megtekert frizura megbízhatóságot, hűséget jelentett. A kopaszodást a hanyatlás jelének tekintették. Nem véletlen, hogy Caesar is oly műgonddal fésülte a néhány megmaradt tincsét keresztbe-kasul a fején, hogy úgy tűnjön, van még haja. Az őszülést is az elmúlás mementójának vélték, így az első ősz hajszálakat eleinte kitépkedték, aztán a festéshez fordultak. 
   Manapság is azt tartják, hogy szőkét a legnehezebb festeni - és egyben a legkockázatosabb is. Természetesen a rómaiak is, ha tehették, szőkére festettek. Szerették a kihívásokat. Másfelől aki az eredeti hajszínéhez hasonlóra festi a haját, mert például megőszült, nem biztos, hogy észreveszik akár a kortársak is (ezért lehet nem volt téma, csak a látványos szőkeség). Honnan ered ez a megszállott szőkeség?
   Természetesen a görögöktől. A görög istenek egyik legfőbb jellemzője, hogy előszeretettel váltogatják az alakjukat, megjelenésüket. Ám a színek ritkán változnak. Poszeidónt fekete szakállal, Zeuszt kékesfekete szemöldökkel szokás jellemezni. Pindarosz szerint Pallasz Athéné szőke, és Pheidiasz is aranyszőke fürtökkel álmodta meg az istennőt. Héra, Apollo és Aphrodité szintén szőkén vonultak be a köztudatba. Pindarosz tovább megy, szerinte a danaók a homéroszi korban mind szőkék voltak. Bacchylides a spártaiakat nevezi eredendően szőke népnek. Meneláosz és a többi spártai előkelőség is szőke fürtjeiket lobogtatva harcolták végig az Iliászt. A sötét haj már szinte háttérbe szorul az Iliászban. Egy jellegzetes sötét-említés van: Athéné átváltoztatja az amúgy szőkés-vöröses Odüsszeuszt, és a szakálla fekete lesz. Szőkék még: Akhilleusz, Agamemnón és Rhadamathüsz. Szóval egy csomó szőke ember hemzseg az Iliászban, akit görögnek mondanak.


   A rómaiak a nagy görög-majmolásukban a görög isteneket is olyan szőkén vették át, ahogyan voltak: Amor, Apollo, Aurora, Bacchus, Ceres, Diana, Jupiter, Mars, Merkúr, Minerva, Vénusz - mindenki szőke. A szőke haj tehát tagadhatatlanul létezett a görög-római világban. De miért is ilyen fontos ez? Mert ha az istenek szőkék, akkor egy szőke hajú császárról jobban elhisszük, hogy az istenek leszármazottja, az istenek kegyeltje, szoros kapcsolatban van a felsőbb hatalmakkal. Hiszen hasonlít is rájuk. Vizuális asszociáció. A szőke = isteni. Tudták ám ezt maguk a császárok is, és előszeretettel éltek is ezzel a külső hasonlósággal az ábrázolásaikon: mind az éremképeken, mind a szobrokon és portrékon az isteni eredetüket, az isteni szőkeségüket és dús fürtjeiket hangsúlyoz(tat)ták. Ezért egy császárnak különösen előnyös, ha szőke, és hasonlít isteni őseire.
   Ám Rómában a szőke haj nem volt ennyire egyértelműen az isteni megjelenéshez kapcsolható. Ugyanis Róma hajnalán a prostituáltak voltak szőkék. Ez lehetett festett haj, vagy szőke paróka, a lényeg a szín. Ahogyan a rúzs használata is az örömlányok sajátja volt, úgy egy 'rendes' asszony sem festette szőkére a haját. Alapértelmezetten. Mert a divat ám nagy úr, átgázol szokásokon és hagyományokon. Mivel ekkor már a görög nők lelkesen szőkítettek, egy római nő sem akart lemaradni, így hamar kiszorította a szőke-fóbiát a szőke-divat, és nem számított, hogy nem is olyan régen még mennyire megvetették a szőkített tincseket. Felragyogott a napjuk a természetes szőkéknek! Mert aki a görög-mánia előtti időben eredendően szőke volt, inkább sötétre festette a haját - pont a prostik miatt. És lám, fordul a sors kereke!
   Persze a prostis-szőkeséget nem volt ilyen könnyű sutba vágni, hiszen a falánk császárné, a rossz hírű Messalina tett érte, hogy az emlékezet megőrizze a szerelem rabszolganőinek emlékét. Azt pletykálják Messalináról, hogy előszeretettel öltött szőke parókát, és más álca híján egy szál parókában elvegyült a bordélyházak örömlányai közt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyét kielégítse. Kedvenc játéka volt önazonosságát felfedni a paróka lerántásával - épp a legkellemetlenebb szituációkban. Azt is mondják, nem egy férfi karrierje futott zátonyra a kamuflázs-kéjnő lábai között. 
   Ez a kis inszinuáció a legkevésbé sem vetette vissza a római nők lelkesedését a szőke tincsek iránt. Egy magára valamit adó előkelő nőnek legalább néhány szőke tincse volt. Gyakran nem az egész hajat festették be, hanem csak néhány tincset, ami a látványos színbeli eltéréssel amolyan díszként szolgált, mint egy hajtű, virág vagy hajháló. Mert teljesen szőkének lenni azért mégsem volt annyira jó dolog. Szőkék voltak a kelták és a germánok: vagyis a barbárok. És egy barbárra azért senki sem akar hasonlítani. De a szőke hajért meg voltak őrülve. Rabszolgák és hadifoglyok ezreit vitték Rómába -a hajukért. Parókának, tincsnek. A germánok egy kicsit vörösesek voltak - RUTILAE COMAE, ahogyan Tacitus mondja. Ovidius és Martialis pedig ezeket a Birodalomba szállított tincseket CAPTIVOS CRINES -nek nevezik, elfogott hajtincseknek. Azt hiszem ekkor robbant ki az első divatőrület. 
   A honatyák elérkezettnek látták az időt, hogy beavatkozzanak a nők (és férfiak) hajszínének ügyébe. Betiltották a szőke paróka viselését. Mondanom sem kell, tették mindezt a legkisebb eredmény nélkül.
   ÉS végül néhány gyakorlati tanács, hogyan is szőkíthetünk római módra! Erős (értsd: büdös) vizelettel kell a hajat bekenni, és ezzel a hajpakolással megáldva a tűző napra kiállni és megvárni, míg megszárad. Az eredmény: vöröses-szőkés haj, olyan germános árnyalat felejthetetlen bukéval. Egy kicsit költségesebb, de egy császár (mint például Lucius Verus) megteheti: aranyport kell a hajba, szakállba szórni. Az eredmény: fényes haj, ami úgy csillog, mint az arany. Szó szerint. Így tettek egyébként a föníciaiak is - már jóval a görögök előtt. Kevésbé lélegzet-elállító eredményt lehet elérni virágporral és sárga virágok őrleményével. Szintén hajba- és szakállba szórattatik. Az eredmény: átható sárga, a fuhhintás mennyiségétől függően. És végül is, ha már minden veszett, és a hajad leégett, egy jó paróka még mindig bevethető.
   Jó volt hát szőkének lenni? A csúcsra vezető út mindig nehéz és rengeteg áldozatot kell hozni érte. Ezért voltak bizony császárok és uralkodók, akik mit sem törődve az isteni kötelékkel, barnán vonultak be a történelembe...