2017. augusztus 16., szerda

A bor és az újjászületés

   Az istenek élete első pillantásra olyan egyszerűnek és nagyszerűnek tűnik. Aztán jobban megismerve őket, néhány séta az Olümposzon, és az isteni lét már nem is annyira irigylésre méltó. Első pillantásra Dionüszoszról is azt gondolnánk, hogy az egész élete, léte egy végtelen parti, buli, jókedv és mulatság. A művészetben is gyakran ábrázolják az őt kísérő dévaj Bacchánsnőkkel, önfeledt vidámságban, vagy a tombolás utáni elégedett szundikálás közben. Pedig a történet korántsem ilyen egyszerű: bizony az isteneknek se könnyű.
   Dionüszosz a bor és a termékenység istene, ő adta meg az embereknek a bor élvezetét, és ezáltal a képességet, hogy elmerüljünk a szépségben, feloldódhassunk az élvezetekben, képesek legyünk magunkat átadni valami olyannak, ami kívül áll a mindennapi valóságon. A szépség szeretetéhez ki kell lépni önmagunkból, a világ által meghúzott keretekből, mert a szépség eksztázis, a szépség az isteni aspektus ünneplése. A szépség mindenféle és fajta szépség, a szépség az élet szeretete, a hétköznapin túlmutató dimenzió, az isteni lét átsejlése a valóság vékony fátylán. A szépség ígéret és egy morzsa a fenségesség asztaláról. Dionüszosz ezt a képességet adta nekünk, hogy képesek legyünk befogadni a szépet. Mert a szépség annyira ragyogó, hogy a halandó embernek elveszi az eszét. Tébolyt okoz, megváltoztat mindent, és kifordítja az embert önmagából. A szépség szeretete eltávolít a valóságból, és megbetegíti lelket, mert az ember többé nem lesz képes azt a matériába fojtott életet élni, ami számára elrendeltetett. De mit ér az élet a szépség szeretete nélkül? Hogyan létezhetünk az isteni fenségesség nélkül?
    Dionüszosz ezt a kettősséget mutatja meg, akárcsak a bor hatása az emberre. Szélsőséges és szenvedélyes. Egyfelől a felszabadult öröm, az eksztázis istene (az az állapot, amikor az ember képes megnyílni a magasabb intellektus befogadására), de közben a pusztító düh, a féktelenség  is az ő arca. Ez a kettősség az élet legjobb és legrosszabb pillanatait öleli fel; hiszen e kettősség között pulzál a lét: ilyen az élet. Ez a szélsőség jellemzi Dionüszosz életútját is. 


   Dionüszosz nem illett be az olümposzi istenek sorába, lévén ő volt az egyetlen istenség, akinek az egyik szülője halandó volt. Na jó, a másik maga Zeusz, a főisten, de akkor is. Egy halandó anya, azért nem smafu. Anyja, Szemelé, Zeusz szeretője volt. Titokban látogatta a nőt, elég gyakran, de Szemelés sosem láthatta meg azt, ki a titkos férfi, aki minden éjszaka felkeresi. De azért örült neki, és be is engedte az ágyába. Aztán ahogy lenni szokott, Szemelé teherbe esett, és Héra azonnal rájött, hogy ki lehet az apa. Héra ám ravasz nő volt, nem közvetlenül Szemelén torolta meg a pásztorórákat. Vagyis igen is, meg nem is, de amolyan istennői bosszút állt. Rávette Szemelét, hogy kérje meg a szeretőjét, hogy mutatkozzon meg előtte. Természetesen ezt Zeusz nem tette volna meg, de Héra telebeszélte Szemelé fejét, hogyan kell rávenni a különleges látogatót, hogy ne mondhasson nemet. Szemelé előbb a legnagyobb és legmegszeghetetlenebb esküt tetette le Zeusszal: a Styx folyóra kellett esküdnie, hogy bármit is kér a szeretője, megteszi (ez a legerősebb eskü az istenek között, még a leghatalmasabb sem szegheti meg az alvilági folyóra tett ígéretét). Szemelé aztán előállt a kéréssel, hogy a titkos szerető tárja fel előtte valódi alakját. Zeusz nagyon megszomorodott, hiszen tudta, hogy istennői beavatkozással csőbe húzták, és azért is, mert ezzel el fogja veszíteni a neki oly kedves Szemelét. Nem volt mit tenni, mert az eskü erősebb még az istennél is: megmutatta hát a halandó nőnek a maga isteni voltát. Az isten látványa túl hatalmas volt egy halandó számára: a kíváncsi kis Szemelé ott helyben szénné égett. Zeusz azonban megmentette a meg nem született magzatot: belevarrta a combjába, hogy addig ott biztonságban lehessen, amíg meg nem születik. Amint megszületett, Zeusz megajándékozta a halhatatlansággal. Így veszítette el Dionüszosz az anyját jóval azelőtt, hogy megszületett volna.
   Szemelé közvetett meggyilkolása ám nem volt elég Hérának (láttuk Héraklész esetében sem érte be egy egyszerű bosszúval), a Titánokat uszította a fiúra, hogy öljék meg. A Titánok, akik mint tudjuk, Zeusz számára sem bizonyultak könnyű ellenfélnek. A védtelen fiú pedig nem tudott mit tenni, a Titánok szét is tépték apró darabjaira. Rhea azonban megsajnálta a hányatott sorsú fiút, és visszaadta az életét (a Földanya, aki életet ad). A történtek tükrében Zeusz sem bizonyult túl jó apának: a saját biztonsága érdekében száműzte az Olümposzról. Végül a hegyi nimfák nevelték fel. Ha úgy vesszük, Dionüszosz árva gyerekként nőt fel. 
   Felserdülése során maga építette ki a kultuszát. Míg az olümposzi isteneket hatalmas és káprázatos templomokban imádták, addig Dionüszosz temploma a természet volt: fák, erdők, ligetek (megint az anyatermészet, aki megmentette, visszaadta az életét). A követői eksztatikus állapotba kerülnek, tombolnak és pusztítanak, mindent és mindenkit széttépnek, aki az útjukba kerül, állatokat nyersen esznek meg. 


   A művelt és megfontolt rómaiak számára ez nem volt egy követendő kultusz, noha ismerték a történetet. Természetesen Rómában is számos követője akadt, de a birodalmi kánonba nem fért bele. Dionüszosz kultuszának megismeréséhez és megértéséhez nem csupán az isten beavatási szertartásait kell tanulmányozni, hiszen a kulturális áthallások sokkal szélesebbre nyitják az újjászületés értelmezésének ablakát. Akárcsak a sámánok, akiket szintén széttépnek és "összerakásuk" után új életet kezdenek. Akárcsak Krisztus, aki a saját testét és vérét adja a híveinek ("vegyétek és egyétek, mert ez az én testem/vérem" az áldozat bemutatásakor mondott allegória), hogy általa nyerjenek a követői is új életet. Az eksztázis, a tombolás, a pusztítás egy másik dimenzióba vezet. 
   Dionüszosz egyik különleges 'képessége' volt, hogy a halottakat vissza tudta hozni az életbe (ilyet még Zeusz se tudott). Lement az Alvilágba, megküzdött Thanatosszal és visszahozta Szemelét az életbe (persze nem halandó ember lett, hiszen aki egyszer visszatér az Alvilágból soha többet nem élhet ugyanolyan életet, mint előtte).
   Az újjászületés képessége miatt a hétköznapi ember számára az egyik legfontosabb istenséggé vált. Az ígéret, hogy van élet a halál után. Ezért nem egyszerű az ókori ember világképére ráhúzni, hogy 'többistenhit'. Nem, ennél sokkal összetettebb. Mert bár Dionüszosz nem olümposzi isten, a rómaiak isten-csarnokában sem találjuk, ám mégis a hétköznapi ember gondolkodását mélyen átitatta a Dionüszosz-misztérium. 
   A mitikus széttépetése is kapcsolódik a mezőgazdasági munkákhoz: télre a szőlőtőkéket vissza kell vágni, szimbolikus értelemben meg kell csonkítani. Így tudnak az új hajtások, az új élet kikelni. Előbb meg kell halni, hogy újra élhessünk. Egy más minőségben. A szőlő préselése a dionüszoszi hagyományban a test megtiprása: itt is az összeroncsolás, összezúzás motívuma, hogy a szőlőszemekből a vandálkodás hatására egy más, magasabb minőségű bor születhessen meg. Dionüszosz, aki legyőzte a halált és visszatér az életbe szimbolikusan a gyümölcs borrá változása jelképezi. És itt megint Krisztushoz kapcsolódik: az ő összetört teste vezet a magasabb dimenziókba.


   Dionüszosz alakjával gyakran találkozunk sírfestményeken, reliefeken, a halotti kultusz szerves része. Ünnepe tavasszal kezdődött, amikor a szőlőtőkék új levelet hoztak. Az év legfontosabb eseményévé vált, és az ünnepi eseménysor fő színtere a színház volt (nem templom, megint a játék, az átváltozás misztériumával találkozhatunk). A görög színjátszás is kezdetben a Dionüszosz-ünnepekből nőtte ki magát, és a darabban szereplők mindannyian Dionüszosz papjai voltak. Az isten életét és halálát játszották el, az imitált átalakulás, átlényegülés vezette el a híveit a valódi megváltáshoz. Hogy létezik-e megváltás? Erre a kérdésre csak azok felelhetnek, akik végigmentek az úton...

2017. augusztus 9., szerda

A nagy paróka-balhé

   Minden reggel az összetúrt frizura fogad a tükörben. Elfeküdtem, sehogyse áll, és egyáltalán. Természetesen ezek a reggelek különösen igazak akkor, amikor sietnem kellene, vagy épp meg kellene jelenni, és mindenkit lehengerelni. Ilyenkor természetesen csak bánatos tincsek tekintenek vissza a tükörből, sehol sincs a mindent elsöprő domina, a szexisen kócos hajzuhatag. Csak a kendőzetlen valóság. Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül a problémával...
   Az egyiptomiak igen egyszerűen oldották meg a kérdést: parókával. A legtöbb egyiptomi - férfi és nő egyaránt - kopaszra vagy tüsire borotválta a fejét, és a legkülönbözőbb parókákkal oldották meg a napi frizura-kérdést. A kopasz hajviselet amúgy sem lehetett rossz dolog az egyiptomi melegben. 


   A levágott hajak viszont hegyekben álltak. Szemben a hajfetisiszta-rómaiakkal, az egyiptomiak nem csináltak vallási kérdést a levágott hajukból. Nem ajánlották fel az isteneknek és nem tették oltárra. Mégis mit kezdtek a sok hajjal? (Elégetve igencsak büdös tud lenni.) Felhasználták parókának! Mert a paróka, a műfrizura legjobb alapanyaga a valódi, emberi haj. Természetesen az a szép, ha a haj hajkorona, tehát sokkal több van, pofátlanul több van, mint az természetesen elképzelhető. Főleg mi nők, vagyunk így ezzel néhány dologban. A természetellenesen sokat tartjuk szépnek. A szempillákat lehessen a homlokra felfésülni, a karmok hosszabbak legyenek, mint az ujjaink, és a melleink nagyobbak, mint a fejünk. Akkor tuti a dolog. 
   Az egyiptomiak is hasonlóan vélekedtek a haj, a frizura szépségét illetően. Legyen sok, sokkal több, mint ami a fejükön kinő. A néhány megmaradt és kiásott paróka-lelet egészen elképesztő. A természetes hajat gyakran növényi rostokkal és gyapjúval toldották meg. Természetesen a tonnányi ékszer, kő és díszítőelem mellett, amolyan paróka-alapként. 
   Az egyiptomiak többségükben sötét hajúak voltak (és most is azok), ám a parókák itt is a lehetetlent követik: a legváltozatosabb színűek és formájúak kerültek elő a sivatag homokjából. És szőke hajak is voltak. 


   A parókakészítés költséges és időigényes munka volt. A megközelítőleg 120 ezer hajszálat egy hálós sapkára dolgozták rá (csomózással, varrással), és ehhez jöttek a növényi rostok. A hajból tincseket képeztek: egy teljes parókán nagyjából 300 tincset találunk (apró fonatkák), persze ez a frizura függvényében változott. A hajszálakat méhviasszal vonták be, és ezzel rögzítették a paróka alapjára, a hálóra. A kész parókát így mint egy sapkát fel lehet csapni. De ez tényleg csak a paróka "alapja", amolyan mindenki parókája. Mert az igazán míves darabok egész vagyonokat értek. A műalkotásokat, drágakövekkel ékesített darabokat otthon tartották, és nem a fejükön hordták, hanem mint valami nagymama vázáját kiállították és mutogatták. Ez is a gazdagságot hivatott reprezentálni, mint az ékszerek, rabszolgák, vagyon. Emberi, nagyon is emberi.
   Gyakorlatilag bármivel feldíszíthették a kész frizurát, ennek tényleg csak a képzelet szabott határt. Ékszerek, szalagok, gyöngyök, virágok, masnik, tollak, bármi, amit az ember nem átall a fejére aggatni. A nőkre különösen jellemző volt a feldíszített paróka, a férfiak inkább rövidebb és egyszerűbb fazonokat viseltek. Érdekes a témában megszemlélni az egyiptomi festményeket, különösen a hajviseletre koncentrálva. 


   Gyakran a nők saját hajukat is hosszabbra hagyták, mint a férfiak. Természetesen az a nő élvezett nagyobb társadalmi megbecsülést, aki díszesebb, nagyobb, hosszabb, pompásabb parókát viselt. Ez nem azt jelentette, hogy ez volt a feltörekvés útja, hogy valaki az alsóbb néprétegből összekapart egy tuti csillogó-villogó parókát, felcsapta, és máris királynőnek érezte magát (és mások is annak tekintették). Nem, az ókorban az adott társadalmi és vagyoni helyzet, lehetőségek megnyilvánulása a felékszerezettség, a feldíszítettség. Nem fordítva. Azok viselhetnek gyűrűket, akik nem dolgoznak a kezükkel, nem végeznek fizikai munkát. 
   A "divat" nem volt egységes, a nők számtalan formájú és díszítettségű parókát viseltek. A lényeg a tömött, dús és csillogó fürtök. Mint ma is. Hiába vágtattak át rajtunk az évezredek, az egészséges, csillogó, dús hajkoronát találjuk szépnek. És paróka ide vagy oda, a kopaszodás és az őszülés azért az egyiptomiak számára is központi kérdés volt. Előszeretettel használtak hennát, ami nem csak az ősz hajszálakat fedi el, hanem maga a növényi anyag az, ami bevonja a hajszálakat, és azzal, hogy rátapad, beépül, vastagítja és dúsítja a saját hajat. A henna tényleg a növényi hajfestés csúcsa mind a mai napig: nem csak fest, hanem regenerál is. A legjobb hajpakolás (akár színezés nélkül is), évezredek óta. Egy régi egyiptomi hajregeneráló pakolás receptje (kérek visszajelzést, aki megfőzi!): egy nőstény agár mancsát és egy szamár patáját kell datolyával összefőzni, majd a pépet éjszakára a hajra tenni. Csodát ígér.


   És végül a paróka egyik (talán legfontosabb) felhasználása: a halottaikra a lehető legszebb parókákat adták, hogy a túlvilágon jó benyomást keltsenek. Mert az is fontos. Ha nem a legfontosabb.

2017. augusztus 8., kedd

Digitális dagadás


   Az oldalsávban található linkgyűjteményt mint ígértem, folyamatosan bővítem, ám ez a 'folyamatosság' most valósult meg: virtuális könyvtáramat feltöltöttem a kedvenceimmel. Remélem nektek is kedvetekre lesz, jó böngészést hozzá! Természetesen egy valamire való hörcsög minden új oldalnak örül, és azonnal letölt és betölt!